Senki sem hitte el neki, amit tett – 12 év múlva egy luxusterepjáró állt meg a háza előtt…
A novemberi eső mintha sosem akart volna alábbhagyni. Apró, sűrű szemekben hullott egész délután, s most, késő estére, már úgy verte a sáros járdát, mintha a föld is fáradt volna a hidegtől. A kisalföldi faluban, Szentkirályon, egyedül a főút mentén álló öreg Kecskehát Vendéglő ablaka adott némi meleget a kinti sötétségnek. /Bent halovány sárga fény derengett, alig néhány vendég üldögélt a fakó asztaloknál\./
Parker Emese – ahogy mindenki hívta: Emese néni – épp letörölte az utolsó asztalt. A keze kissé remegett; nem a hidegtől, hanem a fáradtságtól. Több mint tíz órája talpon volt, és még mindig várt pár kései vendég, hátha betéved valaki a szakadó eső elől.
Már épp a kabátja után nyúlt volna, amikor valami megmozdult az ablak előtt. Csak egy árnyék először… aztán négy.
Emese összeráncolta a homlokát, közelebb lépett az üveghez, és szinte megállt a szíve.
A járdaszegélyhez lapulva négy kislány kuporgott. Mindegyik rongyos kabátban, átázott cipőben, mintha egész nap az utcát járták volna. A legkisebb arcát eltakarta a karjával; a nagyobbak megpróbálták körbeölelni, de ők maguk is dideregtek.
Emese nem gondolkodott.
Csak kinyitotta a vendéglő ajtaját, és kilépett a hidegbe.
– Hé, kicsikéim… – mondta óvatosan. – Gyerejetek be, megfagytok itt kint!
A négy gyerek úgy nézett fel rá, mintha álmodna. Mintha nem hinnék el, hogy valaki beszél hozzájuk.
– Nem… nem kell bajt okoznunk – motyogta a legidősebb, egy vékonyka, barna hajú lány. – Csak melegedni akartunk egy kicsit…
– Semmi baj nincs – felelte Emese határozottan, és kinyújtotta a kezét. – Bent meleg van, és van egy kis maradék gulyásleves. Nem kér pénzt érte, jó?
A gyerekek haboztak, aztán a legkisebb – egy alig hétéves, szeplős arcú lány – halkan megszólalt:
– Anya azt mondta… ne fogadjunk el semmit idegentől…
Emese térdre ereszkedett előttük.
– Lehet, hogy idegen vagyok nektek – nézett a szemükbe –, de most én kérem, hogy engedjétek meg, hogy segítsek. Aki éhes, annak adni kell. Ez nem kérdés.
A gyerekek végül bólintottak. Emese egyenként fogta meg a kezüket, és bevezette őket a vendéglőbe. Leültette őket a sarokasztalhoz, amit mindig a „kedves vendégeknek” tartott fenn magában. Elővett négy mélytányért, és gőzölgő levest mert mindegyiknek.
A kislányok először csak nézték a tányért, mintha féltek volna hozzáérni.
Aztán a barna hajú szó nélkül kanalazni kezdett. A többiek is követték.
Emese csendben figyelte őket. A levegőben ott lebegett a leves illata, a kinti eső kopogása, és valami nehéz, fájdalmas csend, amit a gyerekek magukkal hoztak.
– Hogy hívnak titeket? – kérdezte végül.
A legidősebb válaszolt:
– Én Borbála vagyok. Ő itt a húgom, Fanni… ott Zsófi, és a legkisebb Rebeka.
– Szép nevek – mosolygott Emese. – Én Emese néni vagyok. És… hol vannak a szüleitek, kislányok?
Borbála letette a kanalat. A többiek is abbahagyták az evést.
– Anyu… – kezdte, de elcsuklott a hangja. – Anyu már nincs velünk. Apuról meg nem tudjuk, hol van.
– Mennyi ideje vagytok így? – kérdezte Emese alig hallhatóan.
– Pár hete… lehet, hogy több – vont vállat a lány. – Egy rokonnál voltunk, de… elküldtek. Azt mondták, nem bírnak négy gyerekkel.
Emese érezte, hogy elszorul a torka.
Négy kislány. Egyik sem lehetett még tizennégy éves.
Aznap éjjel hazakísérte őket a saját szerény, két szobás házába. Megfürdette őket, adott tiszta ruhát, betakarta őket a kanapén és a vendégágyon. Ő maga csak egy széken aludt el.
És bár még nem tudta, hogy mi fog történni másnap… egy döntést már meghozott.
Olyat, amitől a következő tizenkét év az egész életét új pályára állítja.
Nem engedi el őket. Nem hagyja őket egyedül.
