Suttogva hívta a 112-t: a rendőrök azt hitték, egyszerű riasztás… aztán kiderült, hogy egy rémálom kellős közepébe futottak!
A SUSOGÓ VONAL – RÉSZLETES, EREDETI MAGYAR TÖRTÉNET.
A nagyváros késő délutáni szürkületben úszott, amikor a segélyhívó központ egyik kékes fényben derengő terme hirtelen elcsendesedett. /A monitorok halvány villódzása fölé magasodó gépek között Somogyi Dóra, a tapasztalt diszpécser, már nyolcadik órája ült feszült vállakkal\./
A készülék éles csengése megtörte a monotonitást.
Dóra reflexszerűen nyomta meg a gombot.
– Itt a segélyhívó. Mi az Ön vészhelyzete? – kérdezte rutinos nyugalommal.
Egy pillanatig csak zörgést hallott. Majd valami egészen halk… alig érzékelhető.
– Né… ni? – suttogta egy remegő gyermekhang.
A hideg futkosott Dóra karján.
– Itt vagyok, kedvesem. Jól hallak. Mi történt?
A vonal túlvégén egy apró levegővétel.
– Elbújtam… a mosdóban… Azt hiszem… követ valaki.
A mondat végén a gyermeki hang elcsuklott.
Dóra gyorsan kiegyenesedett a székében.
– Hogy hívnak? – kérdezte puhán.
– Réka… Réka Balogh.
– Hány éves vagy, Réka?
– Nyolc. És… nagyon félek.
A háttérben tompa neszek hallatszottak: léptek, talán egy ajtó nyikkanása. Dóra ujjai vadul száguldottak a billentyűzeten. A rendszer rögtön felvillantotta a koordinátákat — egy nagyvárosi általános iskola, a főtértől néhány utcányira.
– Rendben, Réka. A rendőrök már úton vannak. Maradj vonalban. Nem hagylak magadra. Meg tudod mondani, mit láttál?
A kislány lélegzete szaggatott volt.
– Amikor a rajzszakkör véget ért, visszamentem a táskámért… és… és egy férfi állt az ajtónál. Nem ismertem. Nem tanár… nem is szülő. Csak nézett. Nagyon furcsán. Aztán elindult felém.
– Mit csináltál ekkor?
– Elfutottam a mosdóig. Bezártam magam. De… szerintem itt van kint.
Dóra érezte, hogy az adrenalin összefogja a hátát. Közben átkapcsolt csatornát, és a járőrök felé szólt:
– A helyszín azonnali megközelítése szükséges. Lehetséges behatoló az iskolában. A bejelentő egy gyermek, jelenleg a lány mosdóban rejtőzik. Sürgős.
A visszaérkező válasz éles és katonás volt:
– Értettük. Két percre vagyunk.
Dóra visszatért a kislányhoz.
– Réka, hallasz?
– Igen… Igen. Csak… – hirtelen elharapta.
Majd olyan csend lett, hogy Dóra úgy érezte, a saját szívdobbanását hallja.
Aztán a vonalon egy mély, rekedt férfihang morajlott fel:
– Kislány… tudom, hogy bent vagy.
Dóra szinte felugrott a székből.
– Réka! Ne mozdulj! A rendőrök ott vannak az épületben. Csak maradj csendben!
A férfi újra megszólalt, most közelebb.
– Nem fog fájni… gyere ki.
A diszpécser keze remegett, amikor a rádióba szólt:
– A férfi a mosdó előtt van! Ismétlem, a lány mosdó előtt áll!
A járőrök már a folyosón futottak. A visszhangjuk a telefonon keresztül is érződött.
Ezalatt Réka becsukta a szemét, és még kisebbre húzta össze magát a mosdókagylók mögötti zugban. A kabátja remegett rajta.
Az egyik kabin ajtajának zsanérja nyikorgott, ahogy valaki lassan benyomta.
– Kérlek, siessetek… – suttogta a kislány a telefonba.
Dóra hangja gyengéd volt, de erős:
– Itt vagyok veled. Nem engedem, hogy baja essen.
A férfi léptei tompán koppantak a hideg padlón.
– Gyere ki… – ismételte, és valami fémes tárgyat húzott maga után.
A következő pillanatban azonban dörejszerű csattanás hallatszott. A járőrök betörték a mosdó ajtaját.
– Rendőrség! Földre! – kiáltotta az egyik.
A telefonon keresztül Réka sikoltását lehetett hallani, majd káoszba fulladt minden hang.
Néhány másodperccel később a férfi mély nyögése hallatszott, ahogyan leteperték a hideg csempére.
– Tiszta a hely! – szólt be az egyik tiszt a rádióba.
Dóra csak ekkor engedte ki a benntartott levegőt.
Pár perc múlva Réka halk, sírással teli hangon szólalt meg:
– Néni… még itt vagy?
– Igen, drágám. Végig itt voltam. Most már biztonságban vagy.
A férfi kiléte.
A helyszínről befutó első jelentésekből hamar kirajzolódott a támadó személyazonossága.
Tarnai Zoltán, az iskola korábbi karbantartója volt, akit néhány hónapja elbocsátottak fegyelmi okok miatt. A kabátjában talált eszközök – ragasztószalag, kötél, és egy tompakés – sötét tervet sejtettek.
