Terhes volt, amikor a rendőr közölte: a férje balesetet szenvedett. A szeretője is ott volt…

Ami a függöny mögött volt.

 

A telefon pont akkor szólalt meg, amikor Réka letérdelt a babaszoba közepén lévő puha, zöld szőnyegre, hogy összehajtogassa a kis bodyt. /Az áttetsző fehér fény, ami a kisméretű ablakon keresztül beszűrődött, gyengéden világította meg a falakon függő állatos képeket és a fából készült rácsos ágyat\./

A hasában növekvő kisfiú lustán mocorgott, mintha csak jelezné: „Én is itt vagyok.”

A testre simuló, sárgásfehér bodyt simogatva mosolygott – anyja és nagyanyja kézzel hímezte rá a pici sünit a mellkasrészre. Már csak három hét volt a kiírt időpontig.

Aztán megint megszólalt a telefon – most már sürgetőbb, élesebb hangon. Réka kissé nyögve állt fel, egyik kezét a derekára téve, és odaballagott a komódhoz, ahol a mobil feküdt. Fel sem nézett, csak rányomott a hívásfogadásra, és kihangosította.

– Halló?

A vonal másik végén férfihang szólt bele. Száraz, hivatalos hangszínű volt, és valami hideg áradt belőle, amitől Réka bőre alá kúszott a rossz előérzet.

– Tóth Réka? Ön az?

– Igen… én vagyok. – A hangja akaratlanul is halkabbá vált.

– A Pest Megyei Rendőr-főkapitányságról hívom. A férje, Tóth Gábor, balesetet szenvedett az M3-ason, Hatvan irányába.

Réka kezéből kiesett a telefon. Úgy érezte, mintha a testében minden izom egy pillanatra leállna. A szőnyegre hulló body hangtalanul ért földet, ő pedig csak állt, meredten bámulva maga elé.

– Balesetet? Hogy... hogy van? – préselte ki végül a szavakat.

A vonal másik végén csend lett. Az a fajta csend, ami többet mond bármilyen válasznál.

– Életben van, asszonyom. Jelenleg a János Kórházban van megfigyelés alatt. De… – A tiszt megakadt.

– Nem volt egyedül.

Réka csak állt ott, a mobil halk pittyegése a fülében, és érezte, ahogy a gyomra összeszorul. A szavak visszhangzottak a fejében: nem volt egyedül.

– Egy ügyfél volt vele? – kérdezte óvatosan.

– A jelentés szerint egy női utas is megsérült, őt is kórházba szállították. Ennyit tudunk. Kérem, fáradjon be a kórházba minél előbb.

A hívás véget ért. Réka keze remegett, ahogy letette a telefont. Megkapaszkodott az ajtófélfában, és mély levegőt próbált venni, de az már nem úgy ment, mint régen. A testét elárasztotta valami furcsa bénultság.

Nem volt egyedül.

Ez nem hagyta nyugodni. Valahol mélyen, a női ösztöneiben már ott lüktetett a gyanú. Ez nem egy üzleti megbeszélés volt. Nem egy véletlen kocsiút.

Felkapta a táskáját, a kulcsait, és kilépett az ajtón. A lakást nyitva hagyta. Már nem számított.

A János Kórház előcsarnoka olyan volt, mint egy lassított rémálom. Az emberek mozgása, a gépek pittyegései, a fertőtlenítő szaga mind összemosódott. Réka a recepciónál próbált levegőhöz jutni.

– A férjem… Tóth Gábor… közúti baleset. – A hangja szinte kérlelő volt.

– B szárny, sürgősségi. A főnővér tud többet mondani – felelte a nő, gépiesen.

A folyosó végtelennek tűnt. Minden lépés fájt, minden tekintet, ami a gömbölyű hasára szegeződött, csak súlyosabbá tette a terhet.

A nővér a pultnál bólintott, ahogy meglátta őt.

– Tóth Réka? – kérdezte szigorú, de nem ellenséges hangon.

– Igen.

– A férje stabil. Bal karja eltört, néhány horzsolás.

Éber. Az orvos nemsokára jön.

Réka leült egy műanyag székre, ahogy a nővér elővett egy mappát.

– A kísérő hölgy... ő is jól van – tette hozzá, miközben átnyújtotta a dokumentumokat.

Réka ujjai megmerevedtek, ahogy meglátta a neveket a papíron.

Beteg: Tóth Gábor – Ágy 4.
Utas: Sándor Dóra.

A világ megszűnt létezni. Sándor Dóra. A szomszéd lány. Az a csendes, mosolygós Dóra, aki pár hete saját készítésű sütivel állított be, és azt kérdezte: „Mozog már a pici?”

Az a Dóra, aki mindig pontosan tudta, Gábor mikor jön haza. Aki rendszeresen megdicsérte Rékát, milyen szép a pocakja, és milyen szerencsés Gábor, hogy ilyen felesége van.