Reggel a nap halványan próbált áttörni a felhőkön, de Szentkirályt még mindig szürkés, nyirkos fénybe burkolta. Emese a konyhaasztalnál ült, előtte egy csorba bögrében feketekávé, amit már háromszor melegített vissza, de még mindig alig ivott belőle. A nappali felől halk szuszogás hallatszott: négy kislány aludt összebújva, úgy kapaszkodva egymásba, mintha bármelyik pillanatban elfújhatná őket a világ.
„Mit csinálsz, Emese?” – korholta magában. „Téged ki kérdezett, képes vagy-e eltartani négy gyereket? Mi lesz, ha jön a gyámügy? Ha elviszik őket valami otthonba?”
A gondolatba belehasított valami különös, makacs érzés: nem engedem.
Felállt, csendben felrakott egy fazék teát, majd négy tányérra fél szelet kenyeret tett, vékonyan megkenve házi szilvalekvárral, amit még a szomszédasszony, Marika néni adott neki múlt hónapban.
– Lányok… – hajolt be a nappaliba. – Ébresztő. Iskolaidő van.
Borbála riadtan felült.
– De nekünk… nincs iskolánk – mondta halkan. – Anyuval is sokat költöztünk. Mindig máshova írattak… aztán már sehová.
Emese elmosolyodott.
– Na, majd ezen változtatunk. Szentkirályon minden rendes gyereknek jár iskola. – Aztán kicsit elhalkult. – Megpróbáljuk elintézni.
A kislányok lassan felébredtek, megtörölték az arcukat, kicsit szégyenlősen pillantottak körbe az idegen szobában. Emese tiszta zoknikat és régi, de gondosan megfoldott pulóvereket hordott be nekik a szekrényből.
– Ezt még az unokaöcsém hordta – simított végig egy kék pulóveren. – Ő már nagy legény lett, régen elköltözött Pestre. Nem hiszem, hogy bánná, ha most ti vennétek fel.
– Emese néni… – szólalt meg Rebeka bátortalanul. – Mi… maradhatunk itt ma este is?
Emese leült melléjük a kanapéra. A szeme sarkában finom ráncok jelentek meg.
– Hogyne maradhatnátok. – A hangja mégis óvatosan folytatta: – De lehet, hogy majd jönnek hivatalos emberek, és megkérdezik, mi legyen veletek. Ha úgy alakul, hogy máshova kell mennetek, én akkor is mellettetek leszek, ameddig engedik.
Borbála lehajtotta a fejét.
– Csak együtt maradhassunk… – suttogta. – Bárhol.
Emese ekkor döntötte el végleg:
– Amíg én élek, nem fogják szétválasztani őket. Akkor is harcolni fogok érte, ha rám csukják az ajtót a hivatalban – mondta magának.
Gyámügy és zsíroskenyér.
Aznap délelőtt, miután a lányokat megreggeliztette, elindult a falugondnokságra. A falu közepén álló sárga épület ajtaja előtt megállt, nagy levegőt vett, és benyomta a kilincset.
A folyosó végén Judit, a szociális ügyintéző nézett fel az irathalmaz mögül.
– Jaj, Emese, hát te? Megint a fűtést panaszolod a vendéglőben? – kérdezte félmosollyal.
– Most nem a kazán fúj rosszul – felelte Emese. – Gyerekekről van szó.
Ahogy elmondta Juditnak a történetet – az esőt, a négy kislányt, az elűzött rokont, a halott anyát –, a nő arca fokozatosan komollyá vált.
– Papírjuk? – kérdezte végül.
– Semmi. Csak amennyi ruhájuk volt rajtuk.
Judit felsóhajtott.
– Emese, te is tudod, hogy ez bonyolult. Ideiglenes elhelyezést lehet kérni, de az külön eljárás. – Egy pillanatra elhallgatott. – De azt is tudod, hogy… kevés a nevelőszülő, az otthonok meg tele vannak.
– Nem akarom, hogy otthonba kerüljenek – mondta Emese halkan, de keményen. – Nálam van egy szoba. Igaz, nem palota, de meleg van, és lesz meleg étel az asztalon.
Judit hosszan nézte.
– Te egyedül vagy. Nincs férjed, gyereked. A fizetésedet is ismerjük. – Közelebb hajolt. – Miért pont te?
Emese vállat vont.
– Mert én találtam meg őket. És mert senki más nincs, aki most azonnal hazavinné őket, nem papíron, hanem igaziból.
A csend nehéz lett, mint a pince levegője.
Végül Judit bólintott.
– Rendben. Ideiglenesen maradhatnak nálad, amíg elindítjuk az ügyüket. De tudod, mit vállalsz?
– Nem teljesen – felelte Emese őszintén. – Csak azt tudom, hogy ha most visszaküldöm őket az utcára, soha többé nem nézek tükörbe.
Aznap délután egy gyámügyi ügyintéző is kijött, feljegyezte, mennyi hely van a házban, megnézte a konyhát, a fürdőt, az udvart, a kazánt, még a spájzban sorakozó befőtteket is. Emese szégyenkezve nézte a félig üres polcokat.
