Rejtélyes kislány csengetett minden délben – a titok, ami mögötte rejlett, mindent megmagyarázott
A csengetés.
November közepe volt, amikor először meghallottam azt a furcsa, halk csengőhangot.Nem a postás volt, és nem is valaki, aki csomagot hozott volna. /Amikor kinyitottam az ajtót, már csak a szél maradt ott, meg egy apró, rózsaszín kesztyű a lépcsőn\./
A házam a város szélén állt, a régi, gesztenyefákkal szegélyezett Károlyi utcában. Csendes környék, ahol az ember minden madárfüttyöt ismer. Az utóbbi években azonban egyre ritkábban hallottam bármit is, ami élőt idézett volna. A férjem halála óta magányosan éltem ott — és bár a fiam gyakran hívott, hogy költözzek közelebb hozzá Budapestre, én ragaszkodtam a kis házhoz, ahol minden tárgynak története volt.
Azt a napot semmi sem különböztette meg a többitől. Ültem a konyhaasztalnál, a teám felett gőzölgött a levegő, miközben a szokásos újságcikkeket olvastam. A csengetés szinte megijesztett.
– Ki az? – szóltam ki óvatosan, de válasz nem jött.
Kinyitottam az ajtót: üres udvar, a kapu zárva, a járda nedves az esőtől. Csak az a kesztyű. Kicsi volt, talán egy hétéves gyereké.
Felvettem, megszagoltam: gyenge gyümölcsillatot éreztem rajta, mintha valami almás kézkrém maradéka lenne. Mosolyogtam egy pillanatra, aztán letettem a bejárat mellé, hátha valaki visszajön érte.
De másnap ugyanakkor, pontosan délben, megint megszólalt a csengő.
Kisiettem az ajtóhoz — ezúttal gyorsabban, de ismét csak a csend fogadott. A járda végén, a fák között, egy apró alakot láttam elszaladni. Kislány volt, hosszú kabátban, copfokkal, a hátán egy kis iskolatáska himbálódzott.
Akkor még azt gondoltam, eltévedt.
Ám a harmadik nap, a negyedik, sőt az ötödik is ugyanígy telt: minden délben csengetés, majd a lány elszalad.
Valami nyugtalanító érzés telepedett rám. A ház hirtelen nem tűnt többé békésnek; inkább figyelőnek, mintha valaki minden nap próbálna kapcsolatba lépni velem egy másik világból.
A hatodik nap reggelén elhatároztam, hogy kiderítem, ki ő.
Az ismeretlen kislány.
A verandán ültem, a kabátom szorosan begombolva, és vártam. A nap éppen delelni készült, amikor meghallottam a kapucsengő jellegzetes, vékony trilláját.
Óvatosan kinéztem az ablakon: ott állt.
A lány nem lehetett több nyolc évesnél. Szőke haját két fonatba kötötte, a kabátja gombjai fényesen csillogtak a napfényben. A kezében egy kis plüssnyuszit szorongatott, és a kapuhoz közelebb lépve egyenesen az ajtó felé nézett.
Nem tűnt elveszettnek. Sokkal inkább úgy állt ott, mint aki tudja, hová jött.
Kinyitottam az ajtót, mielőtt elszaladhatott volna.– Szia, kicsim! – szóltam óvatosan. – Téged keresnek a szüleid?
A lány összerezzent, majd riadtan hátralépett.– Nem… én csak… – hebegte, és már futott is, olyan gyorsan, hogy csak a hajfonatai lebegtek utána.
Kirohantam az utcára, de mire a sarokhoz értem, már eltűnt.
Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Vajon mit akarhatott? Honnan tudta a címemet? És miért pont délben jött mindig?
Másnap felnéztem a kapucsengő-kamera felvételeit a telefonomon. Ott volt rajta minden: a lány megérkezik, csenget, majd áll némán, és néz az ajtó felé. Semmi több.
A szeme… valahogy ismerősnek tűnt.
Két napig még folytatódott ugyanez.A hetedik nap délutánján már nem bírtam tovább. Bementem a városi rendőrségre, és megmutattam a felvételeket.
– Nézze csak, hadnagy úr, én nem akarok bajt, de aggódom – mondtam. – Nem tudom, ki ez a gyerek, de egyedül jár ide minden nap.
A hadnagy, egy negyvenes évei végén járó, bajszos férfi, türelmesen végignézte a videót, majd bólintott.– Jól tette, hogy szólt, Ilonka néni.
Két nappal később hívást kaptam tőlük:– Találtunk egy gyereket, aki illik a leírásra – mondta a rendőr. – A szüleivel beszélnünk kellene. El tud jönni délután?
Bólintottam.
A szívem hevesen vert, miközben a kapitányság felé sétáltam. Nem tudtam, mit várjak.
A titok.
A rendőrségi irodában egy fiatal nő ült. Vékony volt, szőkésbarna hajjal, és látszott rajta, hogy ideges. Mellette ott ült a kislány – ugyanaz, aki napok óta az ajtómnál csengetett. Most csendesen babrálta a kabátja zsebét, a tekintete a földet pásztázta.
A hadnagy rám nézett.– Ez itt Tóth Eszter és a lánya, Lilla. Talán el tudják magyarázni, mi történt.
A nő kissé zavartan mosolygott.– Elnézést kérek, asszonyom – kezdte halkan. – Nem tudtam, hogy ez ekkora riadalmat keltett. Lilla nagyon kíváncsi természet. Minden délben, amikor hazafelé sétálunk az iskolából, elhaladunk az ön háza előtt, és… hát…
Itt a nő elnevette magát, de könnyei is kicsordultak.– Egyszer régen, még tavaly nyáron, elesett a járdán, pont az ön háza előtt.
