A testvérem kimerült volt, én pedig csak segíteni akartam – de a kisbaba testén mást találtam, mint vártam
A csönd peremén.
Aznap délelőtt szokatlanul hideg szél fújt végig a Dunántúlon. /A fák ágai reszkettek, a fellegek lassan úsztak a Somló hegy fölött, és a levegőben érezni lehetett a tavasz ígéretét – azt az édeskés, mégis hűvös illatot, amit csak március tud\./
Éppen a konyhában törölgettem a bögréket, amikor megcsörrent a telefonom. A kijelzőn a nővérem neve villant fel: Anna. Tudtam, hogy mostanában nehéz napjai vannak – alig három hete született meg a kisfia, Márk, és amióta hazaért a kórházból, állandó fáradtságról panaszkodott.
– Szia, Lilla… – szólalt meg rekedten. – Te most otthon vagy?
A hangja fáradtan, szinte megtörten csengett.
– Igen, persze. Minden rendben? – kérdeztem, és már akkor tudtam, hogy nincs.
– Csak… – nagy levegőt vett – csak szeretném, ha ma délután pár órára át tudnál jönni. Tudod, hogy nem kérek könnyen segítséget, de… nem bírom. Márk egész éjjel sírt, és én… én egyszerűen nem tudok tovább ébren maradni.
– Persze, hogy megyek. Pihenj egy kicsit, jó? Én meg majd hozom magammal Julcsit is – mondtam gyorsan, a hatéves lányomra pillantva, aki éppen a nappali szőnyegén ülve babázott.
– Köszönöm, Lilla – suttogta. – Tényleg köszönöm.
Letettem a telefont, és éreztem, ahogy a szívem szorul össze. Anna mindig is erős volt. Az a típus, aki sosem panaszkodik, aki még a fájdalmát is mosolyba rejti. De most más volt a hangja. Mintha a fáradtságon túl valami mélyebb, sötétebb árny húzódott volna mögötte.
Julcsi felnézett rám nagy, barna szemeivel.
– Anyu, megyünk Annához és a babához?
– Igen, kicsim. Elmegyünk, segítünk neki egy kicsit, jó?
– Hurrá! – ugrott fel vidáman. – Szeretem a kisbabákat! Olyan puhák!
Nevettem, de közben egy furcsa, szorító érzés maradt a mellkasomban.
Anna lakása a város szélén volt, egy csendes utcában, ahol minden ház előtt orgonabokrok álltak. Ahogy becsöngettünk, a kutyaugatás és egy halk sírás hangja keveredett ki az ajtó mögül.
Amikor Anna ajtót nyitott, azonnal láttam rajta, mennyire kimerült. A haja zsíros tincsekben tapadt a homlokához, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Mosolyogni próbált, de a mosoly inkább csak egy fáradt rezdülés volt.
– Szia, drágám – mondta halkan. – Gyere be, gyere… és szia, Julcsi! De megnőttél!
– Szia, Anna néni! Hol van a baba? – kérdezte Julcsi izgatottan, miközben már az előszobában levetette a cipőjét.
– Alszik – sóhajtott Anna. – De mindjárt felébred.
Leültünk a nappaliban, a kanapé tele volt pelenkákkal, cumisüvegekkel és gyűrött kis ruhákkal. A levegőben tej és talkum illata keveredett.
– Nem tudom, hogy csináljátok ti – mondta Anna, miközben a haját hátratűrte. – Olyan, mintha minden percben valaki egy újabb követ dobna rám.
– Senki sem születik szuperanyának – mondtam neki gyengéden. – Ez a legnehezebb dolog a világon.
Ő csak bólintott.
Pár perc múlva Márk felébredt, és sírni kezdett. Anna fáradt mozdulatokkal felállt, de én intettem neki.
– Maradj csak, én megnézem. Julcsi imádja segíteni az ilyesmit.
– Tényleg? – kérdezte Anna kissé hitetlenkedve.
– Igen. Nézd csak. – Julcsi már rohant is a babaszobába. – Anyu, segíthetek kicserélni a pelenkát?
– Persze, kicsim – mosolyogtam rá, és követtem.
A kiságy mellett állva egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Márk gyönyörű volt – apró keze ökölbe szorult, az arca rózsás volt, a haja pihésen tapadt a fejéhez. Csak a sírása törte meg a csendet.
– Csitt, csitt, kis csillag – dúdolta Julcsi, miközben óvatosan simogatta a babát.
– Ügyes vagy – mondtam neki, majd óvatosan kibontottam a pelenkát.
És akkor Julcsi hirtelen elhallgatott. Az arca elkomorult, és megérintette a kisfiú combját.
– Anyu… mi ez? – kérdezte halkan.
Ránéztem, majd a baba bőrét figyeltem. A lába és hasa alatt kékes-lilás foltok voltak.
– Mi a… – a szavak elhaltak a számban. Egy pillanatra csak néztem, aztán a gyomrom összeszorult.
– Julcsi, ne nyúlj hozzá, jó? – mondtam gyorsan, próbálva megőrizni a nyugalmamat.
A lányom tágra nyílt szemmel bólintott.
– Anya… én nem csináltam semmit, csak megpusziltam – mondta remegő hangon.
– Tudom, kicsim. Tudom.
Gyorsan becsomagoltam a babát, és remegő kézzel hívtam fel Annát.
– Anna, gyere ide, kérlek… valamit látnod kell.
Amikor bejött, és meglátta a foltokat, az arca elsápadt. Sokáig csak állt ott némán.
– Anna, ez… mik ezek a nyomok? – kérdeztem halkan, de a hangom elcsuklott.
Ő lehajtotta a fejét, a keze remegett.
– Én… én csináltam – mondta végül szinte suttogva.
– Tessék? – szinte kiáltottam. – De… hogyan… miért?
– Nem tudom… – a hangja elcsuklott. – Egyszerűen nem bírtam tovább. Egész éjjel sírt. Nem tudtam, mit csináljak. Fájt a fejem, a mellkasom, a csend hiánya… minden percben azt éreztem, hogy elvesztem. Aztán… egyszerűen… megfogtam, túl erősen. Csak akartam, hogy abbahagyja. És amikor megláttam, mit tettem…
Lerogyott a fotel szélére, és a kezébe temette az arcát.
Én csak álltam, mint akit földbe gyökereztek. A szívem egyszerre vert hevesen és fájón. Nem tudtam, mit tegyek: dühös legyek, vagy sírjak vele együtt.
Julcsi közben némán állt a sarokban, a kis kezét a szája elé szorítva.