– Nem sok – jegyezte meg a férfi.
– De amit főzök, azt mindig megosztom – felelte Emese. – Inkább eszek zsíroskenyeret, csak nekik legyen rendes ebéd.
A férfi nem mosolygott, csak bekarikázott valamit a papíron, aztán elment.
A vendéglő új vendégei.
A következő hetek úgy teltek, mintha valaki felgyorsította volna az időt. Emese reggelente fél hatkor kelt, lángost sütött, teát főzött, felébresztette a lányokat.
– Borbála, táskába a füzet! Fanni, a sapkád! Zsófi, ne hagyd az asztalon a rajzaidat, összekenem pörköltszafttal! Rebeka, gyere, megcsinálom a hajad.
Rebeka minden reggel ugyanazzal a kérdéssel jelentkezett:
– Emese néni, ma is lesz, hogy eljössz értünk az iskola elé?
– Ha nem kell túl sokáig bent maradnom a vendéglőben, ott leszek – ígérte mindig, még akkor is, ha tudta, hogy néha csak zárás után tud majd értük menni.
A Kecskehát Vendéglő tulajdonosa, Laci bá, először csak a fejét csóválta, amikor megtudta, hogy Emese négy gyereket vett a nyakába.
– Te megbolondultál, Emese – mondta egy este, amikor már alig volt vendég, és ő a pultot törölgette. – A saját életedet is alig tudod összerakni, most még pluszba etetsz négy szájjal?
– Ezek a szájacskák is nőnek, Laci bá – felelte Emese. – Egyszer majd ők fognak etetni másokat, ha most megtanulják, milyen az, amikor gondoskodnak róluk.
Laci bá felmordult, de a szeme sarkában mégis ott bujkált valami megenyhült fény.
– Ha már ennyire beleástad magad a jótékonyságba – dörmögte –, hozd be őket néha mosogatni. Legalább megszokják a munkát.
Ettől kezdve a lányok néha iskola után megjelentek a vendéglőben. Borbála segített a rendeléseknél, Fanni a terítőket rázta ki az udvaron, Zsófi a tányérokat rakta, kegyetlen pontossággal igazítva a villákat. Rebeka pedig minden vendégre mosolygott, amiért rendszerint kapott egy fél pogácsát vagy egy lekváros palacsinta maradékát.
A falu nyelve.
Nem telt el sok idő, míg Szentkirály szűk utcáin elterjedt a hír:
– Hallottátok? Az Emese négy gyereket fogadott be magához. Nem is rokonok!
– Ki tudja, honnan jöttek! – tette hozzá valaki a bolt előtt.
– Biztos valami baj volt otthon – vetette közbe Marika néni, aki mélyen legbelül büszkén figyelte Emesét, csak azt nem szerette, ha ezt észre is veszik rajta. – De azt is tudjátok, mennyit dolgozik az a nő, hogy legyen mit az asztalra tenni?
– Majd még ő marad éhen – húzta el a száját az egyik asszony.
Egy délután, mikor Emese a kenyérért állt sorban, meghallotta, ahogy két háta mögötti nő suttog:
– Meglátszik rajta, mennyit vállalt. Nézd csak, hogy lefogyott.
– Meg persze mindent magára vállal. Nem normális ez. Az ember az unokáját se bírja, nemhogy idegeneket.
Emese hátrafordult. A hangja csendes volt, de nem remegett.
– A gyerekek nem „tehernek” születnek – mondta. – Az teszi őket azzá, ha nem szeretjük őket.
A boltban elhallgattak egy pillanatra. Aztán folyt tovább a sor, mintha mi sem történt volna. De attól a naptól kezdve, ha Emese belépett, több szem figyelte, mint korábban. Volt köztük ítélkező, volt együtt érző, és volt olyan is, aki csak kíváncsi volt: meddig bírja?
Kicsi csodák a mindennapokban.
Az évek lassan, szinte észrevétlenül peregtek. A ház falain előbb ceruzával húzott vonalak jelentek meg – a gyerekek magasságát jelölve –, majd fényképek kerültek fel: első iskolanap, farsangi jelmez, karácsony a vendéglőből megmaradt bejglivégekkel.
Egy tavaszi délutánon Emese hazaért a műszakból. Fáradt volt, minden ízülete fájt, a lába lüktetett a sok állás miatt. Ahogy benyitott, furcsa csend fogadta. Nem volt veszekedés, nem volt nevetés, nem volt edénycsörömpölés.
– Lányok? – szólította őket.
A nappali ajtaja mögül suttogás hallatszott. Aztán felfénylett egy gyertya, majd még egy. Ahogy Emese belépett, a négy lány egyszerre kiáltotta:
– Boldog születésnapot, Emese néni!
Az asztalon egy kicsi, kicsit félrecsúszott piskótatorta állt, tetején valami remegő csokimázzal.
