Ősi, indián igazság a szeretetről nekünk, fehéreknek

“Nem kis feladatra vállalkozol, ha önmagadat meg akarod szeretni.

/Hasonlít ez a vadló befogásához és megszelídítéséhez, melyről gyönyörű vallomást olvastam az észak\-amerikai prériindiánoktól\./

A vadlovakkal ugyanis nem lehet barátságot kötni. Nem akarnak. Nagyon nem akarnak. Rettegnek tőle. Menekülnek előle.

Meg kell tanítani őket – így mondják – a “jót akarni”.

Az indiánok – akik úgy ismerik az állatok lelkét, mint a sajátjukét – azt mondják, hogy nem “betörni” kell a vadlovakat, ahogy azt a nyugati emberektől, elsősorban a cowboyoktól látták, hanem meggyőzni őket arról, hogy a szelídség az ő igazi, boldog lelkiállapotuk. Ehhez szeretet kell, melyet az állat tévedhetetlenül megérez.

A szeretetnek pedig – így mondják az indiánok – kétféle ereje van.

Az egyik az Erély. (Szigort is írhatnék, de a magyar “erő”-ből képzett “erély” jobb szó.) A másik a Gyengédség.

Ha ez a kettő megvan az indiánban, lova s a vele való kapcsolata harmonikus lesz. Először kipányvázzák a vadlovat, s az így keményen őrzött állatot a harcos lassan közelíti meg.

“Lónyelven” beszél hozzá. Hogy mit mond ilyenkor, kettőjük titka. Csak annyit hallani belőle, hogy: hóóóó… hóóó… hóóóóó… hóóó… A gondolat a lényeg, nem a szó.

“Hó… hóóóó… hóóó…” Ez lefordíthatatlan. De a ló érti.

Amikor lassan megnyugszik, a harcos egy vékony bőrszíjat kanyarít az orra, a nyaka és a füle köré, s ezt roppant erősen tartja. Innen kezdve az állattól függ, hogy laza-e vagy feszül. Ha ellenszegül: feszül, ha odaadó: laza. Ez a szeretet az Erély nyelvén. “Te döntesz, nem én!” – üzeni.

Ha lázadsz, fáj, ha megadó vagy, jó lesz neked. Az Erély nem tévesztendő össze az erőszakkal: az erőszak rabszolgákat csinál, mert önző és szeretetlen, az Erély társakat, barátokat nevel.

Az erőszak a lealjasítás, az Erély a megnemesítés eszköze.

A ló ezt érti. Mi nem. Mi azt hisszük, a szeretet lágy. Puha. Mindent megengedő. Elomló. Gyenge.

Tévedés! Ez csak az egyik oldala. A másik – amit nem ismerünk – az erő. A szeretet ereje. Ez legyőzhetetlen és nagyon kemény lehet. Innen kezdve már nem kell pányva – a ló az ember kezében van.

Ez az önnevelés, de a nevelés folyamata is.

Ha csak az Erély működik – így tanítják az indiánok -, az ostor és a pányva, a lóból eltűnik ugyan a vadság, de sohasem lesz szabad. Rabszolga ló lesz belőle. Dacos, törött lelkű, rosszkedvű lény. Nem barát, akivel beszélgetni lehet, hanem riadt jobbágy, lelketlen robotgép.

Ha pedig csak a Gyengédség neveli, az állat uralhatatlan marad. Önfejű és fékezhetetlen.

Az történik, amit ő akar, visszaél a jósággal.

Azt is mondják még, ha az indiánból bármelyik erő hiányzik, akár a Gyengédség, akár az Erély, az azt jelenti, hogy nem tud szeretni igazán. Vagy mondjuk így: nem tud jól szeretni."

Müller Péter