Odamentem Annához, és a vállára tettem a kezem.
– Anna, figyelj rám. Ez nem a te hibád, nem úgy, ahogy most gondolod. Kimerült vagy. Beteg vagy – mondtam határozottan, bár belül én is reszkettem. – Segítség kell neked, érted?
Ő bólintott, és zokogni kezdett.
A kis Márk közben újra sírni kezdett. Felvettem, ringattam, és éreztem, ahogy a kis teste megnyugszik a karomban.
Abban a pillanatban tudtam, hogy nem hagyhatom így.
Aznap este, amikor hazaértünk Julcsival, sokáig nem szóltunk egymáshoz. A lányom az ölembe bújt a kanapén.
– Anya… Anna néni rossz ember? – kérdezte végül halkan.
– Nem, kicsim – feleltem, és megsimogattam a haját. – Csak nagyon elfáradt. Annyira, hogy már nem tudta, mit csinál.
– De te segítesz neki, ugye? – kérdezte álmosan.
– Igen, drágám. Segítek.
És megfogadtam, hogy nem hagyom egyedül.
A következő hetekben minden nap átmentem hozzájuk.
Vittem főtt ételt, bevásároltam, sétáltam Márkkal, hogy Anna aludhasson egy kicsit. Néha együtt sírtunk a konyhaasztal mellett, amikor előtört belőle a bűntudat, máskor meg csak csendben ittuk a teát, miközben a baba békésen szuszogott a kiságyban.
Lassan, nagyon lassan visszatért belé az élet.
A szeme újra csillogni kezdett, és amikor nevetett, már nem volt benne az a fojtott fájdalom.
Egyik délután, miközben Julcsi a kertben kergette a pillangókat, Anna mellém ült a padra.
– Tudod, Lilla… ha te nem lettél volna, nem tudom, mi lett volna velünk – mondta halkan.
– Csak testvérek vagyunk – feleltem mosolyogva. – Ez a dolgunk.
Ő rám nézett, és a szemében hála csillogott.
– Nem, több vagy annál – mondta. – Te mentettél meg. Engem… és Márkot is.
A napfény lassan aranyba vonta a kertet, a szellő finoman meglebbentette az orgonaágakat. Ott, azon a délutánon, amikor Anna először mosolygott őszintén hetek óta, tudtam: a csönd pereméről visszatért.
És talán mindannyian tanultunk valamit arról, hogy a legerősebbek is néha elbuknak — de ha valaki időben nyújtja a kezét, akkor még a legsötétebb éjszaka is elmúlik egyszer.
A csönd után.
A tavasz lassan átbillent nyárba Veszprém felett. A hajnali ködök ritkultak, a házak közti kertekben orgona helyett már rózsák illata szállt. Márkot a babakocsiban toltam a Kálvin park kavicsos útján, a kerekek csikorogtak a szemcsés felületen. Időnként megálltam, hogy a napfény foltokban a szempilláira hulljon, és meglepődtem, milyen békésen alszik. Mintha a világ, ami korábban csak sírásban és sötétben létezett, most megadta volna magát a fénynek.
Anna a padon ült, ujjai között bögre gőzölgött, olcsó citromfűtea, amit a sarki kisboltban vettünk. A haját kontyba tűzte, és bár a szemén még ott húzódtak vékony árkok, a tekintete nyíltabb lett. Már nem riadt össze minden nyikorgástól.
– Ma éjjel csak kétszer ébredt – mondta halkan, mintha attól félne, hogy a kimondott szó felébreszti a szerencsét. – El sem hiszem.
– Hős vagy – feleltem, és tényleg így gondoltam. – A hősiesség gyakran úgy néz ki, hogy felkelsz hajnal háromkor és berakod a mosást.
Elnevette magát – óvatos, halk nevetés volt, mint amikor valaki újra tanul bízni az izmaiban. A nevetés az arcán maradt, aztán összerándult, és egy pillanatra elpárásodott a tekintete.
– Lilla… a foltok… – kezdte, de elakadt a hangja. – Még mindig látom őket, néha becsukott szemmel is. Mintha belülről lennének a bőrömön.
– Tudom – mondtam. – Ez nem csak a bőrön hagy nyomot. De dolgozunk rajta, jó?
Bólintott. Két napja jártunk együtt a családsegítőbe, a Ranolder utcai épületbe. Kedd délelőttönként csoport volt friss anyáknak, csütörtökön egyéni konzultáció. Az ajtó melletti parafatáblán gyerekrajzok lógtak: napraforgók, hullámos kék vonalak, pálcikaemberek. Az ember attól félt, hogy bármelyik pillanatban lepotyoghat egy rajz és kettétörik benne valami törékeny.
A csoportban ültek nők különböző történetekkel: Zsófi, aki ikreket szült és azóta nem mer aludni; Boró, aki a férje mellett is végtelenül egyedül érezte magát; és volt ott egy csendes, magas lány, Réka, aki mindig sapkát húzott, mintha még nyáron is fázna. A pszichológus, Sándor, olyan hangon beszélt, ahogy a terapeuták csak ritkán: nem sietett, nem adott gyors megoldást, csak teret.
– A fáradtság nem bűn, a tehetetlenség nem bűn – mondta az első alkalommal. – Ahogy az sem bűn, ha segítséget kérünk. Vannak időszakok, amikor egy egész falu kell egy gyerek felneveléséhez. Mi most legyünk egymás falujai.
Anna sokáig csak hallgatott.
A második alkalmon felemelte a fejét.
– Nem vagyok szörnyeteg – mondta ki végre, alig hallhatóan. – Csak elestem. És szeretném megtanulni, hogyan álljak fel.
Sándor bólintott, nem kérdezett, nem dicsért, csak ott volt, és a maga csöndes módján megengedte, hogy a mondat levegőt vegyen. Akkor értettem meg: a gyógyulás nem hangos. A gyógyulás gyakran annak az engedélye, hogy kimondhasd: fáj.
Közben az élet a maga hétköznapi ritmusában haladt tovább. Julcsi első osztályba készült, új tolltartóról ábrándozott, csillogósról, amin kiscica van. Esténként, amikor hazaértünk Annától, a konyhaasztalon kinyitotta a gyereklexikonját és bogarakat rajzolt. Megkért, hogy magyarázzam el, mi az a bábállapot. Szerettem neki azt mondani: az is egyfajta csoda, amikor valami, ami még nem pillangó, már nem is hernyó, türelmesen várja, hogy egyszer majd szárnya legyen.
– Anyu, Anna néninek mikor lesz szárnya? – kérdezte egy este, miközben a krumplipüré felett gőz szállt fel.