– Ezt… ti csináltátok? – kérdezte meghatottan.
– Titokban – mondta Fanni büszkén. – Laci bá adott egy kis lisztet meg cukrot. A tojást Marika nénitől kaptuk, mert azt mondta, „egy ilyen nőnek jár a torta”.
– Nem tudtuk, hány gyertyát kéne rátenni – szipogta Rebeka –, úgyhogy csak egyet tettünk, de az nagyot.
Emese felnevetett, de a hangja remegett. Odalépett az asztalhoz, és egy pillanatig csak nézte a gyertyalángot.
– Tudjátok, mi ez? – kérdezte halkan. – Ez az első torta, amit az életemben valaha nekem sütöttek.
A lányok döbbenten néztek rá.
– De hát… neked sosem…? – kezdte Borbála.
– Nem – rázta a fejét Emese. – De nem is hiányzott. Mert ha az embernek van munkája, meg egy ágyra való helye, azt gondolja, az elég. Csak aztán… egyszer csak megjelennek négyen az esőben, és rájössz, hogy így kezdődik az igazi élet.
– Fújd el! – kiáltotta Rebeka.
Emese becsukta a szemét, és mielőtt kifújta volna a gyertyát, magában kívánt valamit. Nem pénzt. Nem könnyebb életet. Csak azt, hogy a lányok egyszer biztonságban legyenek. Akkor is, ha ő már nem tud körülöttük sürögni.
Felnövő lányok, növekvő gondok.
Ahogy a lányok kamaszok lettek, a gondok is nagyobbak lettek.
Nem csak a cipőjük, ruhájuk, tankönyvük került többe – a kérdéseik is.
Egy este, amikor a vendéglőben különösen sok volt a fuvaros, Emese csak későn, kilenc után ért haza. Alig tette le a táskát, amikor csapódott az egyik szobaajtó, és Zsófi kiszáguldott, kabátban, edzőcipőben.
– Hova mész ilyen későn? – állta útját Emese.
– Sétálni! – vágta rá Zsófi. – Itt folyt meg minden levegő!
– Tíz óra lesz, Zsófi, nem kóborolhatsz egyedül – mondta Emese, de a hangjában nem parancs volt, inkább kérés.
– Nem vagy az anyám! – csattant fel a lány.
A mondat, akár egy pofon, úgy csattant. A másik szobából Borbála is kigyűrődött.
– Zsófi, na…
– Mi az, mindenki ellenem? – fújtatta a lány. – Folyton csak a tanulás, a házimunka, a „viselkedj normálisan” meg a „mit szólnak a faluban”. A többiek meg Pestre mennek bulizni, én meg itt ragadok a sült krumpli és a mosogatórongy között!
Emese nagyot nyelt.
– Gyere vissza, beszéljük meg rendesen – mondta, de érezte, hogy a hangja fáradt. Nem haragos, csak fáradt.
Zsófi szeme könnybe lábadt.
– Te érted a legkevésbé – suttogta. – Te már belenyugodtál ebbe az életbe. Én nem akarok.
Becsapta maga mögött az ajtót, de végül csak az udvar végéig ment el.
Később, mikor Zsófi visszajött, és csendben, lehajtott fejjel leült az asztalhoz, Emese letette elé a vacsora maradékát.
– Meg fogsz érteni, ha nagyobb leszel – mondta volna régen egy felnőtt. Emese azonban másképp szólt:
– Nekem is voltak álmaim. Csak… másfelé kanyarodott az utam. Ha egyszer tovább akarsz menni innen, elengedlek. De addig, amíg nálam laksz, kötelességem vigyázni rád. Nem a falu miatt. Miattad.
Zsófi nem nézett rá, csak kanalazni kezdett.
– Nem kértem, hogy vigyázz rám – motyogta.
– Én sem kértem, hogy megszeresselek – felelte Emese. – Mégis így lett.
Ekkor Zsófi szeméből kicsordult egy könnycsepp, bele az ételbe.
Remény az iskolapadban.
A lányok között különösen Fanni volt az, aki aztán az iskolában is elkezdett ragyogni. Ha könyv került a kezébe, elfelejtett enni. Emese sokszor találta úgy a konyhaasztalnál, hogy a villán megállt a falat félúton a szája felé, mert annyira elmélyült egy regényben.
– Fanni, edd meg, mielőtt kihűl – nevetett rá Emese.
– Mindjárt, csak ezt a részt… itt most kiderül, hogy a fiú hazudott-e – hadarta a lány.
Az iskolában a tanárok is felfigyeltek rá. Egy nap az osztályfőnöke külön beszélni kérte Emesét.
– Nézze, Parker Emese – mondta a tanárnő, miközben a tanári asztal mögött ült. – Fanni nagyon tehetséges. Ha így folytatja, ösztöndíjat szerezhet. Van egy pályázat a megyei gimnáziumba… csak hát, az Komáromban van. Bejárni nem egyszerű. És… anyagilag sem.