A járőrök azonban még valamin megdöbbentek: Tarnai eszméletlenül hevert a földön, nem pedig ellenállás során sérült meg. A mosdóban lévő takarítókocsi mellett egy kihullott fémcső hevert. A biztonsági kamerák később igazolták:
Réka, mielőtt elbújt volna, felkapta a csövet, és amikor a férfi megpróbálta betörni a kabinajtót, teljes erejéből fejbe ütötte.
Egyetlen, ösztönös mozdulat volt. Talán életmentő.
A város felbolydul.
Az eset másnap reggelre bejárta a híradókat. A nagyváros lakói nem hittek a fülüknek, amikor kiderült: egy nyolcéves kislány tartotta vissza a támadót addig, amíg a rendőrök megérkeztek.
Az iskola bejárata előtt mécseseket gyújtottak, a szülők pedig követelték a biztonsági rendszer modernizálását.
A városvezetés sietve intézkedett: minden tanterembe pánikgomb került, az ajtókat új zárakkal látták el, és külön személyzet felügyelte a délutáni foglalkozásokat.
A találkozás.
Egy hónappal később Dóra meghívást kapott a családtól. Réka édesanyja, egy csendes, megfáradt nő, könnyekkel a szemében ölelte át a diszpécsert.
Réka pedig ott állt mellette, kezében egy plüssbagollyal.
– Ezt neked hoztam… – suttogta.
Dóra leguggolt hozzá.
– Miért pont bagoly?
– Mert te is figyeltél rám… mint egy bagoly éjjel. És azért… mert nélküled nem mertem volna megszólalni sem.
Dóra szeme könnybe lábadt.
– Te voltál bátor, Réka. Én csak hallgattalak.
A kislány elmosolyodott.
– Mikor nagy leszek, én is segíteni szeretnék másoknak. Mint te.
A per és az igazság.
Tarnai Zoltán ellen emelt vádpontok között szerepelt a kiskorú veszélyeztetése, jogosulatlan behatolás és előkészület minősített bűncselekményre. A tárgyalás során fény derült arra, hogy heteken át figyelte az iskola környékét: mikor ki megy haza, hol maradnak gyerekek felügyelet nélkül.
De minden részletnél többet mondott az a néhány perc, amikor a kislány egyedül volt bezárkózva a mosdó csendjébe.
A bíróság végül hosszú börtönévekre ítélte.
.
A VISSZHANGOK ÉJSZAKÁJA.
A nagyváros tél végi szürkületében már korán begyúltak a lámpák. A nedves aszfalt tükrözte a villamosok fényét, és a hideg levegőben valami különös, nyugtalanító csend vibrált. Mintha a város maga is emlékezne arra a napra, amikor Réka hangja végigsusogott a segélyhívó központ drótjain.
Ebben a csendben lépett ki Dóra a szolgálati kijáraton. A kabátját összébb húzta, majd megállt. Érezte, hogy valami ott lüktet a mellkasában – az a fajta feszültség, amit azok hordanak magukban, akik túl sok emberi félelmet hallanak az évek során.
A zsebéből elővette a kis fényképet a plüssbagolyról. Réka mosolya még mindig olyan őszinte volt rajta, hogy Dóra ajkai akaratlanul is meglágyultak.
– Tudom, hogy nem kellett volna így a szívemre vennem… – suttogta magának.
De tudta, hogy ez nem igaz. Neki pont ez volt a munkája lényege: meghallani mások félelmét, és még akkor is nyugodtnak maradni, amikor belül összeomlott volna.
A parkoló felől hirtelen közeledő léptek térítették vissza a jelenbe.
– Dóra! – hallatszott egy ismerős hang.
A férfi, aki közeledett, a magas, kiszőkült halántékú rendőrtiszt volt: Tarnóczi Márk, a helyszínre elsőként érkező járőrök vezetője.
– Láttalak kijönni. Beszélnünk kellene – mondta kissé feszülten.
Dóra meglepve nézett rá.
– Történt valami?
Márk bólintott.
– Nem akarlak megijeszteni. De azt hiszem, még nincs vége annak, ami Rékával történt.
Kísértet a múltból.
A segélyhívó központ egyik üres tárgyalójába mentek át. A neonfény hidegen vibrált fölöttük.
A fényképek felsorakoztak: megfigyelési jegyzetek, elmosódott kameraképek, különböző időpontokban készült felvételek iskolák környékéről.
– Ezeket ma kaptuk meg a kriminalisztikától. Úgy tűnik, Tarnai Zoltán nem egyedül dolgozott.
Dóra torka elszorult.
– Mit értesz ez alatt?
– A kamerákon többször is feltűnik ugyanaz a férfi… egy sötét kapucnis alak. A mozgása… a járása… mintha követte volna Tarnait heteken át. Mintha együtt térképezték volna fel a környéket.
Dóra gyomrában fagy hideg költözött.
– Biztos, hogy nem csak véletlen járókelő?
– Nem. Mert három nappal Tarnai letartóztatása után is feltűnt ugyanazon az iskola mögötti kis utcában. De amikor a járőrt ráküldtük, eltűnt. Nyom nélkül.
