Pénzt kért az apja a lánya esküvőjén – a katonák válasza történelmi pillanattá tette a napot.
A KÜSZÖBÖN MARADT SZERETET.
/A nevem Sándor Rebeka, harmincéves vagyok, sürgősségi nővér egy nagyváros kórházában, ott, ahol a villamosok csilingelése és a Duna felől érkező esti szél egyszerre ringatja és fojtogatja az embert\./
Édesapám, Sándor Elek, a város egyik használtautó-telepének tulajdonosa, egész életében úgy élt, mintha a világ adós lenne neki valamiért. A vevők előtt mosolygott, a családban parancsolt. Én pedig – a kisebbik gyerek – mindig igyekeztem csendben maradni, nehogy rosszat mondjak, nehogy megzavarjam az örökös számolgatását, méricskélését, elégedetlen dünnyögését.
A bátyám, Gergő, már tizenévesen az apám jobbkeze lett. Odahaza gyakran elhangzott: „Gergőből lesz valaki. Rebekából meg… majd férjhez megy.”
Ez a mondat beleégett a bőrömbe, mint valami láthatatlan tetoválás. Mások talán kinevetik az ilyesmit, de aki gyerekkorától azt hallja, hogy az értéke attól függ, kihez megy feleségül, az felnőttként is sokáig küzd azzal, hogy egyáltalán elhiggye: önmagában is elég.
Az ápolónőképzőt ösztöndíjakkal, éjszakai műszakokkal és rengeteg kávéval végeztem el. Apám egyetlen egyszer sem ajánlotta fel, hogy fizetne egy tankönyvet.
„Aki nővér akar lenni, legyen. De ne várd, hogy majd én támogatom a hóbortjaidat” – mondta egyszer, mikor véletlenül meghallotta, mennyibe kerülnek a kötelező eszközök.
Én pedig, huszonévesen, még hittem abban, hogy egyszer majd büszke lesz rám.
Az első törés – és egy csendes férfi a kórházi folyosón.
A sürgősségin sok mindent lát az ember. Életet, halált, rémületet, kétségbeesést, csodákat és tragédiákat egyetlen műszak alatt. Egy februári estén hoztak be egy katonát, súlyos balesettel. Mellette érkezett valaki civilben – magas, nyugodt tekintetű férfi –, aki nem volt sérült, mégis úgy nézett körül, mint aki minden kórházi gép zajától retteg.
Ő volt Benedek Zsolt.
Az orvosok operálták a katonát, én pedig újra és újra kiléptem hozzá a folyosóra, hogy tájékoztassam az állapotáról. Hajnal három felé, amikor már csak a takarító gép zúgása töltötte be az épületet, odaléptem hozzá.
– Minden rendben lesz – mondtam neki csendesen. – Nagyon erős srác.
Zsolt akkor nézett rám először úgy, mintha meghallotta volna, nem csak hallotta a szavaimat.
– Maga is az – válaszolta. – Erős. Ezt látom.
Nem volt benne hízelgés, sem szándék. Csak tiszta, egyszerű felismerés. Talán ezért érintett meg annyira. Aznap reggel, amikor kisétált a kórházból, én még nem tudtam, hogy az életem legtisztább szerelme állt ott előttem, kabátzsebébe gyűrt kezekkel, fáradt mosollyal.
Nyolc hónappal később már a párom volt.
Otthoni bemutatkozás – törött gesztusok és olcsó ítéletek.
Amikor elérkezett a pillanat, hogy hazavigyem Zsoltot bemutatni a szüleimnek, hetekig gyomorgörccsel aludtam el. Zsolt őrnagy volt a honvédségnél, de sosem hivalkodott vele; civilben mindig visszafogottan öltözködött, és nem szerette, ha ranggal szólítják, ha épp nem szolgálatban áll.
A vasárnapi ebéd napján azonban már a bejáratnál láttam, hogy apám valamiért előre felfújta a mellkasát, mintha rivaldafény érte volna.