Emese hallgatta, ujját a táskafülre szorítva.
– Ha ez kell ahhoz, hogy tanuljon, majd találunk rá módot – felelte. – Elmegyek még egy plusz műszakra, ha kell.
– Maga nem bírja örökké ezt a tempót – ráncolta szemöldökét a tanárnő. – Már most látom magán, mennyire fáradt.
– Majd alszom, ha ezek a lányok talpra álltak – legyintett Emese.
Az év végén Fanni megkapta az ösztöndíjat. A levélben ott állt, feketén-fehéren: kiváló tanulmányi eredmény, különleges szociális helyzet.
Aznap este Emese a régi, kopott fotelban ült, a levél az ölében, és percekig csak bámulta a betűket. Aztán halkan ennyit mondott:
– Na, látod, Fannikám, ezért érte meg annyi mosogatás.
Fanni odarohant, átölelte.
– Emese néni, ha egyszer orvos leszek – mondta –, először neked fogom megmérni a vérnyomását.
– Azt már most is megtehetnéd – sóhajtott Emese. – Csak nincs mivel.
Nevettek, de mindketten tudták, hogy Fanni most egy úton indult el, ahonnan talán már nem lesz visszaút Szentkirály poros utcáihoz.
Záróra után.
Telt, múlt az idő. Borbála a helyi boltban kapott állást, mellette esti tagozaton érettségizett. Zsófi beleszeretett a rajzolásba, faliújságokat tervezett az iskolának, plakátot a falunapra, egyszer még a vendéglő új logóját is ő skiccelte fel egy zsíros papírszalvétára. Rebeka a legkisebbként sokáig kapaszkodott Emesébe, aztán egyre gyakrabban ment át a barátnőihez tanulni, nevetni, titkokat suttogni a félhomályos szobákban.
Emese közben változatlanul dolgozott. Reggeli készítés, gyerekek ébresztése, vendéglő, mosogatás, takarítás, hazamenetel, vacsorafőzés, mosás, vasalás, házi feladat átnézése. És ha mindennel végzett, néha leült a konyhaasztalhoz, elővett egy régi füzetet, és leírta, mennyi a maradék pénz.
– Ennyi a villanyra, ennyi a gázra… ennyi Fanni vonatbérletére… ennyi marad kenyérre. – Mormogta magában. – Hús csak hétvégére.
Volt, hogy záróra után Laci bá odacsúsztatott neki egy kis papírzacskót.
– Itt maradt egy kis pörkölt. A vendégek már úgysem kérik.
Emese belepillantott.
– Ez fél tálca, Laci bá. Ez már ajándék.
– Ajándék semmi sincs – mordult rá a férfi. – Majd a lányok egyszer visszahozzák. Tanuljanak, dolgozzanak, aztán meghívnak engem is valami puccos helyre. Addig meg ne vacakolj, vidd haza.
Az utolsó tél a régi házban.
Tizenkét év telt el. A falon húzott ceruzavonalak már szinte a plafonig értek. A lányokból fiatal nők lettek. Borbála eladóként dolgozott, mellette terveket szőtt, hogy egyszer saját kis pékséget nyit. Fanni Komáromból hazajárva arról mesélt, milyen az, amikor egy kórház folyosóján futva viszik a beteget a műtőbe. Zsófi rajzai lassan bekerültek egy-egy városi kiállításra is. Rebeka pedig az utolsó gimnazista éveit taposta, fejében ezernyi lehetőséggel.
A ház viszont, amely tizenkét évig mindannyiukat befogadta, egyre hangosabban panaszkodott. A tető beázott, a kazán gyakran leállt, a falakban télen úgy húzott át a szél, mintha rosszul csukott ajtók lennének.
Egy különösen hideg januári estén Emese a kazán előtt guggolt. A keze fekete lett a széntől, a homloka izzadt, pedig körülötte jéghideg levegő kavargott.
– Nem akar már ez gyulladni – morogta, miközben újabb darab fát próbált betuszkolni. – Mint én reggel, amikor ki kell kelnem az ágyból.
– Segítsek? – kérdezte a háta mögött valaki.
Fanni volt az, épp hazaért a kollégiumból. Letérdelt mellé, együtt piszkálták a parazsat. Végül felcsapott egy kis láng.
– Látod? – mosolygott Fanni. – Még mindig van benne élet. Mint benned.
– A kazánban több – morgott Emese, de a szája sarkában mosoly bujkált.
Aznap este a lányok a konyhában ültek, forró teát szorongatva. Emese a tűzhely mellett állt, s mintha csak mellékesen vetette volna oda:
– A gyámügy ma keresett telefonon.
Mind a négyen felkapták a fejüket.