Csönd telepedett rájuk.
– És ami a legrosszabb… – Márk lassan emelte fel a tekintetét.
– Miért figyelt volna valaki tovább egy iskola körül, ha a társa már börtönben van? Mit vagy kit kereshetett még ott?
A kérdés a levegőben maradt, és mintha halkan megremegtette volna a falak csendjét.
Réka új félelmei.
Aznap este Réka otthon ült a szobájában, térdére húzva a piros pokrócot. A szél dobolt az ablakon. Az édesanyja épp teát főzött, de Réka minden zajra összerezzent.
A plüssbagoly ott kuporgott a párnán, és a kislány valahogy mindig úgy fordította, hogy „vigyázzon” az ajtóra.
A telefon kéken villant – Dóra küldött üzenetet:
„Holnap találkozunk az iskolában. Ott leszek veled.”
Réka halványan elmosolyodott. De a mosoly gyorsan elhalt, mert az ablakon át megint furcsa hang szűrődött be. Mintha valaki a járdán megállt volna.
A kislány lassan felállt, óvatosan félrehúzta a függöny szélét.
Az utcai lámpa fénye sárgás karikákat rajzolt a burkolatra. A szél játszott a hulladékkal, az autók távoli moraja pedig állandó, monoton zúgást adott a városnak.
Aztán meglátta.
Egy árnyékot.
A kapu mögött.
Állni.
Mozdulatlanul.
Réka lélegzete kihagyott.
Pislogott egyet, kettőt… és az alak már nem volt ott.
– Anya… – szólalt meg halkan.
Az édesanyja megjelent az ajtóban.
– Mi az, szívem?
– Azt hiszem… valaki figyel minket.
Az asszony megfagyott egy pillanatra, de aztán meleg mosolyt erőltetett magára.
– Drágám, csak a fantáziád játszik veled. Tudom, hogy nehéz volt az a nap. De már elmúlt. Itt vagyok veled.
Réka bólintott, de belül nem nyugodott meg. Valami nem stimmelt.
Valami… ismét közeledett.
Úgy érezte, mintha a félelem újra kinyitotta volna előtte a mosdóajtót – azt, amely mögött akkor a sötétség állt.
A nyomozás mélyül.
Másnap reggel Dóra, aki alig aludt pár órát, belépett a város rendőrkapitányságának alagsorában található megfigyelőszobába.
Márk és két nyomozó már ott voltak.
A falon egy hatalmas képernyőn futottak a térfigyelő kamerák felvételei. Egyikük egy lassított jelenetet játszott le: a kapucnis férfi megállt egy iskolaudvar melletti kerítésnél, és hosszasan nézett a játszótér felé.
– Ki ez a fickó? – morogta az egyik nyomozó.
– Még nincs személyazonosság – válaszolt Márk.
– De ma éjjel újra megjelent. Egy másik általános iskola mögött.
Dóra öklei összeszorultak.
– Akkor nem Réka volt a célpont. Hanem…
– …egy gyerek. Bármelyik. – Márk befejezte helyette.
A szavai úgy zuhantak le, mint egy hideg kő.
Ekkor azonban az egyik kamera képe felvillanva átváltott, és a kapualj sötétjéből egy arc körvonalai rajzolódtak ki. Fugitive, árnyékban.
Márk előrehajolt.
– Hoppá. Ez új. Ez közelről készült. Talán felismerhetjük.
Dóra azonban megmerevedett.
– Márk… állítsd meg a felvételt. Nagyíts rá az arcára!
A férfi úgy tett. A pixelek lassan élesedtek.
Az alak nem volt ismeretlen.
Dóra torkán gombóc nőtt.
– Én láttam őt.
Márk felé fordult.
– Hol?
– Aznap… amikor Réka hívott. A központ épülete előtt sétált… azt hittem, csak vár valakire.
A szoba felett jeges csönd ereszkedett le.
– Akkor Réka nincs biztonságban – mondta Márk.
– Egyik gyerek sincs.
Vihar előtti csend.
A nap végére a város fölött sötét felhők torlódtak.
A szél hideg volt és metsző, mintha az időjárás is tudná: valami készül.
Dóra az iskolához tartott, ahol Rékával kellett találkoznia. A kapu előtt néhány szülő beszélgetett, a tanárok sietve zárták le az épületet.
A diszpécser elszántnak tűnt, de belül háborgott. Valami mély, ösztönös rossz érzés húzta a gyomrát.
Amikor belépett az aulába, Réka futott elé.
– Dóra néni!
– Itt vagyok, ahogy ígértem – mosolygott rá Dóra, de a szemében aggódó fény izzott.
– Miért jöttek ki a rendőrök is? – kérdezte a kislány, miközben a folyosó végén feltűntek Márk emberei.
– Csak… biztonsági okok miatt – felelte Dóra.
Nem tudta kimondani: „Valaki még mindig téged kereshet.”
Ekkor az iskola hátsó udvaráról döbbent kiáltás hallatszott. Az egyik rendőr rohanni kezdett.
Márk rádiója sercegve életre kelt:
– Megint itt van! A kapucnis férfi! Fut az udvaron át!
Dóra ösztönösen megragadta Réka kezét.