Megdermedtem.Hirtelen felvillant bennem az emlék: egy forró augusztusi délutánon valóban láttam egy kislányt, aki elesett a biciklijével. Felsegítettem, és tényleg adtam neki egy almát a kosaramból. Akkor is mosolygott, ugyanazzal a bájos, kicsit szeplős mosollyal.
– De hát… miért nem jött oda maga is, Eszter? – kérdeztem. – Mindig egyedül volt!
– Nem volt egyedül – felelte a nő. – Én mindig a saroknál vártam rá. Ő csak odafut, megnyomja a csengőt, és visszajön. Nem gondoltam, hogy ez ijesztő lehet valakinek.
Ekkor a kislány rám nézett.– Néni… haragszik rám? – kérdezte halkan.
Elnevettem magam, és leguggoltam elé.– Nem, drágám. Csak megijedtem. Azt hittem, bajban vagy.
Lilla elmosolyodott, és átnyújtott egy papírdarabot.– Ezt magának rajzoltam. – mondta.
A papíron egy ház volt, előtte egy almafa, alatta két ember: egy kislány és egy ősz hajú nő, akik egymásnak integetnek.
A könnyeim kicsordultak.
A melegség visszatér.
Attól a naptól kezdve Lilla nem szaladt el többé. Délutánonként gyakran beugrott a kapun belülre, hozott rajzokat, mesélt az iskoláról, és néha leült velem teázni a verandán.
A ház, amely addig csöndes volt, újra megtelt élettel. A konyhában friss sütemény illata szállt, a nevetés visszhangzott a falak között.
Néhány hónappal később, egy szeles tavaszi napon, Lilla a kertben ült, a kedvenc plüssnyusziját ölelve.– Néni, maga miért lakik egyedül? – kérdezte egyszerűen.
Elgondolkodtam.– Mert a férjem már nincs velem, és a fiam messze él. De tudod… amióta te idejársz, már nem érzem magam egyedül.
Lilla mosolygott.– Akkor majd minden nap jövök, hogy ne legyen magányos.
És így is tett.
Azóta minden évben, amikor lehullanak az első levelek, Lilla hoz egy almát, és leteszi a verandára. Azt mondja, az az „emlékezés napja”, mert azon a napon is almát kapott tőlem, amikor először találkoztunk.
A harang a kapu fölött, amely régen hidegen kongott a szélben, most minden délben megcsendül. És én tudom, hogy nem a szél az, hanem egy kis kéz, amely szeretetből csenget.
Epilógus – Az utolsó csengetés.
Tizenöt év telt el azóta, hogy Lilla először megnyomta a kapucsengőt a Károlyi utcában. Az idő szinte észrevétlenül szaladt el: a régi ház körül a fák magasabbak lettek, az almafa koronája sűrűbb, és a verandán már nem hintázott naponta egy idős asszony.
A ház csendes volt, de nem elhagyatott. Az ablakban még mindig ott függött a hímzett függöny, amit Ilonka néni készített saját kezűleg. A verandán egy kis virágváza állt, benne három szál orgona — Lilla hozta aznap reggel.
Ő most huszonhárom éves volt, friss diplomás tanítónő. A haját összefogta, a kezében egy kis kosarat tartott, benne két alma, ahogy mindig.
Megállt a kapu előtt, és mély levegőt vett.
A szél felkapta a haját, ahogy lenyomta a kapucsengőt. A harang csendült egyet, pontosan úgy, mint régen — csilingelve, lágyan, mintha az idő maga is meghajolna a múlt előtt.
Nem jött válasz, de nem is várt. Tudta, hogy Ilonka néni már hónapokkal ezelőtt elment. Az utolsó levelet még megkapta tőle:"Ha egyszer nem találod többé a hangomat, ne búsulj. Csak csengetni fogok odafentről. Addig is: légy mindig az, aki voltál — a kislány, aki sosem felejt el köszönni."
Lilla letérdelt a verandán, és a két almát az ajtó elé tette. A fűben, az almafa árnyékában megpillantotta a régi plüssnyuszit — kissé kopottan, de ott volt, mintha csak várt volna rá.Felemelte, megtisztogatta, majd a karjába szorította.
– Szép napot, Ilonka néni – suttogta. – Csengettem, ahogy mindig.
A szél végigsuhant a lombok között, és a harang újra megszólalt. Csak egyetlen halk, búcsúzó csilingelés, ami a távolba veszett.
Lilla hátranézett, és egy pillanatra úgy érezte, mintha az ablak mögött valaki integetne neki. Egy halvány árnyék, egy mosoly, amit a fény formált a függönyre.
A lány nem ijedt meg. Csak elmosolyodott, mint egy gyermek, aki érzi, hogy valaki még mindig vigyáz rá.
Aztán elindult lefelé a dombon. A kosárban az egyik alma még mindig ott volt — azt majd elviszi az iskolába, ahol tanít. A gyerekeknek mesélni fog róla:egy történetet egy néniről, aki egyetlen almával megtanított egy kislányt arra, mi az igazi jóság.
És amikor a diákjai elmennek mellette a folyosón, és egy apró hang azt mondja:– Jó napot, tanító néni! –ő minden alkalommal ugyanúgy mosolyog, ahogy annak idején Ilonka néni.
Mert tudja: valahol, odafönt, újra megcsendül a kis harang.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 12. (szerda), 11:49