– Miért? – kérdezte Borbála, arca egy pillanatra visszaváltozott félszeg tinédzserré.
– Csak arról érdeklődtek, hogy vagytok – felelte Emese. – Hogy minden rendben van-e. Mondtam, hogy túl vagytok már a tizennyolcon, elvileg kiszálltak az életünkből. De valahogy mégis… érdekelte őket, hová jutottatok.
– És mit mondtál? – kérdezte Rebeka.
Emese elnézett a konyhaablak felé, ahol a jégvirágok kusza rajzai díszítették az üveget.
– Azt mondtam, hogy… szépen nőnek. Hogy az én szívemnek ők a legnagyobb büszkeségeim. – Aztán halkan hozzátette: – És hogy ha most hirtelen semmim sem maradna, akkor is kincset kaptam az élettől.
A lányok elhallgattak. A csendben csak a kazán duruzsolása és a kanalak halk koccanása hallatszott.
Egy különös hang a csendben.
Néhány héttel később, egy szokatlanul enyhe februári estén Emese a tornácon ült, a régi, nyikorgó kerti széken. A nap már lement, az ég halvány lilás árnyalatba borult. A házban csönd volt – ritka pillanat –, a lányok mind a saját dolgaikkal foglalkoztak. Borbála másnapi nyitásra számolt, Fanni vizsgára készült, Zsófi pályázati rajzot fejezett be, Rebeka pedig felvételi tájékoztatókat böngészett.
Emese hátához támasztotta a falat, két tenyerét a bögréje köré zárta, amelyben már inkább langyos volt a kamillatea. A mellkasában furcsa, lassú húzást érzett.
„Öregszel, Emese” – gondolta. – „Nem baj. Csak el ne fáradj előttük.”
Ekkor hallotta meg. Egy mély, erős motorhang közeledett az utcán.
Szentkirály csendes kis falu volt, erre a kis mellékutcára leginkább csak biciklik, rozoga Lada vagy Trabant-szellemek tévedtek.
Egy sötét, fényes SUV kanyarodott be a ház elé. Fényszórói végigsöpörtek a repedezett kerítésen, a fáradt diófán, a megszokottan kopott ajtón. Emese szíve összefacsarodott. Ilyet eddig csak a tévében látott.
A kocsi lassított, majd megállt közvetlenül a kapu előtt. A motor leállt, a csend egy pillanatra szinte fájt.
Emese ujja megfeszült a bögréje fülén.
„Talán eltévedtek. Valakit keresnek. Vagy… valami baj van.”
A vezetőoldali ajtó kinyílt, egy elegánsan öltözött fiatal férfi szállt ki. Körbenézett, aztán a hátsó ajtóhoz lépett, és kinyitotta.
Négy nő szállt ki a kocsiból. Mind a négyen olyan magabiztosan álltak meg az autó mellett, mintha mindig is ilyen járművekhez szoktak volna. Kabátjuk szabott, cipőjük fényes, hajuk gondosan beállítva. Láthatóan a városból jöttek – onnan, ahol az emberek magas, üveg irodaházak között járnak.
Emese egy pillanatig úgy érezte, mintha nem kapna levegőt.
Volt valami ismerős a tartásukban. Abban, ahogy egymás felé fordultak, ahogy a szemük sarkában egyszerre csillan meg a félszegség és a tettrekészség.
Az egyikük a kapuhoz lépett, és lassan benyitotta.
A tornácon ülő asszony lassan felállt. A bögrében megremegett a tea.
– Segíthetek…? – kérdezte, bár a hangja inkább csak suttogás volt.
A legelsőként belépő fiatal nő ránézett. A tekintete egy pillanatra megtört, mintha egyszerre ezer emléket hívna elő.
Aztán felcsendült egy hang, amelyet Emese ezer közül is felismert volna.
– Emese néni…?
A bögre kicsúszott a kezéből, és tompa koppanással ért földet.
Az álló idő végre megmozdult.
A tornác fölött halkan nyikordult a deszka, mintha maga a ház is visszafojtott lélegzettel várna. Emese szíve hevesen vert, ahogy a négy fiatal nő lassan fellépett a lépcsőn.
A legelső, aki megszólította, most mosolyogva, kissé remegve lépett közelebb.
– Borbála vagyok… – mondta. – Csak… már nem az a kislány, akit az eső elől behívtál. De remélem, így is megismernél.
Emese egy pillanatig csak nézte.
A haját már nem copfba fogta, hanem lazán hullott a vállára. A tekintetében azonban ugyanaz a mély, kissé túl komoly fény égett, amelyet gyermekkorában látott.
– Borcsa… – suttogta Emese. – Az ég szerelmére… hát ilyen szépre nőttél?
Nem vártak tovább: mind a négyen odarohantak hozzá. Rebeka sírva nevetett, Fanni felzokogott, Zsófi úgy szorította Emesét, mintha attól félne, hogy elszökik mellőle, Borbála pedig nem engedte el a kezét.