– Te vagy tehát az a… katona – mondta apám, hangsúllyal húzva meg az utolsó szót. – Hát… remélem, legalább rendesen fizetnek.
Zsolt arcán egyetlen mozdulat sem hullámzott meg.
– Megélek a fizetésemből, uram. És Rebeka is. Nem kell aggódnia.
Apám felnevetett. A szokásos, lenéző nevetés volt az, amit akkor hallatott, amikor éreztette: fölötte áll mindenkinek.
– Persze, persze. A nővérke és a katona. Majd megoldjátok.
Én lehajtottam a fejem. Zsolt azonban csak finoman megérintette a kezem az asztal alatt. Nem szorította, csak ott volt, mintha azt mondaná: nem miattad beszél így.
Apám nem kérdezett a munkájáról. Nem kérdezte, miért lett katona, mit jelent számára a hivatása, milyen felelősséggel jár, hogy emberek életéért felel. Nem érdekelte.
A véleményét már előre eldöntötte.
A lánykérés – és a telefon, amit soha nem kívántam volna felvenni.
Egy hideg novemberi hajnalon történt. Zsolt kivitt a város peremére, arra a dombra, ahonnan látni lehetett a fényekbe burkolózó utcákat. A kabátom zipzárján apró dérpöttyök sorakoztak. Zsolt letérdelt, én pedig olyan hirtelen kezdtem sírni, hogy azt sem tudtam, örömből vagy félelemből.
Feleségül mentem hozzá. A világ legtermészetesebb döntése volt.
Délután felhívtam apámat.
– Azt hiszem, gratulálnod kellene – mondtam játékosan.
– Mihez? – kérdezte, mintha nem sejtené.
– Zsolt megkérte a kezem.
Néma csönd. Majd a szavak:
– Rendben. És mi lesz ennek a költsége?
– Semmi, apa. Nem kérünk tőled pénzt a szervezéshez.
– Hát, legalább ezt tudjátok – morogta. – De ugye nem várjátok, hogy majd én álljak mindenféle fölösleges cifraságot?
Megfeszültek az ujjaim a telefon körül.
– Nem várunk semmit – mondtam halkan.
– Jó. Akkor majd mondjátok meg az időpontot. Majd… megnézem, befér-e a naptárba.
Amikor letettem, a szívem olyan szorosan húzódott össze, mintha valaki jeges kézzel markolná belülről.
A pillanat, amikor minden eltört.
Az invitálókat februárban küldtük ki. Egyszerű, elegáns meghívó volt, halványkék papíron, egyetlen aranyszínű motívummal.
„Benedek Zsolt őrnagy és Sándor Rebeka…”
Anyám megdicsérte a meghívót. Apám csak annyit mondott:
– Drága papírnak tűnik.
Nem kérdezett tovább.
Azt hittem, ennél rosszabb már nem jöhet.
Tévedtem.
Április közepén, egy tizenhárom órás műszak után kaptam tőle az üzenetet:
„Beszélnünk kell. Fontos.”
Fáradt voltam, de megint megadtam neki a lehetőséget. Felhívtam. A hangja furcsán hivatalos volt, mintha ügyfelet tárgyalna le.
– Rebeka… gondolkodtam az esküvőn. És arra jutottam, hogy ha azt akarod, hogy én vezesselek az oltárhoz… akkor ennek legyen valami… jelképes értéke.
– Jelképes értéke? – ismételtem, nem értve.
– Igen. Tízmillió forint.
Megdermedt a kezem. A telefon majdnem kicsúszott belőle.
– Mi… mennyi?
– Tízmillió. Ennyit kérek. Ez… visszajár. Én felneveltelek, etettelek, ruháztalak. Ha férjhez mégy, az bizonyos… beváltás. Így korrekt.