– Gyere! Most azonnal be kell mennünk a tanári szobába!
A lány riadtan rázta a fejét.
– Dóra néni… ő keres minket? Miért jön ide mindig? Mit akar tőlem?
Dóra nem tudott válaszolni.
Mert ő sem tudta.
Csak azt érezte, hogy a falakon kívül valaki újra megpróbálja kinyitni azt az ajtót…
Azt, amely bölcsője volt Réka rémálmának.
Azt, amely mögött egy sötét, névtelen alak állt – és nem fogja feladni.
A SÖTÉT UDVARON ÁTSZALADÓ FÉNY.
A hátsó udvarról érkező kiáltások hirtelen úgy szántották végig az iskola csendes folyosóját, mintha egy láthatatlan kés vágott volna bele a levegőbe. Az ablakok enyhén rezonáltak a rendőrök cipőinek dobbanásai alatt, és az épület minden árnyéka valami fenyegetőt sugallt.
Dóra szíve hevesen vert, miközben szorosan tartotta Réka kezét.
– Gyorsabban, kicsim – suttogta, és elindultak a tanári szoba felé.
Réka arcán a félelem átvette az irányítást.
– Meghallottam… futott valaki… nagyon gyorsan… – remegett a hangja.
– Nem hagylak magadra. Ez az első szabály, jó? – mondta Dóra, bár maga sem tudta, kit akar inkább meggyőzni: Rékát… vagy saját magát.
A folyosó végén felbukkant Tarnóczi Márk, kezében rádióval, arcán feszült koncentrációval.
– Bezártátok az összes kijáratot? – kiáltotta hátra a kollégáinak.
– Igen, főnök! Minden zárva. Nem juthat ki az udvarról!
– Akkor bent van az épületben – morogta Márk.
Egy pillanatra összetalálkozott a tekintete Dóráéval.
És Dóra tudta, mit jelent ez:
az üldözöttből az üldöző lett.
A tanári szobában.
A helyiségben félhomály terjengett, a redőnyök félig leengedve, ahogy a délutáni tanárok hagyták. Réka az egyik kanapéra húzódott, ölében szorongatta a plüssbaglyot, amit Dórától kapott.
Dóra lehajolt hozzá.
– Figyelj ide, Réka. Most minden rendőr azért van itt, hogy megvédjen téged. De fontos, hogy nyugodt maradj, rendben?
A kislány bólintott, de a kezei remegtek.
– Azt hittem… vége van. Hogy nem jön vissza senki…
Dóra ajkai összeszorultak.
– Nem a te hibád, hogy visszajött. És nem is te vagy, akit ő keres.
A kislány felnézett rá.
– Akkor miért mindig ott van, ahol én?
A kérdés olyan pontos és egyszerű volt, hogy Dórát mellkason ütötte.
Mielőtt válaszolhatott volna, kopogás nélkül benyitott Márk.
– Dóra, beszélnünk kell. Egy percre.
Kimentek a folyosóra. Márk becsukta az ajtót, és halkan beszélt:
– A kapucnis férfi… eltűnt. Az udvari kamerák szerint bejött az épületbe, de egyik folyosói kamera sem mutatja, merre ment tovább.
– Hogyan tűnhetett el? – kérdezte Dóra döbbenten.
– Ez az, amin mi is törjük a fejünket. Nem kizárható, hogy ismeri az épület rejtett részeit.
Dóra hátán végigfutott a hideg.
– És szerinted… Rékáért jött?
Márk tekintete elkomorult.
– Úgy tűnik. Valamiért őt követi. De még nem tudjuk, miért.
A suttogás a szellőzőből.
Miközben tárgyaltak, bent a tanári szobában Réka próbált mély levegőt venni. A szoba csendjét csak a kinti nyüzsgés moraja törte meg.
Aztán…
egy halk, egészen finom fémes zörej.
A lány felkapta a fejét.
A szoba sarkában lévő régi szellőzőrács enyhén megrezdült.
Réka odalépett közelebb – valami ösztönös kíváncsiság vitte. A szellőző mögött sötétség ásított. A lány apró ujjai már épp megérintették volna a rácsot, amikor…
– Réka, ne! – lépett be Dóra elsápadva.
A kislány összerezzent és hátralépett.
– Csak… mintha valaki… kapart volna ott bent – motyogta.
Márk odament, és óvatosan megérintette a rácsot.
– Meleg. – mondta.
– Meleg? – lepődött meg Dóra.
– Igen. Mintha nemrég mozgatták volna a másik oldalról. A szellőzőrendszer jó része a régi épületből maradt meg, a karbantartók szerint több helyen fel lehet mászni benne.
Dóra száján kiszakadt egy halk sóhaj.
– Akkor… itt volt. A szobánál. Hallotta Rékát…
Márk nem válaszolt, de a tekintete mindennél beszédesebb volt.
Nyomok a tető felé.
A rendőrök szétszóródtak az épületben. A rádiójuk recsegve jelentett:
– A harmadik emeleten nyitva a tetőre vezető ajtó!
– Valaki megpróbálta felfeszíteni a zárat!
Dóra és Márk egymásra néztek.
– A tető… – suttogta Dóra.
