SZÍVSZORÍTÓ! A 10 éves kislányt lekapcsolták a gépekről.. Ekkor hirtelen felült, és Ezt mondta szüleinek! ❤ Szavai a fél világot megdöbbentették:
Hirdetés
Hirdetés
Ennek a kislánynak, Abby Furco-nak a története nem véletlenül járta be az egész világot. Amikor csupán négy éves volt, leukémiával diagnosztizálták, és az orvosok csupán 20 %-ot adtak neki, hogy túlélje a betegséget.
/A kislány egyáltalán nem adta föl, és a szülei is felvették a kesztyűt\: egy hosszú küzdelemnek néztek elébe, és Abby hat éven keresztül bátran helyt állt, pedig kemoterápián, sugárkezelésen, illetve csontátültetésen is átesett\./
Hirdetés
Szülei mindenben támogatták, és ő rendre leküzdötte a nehézségeket. Úgy tűnt, legyőzte a betegséget, újra járhatott iskolába, sportolhatott, és még a cserkészekhez is belépett…
Hirdetés
Ám a rákövetkező évben betegsége kiújult, és sajnos még a korábbinál is súlyosabb formában: beszélni és mozogni is alig tudott, ráadásul az újabb csontvelő transzplantáció sikertelen lett. Az egész szervezete fokozatosan elkezdett összeomlani, és már csak néhány éber órája volt minden nap.
Az orvosok azt mondták a szülőknek, búcsúzzanak el a kislányuktól. Testvéreit is felkészítették a legrosszabbra, és ők maguk is elkezdtek barátkozni a gondolattal, hogy most már vége a harcnak.
Hirdetés
Levették őt a gépekről, és otthonába bocsájtották, azzal, hogy maximum 48 órát adtak neki…
A kislány azonban rácáfolt várakozásaikra, amikor magához tért, és ezt mondta a szüleinek: még rengeteg dolgom van az életben…
Ez fordulópontot jelentett, és mindenki legnagyobb megdöbbenésére a lány elkezdett erősödni, képes volt lábra állni, és a következő hónapok során folyamatos javulást mutatott az állapota.
Hirdetés
Nincs magyarázat, és bár az életkilátásai továbbra is bizonytalanok, a családja újra reménykedik!
Az akaraterő óriási hatalom! Csak a szeretet nagyobb nála! Neked mi a véleményed?
2022. július 21. (csütörtök), 18:14
Segítsd a munkánkat egy Facebook megosztással! Megosztáshoz kattints az alábbi gombra:
Lebuktatta a férjét a fiatal szeretővel, de nem csinált jelenetet. Öt nap múlva meglepetést tartogatott számára… (1....
Mindenegyben blog 2025. április 21. (hétfő), 15:48
A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ?
Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben.
Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte.
– Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon.
Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt.
– Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket.
Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó.
– Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor.
– Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem.
– Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj.
Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé.
Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok.
A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék.
– Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében.
Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele…
Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom.
A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos.
Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete.
A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja.
Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte.
Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne.
És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ???
Folytatás a kép alatti első kommentben ??
Apa, ha elmész, az új anyukám megint beadja a gyógyszert… Ments meg!” – suttogta a kislány. Az apa földbe gyökerezett lábbal figyelt, majd úgy döntött: követni fogja… és amit látott, attól SZÓ SZERINT LEBÉNULT! ?
Gábor végre hazaért. Megkönnyebbülés volt belépni a házba, de a gyomrában ott motoszkált valami furcsa érzés. Túl csend volt. Túl sima minden. Mintha valami nem stimmelne.
Levette a kabátját, és besétált az étkezőbe, ahol Szonja, a nyolcéves kislánya a kanapén ült, egy mesekönyvvel az ölében.
– Apa! Annyira hiányoztál! – kiáltott fel, és a nyakába ugrott.
– Nekem is hiányoztál, kicsim – mosolygott Gábor, miközben megsimogatta a haját. – És hol van Lilla?
Szonja megforgatta a szemét – egy kicsit túlságosan is felnőttesen.
– Valószínűleg még alszik. – válaszolta, és közben egyértelműen érződött az ingerültség a hangjában.
– Tökéletes! – hajolt le Gábor bizalmasan. – Akkor végre tudunk beszélgetni csak mi ketten.
Megfogta a kislány kezét, és elindultak a gyerekszoba felé. Gábor mindig is figyelt arra, hogy kapcsolatuk őszinte és nyitott legyen – most pedig érezte, hogy valami nincs rendben. Szonja arca fakóbb volt, a szeme karikásabb, mint máskor.
Ahogy beléptek a szobába, Gábor becsukta az ajtót, majd előhúzott egy kis díszdobozt a zsebéből.
– Ez a tiéd.
Szonja kíváncsian kinyitotta, és a szemei felcsillantak: egy gyönyörű karkötő csillogott benne.
– Apu! Ez… ez gyönyörű!
A kislány szinte ugrált örömében, majd felpróbálta, és a fény felé tartotta a kezét, hogy nézze, hogyan csillog.
Ám abban a pillanatban valami megváltozott a tekintetében. Az öröm helyét hirtelen komolyság váltotta fel. Gábor megérezte a pillanat súlyát – ideje volt beszélni.
– Szonja… Miért nem jársz mostanában iskolába rendesen? Megbeszéltük, hogy tanulni fogsz. Ez nagyon fontos, emlékszel?
A kislány szemei elfelhősödtek. Lehajtotta a fejét, és elkezdte dörzsölni a karkötőjét.
– Nem szeretek menni, amikor te nem vagy otthon… És amikor Lilla visz…
Gábor mellkasa összeszorult.
– Tudom, hogy sokat utazom, de ez a munkám. Megérted, ugye, kicsim?
– Értem… – válaszolta alig hallhatóan.
Ekkor Gábor magához húzta, és szorosan megölelte.
– Erős vagy, ugye? Mert pár nap múlva megint el kell utaznom.
Szonja nem válaszolt azonnal. Aztán halkan, mintha félne a saját szavaitól, a férfi füléhez hajolt, és ezt suttogta:
– Apa… ha elmész, az új anyukám megint beadja a gyógyszert. Kérlek… ments meg!
Gábor megdermedt. Ezek a szavak, mint egy jégcsákány, átszúrták a mellkasát.
– Mi… mit mondtál? – kérdezte rekedten.
– Semmit… – suttogta Szonja, és elfordította a fejét.
De Gábor már tudta. A fejében azonnal összeálltak a mozaikdarabok: a kislány levertsége, a hirtelen álmos délutánok, a kifogások az iskolából. Egy pillanat alatt világossá vált számára, hogy valami nagyon súlyos dolog történik az ő otthonában – miközben ő azt hitte, minden rendben.
És akkor meghozta a döntést: meg kell tudnia az igazságot.
És amit látott… attól szó szerint kővé dermedt.
⬇️ Folytatás a fotó alatti első hozzászólásban! ???