Nem kiabáltam. Nem sírtam. Nem kérdeztem, normális-e, amit mond. Csak ott álltam a kórház folyosóján, a klórszagú levegőben, és először az életemben teljesen világosan láttam: az apám sosem szeretett engem. Csak birtokolni akart.
– És ha nem fizetek? – kérdeztem alig hallhatóan.
– Akkor majd nézem, ahogy egyedül mész végig az oltár felé. Mindenki látni fogja, hogy nem tiszteled az apádat. Én ott leszek az első sorban.
Leraktam. A kezem még percekig remegett.
AZ ELTÉRT ÚT ÉS A KEZDETE VALAMI ÚJNAK.
A műszak után hazamentem, de nem emlékszem, hogyan vezettem. Mintha a város fényei is elhalványultak volna, mintha a házak, a hidak, az utcák mind háttérbe olvadtak volna a gondolataim mellett. Tízmillió forint. Egy apa így számszerűsíti a lányát? Így árazza be azt, hogy negyven másodpercig végigsétál vele a templomi kövezeten?
Zsolt világító ablaka már messziről látszott. Tudtam, hogy még fent van; ő mindig fent maradt, ha este dolgoztam. Amint beléptem, felállt az asztaltól, ahol egy dosszié és néhány térkép hevert előtte.
– Valami történt – mondta azonnal.
Nem kérdezte, hogy jól vagyok-e. Nem finomkodott. Egyszerűen tudta, hogy ez több, mint rossz nap.
Leültem vele szemben. A kabátom még rajtam volt. Nem tudtam levenni.
– Apám… – kezdtem, de elakadt a hangom. – Tízmillió forintot akar azért, hogy… hogy végigkísérjen az oltárig.
Zsolt arca nem torzult el dühben. Nem lett vörös, nem csapta be az asztalt. Csak lassan, mélyen beszívta a levegőt, és letette a tollat, amit addig a kezében tartott.
– Azt mondta, hogy ennyit kér? – kérdezte csendesen.
Bólintottam.
– És ha nem fizetsz?
– Akkor ott ül majd az első sorban… és nézi, ahogy egyedül megyek.
A könnyeim akkor törtek fel, pedig egész este igyekeztem kordában tartani őket. Zsolt odajött mellém, lassan, nem hirtelen mozdulatokkal, mintha attól tartana, hogy eltörök, ha túl gyorsan ér hozzám. Az ölébe vont, én pedig belesimultam.
– Rebeka… – suttogta. – Ez nem rólad szól. Ő nem ellened van. Ő saját maga mellett van. Ő mindig is csak magát látta.
– Tudom – sóhajtottam. – Mégis fáj.
– Fájhat. De egy dolgot biztosan tudnod kell. – Felém fordult, és a szemembe nézett. – Nem fogod egyedül végigmenni azt az utat. Ha úgy döntesz, hogy nélkülözöd őt, én ott leszek. Nem csak ott állok majd a végén. Ott leszek minden lépésnél. És ha kell, az egész világot megállítom, hogy ne érezz magányt egyetlen pillanatra sem.
A mellkasom összeszorult, de már nem fájdalomtól, inkább attól a gyengédségtől, amit talán egész életemben vártam valakitől.
– Mit tegyek? – kérdeztem.
– Dönts. És bárhogy döntesz, én mögötted állok.
Másnap délelőtt felhívtam apámat. Az első csöngés után felvette, mintha már várta volna, hogy megadjam magam.
– Nos? – kérdezte. – Milyen számlaszámra küldöd?
– Sehova – mondtam. – Nem fizetek.
Csend. Hosszú, súlyos csend.
– Értem – mondta végül apám. – Akkor majd nézem, hogyan botorkálsz végig azon az átkozott oltár felé. Tudod, mindenki rólad fog beszélni. Hogy nincs melletted az apád. Hogy milyen szégyen ez.
– Nem lesz szégyen – feleltem halkan. – Csak igazság.