– Onnan be lehet látni a játszótérre és a hátsó udvarra is. Tökéletes hely megfigyelni valakit – mondta Márk, majd intett két rendőrnek, és felfutott a lépcsőn.
Dóra a tanári szoba ajtajába kapaszkodva nézett utánuk.
– Vigyázz… – mondta halkan, de Márk már nem hallotta.
Réka vallomása.
Dóra visszalépett a szobába. Réka az ablaknál állt, és szorongva követte a rendőrök mozgását.
– Dóra néni… – szólalt meg végül halkan.
– Igen, kicsim?
Réka nagy levegőt vett, majd kimondta:
– Nem először láttam azt a férfit. Még aznap előtt is láttam már. Kétszer. Csak akkor… azt hittem, véletlen.
Dóra megdermedt.
– Miért nem mondtad eddig?
– Mert féltem… hogy anya megijed. És azt hittem… talán csak én képzelem oda.
– Hol láttad őt? – kérdezte Dóra óvatosan.
Réka szemei bizonytalanul megteltek könnyel.
– Egyszer… amikor az iskolából jöttünk haza. A másik alkalommal pedig… amikor a temető mellett mentünk el. Ott állt egy fánál. A kabátja ugyanaz volt. Feketés, kapucnis… és mereven figyelt. Mintha várt volna valamire. Vagy valakire.
Dóra érezte, ahogy minden porcikáját átjárja a hideg.
– Réka… ő nem csak úgy téged talált meg. Követett téged. Már jóval azelőtt, hogy bementél abba a mosdóba.
A kislány sírni kezdett.
A tetőn.
Márk a tető ajtaján rontott ki két járőrrel. A város fényei alatt az iskola lapos teteje egy sötét, nyugtalan fennsík volt. A hideg szél a kabátjukat cibálta.
– Ott! – mutatott az egyik rendőr.
A tető szélén egy árnyék mozdult el a kémény mögül. Gyors, határozott mozdulatokkal. Mintha jól ismerné a terepet.
– Rendőrség! – kiáltotta Márk. – Álljon meg!
Az alak azonban futásnak eredt.
A cipője koppanásai visszhangoztak a tető lemezei között.
Egy pillanatra megfordult… és ekkor a reflektor fénye ráesett.
Először látták igazán az arcát.
És olyan volt, amitől a gyomor görcsbe rándul.
Fiatal férfi, beesett arc, mélyen ülő szemek, amelyben valami tébolyult csillogás reszketett.
A szeme sötét volt. Élettelen… mégis élő.
Mintha csak egyetlen dolog érdekelné a világon.
És az a dolog nem ő maga volt.
Nem szólt semmit. Csak nézte a rendőröket.
Aztán hátrált.
És eltűnt a tető szélén.
– Leszökött! – kiáltotta az egyik. – A hátsó tűzlétrán!
Márk rádiója recsegett, de ő már rohant is lefelé.
Egy név a sötétből.
Hirdetés
A járőrök később egy apró jegyzetfüzetet találtak a tetőn. Az eső áztatta, de még ki lehetett olvasni néhány szót.
Középen, nagy betűkkel ez állt:
„B. RÉKA – 8 ÉVES”
Alatta:
„A második… utolsó láncszem.”
A nyomozók némán álltak felette.
Dóra mellkasa összeszorult, amikor Márk átadta neki a lapot.
– Mit jelent ez? – kérdezte suttogva, szinte fájdalmasan.
Márk nem nézett rá.
– Azt… hogy amit hittünk, hogy véletlen volt… nem véletlen. És azt is… hogy Réka sokkal nagyobb veszélyben van, mint eddig gondoltuk.
Dóra kezei ökölbe szorultak.
– Akkor megtaláljuk. És megfogjuk ezt az embert. Bármi áron.
A kamera ekkor újabb felvételt küldött le a központba.
És ami rajta volt:
a kapucnis férfi… nem az iskolából futott el.
A város felé tartott.
Egyenesen Réka otthona irányába.
A LÁNCSZEMEK KÖZÖTT.
A jegyzetfüzetből kihullott, esőtől elmosódott oldal mintha saját életre kelt volna a rendőrkapitányság hideg neonfényében. Dóra ujjaival óvatosan simította a papír széleit, mintha attól félne, hogy a benne rejlő fenyegetés bármely pillanatban kicsúszhat és elszabadulhat.
„B. RÉKA – 8 ÉVES
A második… utolsó láncszem.”
A felirat egyszerű volt, de olyan súlyos, hogy szinte zúgni kezdett tőle a terem levegője.
Márk odalépett mellé, hangja mély volt, de benne feszült az idegesség.
– Még nem tudjuk, mit jelent pontosan ez az „utolsó láncszem”. De egy biztos… Ez nem csak egyszeri támadás volt. Ez egy folyamat. Egy terv része.
Dóra lesütötte a szemét.
– Tengernyi gyerek jár ebbe a városba. Miért pont Réka? Mit akar tőle?
A kérdés úgy lógott a levegőben, mint egy megválaszolatlan ima.
Réka otthona körül.
A következő percekben riadót rendeltek el, járőröket küldtek Rékáék utcájához, és felszólították az anyát, hogy maradjon bent, az ajtót pedig reteszelje be. A női hang a telefonban sírt, amikor meghallotta: valaki a gyerekére vadászik.
