A feleségem temetése után hazatértem – üres voltam. De aztán találtam egy fotót, ami mindent megváltoztatott. A temetés után hazamentem. Üres voltam. Nem vettem le a kabátomat, nem vettem le a cipőmet, csak bementem a hálószobába, és összeestem az ágyunkon – az ő oldalán. Az illata még ott volt a párnán. A szoba félhomályban úszott, csak az éjjeli lámpa adott némi fényt. Kinyúltam a kedvenc fényképünkért az éjjeliszekrényről – az eljegyzésünk napján készült –, és bámultam, ahogy annyiszor tettem már. Aztán valami furcsa történt. Ahogy tartottam a képet, éreztem, hogy a keret hátulja nem sima. Mintha valami meg lenne mögötte rejtve. Először azt hittem, csak egy papírdarab, de az ujjaim újra és újra végigtapogatták a dudort. Gondolkodás nélkül levettem az üveget, szétszedtem a keretet… És a következő másodpercben földbe gyökerezett a lábam. Egy másik fénykép hullott ki belőle. Egy fénykép a feleségemről… egy kórházi ágyon… egy ÚJSZÜLÖTTET tartva a karjában. De mi soha nem voltunk szülők. Soha nem volt gyerekünk. Megfordítottam a fényképet, és a feleségem kézírását láttam rajta: „Mama mindig szeretni fog téged.” És alatta egy telefonszámot. A kezem remegett, ahogy tárcsáztam. A vonal túlsó végén egy óvatos női hang szólalt meg: – Halló? ?⬇️⬇️A teljes történet megrázó fordulatokat tartogat, amit az olvasók a kommentekben találhatnak meg..
Elvesztett feleségem fényképét néztem, amikor valami kiesett a keret mögül – és attól elsápadtam
Aznap, amikor eltemettem Évát, csak az emlékek és a közös fényképeink maradtak nekem. /De amikor este, a mi eljegyzési fotónkat nézve, valami kicsúszott a keret mögül, a kezem remegni kezdett\./
A temetkezési vállalat fekete szalagot kötött az ajtónkra. Néztem, a kulcsot félig a zárban tartva, és azon tűnődtem, ki gondolta ezt szükségesnek.
Mintha a szomszédok nem tudták volna már így is, hogy az egész délutánt a temetőben töltöttem, nézve, ahogy Évát a földbe helyezik, miközben Márton tiszteletes az angyalokról és az örök nyugalomról beszélt.
Reszkető kézzel végül kinyitottam az ajtót. A házban valami nem stimmelt – bőrpolír és részvétnyilvánító rakott tészták szaga lengte be.
Éva nővére, Júlia "segített", amíg én a kórházban voltam Éva utolsó napjaiban. Minden csillogott a tisztaságtól, de az a művi ragyogás olyan volt, hogy a fogaim összeszorultak tőle.
– Itthon, Éva? – mondtam szinte ösztönösen, majd rögtön megálltam.
A válaszul érkező csend fizikai fájdalomként sújtott le rám.
Lazítottam a nyakkendőmön – azon a kéken, amit Éva vett nekem tavaly karácsonyra –, és ledobtam a cipőimet. A falnak csapódtak tompa puffanással.
Éva biztosan leszidott volna ezért, ahogy mindig tette: ajkait összepréselve, próbálva elrejteni mosolyát, miközben a cipőnyomokról prédikált nekem.
– Bocsánat, kedvesem – mormoltam, de nem szedtem össze a cipőket.
A hálószoba volt a legrosszabb az egész házban. Júlia kicserélte az ágyneműt – bizonyára jószándékból –, de a friss textil illata csak kihangsúlyozta, hogy Éva illata eltűnt.
Az ágy katonásan bevetve, minden ránc kisimítva – az a rendezetlenség is eltűnt, amely a közös életünket tükrözte.
– Ez nem lehet igaz – mondtam az üres szobának. – Ez nem lehet a valóság.
De az volt. A fésülködőasztalon sorakozó részvétnyilvánító kártyák, a felesleges gyógyszeres dobozok az éjjeliszekrényen… Mindez bizonyította, hogy Éva valóban nincs többé.
Minden olyan gyorsan történt.