– Akkor hát látjuk egymást. És hidd el, Rebeka, ezt még megbánod.
Letette. Nem búcsúzott. Csak lezárta, mint egy üzleti tárgyalást.
Kapcsolati repedések és lassú ébredések.
A következő napokban sorra érkeztek a telefonok. A rokonság félig informált tagjai úgy érezhették, kötelességük beleszólni az életembe.
Elsőként anyám hívott.
– Rebeka, apád… kicsit ingerült mostanában. Te tudod, hogy ő ilyen. Nem rossz ember, csak… nehéz vele. Nem lehetne, hogy… kicsit engedj?
– Engedjek? – kérdeztem vissza. – Abban, hogy ne vásároljam meg a saját esküvőmet?
Anyám felsóhajtott.
– Olyan makacs vagy, mint ő.
– Nem, anya – mondtam fáradtan. – Én csak felnőtt vagyok.
Ő erre nem mondott semmit. Talán mert először hallotta tőlem ezt így kimondva.
A bátyám, Gergő is keresett.
– Nem értem, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni – mondta. – Apa csak azt akarta jelezni, hogy fontos neki a szerepe.
– Tízmillióval? – kérdeztem vissza.
– Hát… nyilván túlzás, de te is ismered. Mindig is ilyen teátrális volt.
– És szerinted ez rendben van?
Gergő nem válaszolt. A csendje többet mondott bárminél.
A legfájdalmasabb azonban az volt, amikor anyám újra hívott.
– Rebeka… ha a te esküvőd miatt elszakadunk apáddal… azt nem élem túl. Én ott leszek az első sorban, de… hozzá fogok ülni. Nem hagyhatom egyedül. A férjem.
– És én? – kérdeztem halkan. – Nem vagyok a lányod?
De erre már nem maradt szava.
Zsolt csendben készül valamire.
Miközben én próbáltam túlélni a családi zűrzavart, Zsolton valami megváltozott. Nem úgy, mint aki eltávolodik – épp ellenkezőleg. Valahogy céltudatosabb, összeszedettebb lett, és gyakran kapott telefonhívásokat, amelyeket a dolgozószobában fogadott.
Egy este, amikor épp a nappalin haladtam át, hallottam, ahogy halkan beszél:
– Nem, nem mondtam el neki. Majd aznap.
Szünet.
– Igen, értem. Időre kell érkeznetek. Igen, teljes díszben.
Újabb szünet.
– Persze, hogy tudják, miért. Nem az én tisztem megkérdőjelezni, ki jön és ki nem. Csak legyenek ott.
Nem értettem, kivel beszélhet, de furcsamód nem éreztem fenyegetőnek vagy titkolózónak. Zsolt sosem tett olyat, amivel megingatta volna a bizalmamat.
Mégis motoszkált bennem valami. Egy halk sejtelem, hogy ő is máshogyan készül erre az esküvőre, mint én.
A menyasszony már nem kislány többé.
A nagy nap előtti héten a város szokatlanul meleg volt. A kórházi udvaron már bodzavirág illata úszott, a járókelők kabát nélkül sétáltak, és én is valahogy könnyebbnek éreztem a levegőt – vagy csak én lettem könnyebb attól, hogy végre meghoztam a döntést: nem alkuhelyként tekintek többé magamra.
Az esküvő előtti estén Zsolt elővette a díszegyenruháját. A sötétkék zakó, aranygombokkal, váll-lapokkal, jelvényekkel; a hófehér ing; a fekete fényes cipő. A kardja – amelyet ritkán vett elő – hangtalanul csusszant ki a tokjából, és a fény úgy siklott végig rajta, mintha tisztelegne előtte.
Én néztem őt, ő pedig egy pillanatra megállt, és elmosolyodott.
– Kívánod, mi? – nevetett halkan.
– Inkább tisztelem – mondtam. – Minden súlyt, amit ez az egyenruha jelent.