A tornác tele lett a hangjukkal, sírással, kacagással, szavakkal, amelyek tizenkét éven át értek meg bennük.
– Azt hittem… valami baj történt – hebegte Emese. – Soha nem gondoltam volna… hogy így tértek vissza.
– Vissza kellett jönnünk – mondta Zsófi. – Hát hol máshol kezdődnek a csodák, ha nem itt?
EGY VISSZATÉRÉS OKA.
Miután mindenki kifújta magát – vagy legalábbis a legrosszabb könnyeit –, beültek a konyhába. A lányok szinte egy emberként álltak neki teát főzni, asztalt teríteni, mintha nem is hagyták volna el soha a házat.
– El sem merem hinni, hogy itt vagytok – ismételgette Emese.
– Nem csak látogatóba jöttünk – kezdte Borbála sejtelmesen. – Szerettük volna… elmondani, hogy végre készen állunk.
– Mire? – kérdezte Emese óvatosan.
Fanni elővett egy dossziét. Letette az asztal közepére.
– Arra, hogy visszaadjunk neked valamit abból, amit tőlünk kaptál.
A dossziéban iratok voltak. Szerződések. Papírok. Bankszámlakivonatok. Adásvételi ajánlatok.
– Ez… mi ez, lányok? – kérdezte Emese hitetlenül.
– Egy év munkája – mosolygott Fanni. – Társultunk. Mindannyian.
– Én a pékségből raktam félre – mondta Borbála.
– Én a gyakornoki fizetésemből – tette hozzá Zsófi.
– Én meg a saját kis megtakarításomból – biggyesztette ki az ajkát Rebeka. – És ne nézz így, tudok ám spórolni!
– Mi ez? – kérdezte ismét Emese.
– Egy új otthon – mondta Fanni.
– A tiéd – tette hozzá Zsófi.
Emese elnémult.
A szeme tágra nyílt. Az ajka remegett.
– Nem fogadhatok el ekkora dolgot…
De Rebeka félbeszakította:
– Emese néni. Mi tőled ennél sokkal többet kaptunk. Otthont. Meleget. Szeretetet. Jövőt. Nélküled… – elcsuklott a hangja –, lehet, hogy ma egyikünk sem ülne itt.
A csend édes volt, de remegő.
Emese kezébe temette az arcát.
– Most azt mondd, hogy igen – kérte Borbála halkan. – Hogy engeded, hogy mi is gondoskodjunk rólad.
– Hogy lesz egyszer neked is könnyebb napod – tette hozzá Fanni.
– Hogy ne fázz többet ebben a házban – szúrta be Zsófi.
– És hogy legyen egy saját csészéd, ami nem repedt – mondta Rebeka, mire mindenki elnevette magát a könnyek között.
Emese csak bámulta őket. A kezében tartott papírok súlya olyan volt, mint egy egész életé, amely hirtelen értelmet nyert.
Végül megszorította Borbála kezét.
– Jól van. Elfogadom. De csak azért, mert látom, hogy nektek ez öröm.
– A legnagyobb – mondta Fanni.
AZ ÚT AZ ÚJ OTTHON FELÉ.
– Felöltözöl? – kérdezte Zsófi. – Kocsival jöttünk.
– Nem kell ide taxi vagy busz – tette hozzá Rebeka büszkén, csípőre tett kézzel.
Emese felöltötte régi, kopott kabátját, amelyet annak idején a gyerekek miatt vett nagyobbra, hogy mindenkinek jusson alatta hely egy hideg reggelen.
A lányok egymásra néztek.
– Majd veszünk neked újat is – suttogta Zsófi.
– Csak próbáld meg nem rámszórni a fél vagyonotokat – horkant Emese.
– Csak a negyedét! – kiáltotta Rebeka.
Nevetve indultak ki az autóhoz. A szomszédok függöny mögül leskelődtek, mint annak idején, amikor Emese négy kislánnyal tért haza. De most más volt a hangulat: nem kételkedtek, hanem csodálkoztak.
– Hát ezek meg kik? – kérdezte Marika néni, kilépve az udvarra.
– A lányaim – felelte Emese olyan természetességgel, hogy maga is meglepődött a szón.
A lányok egyszerre fordultak felé.
Egyszerre mosolyogtak.
És egyszerre fogták meg a kezét.
– Igen. A mi anyánk – mondta Fanni halkan.
A NAGY AJÁNDÉK.
Az SUV gördülékenyen suhant végig az országúton. Emese a hátsó ülésen ült Rebeka és Zsófi között, miközben Borbála vezetett, Fanni pedig mellette ült és az útba igazított.
Félóra múlva letértek a főútról egy kis erdei ösvényre.
– Lányok, hova hoztok engem? – kérdezte Emese nevetve. – Csak nem elraboltatok?
