Örökbe fogadtunk egy hároméves kisfiút – Amikor a férjem először megfürdette, kirohant, és azt kiabálta: „VISSZA KELL VINNÜNK ŐT!” Tíz éve vagyunk házasok a férjemmel, és a gyermekvállalás terén számos nehézséggel szembesültünk. Amikor végül eldöntöttük, hogy örökbe fogadunk, nem gondoltam, hogy ez az esemény alapjaiban rázza majd meg az életünket. Mivel a férjem, Tamás elfoglalt üzletember, rám hárult az örökbefogadási folyamat minden részlete: hívások az ügynökségekhez, papírmunka, interjúk. Eleinte csecsemőt szerettünk volna, de a hosszú várólisták miatt más lehetőségeket is megfontoltunk. Így találtam rá egy hároméves kisfiú, Levente fotójára. Az óriási, kék szemei azonnal megérintették a szívemet. Amikor megmutattam Tamásnak, ő is elérzékenyült. „Nagyon aranyos kisfiúnak tűnik,” mondta. Hosszú beszélgetések után úgy döntöttünk, hogy készen állunk erre a hatalmas lépésre. Egy hónappal később hazavittük Leventét. Az örömöm határtalan volt. Tamás még felajánlotta, hogy elsőként ő fürdeti meg, hogy közelebb kerüljön hozzá. Ez számomra is megnyugtató volt, hiszen úgy tűnt, ő is izgatott az apaság miatt. Ám alig egy perccel azután, hogy bementek a fürdőszobába, Tamás kirohant, és azt kiabálta: „VISSZA KELL VINNÜNK ŐT!” Mi történhetett? Miért érezte úgy a férjem, hogy Levente nem maradhat velünk? ⬇️ ⬇️A teljes történet a kommentek között található.
Örökbe fogadtunk egy hároméves kisfiút – Amikor a férjem először fürdette meg, kiabálva jött ki: „Vissza kell vinnünk őt!”
/Éveken át tartó sikertelen próbálkozás után örökbe fogadtuk Leventét, egy tündéri, hároméves kisfiút gyönyörű, tengerkék szemekkel\./
A nagy nap indulása
„Ideges vagy?” kérdeztem Tamást, miközben a nevelőintézet felé autóztunk.
„Én? Nem, persze hogy nem,” válaszolta Tamás, de az ujjai fehéren szorították a kormányt. „Csak már alig várom, hogy vége legyen ennek a papírmunka-dömpingnek.”
Megpróbált mosolyogni, de az ujjai idegesen doboltak a műszerfalon.„Te vagy az ideges, nem én. Háromszor ellenőrizted a gyerekülést.”
„Hát persze, hogy ideges vagyok!” simítottam végig a pulóveren. „Évek óta várunk erre.”
Az örökbefogadási folyamat szinte az egész életemet kitöltötte az elmúlt hónapokban.
Egy este megláttam Levente fényképét. Hároméves volt, mosolya mögött mély szomorúság bújt meg. Az anyja elhagyta őt, és valami a szemeiben rögtön megragadott.
„Nézd meg ezt a kisfiút,” mutattam Tamásnak az esti híradó után.
Tamás a tabletemre pillantott, és elmosolyodott.
Az első találkozás Leventével
Amikor végre eljött a nap, hogy hazahozzuk, az intézetben a szociális munkás, Kovács Anna, egy játszószobába vezetett minket, ahol Levente épp egy toronyépítőt épített.
„Levente,” szólt hozzá Anna kedvesen, „emlékszel a házaspárra, akikről meséltem? Megérkeztek.”
Térdre ereszkedtem Levente mellett. „Szia, Levente. Nagyon szép ez a torony. Segíthetek?”
A kisfiú hosszasan nézett rám, majd bólintott, és egy piros kockát nyújtott felém.
A drámai fordulat otthon
Az autóúton Levente egy plüss elefántot szorongatott, amit neki hoztunk. Az elefánt trombitálását utánozta, ami Tamást nevetésre késztette. Én alig tudtam levenni róla a szememet.
Otthon elkezdtem kipakolni a kis holmiját, miközben Tamás felajánlotta, hogy megfürdeti őt. „Addig berendezheted a szobáját,” mondta mosolyogva.
„Ne felejtsd el a fürdőjátékokat!” szóltam utánuk.
A békés pillanat pontosan 47 másodpercig tartott.
„VISSZA KELL VINNÜNK ŐT!” Tamás hangja betöltötte a házat.
A fürdőszoba ajtajában állt, arca sápadt volt, keze remegett.
„Mit jelentsen ez, Tamás?” kérdeztem döbbenten.
„Nem tudom megtenni. Nem tudom úgy szeretni, mintha a sajátom lenne. Ez egy óriási hiba volt.”
A titokzatos anyajegy
Berohantam a fürdőszobába, ahol Levente a kádban ült, még mindig a ruhájában, és az elefántot szorította.
„Levente, kicsim, minden rendben. Segítek,” mondtam halkan, és megpróbáltam mosolyogni, miközben a világom darabokra hullott.
Amikor levettem a cipőjét, megláttam valamit, ami elállította a lélegzetemet. A bal lábán egy különleges alakú anyajegy volt – ugyanaz, mint ami Tamás lábán van.
A felismerés villámcsapásként ért.
Az igazság nyomában
Tamás reakciói egyértelművé tették, hogy valami mélyebb dolog rejlik a háttérben. Amíg ő dolgozni ment, elvégeztettem egy DNS-tesztet Levente és Tamás között. Az eredmény két hét múlva megérkezett: Tamás Levente apja volt.
„Egy konferencián történt, négy évvel ezelőtt,” vallotta be Tamás könnyek között. „Egyetlen éjszaka volt, és soha nem tudtam róla, hogy gyerek született. ”
A döntés
Tamás árulása ellenére Levente már nem volt „csak” egy örökbefogadott gyermek. Ő volt az én fiam. Beadtam a válókeresetet, és Levente kizárólagos felügyeletét kértem.
Évek teltek el, és Levente csodálatos fiatalemberré nőtt. Bár Tamás időnként küldött képeslapokat, a kapcsolatunk megszakadt.
Levente a legnagyobb ajándék az életemben. Nem számít, milyen körülmények között érkezett, ő az én fiam, most és mindörökké.
2025. január 19. (vasárnap), 15:58