Dóra és Márk rohanva indultak el az iskolából. A rendőrautó sirénája felszakította a nagyváros esti csendjét, a fények vörös-kék csíkokat húztak az épületek falán. A kocsi belsejében a motor vibráló zúgása közé Dóra szívdobbanása vegyült.
– Márk… ha a férfi Réka után ment, az azt jelenti, hogy tudja, hol lakik. Ez nem lehet véletlen.
– Tudja, hol jár iskolába, mikor végez, merre megy haza… – felelte a rendőr sötét tekintettel. – Hónapokon át figyelte.
Dóra öklei megfeszültek.
– Tudod, mire gondolok? Hogy Tarnai nem egyedül dolgozott. Valaki irányította… valaki, aki jobban osztogatja a feladatokat nála.
Márk halkan bólintott.
– Lehet, hogy Tarnai csak az első „láncszem” volt. Egy eszköz. És a kapucnis férfi a második. De ha Réka az „utolsó”… akkor valami cél felé haladnak. Valami befejezés felé.
A gondolat olyan hidegen zuhant le Dóra mellkasába, mint egy jégdarab.
Az üres utca.
Amikor megérkeztek Rékáék házához, az utca furcsán csendes volt. A lámpák fényében apró hópelyhek kezdtek hullani, puhán, hangtalanul. A rendőrök már ott álltak a kapu körül, fegyveresen, csoportokba rendeződve.
Márk kiszállt a kocsiból.
– Jelentés?
Az egyik járőr előlépett.
– A környéket átfésültük. Senkit nem láttunk, de…
– De? – sürgette Márk.
– A ház mögött a hóban lábnyomokat találtunk. Frisseket. A kerítésnél érnek véget, mintha valaki átlendült volna rajta.
Dóra torka összepréselődött.
– Réka anyukája?
– Bent van. És pánikban. Azt mondja, hallotta, hogy valaki megkocogtatta az ablakot. Kétszer is.
Márk és Dóra azonnal egymásra néztek.
– A férfi itt volt – mondta Márk halkan, mintha maga se hinné el. – Itt volt, mielőtt mi ideértünk.
Odabent.
A házban félhomály uralkodott. A nappali ablakán vastag függönyök lógtak, a levegőt pedig félelem töltötte meg. Réka anyja remegő kézzel szorította a bögrét, amelyben forró tea gőzölgött, de egy kortyot sem ivott belőle.
– Kétszer van csak kulcsom a bejárati ajtóhoz – mondta sírva. – És egyik sem hiányzik. A zár nem sérült. De az ablak… az biztos, hogy valaki megérintette. A kutya ugatott. Én pedig… hallottam valami kaparást. Istenem…
Dóra mellé lépett, és finoman megszorította a kezét.
– Itt vagyunk. De kérlek… mondd el, mit tudsz még. Réka látta ezt a férfit máskor is. Te nem vettél észre semmit?
Az asszony tétovázott.
Majd valami megpattant benne.
– De. Két hete… hazafelé… mintha valaki követett volna minket. Nem láttam tisztán, csak egy árnyékot. A kabátja sötét volt. Én meg… azt hittem, csak a képzeletem játszik velem.
Dóra elsápadt.
– Nem a képzeleted.
A nő zokogva omlott össze a kanapéra.
– Mit akar a lányomtól? Miért pont a lányomat?
Dóra válasza mélyről jött, keserűen:
– Mert valamiért… ő kulcsfontosságú a tervükben.
A titkos fájlok.
Eközben a kapitányságon az informatikusok vizsgálták Tarnai telefonját, amelyet hónapokkal ezelőtt foglaltak le. A készülékben találtak egy rejtett mappát – titkosított fájlokat. A rendszer mostanra törte fel.
A képernyőn fényképek sorakoztak.
Gyerekekről.
Különböző korosztályból.
Mind a város különböző pontjain készült lopott felvételek.
Közöttük ott volt Réka is.
Másfél évvel korábbról.
Egy parkban hintázott.
Alatta kézzel írva:
„Jó alany. Éber, de nem észlel.”
A technikus hangja remegett, amikor hívta Márkot a helyszínről.
– Főnök… megvan a bizonyíték. Tarnaiéknál ez egy projekt volt. Valami… kiválasztás. A fájl neve: ‘KIVÁLASZTOTTAK_2.0’.”
A felismerés.
Amikor Márk meghallotta a hívást, elhallgatott.
Aztán lassan Dóra felé fordult.
– Ez nem csak Rékáról szól… – mondta halkan.
– Akkor miről? – kérdezte Dóra rekedt hangon.
– Arról, hogy ők gyerekeket figyeltek. Szelektáltak. Valamiféle… szektaszerű szervezet lehet mögötte. A ‘Láncszem’ szó sem véletlen. A terv nem ma kezdődött. És… – mély levegőt vett.
– …Réka a legutolsó név a listán. Az ő megszerzése jelenti számukra a folyamat végét.
Dóra szeme kitágult.
– És most… hogy Tarnai megbukott… a társának még sürgősebbé vált Réka elrablása. Ezért nem adja fel.
