Osztálytársai nyúlfogúnak hívták… de 5 évvel később Rá sem ismertek!
Hirdetés
Hirdetés
Mindannyian tudjuk, hogy a gyerekek néha milyen kegyetlenek tudnak lenni. /Általában minden osztályban vannak olyanok, akiket valamiért kinevetnek, és gyerek fejjel nem is fogják fel, hogy ezzel mennyi szenvedést okoznak a másiknak\./
Hirdetés
Evan Hill-t például osztálytársai a fogai miatt csúfolták.
Elülső fogai furcsa módon nagyra megnőttek, ezért a szegény gyereket nyúlfogúnak nevezték az osztályban. Sajnos még a tanárok között is voltak olyanok, akik így szólította a gyereket. A gyerek emiatt sokszor sírva ment haza az iskolából, szülei pedig kétségbeesetten keresték a megoldást a problémára.
Hirdetés
Szerencsére röviddel ezután megtalálták a megfelelő megoldást.
Miután a fogorvos megvizsgálta a kisfiút, véleménye biztatóan hangzott a szülők számára de mivel nem tudták volna fizetni a kezelést, édesanyja a szociális médián próbált segítséget kérni, hogy előteremtse a beavatkozáshoz szükséges anyagi forrásokat. Meglepetésére a jóakaró emberek reakciója, a legoptimistább elvárásait is felülmúlták.
Hirdetés
Hirdetés
A következő öt évben a fiút rendszeresen fogászati klínikán, szájszebészeten kezelték, aztán fogszabályzót is viselt. Az orvos elejétől fogva őszintén megmondta, hogy mire számíthatnak és azt is elmondta, hogy nem lesz könnyű. Azonban az orvos biztos volt abban, hogy a kisfiúnak idővel sikerül megszabadulnia ettől a frusztráló rendellenességtől.
Hirdetés
Ma szinte rá sem lehet ismerni a kisfiúra, aki mostmár bátran mer mosolyogni. Az orvosi beavatkozásokkal a problémája köddé vált. Az orvosoknak sikerült 15 miliméterrel fennébb erőszakolni a fogait.
A megmaradt adományokat pedig közhasznú alapítványoknak adakoztak, hogy más hasonló helyzeteken is segíteni tudjanak. Imádom az olyan történeteket, amelyek jól végződnek! A gyerek mosolygós arca megérte az erőfeszítést. Mindenki boldog és reméljük, hogy a többi gyerek sem fog többé gúnyolódni senkivel! Egy csodálatos példa arra, hogy bízzunk embertársainkban, mert így minden helyzetben segíteni tudjuk egymást!
Lebuktatta a férjét a fiatal szeretővel, de nem csinált jelenetet. Öt nap múlva meglepetést tartogatott számára… (1....
Mindenegyben blog 2025. április 21. (hétfő), 15:48
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ?
Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.
Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon.
Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.
– Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.
Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.
– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor.
– Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.
Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele…
Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.
A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.
És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ???
Folytatás a kép alatti első kommentben ??
