TEHERAUTÓ-SOFŐRKÉNT FELVETTEM EGY FIÚT AZ ÚTON – AMIKOR MEGTUDTAM A TÖRTÉNETÉT, VISSZAFORDULTAM, ÉS EZ ÖRÖKRE MEGVÁLTOZTATTA AZ ÉLETEMET
TEHERAUTÓ-SOFŐRKÉNT FELVETTEM EGY FIÚT AZ ÚTON – AMIKOR MEGTUDTAM A TÖRTÉNETÉT, VISSZAFORDULTAM, ÉS EZ ÖRÖKRE MEGVÁLTOZTATTA AZ ÉLETEMET
Az utak világában ritkán érnek meglepetések. /Húsz éve vezetek kamiont, és azt hittem, már mindent láttam\./
Egyedülálló anyaként a kormány mögött
Nem gyakori, hogy egy nő kamionsofőrként dolgozik, de én ezt az utat választottam. Az élet sokszor nehéz döntések elé állít, és nekem sem volt más választásom, amikor a férjem elhagyott engem és a négyéves ikreinket, Dórit és Marcit.
Az apám is teherautó-sofőr volt, élete 55 évét az utakon töltötte. Kiskoromban mindig lenyűgözött, amikor hazatért és mesélt a hosszú útjairól.
Megszereztem a teherautó-vezetői engedélyemet, és egy olyan cégnél kezdtem dolgozni, amely jobbnak bizonyult, mint apámé volt – biztosítást és egyéb juttatásokat is kaptam. A fizetés jó volt, de az árát is meg kellett fizetni: hosszú heteket töltöttem távol az otthonomtól.
Szerencsére az édesanyám felajánlotta, hogy segít a gyerekek nevelésében, amíg én dolgozom. Mindig hálás leszek neki ezért. De sok mindenről lemaradtam.
Egy furcsa találkozás az úton
Egy borongós délután egy magányos útszakaszon haladtam, amikor észrevettem egy tizenéves fiút az út szélén állva. A ruhái gyűröttek voltak, arca fáradtságtól elgyötört, és a szemeiben valami különös elveszettség bujkált.
Lassítottam, és lehúzódtam mellé. A cégem szigorúan tiltotta a stopposok felvételét, de valami azt súgta, hogy ez most más helyzet.
– Hé, kölyök, szükséged van egy fuvarra? – kérdeztem az ablakon kihajolva.
A fiú bizonytalanul körbenézett az üres úton.
– Hallod, nem érek rá egész nap. – próbáltam könnyed hangon megszólalni. – Hamarosan besötétedik, és ez nem a legjobb hely arra, hogy egyedül ácsorogj.
Hosszú habozás után végül bólintott, és felmászott a fülkébe. Láttam rajta, hogy nem szokott hozzá az ilyen hatalmas járművekhez.
– Először ülsz kamionban? – kérdeztem, ahogy ügyetlenül próbálta bekötni magát.
– Igen. – felelte halkan.
– Julianna vagyok, de a legtöbben csak Julcsinak hívnak.
A fiú továbbra is az ablakon bámult kifelé.
– Ákos. – mormolta.
– Hová tartasz?
– Nem tudom.
– Menekülsz valami elől?
Ákos bólintott, de nem fejtette ki bővebben.
Kéretlen tanácsok és egy szendvics
Az úton hosszú csend telepedett ránk. Végül megláttam egy benzinkutat, és rájöttem, hogy amúgy is fogytán van az üzemanyagom.
– Megállok tankolni. Kell valami? – kérdeztem.
A fiú a fejét rázta, de a gyomra elárulta, egyértelműen korgott.
– Jól van, semmit sem kérsz. – mondtam egy apró mosollyal.
Bementem a kisboltba, vettem két üdítőt, néhány chipset és két szendvicset, majd kifizettem a tankolást is.
Amikor visszaértem a kamionhoz, felé dobtam egy szendvicset.
– Ezt kapd el. Nem hagyhatom, hogy itt éhen halj.
– Köszönöm. – suttogta, mielőtt mohón beleharapott.
Az igazság kibukik
Ahogy evett, láttam, hogy lassan ellazul.
– Elmondod, mi történt? – kérdeztem csendesen.
Hosszú csend után végül megszólalt.
– Összevesztem anyával. – mormolta. – El akartam menni egy iskolai kirándulásra Franciaországba, de azt mondta, hogy nem engedhetjük meg magunknak.
A hangja megremegett.
– Mindenki más megy! Mindig én vagyok az, aki kimarad. Utálom ezt.
Ekkor megértettem mindent.
– Tudod, hogy nem szándékosan akar elrontani mindent, ugye? – mondtam finoman.
Ákos keserűen elhúzta a száját.
– Csak azt szeretném, ha egyszer az életben nem én lennék a szegény gyerek.
– Értem. – mondtam halkan. – De gondolj bele, ő mit érezhet.
Hazafelé
Ahogy beszélgettünk, rájöttem, hogy ez nem egy elkényeztetett gyerek dühkitörése volt. Ez egy fiú segélykiáltása volt, aki nem tudta, hogyan kezelje a helyzetet.
Végül magától kérdezte meg:
– El tudnál vinni a buszmegállóhoz?
Mosolyogva ráztam meg a fejem.
– Nem. Hazaviszlek.
Ákos először elképedt, majd halkan sóhajtott.
– Anya meg fog ölni.
– Előbb sírni fog. Aztán megölel. Aztán lehet, hogy tényleg megöl.
Mikor megérkeztünk, az édesanyja kiszaladt a házból, könnyek között ölelte át.
– Úristen, Ákos! Annyira aggódtam!
A fiú zokogva kért bocsánatot, és ekkor tudtam, hogy minden rendben lesz.
Ákos anyja hálálkodva fordult felém.
– Köszönöm. Nem is tudom, mit csináltam volna, ha nem hozza vissza őt.
– Nekem is voltak tinédzser gyerekeim. Ismerem ezt a helyzetet. – mondtam egy mosollyal.
Aznap este, amikor lefeküdtem aludni, valami megváltozott bennem.
Néhány héttel később kaptam egy állásajánlatot logisztikai vezetőként. Több fizetés, normális munkaidő, és végre egy esély arra, hogy közelebb kerüljek a családomhoz.
Néha egy apró döntés – például felvenni egy stoppost – örökre megváltoztathatja az életünket.
2025. január 31. (péntek), 14:11