Márk bólintott.
– A kapucnis férfi egyetlen emberként próbálja végigvinni a tervet. Még akkor is, ha belepusztul.
A ház ablakán ekkor hirtelen koppant valami.
Mindannyian odakapták a fejüket.
Az árnyék ismét megjelenik.
A kinti utcán tomboló szél meglebbentette a fákat.
De a verandán…
egy árnyék mozdult el.
A magas, kapucnis alak ott állt.
Pontosan Rékáék háza előtt.
Pontosan az ablaknál.
Dóra szíve megállni látszott.
Márk előrántotta a szolgálati fegyverét.
– Mindannyian hátra! – kiáltotta, majd lassan közelített az ablakhoz.
A férfi kint mozdulatlan maradt.
Csak nézett.
Be a házba.
Pontosan arra a pontra, ahol Réka állt.
A kislány hátrahőkölt, és Dórába kapaszkodott.
A kapucnis férfi lassan, szinte szertartásosan felemelte a kezét.
Összepréselt két ujját, majd rábökött Rékára.
És…
mosolygott.
Nem kedvesen.
Nem emberien.
Hanem úgy, mint aki győzött.
A következő pillanatban villám csapott az utcai transzformátorba, és az egész környék sötétségbe borult.
A kapucnis férfi eltűnt.
Nem elszaladt.
Nem elbújt.
Olyan volt, mintha a sötétség nyelte volna el.
A LÁNCSZEM UTOLSÓ REZDÜLÉSE.
A környék teljes sötétségbe borult. A lámpák sisteregve hunytak ki, mintha valaki egyetlen mozdulattal letépte volna a fényt a városról. A szél felszabadultan süvített végig az utcákon, és a házak közötti árnyékok összefolytak.
Réka felsikoltott, amikor az utca eltűnt a feketeségben.
Dóra ösztönösen magához szorította.
Márk rádiója recsegni próbált, de csak torz zaj jött belőle.
– Mindenki maradjon bent! – kiáltotta a rendőr a kollégáinak. – Éjjellátós egységek úton! Senki ne menjen ki a házból!
De Dóra már tudta: a férfi nem véletlen váltott fekete árnyékká.
Ez a sötét volt az eleme.
Ez a zavart, áramszünetes káosz volt a terepe.
– Be fog jönni… – suttogta Réka. – Ugye tudod, Dóra néni? Most biztosan be fog jönni.
Dóra valami megmagyarázhatatlan ösztönből megcirógatta a kislány fejét.
– Nem engedem meg. Amíg én itt vagyok, nem jut hozzád.
De a saját hangja is bizonytalanul remegett.
A sötét házban.
A ház falain belül csak a rendőrök lámpáinak vékony, reszketeg fénypászmái mozogtak. Minden apró zaj felerősödött: a vízóraszekrény kattogása, a radiátor csöveinek apró pattogása… és valami más.
Valami, ami lassan, ritmikusan… kaparta a külső falat.
Dóra lélegzete elakadt.
Márk felemelte a pisztolyát.
– A ház mögött jár… – mondta a rendőrnői ösztön pontosságával.
– Nem. – felelte Márk. – Fent van. A tetőn.
A mennyezet fölött valóban megroppant egy gerenda.
Majd még egy.
Lépések.
Könnyű, hangtalan, mégis határozott lépések.
Réka elcsukló hangon suttogta:
– Tudja, hogy itt vagyok. Tudja… és azt is, hogy félek.
A betörés.
Egy éles, fémes sikoly hasított végig a házon: a tető egyik szellőzőnyílása letört.
A házba felforrósodott levegő áramlott be.
A rendőrök fegyvert emeltek. Márk az emeleti lépcső felé mutatott.
– Feljön. Készüljenek!
De amit senki nem vett észre:
A férfi nem felfelé jött.
Hanem lefelé.
A padláson át bejutott a falak közé, és a szigetelés mögött mozgott – mint egy ragadozó, amelynek az otthona a sötétség.
Egy rendőr felkiáltott:
– A nappali falában mocorog valaki!
Dóra elsápadt.
– A szellőzőrendszer… összeköti az emeletet a földszinttel. Ugyanúgy juthat le, ahogy az iskolában is elbújt!
Márk káromkodott, majd ordította:
– Tereljétek Rékát a hátsó szobába! Zárjátok be!
Két rendőr megragadta a kislányt, és a folyosó felé indultak vele.
De ekkor történt meg az, amitől Dóra a gyomrában érezte meg a hideg fém ízét.
A fal paneljei közül váratlanul előbukott egy kéz.
Csontos, vékony, kegyetlen erővel.
Megragadta Réka egyik kísérőjének vállát – és egyetlen rántással visszahúzta a falba.
A férfi sikoltása még sokáig visszhangzott a gipszkarton mögött.
A másik rendőr Rékát a karjába kapta, és rohanni kezdett.
De az árnyék már követte őket, a falak mögött, pár centire a kislánytól.
A szoba, ahol végül megállt az idő.
Dóra berontott a hátsó hálószobába, és becsapta az ajtót. A rendőr beemelte Rékát, majd kulccsal reteszelte a zárat.
A fal mögöttről tompa, rohamléptű kaparás hallatszott.