– Majd meglátod – kuncogott Rebeka. – De semmi aggódni való. Van nálunk szendvics.
Az autó egy apró emelkedő tetején lassított, majd megállt. Az út végén ott állt:
egy napsárga, frissen felújított, takaros ház, piros tetővel, hatalmas ablakaival, és egy kerttel, amelyben fiatal almafák sorakoztak. Épp olyan volt, mint amit Emese mindig csak magazinokban látott.
– Ez… ez a tiéd – mondta Zsófi.
– A mi ajándékunk – mosolygott Fanni.
– A mi köszönömünk – tette hozzá Borbála.
– A mi otthonunk lesz, ha nem zavarna minket, ha néha hazajárnánk – szipogta Rebeka.
Emese ajka megremegett.
Nem sírt.
Nem rögtön.
Előbb odalépett a ház ajtajához. Megfogta a kilincset.
Érezte, hogy az egész élete ezen a mozdulaton keresztül fut át.
Belépett.
A ház tele volt fénnyel. Meleg volt. Otthon volt.
Az előtérben akasztók vártak. A falon képek lógtak – régi fotók róluk négyen, még gyerekkorukból. Rajzok, amelyeket Zsófi készített róla. Egy idézet Fanni kézírásával, bekeretezve:
„A szeretet nem visszavár semmit. És mégis mindent visszakap.”
A nappaliban egy nagy, puha fotel állt.
Mellette egy takaró.
Piros. Puhán szőtt.
Az a fajta, amelyben egy élet fáradtsága is meg tud pihenni.
– Mindent mi csináltunk – mondta Borbála csendesen. – Hónapokig terveztük.
– A konyhát úgy alakítottuk, ahogy te szereted – tette hozzá Zsófi. – A tűzhely melegszínű, erős lángú.
– A fürdőben kapaszkodót is tettünk, hogy később se legyen baj – kuncogott Rebeka.
– És van egy külön szoba mindegyikünknek – mosolygott Fanni. – Mert hazajárunk ám, akár tetszik, akár nem.
Ekkor törtek át a gátak.
Emese lassan leült a fotelbe. Tenyerét az arcára tette.
Zokogott.
Nem szomorúan, nem fájdalmasan. Hanem úgy, ahogy az ember akkor sír, amikor végre minden terhet letesznek róla.
Borbála letérdelt elé, megsimogatta a kezét.
– Mi mindent neked köszönhetünk. Te tettél minket emberré. Engedd, hogy most mi vigyázzunk rád.
Emese felnézett, szemében még mindig könny csillogott.
– De én csak… akartam, hogy ne fázzatok. Hogy ne legyetek éhesek. Hogy legyen valaki, aki megölel.
– Pont ez az – mondta Fanni. – Neked nem volt semmid, mégis mindent odaadtál. Mi meg most adunk helyette valamit.
– Egy otthont – mondta Zsófi.
– Egy családot – tette hozzá Rebeka.
– És egy életet, amiben végre neked is lehet pihenni – mosolygott Borbála.
Emese ekkor mind a négyüket magához ölelte.
– Drága lányaim… én soha nem kértem cserébe semmit. Soha.
– Tudjuk – felelte Borbála. – Pont ezért akarunk most mindent adni.
VÉGSŐ FÉNY.
Az nap este a verandán ültek. A nap már lement, a lámpások meleg fényt vetettek a kertre. Az almafák árnyéka halkan mozgott a szélben. A ház mögött a csillagok lassan kibukkantak.
– Furcsa – mondta Emese csendben. – Mintha egyszerre lettem volna százéves és húszéves.
– Azért, mert most először vagy könnyű – felelte Fanni. – Most először nem kell erősnek lenned. Majd mi leszünk.
Emese elmosolyodott.
– Mindig is tudtam, hogy nagy dolgokra vagytok hivatottak.
– Te csináltad belőlünk – mondta Rebeka.
– Nem. Én csak… szerettem titeket.
– Az pont elég volt – zárta le Borbála.
A csend közöttük nem volt üres.
Tele volt emlékekkel.
Esővel. Fáradtsággal. Nevetéssel. Ragaszkodással.
Tizenkét év minden sóhajával és örömével.
És tele volt jövővel.
Egy új, közös jövővel.
Emese végül hátradőlt a széken.
Szemét lehunyta.
Mosolygott.
– Most már tudom – mondta halkan –, hogy amit az ember szívből ad… az soha nem vész el. Csak megkerüli a világot, és hazatér.
A lányok köré gyűltek, mindegyik megérintette a kezét, a vállát, a karját – úgy, ahogy egy gyermek öleli azt, akit a saját életénél is jobban szeret.
Odafentről hullott egy csillag.
A kert csöndje pedig mindent elmondott, amit kimondani nem lehet.
A szeretet otthona végre megtalálta magát.
És örökre ott maradt.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. december 02. (kedd), 10:08