Zsolt odalépett hozzám.
– Rebeka… egyet ígérhetek holnapra. Nem fogod úgy érezni, hogy hiányzik valami. Vagy valaki. Minden lépésed – védelem alatt lesz.
– Mit jelentsen ez? – kérdeztem óvatosan.
– Hogy nem leszel egyedül.
Válaszra vártam, de ő csak megcsókolta a homlokomat.
– Holnap minden világos lesz.
Az esküvő reggele – egy üzenet és egy csipetnyi félelem.
Az esküvő napján a város fölött vékony köd lebegett, de a nap már áttörni készült rajta. A szállodai szobában ültem, kezemben a csokorral, amelyben fehér rózsák keveredtek halványkék apró virágokkal – Zsolt kedvenc színeivel.
A telefonom rezdült. Tudtam, ki ír.
Apám.
„Itt vagyok. Első sor. Kíváncsi vagyok, hogyan oldod meg nélkülem.”
Nem remegett meg a kezem. Már nem.
Letöröltem az üzenetet.
A tükörbe néztem, és végre azt éreztem: nem kislány vagyok, akinek az apja mondja meg, ki ő. Én mondom meg magamnak.
Ekkor kopogtak.
Zsolt édesanyja, Klára lépett be. Sosem beszélt túl sokat, de a tekintete mindig meleg volt.
– Rebeka – mondta halk hangon –, ha szeretnéd… én szívesen elkísérnélek az oltárhoz.
Megrázott a gesztus. Nem erőltette, nem kérte, csak felajánlotta.
– Köszönöm – válaszoltam –, de… szeretném egyedül megtenni az első lépéseket.
Mosolygott.
– A többit majd megkapod.
Ekkor még nem értettem, mire gondol. De már nem félelem volt bennem, csak várakozás.
A templom kapujában.
A harangok lassan kondultak, mélyen, tompán, mint valami ősi szívverés. A hatalmas, fából faragott ajtók mögött már 150 vendég ült. Köztük apám és anyám, egymástól egy karfányi távolságban.
A koordinátor halkan megszólított:
– Rebeka, mindenki készen áll. Csak jelezzen, és nyitjuk a kapukat.
A szívem kalapált, mint egy beszorult madár.
„Nem leszel egyedül.”
Zsolt szavai csengették vissza.
Aztán intettem.
A kapu lassan, méltóságteljesen kinyílt, és én kiléptem a fénybe.
A KARDOK ÍVE ALATT.
A templom kapuja kitárult, és az a halk, visszafogott moraj, amely bármely esküvő kezdetét kíséri, hirtelen elhalt. Mintha a lélegzet is bennrekedt volna a padsorok között. Ott álltam a bejáratnál, előttem a hosszú, méltóságteljes oltárra vezető folyosó, kétoldalt a vendégek.
A templom hatalmas volt, öblös, barokk ívei alatt az orgona halkan aláfestett, mintha a hangok is vigyáznának rám, nehogy megtörjenek.
A fehér ruhám ujja lassan mozdult velem, ahogy a lélegzetemet rendezni próbáltam. Ekkor pillantottam meg apámat.
Az első sorban ült, pont középen, karba tett kézzel és olyan önelégült arckifejezéssel, mintha az egész jelenet valami különleges színjáték lenne, amelyet kizárólag neki rendeztek. Tekintete egy pillanatra elkapta az enyémet, és halvány, fölényes mosoly terült el az arcán: „Na lássuk, mire mész nélkülem.”
A következő lépésnél azonban valami megváltozott.
Egyetlen hang hasította ketté a templom csendjét:
– Tiszteletadásra – felállni!
A hang erős volt, parancsnoki, és mégis tisztelettel teli. A vendégek megdermedtek. A padsorokból egyszerre, katonai pontossággal emelkedtek fel férfiak és nők – mindannyian díszegyenruhában. Sötétkék kabátjukon aranygombok csillantak, vállukon rangjelzések, oldalukon kardtok.