– Már nő – feleltem, és láttam magam előtt Annát, amint a parkban ül, teát szorongat a kezében, és nem menekül a saját tekintetétől.
A csütörtöki egyéni alkalom előtt kávéztunk a Megyeház tér sarkán, a kis kávézó teraszán. A pult mögött ismerős lány állt, aki mindig túl sok habot tett a cappuccinóra és szívecskét rajzolt a tetejére. A város élt: buszok zörögtek el, biciklilánc csattant, az óratorony ütött.
– Ma szeretnék beszélni a bűntudatról – mondta Anna, miközben a kávéját kavargatta. – Mert az olyan, mint a füst: belemarja magát a ruhádba, a hajadba, hiába mosod, mégis érzed.
– Rendben – mondtam. – És ha Sándor megkérdi, hogy kinek kell megbocsátanod, mit mondasz?
Elmosolyodott – nem boldogan, inkább fáradtan, elismerően, mintha egy rejtvényben meglenne a kulcs.
– Magamnak – suttogta. – De ez a legnehezebb.
A rendelőben Sándor azt kérte, írjon levelet önmagának – annak az Annának, aki a szülés utáni harmadik héten nem aludt, és összetört. Anna először tiltakozott: „Nincs rá időm.” Aztán Sándor letette elé a papírt és a tollat.
– Nem kell szépnek lennie. Csak igaznak.
Anna sokáig nem mozdult. Végül írni kezdett. A betűi először reszkettek, aztán lassan egyenesedtek. Én a sarokban ültem, némán, és olyan volt, mintha egy híd épülne köztünk és valami között, amit csak sejtettünk: a megbocsátás városába.
Mikor végzett, csak ennyit mondott:
– „Drága Anna, nem felejtek. De nem is verlek meg többé azzal, ami már megtörtént. Szeretném, ha ezentúl a kezed finom lenne a saját válladon is.”
Sándor bólintott.
– Jó mondat – mondta. – Ezt tedd a hűtőre otthon.
És tényleg: még aznap este, amikor hozzájuk mentünk, a hűtő ajtaján, a bevásárlólista és egy orvosi időpont emlékeztetője között ott állt a mondat, hűtőmágnessel rögzítve. Anna, ahogy észrevette, elpirult.
– Julcsi fel tudja olvasni? – kérdezte zavartan.
– Tudom, hogy mit jelent – vágta rá a lányom büszkén, és a kis ujjával a sorokat követte. – Hogy finom kezed legyen… ez szép.
A család lassan körénk rendeződött. Anyánk vidékről feljárkált, töltött paprikát hozott és régi történeteket, amelyekben még minden egyszerűnek tűnt. Apa a garázsban kotorászva előkapott egy régi hintát, lecsiszolta, zöldre festette, és a kertben felkötötte a diófára.
– A mozgás jót tesz a csecsemőnek – jelentette ki fontoskodva, de néha láttam, ahogy szemét nyeli el a könny. A férfiak olykor úgy sírnak, hogy a tekintetük félre néz.
Anna anyósa is bejelentkezett: sütit hozott, túl édeset, és túl sok tanácsot. Az első hetekben még minden mondatával véletlenül odakoccantott valamihez Annában, de aztán egy délután úgy ült le mellé a kanapéra, hogy csak megfogta a kezét. Nem beszélt. Néha a csönd a legjobb bocsánatkérés.
A szomszéd, Marika néni, akinek a hangja mindig kicsit olyan, mint a kézmosó szappan illata, felajánlotta, hogy hetente egyszer átnéz Márkhoz, míg mi sétálunk. „Anyókás őrizet” – mondta. És mi éreztük, hogy az „őrizet” szó nem börtönt jelent, hanem megtartó hálót.
A nyár legforróbb napján kirándulni mentünk a Séd-patak partjára. A víz lassan, ezüstösen csorgott, a híd alatt gyerekek kavicsot hajigáltak, számolták, kié pattog többet a felszínen. A kőlépcsőkön leültünk, Márk a kendőben szuszogott Annán, Julcsi pitypangot fújt, a levegő megtelt repülő fehér ejtőernyőkkel.
– Még mindig félek néha – mondta Anna váratlanul. – Nem a sírástól. Attól, hogy megint olyat teszek, amit nem lehet visszavonni.
– A félelem jó jel – feleltem. – Mert azt jelenti, hogy figyelsz. De köss mellé valamit, ami erősebb – egy rutint, egy emberi hangot, egy mozdulatot.
– De. Hogy legyen „piros gombom”. Ha érzem, hogy sodródok, megnyomom. És a piros gomb az, hogy felhívlak.
– Vagy hogy kimegyek hozzátok – mosolyogtam. – Vagy hogy öt percig lassan levegőt veszel. Vagy hogy megkéred a szomszédot, üljön át. Sok piros gomb is lehet.
– Lehet – bólintott. – Azt hiszem, az egyiknek az is lehet, hogy megnézem Márk születésekor készült fotót. Hogy emlékezzek: miért harcolok érte, magamért.
A víz fölött fecskék cikáztak. A nap a vállunkra ült, meleg, de nem nehéz kézzel.
Az ősz sarka már ott lapult a reggelekben, amikor először hagytuk Márkot Annánál úgy, hogy Julcsit elvittem a könyvtárba, és utána még vásárolni mentünk. Anna egyedül maradt a lakásban a fiával – és ez most már nem ijesztette meg halálosan. Megbeszéltük, hogy minden teljes órában küld egy üzenetet: „Lélegzünk”, „Alszik”, „Röhög a plafonra”. A harmadik üzenetnél azt írta: „Én is.”
A könyvtárban Julcsi képeskönyveket válogatott, ügyelt, hogy olyanokat is hozzon, amikben kisbabák vannak. „Hogy Márk is nézegethesse majd” – mondta, és a gyerekek magától értetődő bőkezűségével a kosárba tette.
Hazafelé menet vettünk friss kiflit. A kapun belépve a konyhából énekszó hallatszott. Anna altatót dúdolt, de közben nem volt egyedül a hangjában: mintha ezer más anyáé szólt volna vele együtt, akik valaha fáradtan, reménykedve énekeltek kis lakások ablakai mögött. A közös dal valahogy mindig megtartja az embert.
– Nézd – suttogtam Julcsinak, és az ajtófélfáról figyeltük őket. Márk a vállán feküdt, a szája sarkában tejcsík fénylett. – Nőnek a szárnyai.
A csoport utolsó alkalmán mindenki hozott valamit: sütit, gyümölcsöt, történetet. Sándor egy nagy, csomagolt dobozt tett az asztal közepére.