Azt hittük, nyertünk. De egy rutinvizsgálat kiderítette, hogy visszatért. És most már mindenhol ott volt.
Éva az utolsó pillanatig küzdött, de… de már most látom, hogy esélye sem volt.
Az ágyra rogytam, még mindig a temetési öltönyömben. A matrac már nem tartotta az alakját. Vajon Júlia megfordította az ágybetétet? Ez az apró gondolat irracionális dühöt ébresztett bennem.
– Tizenöt év – suttogtam Éva párnájába. – Tizenöt év, és így ér véget? Egy fekete szalag az ajtón és néhány rakott krumpli a hűtőben?
A szemem az eljegyzési képünkre tévedt. Az ezüstkeret visszaverte a délutáni napfényt. Éva olyan élőnek tűnt rajta – sárga nyári ruhában, ahogy nevetett, miközben megpörgettem őt a levegőben.
Megragadtam a képet, mintha közelebb kerülhetnék ahhoz a pillanathoz és a boldogsághoz, amit akkor éreztünk.
– Emlékszel arra a napra, Éva? Azt mondtad, a fényképek megőrzik a lelkünket.
Az ujjaim valami furcsa kidudorodást éreztek a keret hátoldalán.
Ösztönösen végighúztam rajta az ujjam. Ez nem lehetett normális.
Lassan leemeltem a hátlapot. Valami kicsúszott belőle, és könnyedén a szőnyegre hullott, mint egy elszáradt falevél.
A szívem kihagyott egy ütemet.
Egy másik fénykép volt az – régi és kissé görbe, mintha gyakran forgatták volna a kezek.
A képen Éva látható – Istenem, milyen fiatal volt! Egy kórházi ágyon ült, karjában egy újszülöttet tartva, aki egy rózsaszín takaróba volt bugyolálva.
Az arca más volt, mint amilyennek valaha is láttam. Kimerült, rémült, de a szemében olyan mély szeretet csillogott, hogy a lélegzetem is elakadt.
Nem értettem, mit látok. Éva és én soha nem tudtunk gyermeket vállalni, pedig évekig próbálkoztunk. Akkor mégis ki ez a baba?
Reszkető kézzel megfordítottam a fotót.
Éva kézírása volt rajta, de remegőbb, mint amilyennek ismertem:
"Anya mindig szeretni fog."
Alatta egy telefonszám.
– Mi? – A szó rekedten hagyta el a számat. – Éva, mi ez?
Csak egy módon tudhattam meg az igazságot.
A telefonom nehéznek tűnt a kezemben, amikor tárcsáztam a számot, nem törődve azzal, hogy már majdnem éjfél volt. Minden egyes kicsengés harangkondulásként visszhangzott a fejemben.
– Halló? – A vonal másik végén egy női hang szólalt meg. Meleg volt, de óvatos.
– Elnézést a késői hívásért – szóltam bizonytalanul. – A nevem Tamás. Épp most találtam egy fényképet a feleségemről, Éváról, egy újszülöttel. És ezen a számon…
A csend olyan hosszúra nyúlt, hogy azt hittem, megszakadt a vonal.
Aztán végre megszólalt:
– Ó… Tamás. Éveken át vártam erre a hívásra. Éva régen keresett minket.
– Éva meghalt. – A szavak keserű hamuként hullottak ki belőlem. – Ma volt a temetése.
A nő hangja megremegett.
– Sajnálom. Nagyon sajnálom. A nevem Nóra… és én fogadtam örökbe Éva lányát, Lillát.
A szoba hirtelen megfordult körülöttem. Az ágy szélébe kapaszkodtam, próbálva megőrizni az egyensúlyomat.
Lánya?
Nóra halkan folytatta a telefonban:
A szavai tompán visszhangoztak a fejemben.
Lilla. Az én feleségem lánya. Az a feleségemé, akivel együtt évekig próbálkoztunk, hogy gyerekünk lehessen.
A düh, a zavarodottság és a fájdalom egyszerre csapott le rám.
– Éveken át próbálkoztunk. Hónapokon át jártunk orvosokhoz, kezeltettük magunkat, reménykedtünk, sírtunk… és ő soha nem mondott nekem semmit erről? Egy szót sem?