Sokan közülük a civil vendégek közé vegyülve ültek, eddig észrevétlenül.
A vendégsereg döbbenten nézett körbe. Mintha a templom hirtelen átváltozott volna egy díszszemle helyszínévé.
A katonák egyszerre léptek ki a padsorokból, kettős rendbe álltak.
Tizenkét fő.
Nem ötven, nem tömeg – tizenkettő. Azért tizenkettő, mert Zsolt azt mondta egyszer:
„Aki mellett igazán kiállok, annak nem kellenek százan. Elég tizenkettő, de azoknak a szava ércnél erősebb.”
A tizenkét katona lassan kardot rántott. A fém halk, csengő hangon siklott ki a tokból, mintha mindegyik penge régi történetet hordozna.
A templom ablakain beáramló fény megcsillant a pengéken, és a két sor fölött összeérő kardok íve tökéletesen pontos, ünnepélyes kaput alkotott.
Az első sorban ülők szinte önkéntelenül húzódtak hátra.
Apám is. A térde megrezdült. A fölényes mosoly eltűnt az arcáról, helyét valami sokkal nyersebb – a felismerés – vette át.
A szertartásvezető hangja is elhalkult. Talán ő sem tudta, mi következik.
A kapuból kilépett egy férfi. Tiszta tartás, elhatározott lépések – ő volt a százados, Zsolt egyik legrégebbi bajtársa.
Megállt előttem, és feszes tisztelgést adott.
– Menyasszony asszony – a parancsnok úr kérésére – elkísérjük. Tiszteletből, nem kötelességből.
Ekkor vettem észre, hogy remegek. Nem félelemtől. Valami egészen más volt az: hogy egyszer életben először valódi tisztelet ért, olyan, amelyet nem kellett kiérdemelnem, megvásárolnom, könyörögnöm érte.
A templom levegője megváltozott. A rokonság döbbent tekintettel nézett: a lány, akit apja ott akart hagyni a szégyenben, most fémesen csillogó kardok útja alatt haladhat végig.
A százados lassan mellém lépett.
– Ha engedi… – mondta.
– Köszönöm – feleltem, és a hangom alig remegett.
Egyetlen ember nézte úgy, mintha leforrázták volna: apám.
Arcán először értetlenség villant, majd sápadt irigység, végül valami fájdalomhoz közelítő felismerés: hogy nem ő kísér.
Aztán elindultam.
A kardkapu alatt.
A ruhám suhogott a kövön, minden lépésnél halvány fény buggyant a pengék felületén. A katonák mozdulatlanul álltak, kemény vonásokkal, de tekintetükben csendes, mély tisztelet volt.
Ahogy elhaladtam mellettük, mindegyikük némán biccentett. Nem szólhattak – a szabályzat szerint ez a jelenet maga volt a tisztelet demonstrációja. De a tekintetük azt mondta:
„Nem vagy egyedül.”
Éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel. De nem sírtam. Nem engedtem, mert valami erősebb tartott talpon, mint a fájdalom.
Apám hangja ekkor szűrt át a padsorok közül:
– Minek ez a cirkusz? – mordult fel halkan, de elég hangosan, hogy többek hallják.
Senki nem válaszolt. Anyám csak lehajtotta a fejét, és én akkor tudtam: már ő is érti, hogy itt nem a cirkusz kezdődött, hanem az igazság pillanata.
Amikor elértem az oltár lépcsőjét, a százados tisztelgett, majd visszalépett a sorába. A katonák egyszerre emelték magasba kardjaikat, aztán ugyanazzal az összehangolt mozdulattal vissza is rántották a tokjukba.
A hang – a fém szívdobbanásszerű csengése – betöltötte a templomot.
És ott állt Zsolt.
Az oltár előtt, egyenruhában, rangjelzései finoman csillantak a fényben. Soha még ilyen büszkének, ilyen szelídnek, ilyen rendíthetetlennek nem láttam.
