Örökbe fogadtunk egy hároméves kisfiút – Amikor a férjem először megfürdette, kirohant, és azt kiabálta: „VISSZA KELL VINNÜNK ŐT!” Tíz éve vagyunk házasok a férjemmel, és a gyermekvállalás terén számos nehézséggel szembesültünk. Amikor végül eldöntöttük, hogy örökbe fogadunk, nem gondoltam, hogy ez az esemény alapjaiban rázza majd meg az életünket. Mivel a férjem, Tamás elfoglalt üzletember, rám hárult az örökbefogadási folyamat minden részlete: hívások az ügynökségekhez, papírmunka, interjúk. Eleinte csecsemőt szerettünk volna, de a hosszú várólisták miatt más lehetőségeket is megfontoltunk. Így találtam rá egy hároméves kisfiú, Levente fotójára. Az óriási, kék szemei azonnal megérintették a szívemet. Amikor megmutattam Tamásnak, ő is elérzékenyült. „Nagyon aranyos kisfiúnak tűnik,” mondta. Hosszú beszélgetések után úgy döntöttünk, hogy készen állunk erre a hatalmas lépésre. Egy hónappal később hazavittük Leventét. Az örömöm határtalan volt. Tamás még felajánlotta, hogy elsőként ő fürdeti meg, hogy közelebb kerüljön hozzá. Ez számomra is megnyugtató volt, hiszen úgy tűnt, ő is izgatott az apaság miatt. Ám alig egy perccel azután, hogy bementek a fürdőszobába, Tamás kirohant, és azt kiabálta: „VISSZA KELL VINNÜNK ŐT!” Mi történhetett? Miért érezte úgy a férjem, hogy Levente nem maradhat velünk? ⬇️ ⬇️A teljes történet a kommentek között található.

Örökbe fogadtunk egy hároméves kisfiút – Amikor a férjem először fürdette meg, kiabálva jött ki: „Vissza kell vinnünk őt!”

/Éveken át tartó sikertelen próbálkozás után örökbe fogadtuk Leventét, egy tündéri, hároméves kisfiút gyönyörű, tengerkék szemekkel\./

Ám amikor a férjem, Tamás először fürdette meg, kirohant a fürdőszobából, és azt kiabálta: „Vissza kell vinnünk őt!” Nem értettem, miért ez a pánik, amíg meg nem láttam Levente lábán azt a különleges anyajegyet, ami mindent megváltoztatott.

A nagy nap indulása

„Ideges vagy?” kérdeztem Tamást, miközben a nevelőintézet felé autóztunk.

Az ölemben tartottam azt az apró, puha kék pulóvert, amit Leventének vettem. Elképzeltem, ahogy a kis vállait kitölti.

„Én? Nem, persze hogy nem,” válaszolta Tamás, de az ujjai fehéren szorították a kormányt. „Csak már alig várom, hogy vége legyen ennek a papírmunka-dömpingnek.”

Megpróbált mosolyogni, de az ujjai idegesen doboltak a műszerfalon.„Te vagy az ideges, nem én. Háromszor ellenőrizted a gyerekülést.”

„Hát persze, hogy ideges vagyok!” simítottam végig a pulóveren. „Évek óta várunk erre.”

Az örökbefogadási folyamat szinte az egész életemet kitöltötte az elmúlt hónapokban.

Tamás eközben a cégét építette, és a papírmunkát rám hagyta. Eleinte csecsemőt szerettünk volna örökbe fogadni, de a várólisták végeláthatatlanok voltak. Így kezdtem keresgélni a nagyobb gyermekek között.

Egy este megláttam Levente fényképét. Hároméves volt, mosolya mögött mély szomorúság bújt meg. Az anyja elhagyta őt, és valami a szemeiben rögtön megragadott.

„Nézd meg ezt a kisfiút,” mutattam Tamásnak az esti híradó után.

Tamás a tabletemre pillantott, és elmosolyodott.

„Nagyszerű kölyöknek tűnik. És azok a szemek… olyan különlegesek.”

Az első találkozás Leventével

Amikor végre eljött a nap, hogy hazahozzuk, az intézetben a szociális munkás, Kovács Anna, egy játszószobába vezetett minket, ahol Levente épp egy toronyépítőt épített.

„Levente,” szólt hozzá Anna kedvesen, „emlékszel a házaspárra, akikről meséltem? Megérkeztek.”

Térdre ereszkedtem Levente mellett. „Szia, Levente. Nagyon szép ez a torony. Segíthetek?”

A kisfiú hosszasan nézett rám, majd bólintott, és egy piros kockát nyújtott felém.

Ez az apró gesztus mindennél többet jelentett.

A drámai fordulat otthon

Az autóúton Levente egy plüss elefántot szorongatott, amit neki hoztunk. Az elefánt trombitálását utánozta, ami Tamást nevetésre késztette. Én alig tudtam levenni róla a szememet.

Otthon elkezdtem kipakolni a kis holmiját, miközben Tamás felajánlotta, hogy megfürdeti őt. „Addig berendezheted a szobáját,” mondta mosolyogva.

„Ne felejtsd el a fürdőjátékokat!” szóltam utánuk.

A békés pillanat pontosan 47 másodpercig tartott.

„VISSZA KELL VINNÜNK ŐT!” Tamás hangja betöltötte a házat.

A fürdőszoba ajtajában állt, arca sápadt volt, keze remegett.

„Mit jelentsen ez, Tamás?” kérdeztem döbbenten.

„Nem tudom megtenni. Nem tudom úgy szeretni, mintha a sajátom lenne. Ez egy óriási hiba volt.”

A titokzatos anyajegy

Berohantam a fürdőszobába, ahol Levente a kádban ült, még mindig a ruhájában, és az elefántot szorította.

„Levente, kicsim, minden rendben. Segítek,” mondtam halkan, és megpróbáltam mosolyogni, miközben a világom darabokra hullott.

Amikor levettem a cipőjét, megláttam valamit, ami elállította a lélegzetemet. A bal lábán egy különleges alakú anyajegy volt – ugyanaz, mint ami Tamás lábán van.

A felismerés villámcsapásként ért.

Az igazság nyomában

Tamás reakciói egyértelművé tették, hogy valami mélyebb dolog rejlik a háttérben. Amíg ő dolgozni ment, elvégeztettem egy DNS-tesztet Levente és Tamás között. Az eredmény két hét múlva megérkezett: Tamás Levente apja volt.

„Egy konferencián történt, négy évvel ezelőtt,” vallotta be Tamás könnyek között. „Egyetlen éjszaka volt, és soha nem tudtam róla, hogy gyerek született. ”

A döntés

Tamás árulása ellenére Levente már nem volt „csak” egy örökbefogadott gyermek. Ő volt az én fiam. Beadtam a válókeresetet, és Levente kizárólagos felügyeletét kértem.

Évek teltek el, és Levente csodálatos fiatalemberré nőtt. Bár Tamás időnként küldött képeslapokat, a kapcsolatunk megszakadt.

Levente a legnagyobb ajándék az életemben. Nem számít, milyen körülmények között érkezett, ő az én fiam, most és mindörökké.

2025. január 19. (vasárnap), 15:58