A férfi már ott volt.
És valamiért pontosan tudta, hová kell mennie.
Réka zokogva bújt Dóra karjaiba.
– Miért én? Miért engem akar?
Dóra szinte levegőt sem kapott.
– Nem tudom, kicsim. De itt most vége lesz. Megígérem.
A fal megrepedt.
Vékony por szállt fel, majd egy hosszú, sötét rés nyílt meg.
Márk fegyverrel állt az ajtó előtt, készen, hogy megvédje őket.
És akkor végre… a férfi előbújt.
Az arc, amely nem felejtett.
A kapucni lehullott a fejéről.
Fiatalabb volt, mint hitték. Csak harmincas. Arca sovány, szemgödrei mélyek, a tekintete lázasan égett.
De ahogy meglátta Rékát, valami olyan gyengédség suhant át rajta, mintha egy rég elveszett személyt látna viszont.
Dóra undorodva hátrált.
A férfi halkan, rekedt hangon szólalt meg:
– Réka… ugye emlékszel rám?
A kislány döbbenten rázta a fejét.
– Nem… nem ismerlek. Soha nem láttalak!
A férfi lassan előrébb mászott a törmelékeken.
– Pedig… nagyon régen találkoztunk. A főtéri téli vásárban… három évvel ezelőtt. Ott voltál az anyukáddal. Apró, piros kabátban. Emlékszel?
Dóra szíve kihagyott egy ütemet.
A kislány keze lassan a szája elé lendült.
– A bácsi… aki cukrot adott…
– Igen – mosolygott a férfi. – Én voltam. Már akkor tudtam, hogy te leszel a lánc utolsó szeme. Te vagy a legfontosabb. Te vagy a végpont. Ahol minden elkezdődhet. Vagy végződhet.
Márk előlépett.
– Elég legyen! Fegyvert le! Kezeket fel!
A férfi ráemelte a tekintetét.
– Maga nem érti. Maguk közül senki sem érti. Mi évek óta választjuk ki a gyerekeket… hogy megtaláljuk azt, akiben ott van… a kulcs. Az a bizonyos… adottság.
Dóra remegő hangon kérdezte:
– Milyen adottság? Mit akarnak vele?
A férfi lehunyta a szemét, és szinte áhítattal suttogta:
– Azt… aki képes lesz továbbvinni azt, amit mi elkezdtünk. Aki a félelem fölé nő. És akinek a bátorsága… új korszakot nyithat. A sötétség korszakát.
Márk türelme elfogyott.
– Ez őrület. Letartóztatjuk. Most.
A férfi azonban hirtelen felállt, gyorsabban, mint bárki várta volna.
És ekkor történt meg a megdöbbentő fordulat.
A végzetes döntés.
A férfi nem támadt.
Nem futott.
Nem próbált ártani Rékának.
Csak felemelte a kezét, mutatóujjával Dórára bökött… majd így szólt:
– Te álltál közénk. Te szakítottad meg a láncot. És ezért a lánc… most veled ér véget.
Mielőtt Márk tüzelhetett volna, a férfi egyetlen határozott mozdulattal hátraesett – és a fal mögött tátongó szellőzőaknába vetette magát.
A mélybe zuhant.
A csontok roppanása után döbbent csend maradt.
A megmagyarázhatatlan rejtvény.
A rendőrök órákig vizsgálták az aknát.
A férfi testét megtalálták.
De mellette egy füzetet is – sértetlenül.
A füzet utolsó lapján pedig egy mondat állt:
„A lánc megszakadt.
Mert valaki közbelépett.
És ez a valaki… nem a kislány volt.”
Alatta:
„Dóra – te vagy az, akit kerestünk.”
Dóra összeomlott, amikor ezt elolvasta.
– Ez nem lehet igaz… Én csak segítettem Rékának…
Márk gyengéden a vállára tette a kezét.
– A férfi beteg volt. Téveszméi voltak. Nem jelent semmit.
De a füzetből kihullott egy fénykép.
Dóra állt rajta.
Egy utcai képen, amit nyilvánvalóan titokban készítettek.
Még évekkel korábban.
Alatta kézzel írva:
„A nő, aki majd megállít minket.
Vagy beteljesít minket.”
Dóra kezei remegtek.
Márk elsápadt.
– Ezt… mégis hogy a francba tudták rólad évekkel ezelőtt?
Dóra nem válaszolt.
Mert akkor hirtelen rájött:
Őt is figyelték.
Nem tegnap óta.
Nem a segélyhívó központ miatt.
Hanem évekkel korábban.
Valamiért… ő is része volt a láncnak.
És a legmegdöbbentőbb:
Réka kiválasztása csak mellékszerep volt.
A fő célpont… mindig is ő volt.
Somogyi Dóra.
A lánc pedig – bár a férfi meghalt – talán még mindig létezett.
Talán a városban más is figyelte.
Talán a szervezet többi tagja csak várt.
És Dóra tudta:
Ez a történet nem lezárult.
Csak ő maradt talpon.
Ő lett az utolsó láncszem.
A szél az ablakon túlról úgy fütyült be, mintha valaki hosszan, türelmesen… hívogatóan fütyörészne.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. december 09. (kedd), 14:58