– Ez micsoda? – kérdezte Zsófi.
– Doboz, amibe nem fér bele a bűntudatotok – felelte mosolyogva. – Olyan nincs. De szimbólumok mégis kellenek. Írjatok cetlikre valamit, amit elengedtek. És dobjátok bele.
Nevettünk, mert gyerekesnek tűnt, aztán mégis írni kezdtünk. Anna a lap sarkára egy kis szívecskét rajzolt, és csak ennyit: „A csendet, amiben elvesztem.” Én azt írtam: „A vágyat, hogy mindig erősnek tűnjek.” Zsófi két lapot tömött be: „A kételyt, hogy jó anya vagyok.” Réka levette végre a sapkáját, alatta rövid, dús haja volt, és azt írta: „A félelmet, hogy látszom.”
A dobozt Sándor a sarokba tette.
– Nem fogjuk felgyújtani, nem viszem le a pincébe. Csak emlékeztető. Hogy amikor kijöttök innen, a kinti levegő már más. Ti változtattátok meg.
A folyosón, búcsúzáskor Anna megölelte Sándort. Nem sokáig, csak úgy, ahogy az ember megérinti a korlátot, mielőtt lemegy a lépcsőn.
– Köszönöm, hogy hitt bennem akkor is, amikor én nem – mondta.
– Magadban hitted vissza magad – válaszolta a terapeuta. – Én csak lámpát tartottam.
Az ősz tényleg megérkezett: csípősek lettek a reggelek, a fák aranyba és rozsdametéltbe öltöztek. Egy péntek este közös vacsorát tartottunk: anya húslevese gőzölgött az asztalon, apa borospalackot bontott, Julcsi a konyhaajtóban táncolt a rádióra. A lakás meleg volt és élettel teli. Márk néha felsírt, aztán elhallgatott, mintha ő is figyelni akarná a beszélgetést.
Anna rám nézett a gőzön át.
– Kérdezek valamit – mondta.
– Kérdezz.
– Lesz olyan nap, amikor már nem gondolok vissza arra a hajnalra?
Elgondolkodtam. Nem akartam olcsó vigaszt adni, se olyan ígéretet, amit nem tarthatok. Odanyúltam a kezéhez.
– Lesz olyan nap, amikor visszagondolsz, és nem szorul össze a torkod. Csak tudni fogod: megtörtént, és te továbbmentél. És ott leszel mellette – mutattam Márkra –, aki nem a foltjaidból, hanem a simogatásodból tanulja meg, milyen a világ.
Elmosolyodott. A tekintetében most már nem a sötét perem jelent meg, hanem valami tágasabb: egy udvar, benne kötelek között száradó ágyneműk, tisztaság és szél.
– Szeretnék majd dolgozni megint – mondta halkan. – Nem sokat. Heti pár órát a könyvesboltban. A gyerekrészlegen. Azt hiszem, jólesne.
– Jó ötlet – bólintottam. – A történetek mindig tudnak segíteni.
– Igen – mondta –, mert benne van, hogy mások is elestek, és felkeltek.
Az ablakon túl a sötétben nagy, lassú pelyhekben kezdett hullani az első hó – korai volt, október végi játék az égiektől. Az udvaron gyerekek kiabáltak fel, csodát jelezve. Kinyitottuk az ablakot, a hideg levegő beáradt a meleg konyhába, pár pillanatra összeborzongtunk. Julcsi felnevetett.
– Anyu, nézd! – és a tenyerébe fogott egy pihét, ami azon nyomban elolvadt.
– Nézem – feleltem. – Minden elolvad, ami kemény. Ha elég meleg fogja.
Azóta vannak rossz napok – persze hogy vannak. Néha Márk betegen ébred, néha Juli sír, mert nem jött össze a matek, néha Anna elszomorodik minden ok nélkül.
Van a parkban egy pad, a régi helyünk. Néha odamegyünk, teát viszünk termoszban, és figyeljük az embereket. Emlékszem arra a tavaszi délelőttre is, a fáradt hangra a telefonban, a jeges rémületre a kék foltok láttán. De már nem úgy emlékszem rá, mint egy szakadékra. Inkább mint egy híd alatti árnyékra, amin átmentünk.
Anna gyakran mondja mostanában:
– Nem vagyok hős. Csak élek.
Én meg ilyenkor mosolygok, mert tudom, milyen nagy dolog az: élni, és közben szelídnek maradni.
Az éjszakák már nem végtelenek. A hajnalok emberszavúak. A lakás fölött, valahol a város tetején, elképzelem, hogy időnként valaki megbillent egy lámpát, és melegfényű foltok esnek a házakra. Nem tudom, ki billenti, és hogyan. De hiszek benne, hogy vannak ilyen lámpák.
Az egyik talán mi vagyunk egymásnak.
Híd a fénybe.
Egy év telt el azóta, hogy Anna a hűtőre tűzte a mondatot: „Finom kezem lesz a saját vállamon is.” Azóta a papír szélei kissé felpöndörödtek, a tinta barnásabbra fakult, és a hűtőajtón új mágnesek jelentek meg: egy Balaton-felvidéki levendulamező képe, egy apró, vörös villamos Bécsből, meg egy színes betűkből kirakott név: MÁRK. A betűk nem álltak teljesen egyenesen; Julcsi ragasztotta fel úgy, hogy a R kicsit félrebiccent, mintha csak táncolna.
A reggelek más ritmust vettek fel. Anna korábban kelt, mint régen, de most nem az éjszaka széléről roskadozott. Márk már totyogott, csúszott-mászott, az étkezőasztal alatt közlekedett, mint egy vidám, szuszogó sündisznó. Néha rátalált a konyharuha fiókjára, és ünnepélyes „A-HA!” kiáltással osztotta újra a textíliákat a padlóra. A lakás már nem hadszíntér volt, hanem élő tér: csörgők, könyvek, zizegő papírok, egy bádogdoboz tele gesztenyével, amit a Kolostorok és kertek sétányán szedtünk ősszel.
Aznap reggel, amikor minden elkezdődött, Anna a fehér blúzát gombolta, és a tükörben a saját tekintetét figyelte. Nem keresett rajta repedést. Nem vizsgálta kiélezett szikével az apró rezdüléseket. Csak ránézett, és biccentett. Újra dolgozni járt már hónapok óta: a veszprémi könyvesbolt gyerekrészlegére vették fel heti három délelőttre. A főnöke, Ilona, jó szívű, de szigorú asszony volt, aki egyszer azt mondta:
– Nálunk nem csak könyveket árulunk, Anna. A gyerekrészlegen történeteket adunk kézbe, és néha kezet is fogunk az anyákkal, akik ide mernek jönni, mert itt kisebb az egyedüllét.