– Gyönyörű vagy – mondta, amikor mellé értem. – És egy pillanatra sem voltál egyedül.
A szívem összedobbant az övével.
A pap csak ekkor mert megszólalni:
– Folytassuk hát a szertartást.
A TORNYOK ALATT – A BUKÁS CSENDJE.
A szertartás után, amikor az első fotók készültek, és a templom lassan kiürült, egyszer csak azt láttam, hogy apám odakint áll a templomkertben, háttal mindenkinek, kezében a zakója sarka.
Odamentem hozzá. Nem volt benne már gőg, csak valami üres bámulás a távolba.
– Apa – mondtam.
Megfordult. A szemében zavar volt, bizonytalanság, harag, szégyen – mind együtt.
– Ezt… – kezdte, de elakadt. – Ezt mind értem. A katonáid… vagyis… a férjed emberei…
– Ők nem cirkuszt csináltak – mondtam halkan. – Tiszteletet adtak.
– Nélkülem. – A hangja repedt volt. – Nélkülem, Rebeka.
– Mert te magad mondtad le. Pénzt kértél azért, ami szeretetből járna. Olyat követeltél, amit sosem adtál.
Apám nagyot nyelt.
– Nem erre számítottam.
– Én sem – válaszoltam. – De nem úgy, ahogy te gondolod.
Egy pillanatig csak nézett rám. Aztán rekedt hangon megszólalt:
– Talán… elszámoltam magam. Talán azt hittem… még fontos vagyok.
– Az lehettél volna – mondtam. – De nem akartad. Te választottad a pénzt. Én a tiszteletet.
Megrezdült az arca, mintha ütést kapott volna. Aztán lehajtotta a fejét.
– Sajnálom – mondta halkan. – De nem tudom, jóvá tudom-e tenni.
– Nem ma kell. Nem most. És nem miattad leszek boldog, apa. Hanem magam miatt.
Nem volt több mondanivalóm. Ő sem próbált meg visszatartani.
AZ ÚJ ÉLET.
Az esküvő utáni napokban a város tele volt róla szóló suttogással. A rokonok újra megkerestek – de most már nem azért, hogy engem hibáztassanak. Hanem azért, mert szégyellték, hogy valaha az apám oldalára álltak.
A bátyám, Gergő is felhívott.
– Rebeka… azt hiszem, most értettem meg igazán, min mentél keresztül. Sajnálom, hogy nem álltam melléd.
– Köszönöm – mondtam. – Kezdhetjük elölről, ha akarod.
– Akarom.
Anyám is lassan közeledni kezdett. Először félénken, majd határozottabban. Egy napon megjelent nálunk süteménnyel.
– Próbálok tanulni – mondta. – Hidd el, tanulok.
És én elhittem.
Zsolt pedig… Zsolt ugyanaz maradt: a férfi, aki sosem emelte fel a hangját, csak a vállát, ha védeni kellett engem. Aki nem mások előtt akart bizonyítani, hanem mellettem akart állni.
EPILÓGUS – A KARDOK HANGJA.
Néha, amikor este a teraszunkon ülök, és hallgatom a távoli város zúgását, még visszhangzik bennem a templom beli kardok csengése. Nem a fém hangja maradt meg – hanem az, amit jelentett:
hogy végre nem könyöradományként kapom a szeretetet, hanem érdemtelenül, feltétel nélkül.
Apám lassan tanul. Lassan közeledik. Néha megáll a kapunk előtt, néha üzen. Nem várom el, hogy tökéletes legyen. Csak azt, hogy ember legyen.
És én?
Én végre elhiszem, hogy az értékem nem azon múlik, ki kísér az oltárhoz.
Hanem azon, milyen úton járok oda.
Az én utam kardok íve alatt vezetett – de valójában először magamon át.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. december 07. (vasárnap), 13:27