Nóra sóhajtott.
– Félt, Tamás. Félt attól, hogy megítéled. Attól, hogy elhagynád. Félt, hogy ha elmondja, megváltozik a véleményed róla. De hidd el, nagyon szerette Lillát. Minden évben küldött neki születésnapi lapokat, néha felhívott, hogy érdeklődjön róla. Csak sosem tudta, hogyan mondja el neked.
A gyomrom görcsbe rándult.
Hányszor szorította meg Éva a kezemet, amikor az utcán kisgyerekeket láttunk? Hányszor sírtunk együtt az újabb és újabb negatív eredményeken? Most már nem tudtam eldönteni, hogy a saját fájdalmát sírta-e, vagy a lelkében hordozott múltját is.
A vonal másik végén Nóra halkan kérdezte:
– Tamás, találkozni akarsz Lillával?
Másnap reggel egy kávézó egyik sarokasztalánál ültem. Az asztalon lévő csészéhez nem nyúltam, csak bámultam az ajtót, a gyomrom görcsbe rándulva az idegességtől.
Amikor a bejárat felett megcsendült a kis csengő, önkéntelenül is felkaptam a fejem.
És akkor megláttam őt.
Azonnal tudtam, hogy ő az.
Lilla.
Olyan volt, mintha Éva lépett volna be az ajtón – csak fiatalabb, más formában. Ugyanaz a mélybarna szempár, ugyanaz a kedves, kissé zavart mosoly. Ugyanúgy simította hátra a haját a fülénél, ahogyan Éva is tette, amikor ideges volt.
A szemünk találkozott. Lilla bizonytalan lépésekkel elindult felém.
– Tamás? – kérdezte óvatosan.
Én is felálltam.
– Lilla.
Egy pillanatig csak néztük egymást, aztán hirtelen odalépett hozzám és átölelt.
És én… én visszaöleltem.
A következő órák olyan gyorsan elteltek, mintha egy pillanat lett volna.
Lilla mesélt az életéről. Óvónő volt. Szerette a gyerekeket, mindig is szeretett velük foglalkozni.
Elmondta, hogy az örökbefogadó anyukája, Nóra, mindig nyíltan beszélt neki arról, hogy örökbe fogadták. Tudta, hogy Éva volt a születési anyja. Tudta, hogy valahol él egy férfi, aki Évát szereti.
De soha nem gondolta volna, hogy egy napon találkozni fognak.
Én meséltem neki Éváról. A szokásairól. Azokról a kis dolgokról, amelyeket csak az ismerhetett, aki nap mint nap vele élt. Hogyan készítette a kávéját minden reggel. Hogyan dúdolt főzés közben. Hogyan nevetett, amikor valami igazán boldoggá tette.
Lilla végig könnyes szemmel hallgatott.
– Mindig is tudtam, hogy szeretett engem – mondta halkan. – De most érzem igazán.
Aznap este otthon, a hálószobában, a fésülködőasztalra tettem Éva képét.
Mellé tettem azt a régi, elrejtett fényképet is.
Éva most két helyről mosolygott rám – egy fiatalkori képről, ahol egy újszülöttet tart a karjában, és egy későbbi képről, ahol az én feleségemként áll mellettem az esküvőnk napján.
Megérintettem az üveget.
– Jó munkát végeztél, Éva. – suttogtam. – Ígérem, gondoskodom róla. Mindkettőnkről.
Lilla és én azóta is kapcsolatban vagyunk.
A találkozásunk óta eltelt hónapok során egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Nem próbálom pótolni az elveszett éveket, de amit Éva nem tudott megadni neki, azt én most megpróbálom.
Megismertem őt. Ő is megismert engem.
És minden egyes beszélgetéssel, minden egyes találkozással egy kicsit közelebb éreztem magam Évához is.
Éva titka fájdalmas volt, de most már tudom, hogy a szeretete vezette minden döntését.
Talán nem mondott el mindent, de abban biztos vagyok, hogy egész életében szerette Lillát.
És én is szeretem.
Mert most már tudom: Lilla nemcsak Éva lánya.
Ő az én családom is.
2025. január 31. (péntek), 08:56