Anna bólintott akkor, és bólintott a tükörnek is most. A szemöldökét alig emelte, mégis látszott benne valami: mint mikor a fény lassan kúszik fel egy lépcsőn.
– Kész vagy? – kiáltottam be a konyhából, ahogy Márk a széklábnál próbálta felállítani magát.
– Indulok! – felelte, és a blúz utolsó gombját a helyére pattintotta. – A piros gomb nálad?
– Nálam, ahogy megbeszéltük – mosolyogtam. – És a másik kettő Ilonánál meg Marika néninél. De ma nem lesz rá szükség.
– Ma nem – ismételte halk mosollyal, és a kulcscsomó zörrent a táskájában.
Julcsi az előszobában lépett-dobogott, „iskola, iskola!”-ritmusban. Most már második osztályos volt, egy magas, szemüveges tanárnő, Benedekné szerette a pontosságot és a hosszú i-vel írt ragokat. Julcsi mégis a hetes betűi között valami saját nyelvet is beszélt a füzeteiben: díszített, kacskaringós „l” betűk, nagy, lámpaszerű pontok a j-n.
– Anyu, ma délután jössz az olvasókörömre? – kérdezte, miközben bekapta a cipőjét. – Felolvasom a kedvenc részt a Tündér Lidi és a csilingelő csizmák-ból.
– Nem hagynám ki semmiért – mondta Anna, aztán rám pillantott: – Ha a boltban rendben megy minden.
– Rendben fog – mondtam olyan hangon, amiben nem túlzást, hanem emlékezetet akartam adni. – És ha mégis valami történne, ott vagyunk.
Márk a bejárati küszöbön megállt, és a kilincs felé nyúlt, komoly arccal, mint aki nagyon felelős feladatot készül elvégezni. Anna lehajolt hozzá.
– Szia, kis főnök – súgta. – Délután jövök, és hozok neked könyvet, amiben traktor van.
– Taku! – válaszolta Márk, és smegcsillanó nyálbuborékot fújt a levegőbe, majd elégedetten tapsolt hozzá.
Nevettünk, és ez a nevetés elkísérte Annát, amíg végigsétált a korláton futó muskátlisor mellett.
A könyvesbolt a belvárosban volt, a szűk utca sarkán; ablakában papírrepülőket felfüggesztve lengedezett a huzatban, bent pedig friss papír és kávé illata keveredett. A gyerekrészleg sarkát Anna rendezte be: puhán hullámzó szőnyeg, babzsákok, alacsony polcok, amiken a könyvek nem ijesztettek, hanem hívtak. A falon krétatáblára mesékre utaló kérdések: „Melyik állatnak nőtt ki a füle a holdon?” „Hányféleképp lehet barátságot kötni?” Az ehhez hasonló kérdések horgonyozták ide az embereket; mert bár egyszerűek voltak, mögöttük tenger nyílt.
A kollégája, Bence, huszonéves fiú, aki mindig megtalálta az áruraktárban a megfelelő dobozt, és akinek minden mondatában volt egy kis zene, a pult mögött rendezgette az új szállítmányt.
– Jó reggelt, nap! – köszönt vidáman Annának. – Ma csupaszív célközönségünk lesz, két ovis csoport és egy babakocsis invázió.
– Akkor a babaszőnyegre szórok még pár plüssöt – mosolygott Anna, és már tudta, mihez nyúljon: a plüssvakond, a műanyag alma, a rágókendő. A keze úgy mozdult, mint aki emlékszik a dallamra.
Délelőtt tényleg sokan jöttek. Anyák hordozókendőben, apák furcsán tartott vállal, nagymamák, akik a könyv – és a tanács – ára felett alkudoztak mosolyogva. Anna figyelt, ajánlott, gyerekek mellé guggolt, hogy szintbe kerüljön a szemükkel. Néha megkérdezték tőle: „Melyik könyvvel érdemes kezdeni, ha a kisfiam nem figyel sokáig?” Ilyenkor Anna azt válaszolta:
– Olyannal, aminek a ritmusa előbb ringatja, mint meséli. Néha a dallam hívja be a történetet.
A tízórai roham után csendesebb lett. A bolt hátsó szegletében egy kislány, barna frufruval, a Milla névre hallgatott, a babzsákban ülve lapozott egy könyvet a kiscicák barátságáról. Az anyja telefonált a pultnál, gyors, szakadozott mondatokkal, valami munkáról.
Aztán, még ebéd előtt, belépett egy háromtagú család: apuka sportkabátban, anyuka könnyű kabátban, kisfiú sárga esőcsizmában, csillagmintás. A kisfiút Árminnak szólították, és ahogy megérezte a könyvek zsibongó csendjét, a szemében fellobbant a tűz. Futni ugyan tilos volt a boltban, de Ármin csillagos csizmája saját törvényeket követett: tiktak, tiktak – mintha órát kívánt volna megélni a lába alatt.
– Ármin, maradj mellettünk, kérlek – szólt az anyja, és a hangjában nem volt szigor, csak a hétköznapi fáradtság.
Ármin bólintott, és abban a pillanatban már egy dinoszauruszos könyv felé kanyargott. Anna a polcok mögül figyelte, mosolyogva. Ismerte ezt a mozgást. Volt benne öröm, lüktetés, menekülés és rácsodálkozás – a gyerekszív zuhatagos mozgása.
Az apuka a pénztárnál fizetett pár képeskönyvért, az anya kérdezett valamit a csomagolásról, Anna pedig csillagos borítékot javasolt. A következő másodpercben, mire az anyja a szatyrot igazította, a csillagos csizma már nem hallatszott.
– Ármin? – szólt az anyuka még a vállán át hátra. – Ármin, itt vagy?
Anna érezte, ahogy a mellkasában valami összeugrik. Nem vihar, inkább egy apró, sűrű csomó – emlék. A foltos hajnal. A rádöbbenés. De a csomó most másképp viselkedett: nem tekeredett a torkára. Csak jelzett, piros fényként villant fel.
– Ilona, kérlek, zárd le egy percre az ajtót – mondta csöndesen, de jól hallhatón. – Bence, a mesekuckót nézd át. Én megnézem a raktárt.
A bolt megtelt puha mozgással, mint amikor sok kéz egyszerre nyúl egy hálóért. Az anyuka szemében a pánik felgyúlt; Anna közelebb lépett, és úgy emelte meg az állát, hogy találkozzon a tekintetük.
– Két perc alatt meglesz. Addig vegyünk együtt levegőt – mondta, és együtt, hangosan, fedél alatt lélegzett vele: belégzés négyig, kilégzés hatig. – Rendben. Most nézünk.
– Ármin! – kiáltotta az apuka, és a hangjában elvékonyodott valami. – Ármin, fiam!
A könyvesbolt apró zugokkal volt tele: a kisasztal alatti barlangocskával, a mesekuckó függönyével, a vitrinek mögötti kis folyosóval, ahol rétegelt kartonok vártak új címkékre. Anna előbb a mesekuckóhoz sietett. Bence félrehúzta a függönyt; semmi. Aztán a raktár. A raktárban a polcok között acélszag volt és gumi. Nem, Ármin nem járt ott. Végül Anna megállt, és hallgatózni kezdett. Nem a sírást kereste. Nem a csizmák tiktakját. Hanem a feszültség szusszanását. Valami susogott.
A gyerekrészleg végében, az alacsony asztal alatt, ahova a babzsákok sarka betüremkedett, egy papírházikó volt felállítva. Általában óvodások rajzait tették rá. Most az alsó pereme kissé felpöndörödött. Anna letérdelt. Nem tépte fel a ház falát. Bekukucskált.
– Ármin? – súgta. – Itt vagy?
A félhomályban két hatalmas, fényes szem csillogott. Azokat a szemeket a könyvek lapjain is meg lehet ismerni: a „bújó” hősök szemét.
– Csillagcsizmás úrfi – mosolygott rá Anna –, ez a ház sajnos zárlatot kapott, és tűzvédelmi okokból két perc múlva fel kell szállnia. Hazakísérhetlek?
Csend. Még egy kis susogás. Aztán az asztal kicsit rezdült.
– Anyu haragszik? – kérdezte egy hang, ami még a kisfiú köldökébe volt kötve.
– Anyu nagyon aggódik – felelte Anna –, és az aggódó anyukák is olyanok, mint a puffogó sárkányok: előbb füstölögnek, aztán ölelnek.
Egy apró ujj kilógott. Aztán egy másik. Anna felnyúlt, nem rántotta, csak megfogta. Kijött a fiú, poros térddel, de ép csillagokkal a csizmán.
Az anyja, amikor meglátta, elengedte a szatyrot, és egyszerre sírt és nevetett. Térdre rogyott és átölelte Ármin derekát.
– Hol voltál, kincsem? – kérdezte, és az „Hol voltál?” végén már benne volt a „De jó, hogy itt vagy.”
– Házban – mondta a fiú. – Papírházban.
Az apuka a tenyerébe temette a homlokát, majd az ujjai közül felnézett Annára.
– Köszönjük – mondta rekedten.
– Rendszerünk van ilyen esetekre – felelte Anna. – És vannak kuckóink. Meg levegőnk.
A bolt lassan visszarendeződött. A bejárati ajtót kinyitották, a szatyrok visszajutottak a kezekbe, a könyvek a polcokra, a pultra mosoly. Az anyuka fizetés közben még odahajolt Annához.
– Tudom, látom… maga érti ezt. Honnan tudta, hogy nem a raktárban lesz?
Anna elmosolyodott, és egy pillanatig gondolkodott, hogyan lehet ezt úgy kimondani, hogy ne mesélje ki a saját árnyékait. Végül ezt mondta:
– Onnan, hogy vannak napok, amikor nekem is kell egy kis ház, ahol megáll a világ. A gyerekek gyakran tudják, hova menekül a szívük. Csak meg kell hallani a susogást.
Az anyuka bólintott, és a szemében valami feloldódott. Nem a bűntudat, az sosem oldódik egyszerre, inkább a magány: az a fajta, ami egy bolt közepén is be tud záródni, mint egy rossz cipzár.
Amikor délután vége lett a műszaknak, Anna nem volt megrázott. Fáradt volt, igen, de úgy, mint aki dolgozott: a keze tapadós volt a ragszalagtól, a szeme tele betűkkel. A levegőben még ott kavargott árnyék- és földszag, és a tekintete tiszta maradt. A bolt melletti kis utcában megállt és küldött egy üzenetet:
„Megvolt a piros gomb pillanat. Belélegeztem, kilélegeztem. Gyerek meglett. Én is.”
A válaszom azonnal jött:
„Büszke vagyok rád. Szeretlek.”
A telefon vibrált a kezében még egyszer. Sándor írta:
„Elolvastam a beszámolódat. Látod? A rendszer működik. A félelem jel, nem ítélet. Holnap, ha van időd, beugorhatsz. Hozz teát.”
Anna elmosolyodott, és a zsebébe csúsztatta a telefont. A nap már lefelé araszolt a házak fölött, az esti fény hosszan kúszott végig a köveken, a padokon.
A suliudvaron Julcsi ott állt a kék csíkokkal felfestett ugróiskola mellett, és hadarta:
– Anyu, olyan szépen olvastam, Benedekné azt mondta, gördül a hangom, és hogy a hangsúlyaimnak van ritmusuk! – A „ritmusok” szót úgy mondta, mintha táncolna vele. – A többiek tapsoltak. Jössz holnap is?
– Jövök – nevetett Anna, és tényleg nevetett, szemmel, vállal, hanggal. – És hozok neked új könyvjelzőt, csillogósat.
– De ne túl csillogósat, mert a tanár néni nem szereti az „indokolatlan ragyogást” – tette hozzá Julcsi, és olyan komolyan mondta, hogy mindketten felnevettünk.
Otthon Márk a nappali közepén állt, csupasz talpa beleolvadt a szőnyeg textúrájába. Mikor meglátta Annát, tárt karokkal felé dőlt, finoman, mint aki még nem hisz a gravitációban, de már rájött, hogy a karok megbízhatóbbak. Anna felkapta, megpörgette, és Márk sikított örömében.
– Taku? – kérdezte.
– Traktor? – mosolygott Anna. – Az holnap jön. Ma mesét hoztam. „A csillagcsizmás úrfi és a papírház”.
A címre magam is felkaptam a fejem.
– Ezt te találtad ki – jegyeztem meg.
– Ma született – felelte, és a hangja meleg volt. – A boltban.
Este, lefekvés előtt Anna és Julcsi együtt díszítettek egy üres füzetet. A borítóra kék hullámokat rajzoltak, középre pedig ezt írták: „Anyukám történetei”. Julcsi kérdezett, Anna válaszolt, mondatai megültek a papíron, mint könnyű madarak a kerítésen. Nem mindről szólt, ami fájt valaha. De mindegyikben volt fény.
Másnap délelőtt beültünk Sándor irodájába. A falon poszterek: árnyékok és fák; a sarokban egy cserepes fikusz, aminek a levelei enyhén porosak voltak. Sándor teát főzött – most éppen hársfát –, és nem sietett.
– Meséld el, mi történt, úgy, hogy közben nem akarod elhitetni velem, hogy te nem féltél – mondta.
Anna elmesélte. Hogy a piros gomb felvillant. Hogy előbb lélegzett, aztán rendszert hívott. Hogy nem vihar jött, csak csomó. Hogy a csomót nem vágta szét karddal, hanem megkötötte lazábbra.
– És mit érzel most, amikor erre visszagondolsz? – kérdezte Sándor.
Anna hosszan hallgatott, aztán azt mondta:
– Hálát. Furcsa, de köszönöm azt az éjszakát is, amikor azt hittem, összeomlok. Mert most már tudom: van híd. És hogy tudok rajta járni.
Sándor bólintott.
– Az emberek sokszor azt hiszik, a gyógyulás azt jelenti, hogy többé nincs vihar. Pedig csak annyit jelent, hogy van kabátjuk, és tudják, merre a menedék. Vihar lesz. De már nem sodor el.
Anna elmosolyodott. A kezét az ölében összekulcsolta, aztán széthúzta megint. A kéz mozdulata békés volt. Finom.
– Szeretnék valamit elindítani a boltban – mondta hirtelen. – Havi egy délutánt, „Anyahíd” néven. Nem terápia, csak hely. Ahova be lehet ülni egy kávéval és egy kérdéssel. Vagy csak csönddel. Lehet?
Sándor felnevetett, ritkán hallottam így.
– Lehet. Sőt, kell. És ha szeretnéd, az első alkalomra hozok egy dobozt, ami nem tud bűntudatot tartani. Ismered – kacsintott.
Anna arca felragyogott.
– Köszönöm.
Az Anyahíd az első alkalommal egyszerű volt: kör alakban székek, középen egy kis asztalon kancsó víz, csészék, száraz keksz. Anna az elején csak ennyit mondott:
– Nem kell itt semmit megoldani. Esetleg megfogni. Egymás kezét. Vagy a sajátunkét.
Eljött Zsófi az ikrekkel (azóta már aludtak néha délutánonként), eljött Boró (a férje most már tudott pelenkát cserélni), eljött Réka (sapka nélkül), és eljött három olyan nő, akit egyikünk sem ismert korábbról: csillogó szemekkel, karikákkal, reménnyel.
Beszélgettek arról, hogyan marad meleg a leves, ha közben sír a baba; hogyan lehet nemet mondani a jótanácsra; hogyan lehet magunknak is vacsorát szedni. A nevetésük néha szilánkos volt, néha mély, de mindannyiszor összekapaszkodó.
A végén Anna elővette a füzetet, amire az volt írva: „Anyukám történetei”, és felolvasta az aznapi bejegyzést: „A csillagcsizmás úrfi és a papírház.” A történet végén a kisfiú kijött a házból, és a papír falát hullámok vitték szét, hogy könnyebb legyen a levegő. Senki nem tapsolt; nem kellett. Csak nézték egymást, és mindenkinek volt egy picit több levegője.
Az év végére Márk már nem csak „Taku”-t mondott, hanem „Takaró”-t is, és „Még!”-et, ami az összes gyerekek közül a legigazibb szó. Julcsi mesét írt a suliban, amiben egy lánynak lámpa van a zsebében; ha nagyon fél, kiveszi, és fényt csinál az osztályterem sarkaiban. A tanítója ötösre értékelte, és a lap aljára ezt írta: „Az indokolatlan ragyogás néha éppen indokolt.”
Karácsony előtt mindannyian felmentünk a várba, ahol a díszkivilágítás olyan volt, mintha valaki aranyszállal varrta volna körbe a háztetőket. A szél hideg volt, de tiszta. Anna a karomban belém kapaszkodott egy pillanatra, nem úgy, mint aki fél, inkább úgy, mint aki hálát ad azért, hogy van, akibe belekapaszkodhat.
– Emlékszel? – kérdezte halkan. – Akkor, a foltok… Úgy éreztem, ott vége mindennek.
– Emlékszem – mondtam. – És arra is, amikor a hűtőre kitetted a mondatot. A kettő között híd van.
– Híd a fénybe – bólintott. – És nem egyedül kellett átmennem.
Lent, a városban, valahol egy gyerekszobában éppen elhallgatott egy altató. Egy másik lakásban valaki fölkelt a fotelből, hogy maga alá gyűrje a plédet. A könyvesbolt gyerekrészlegén a papírrepülők lassan megálltak. Az égen csillagok gyúltak. Nem indokolatlanul. Nagyon is indokoltan.
Anna elővette a telefonját, és lefényképezte a karácsonyi fényeket. A képen halványan látszott a mosolya is. Olyan mosoly volt, amire rá lehetett bízni a telet.
Hazafelé menet Márk az autóban elaludt. Julcsi a vállamra hajtotta a fejét.
– Anyu – suttogta –, szerinted tényleg van zseblámpa a lány zsebében, vagy csak úgy mondtam?
– Van – felelte Anna. – Mindannyiunk zsebében van. Néha elfelejtjük, hol, de időben mindig meg lehet találni.
A szél megrázta a fenyőket, és én arra gondoltam: nem a viharok hiánya a béke, hanem a tudás, hogy átérünk. Hogy van kabát. Van kéz. Van szó. Van mosoly. Van híd.
És van, aki megvár a túloldalon.
A híd másik oldala.
A naptár szerint még csak március volt, de a levegőben már nyárillat ült. A konyhaablakon át beszűrődött a rigók trillája, és a függöny alját meglengette a langyos szél.
Anna a reggeli fényben állt, egyik kezében kávésbögre, a másikban egy kis rajz – Márk alkotása az óvodából: színes ceruzákkal satírozott, ügyetlen betűk: „ANYA + MÁRK = HÍD”.
A betűk hullámosak voltak, a vonalak néhol átlógtak egymáson, mégis gyönyörű volt – tele életel, mozgással, bizonytalansággal, ahogy minden, ami él.
A falon, a hűtő fölött ott lógott a bekeretezett cetli.
A mondat, amit egyszer egy törékeny pillanatban írt le:
„Finom kezem lesz a saját vállamon is.”
Most már nem zsebkendőpapír volt, hanem egy apró emléktábla, ahogy az élet néha képes díszbe öltöztetni a fájdalmat.
Julcsi közben már tizenkét éves volt, és éppen a tükör előtt próbálta begyakorolni az iskolai szavalóverseny szövegét.
– „A hídon át...” – kezdte, de aztán megtorpant. – Anya, szerinted ha sírok közben, az túlzás?
Anna elnevette magát.
– Attól függ, mennyire.
– Nem nagyon. Csak egy kicsit... úgy, hogy érezzék. – Julcsi összeráncolta a homlokát, ahogy a tizenévesek szokták, akik már sejtik, hogy az érzelmeket irányítani is lehet, nem csak megélni.
– Akkor csináld. A szavak néha jobban hatnak, ha kicsit remegnek.
Julcsi elmosolyodott, és újra próbálta: „A hídon át. ..” – és most a hangja lágy volt, mégis biztos.
Márk az asztal alatt ült, és a legófiguráknak suttogott.
– Nézd, anya, ez a traktor most áthajt a hídon, és nem szabad megállni, mert a víz alatt krokodil van.
– Komoly forgalom lehet arra – mondta Anna, és lehajolt hozzá. – De ha lelassítasz, akkor talán nem dől össze a híd.
– De nem dől össze – jelentette ki a kisfiú. – Mert te tartod.
Anna elmosolyodott. Ilyen mondatokért érdemes volt minden hajnalon átkelni.
Az „Anyahíd” délutánokból azóta igazi kis közösség lett. Havonta egyszer találkoztak a könyvesbolt hátsó termében: tíz-tizenkét nő, néha gyerekekkel, néha egyedül, kávéval, süteménnyel, történetekkel.
A falon idézetek lógtak, amiket ők maguk írtak az évek során. Olyanok, mint:
– „A fáradtság nem gyengeség, hanem élet.”
– „Nem kell mindig erősnek lenni. Csak jelen lenni.”
– „A kezem remeghet, de az ölelésem nem.”
Egyik alkalommal Sándor is eljött – most már nyugdíjas volt, de még mindig ugyanaz a csendes tekintet lakott a szemében.
– Na, hölgyeim, látom, a doboz még megvan – mondta, és a régi „bűntudatmentes dobozra” mutatott, ami most már tele volt új cetlikkel.
– Igen – mosolygott Anna. – De most már nem csak elengedések vannak benne, hanem hálák is.
Sándor kinyitotta a fedelet, és a tetején ott feküdt egy kis sárga papír:
„Köszönöm, hogy időben szólt a fény.”
– Ki írta? – kérdezte.
Anna vállat vont. – Mindannyian.
Később, amikor a találkozó véget ért, és a nők lassan elszivárogtak, Anna kint maradt a bolt előtt. A levegő megtelt könyvillattal, az esti fény az ablaküvegen visszatükrözte az utca lámpáit.
A kirakatban ott álltak a könyvek, és az egyik polcon egy frissen kinyomtatott kötet: „Anyahíd – történetek az újrakezdésről”.
A borítón Anna neve állt, de a képen nem ő volt – csak egy nő sziluettje, aki karjában kisgyereket tart, mögöttük egy híd íve rajzolódik a fénybe.
Ilona, a boltvezető odalépett mellé.
– Nem is gondoltam, hogy egyszer a saját könyvedet fogom ide kirakni – mondta mosolyogva. – Az első példányt elvitték ma délelőtt. Egy kismama, aki azt mondta, a férje olvasta el először.
– A férje? – lepődött meg Anna.
– Igen. Azt mondta, szeretné megérteni, mit él át az, aki anya lesz.
Anna csendben állt egy pillanatig. Valami finom, szelíd öröm futott végig rajta.
– Talán ezért írtam meg – mondta végül. – Hogy más is értse, milyen közel van néha a fény és a sötét. És hogy egyik sem marad örökre.
Ilona bólintott.
– Tudod, Lilla mindig mondta, hogy egyszer ebből könyv lesz. És igaza lett.
Anna elmosolyodott, és a tekintetét a kirakaton túlra emelte, ahol a város esti fényei tükröződtek. Aztán zsebre tette a kezét, és hazafelé indult.
Otthon Márk már pizsamában várta. Julcsi az íróasztalnál ült, és egy történetet írt.
– Mi lesz ez? – kérdezte Anna.
– Pályázat – felelte Julcsi. – A téma: „Az ember, aki megtanított hinni.”
– És ki lesz a főszereplő?
Julcsi felnézett, és a szeme komolyan, mégis csillogva nézett vissza.
– Te. De ne ijedj meg, kicsit el fogom rejteni. Más nevet adok neked.
– Milyen nevet? – kérdezte Anna.
Julcsi elmosolyodott.
– Hídanya.
Anna megdermedt, és halkan nevetett, de közben a szíve megtelt meleggel.
– Szép név. Erős.
– Olyan, mint te. – Julcsi visszafordult a papírhoz, és tovább írt.
Márk közben a kanapén a könyvet lapozta, amit Anna hozott neki a boltból: „A csillagcsizmás úrfi és a papírház.”
– Nézd, anya! Ez rólam szól, ugye?
– Talán rólad. Talán mindannyiunkról – mondta, és odabújt mellé. – Akik néha elbújunk, de mindig kijövünk, ha hív valaki, akiben bízunk.
A kisfiú bólintott, és az oldalra hajtotta a fejét. A pillái lassan lehunyódtak, és a szuszogása beolvadt az este csendjébe.
Anna megérintette a haját, majd a hűtőre pillantott. A bekeretezett mondat most már nem figyelmeztetés volt, hanem emlékeztető: hogy az élet nemcsak túlélhető, hanem újra szerethető is.
A falióra halkan ketyegett, az ablakon túl a város fényei lassan elmosódtak. Julcsi az íróasztalnál még mindig írt, a ceruza hangja apró, szívdobbanás-szerűen karcolta a papírt.
Anna becsukta a szemét, és egy pillanatra visszagondolt mindenre: a fáradt éjszakákra, a csendekre, a suttogásra, a félelemre, a sírásra, a gyógyulásra, a hídra.
És arra, hogy valaki mindig ott állt a túloldalon, várva, türelemmel, fénnyel a kezében.
Kint a ház előtt a fák lombjain átszűrődött a holdfény. A szél mozdította a leveleket, mintha a természet is lapozna egy újabb oldalt.
Odabent Márk álmában motyogott valamit:
– Nem dől össze... mert anya tartja.
És valóban – már nem dőlt össze semmi.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 12. (szerda), 11:44