Most ott feküdt mellette. Egy szobában. Egy baleset után.

A szék hideg volt, de Réka testéből nem futott ki a hideg. Minden tagjában ott égett a felismerés: ez nem egy véletlen útitárs volt.

A zöld függöny elhúzása olyan volt, mintha egy másik világba lépett volna. A világ, amely mögött már nem volt illúzió, csak a nyers, lecsupaszított valóság.

Két kórházi ágy állt egymás mellett. Az egyikben Gábor feküdt – arcán horzsolások, bal karja sínben, fején kötés. Aludt. Vagy talán eljátszotta, hogy alszik. Réka nem tudta eldönteni. A másik ágyban Sándor Dóra ült, félig felhúzott háttámlával, kezét az ölében tartva. Egy kisebb vágás húzódott a halántéka felett, a haja mögül kilógott a sebtapasz.

Amint meglátta Rékát, az arca megfeszült. A tekintetük találkozott. Az a régi, bizalmat sugárzó mosoly most semmivé foszlott. Dóra ajka remegett, mintha valamit mondani akarna, de a szavak nem jöttek ki.

– Ő nem volt egyedül – szólalt meg Réka, a hangja élesen hasított a csendbe, mintha üveget tört volna.

Dóra összerezzent. Gábor felmordult álmában vagy talán fájdalmában – nem volt világos. Réka közelebb lépett. A szíve a torkában dobogott, de a lába nem remegett. Most nem.

– Réka… – Dóra végre megszólalt. – Kérlek… ez nem úgy…

– Ne. – Réka felemelte a kezét. – Ne mondd ki a nevem. Nem vagy többé jogosult rá.

Dóra összegörnyedt az ágyon. Réka tekintete ekkor először Gáborra vándorolt. A férfi, akivel tíz éve együtt volt, akivel közösen álmodtak babaszobát, balatoni nyarat és öregkort. Most aludt – vagy bujkált az altatás mögött. Ő pedig állt ott, egyedül, gömbölyű hassal, a levegő szinte tapintható fájdalommal volt teli.

– Miért? – kérdezte végül, és nem is tudta, kinek szól a kérdés. – Miért pont ő?

A válasz nem jött. Csak a folyosóról beszűrődő guruló kerekesszék nyikorgása.

Aztán valami ismerős mozdulat. Dóra a kezét óvón a hasára tette. Olyan ösztönösen, ahogyan Réka is tette hónapok óta.

A felismerés villámként csapott le.

– Te… – suttogta Réka. – Terhes vagy?

Dóra lesütötte a szemét. A bólintás alig volt észrevehető, de Rékának nem kellett több.

A levegő kiszökött a tüdejéből. A hátában hasító fájdalom szinte fellökte. A baba megrúgta belülről – erősebben, mint valaha. Mintha ő is érezte volna az árulást.

– Hány hetes? – kérdezte hidegen.

– Öt… talán hat. – Dóra hangja olyan vékony volt, mint egy széttépett papírlap.

Réka nevette volna, ha nem lett volna annyira fájdalmas.

Ő nyolc hónapja hordta Gábor gyermekét. És most itt állt, miközben egy másik nő – a szomszéd, a „barátnő” – szintén az ő férje gyermekét hordta.

A világ kifordult magából.

Aztán hirtelen csengetett a telefonja. Ismeretlen szám.

– Halló? – szólt bele gépiesen.

– Tóth Réka? – kérdezte egy férfihang. – Szabó Márk vagyok… Dóra férje.

Réka ledermedt.

– Azért hívom… mert a rendőrség engem is értesített. Azt mondták, a feleségem kórházba került… egy Tóth Gábor nevű férfival.

Réka nem válaszolt. Csak nézett a két ágy felé. Már nem érezte magát egyedül az árulásban. Volt még valaki, aki ugyanúgy darabokra tört.

– Itt van velem – mondta halkan. – Jöjjön be. A János Kórház B szárnyában vagyunk.

Negyven perc múlva a folyosó végén feltűnt egy magas, karcsú férfi. A sötétbarna kabátja gyűrött volt, a keze ökölbe szorult, de a tekintete tiszta volt. Már tudta. Réka érezte.

– Merre? – kérdezte szűkszavúan.

Réka egy szó nélkül elindult előtte. Megálltak a zöld függönynél. Már nem kellett elhúzni. Dóra őket nézte. Gábor épp felébredt, a szemeik találkoztak. A pillanat örökre ott maradt a levegőben.

– Dóra? – kérdezte Márk, és a hangja remegett.

– Márk… – sírta a nő, és ösztönösen nyúlt felé. – Kérlek, bocsáss meg… nem tudtam, mit csinálok…

– Dehogynem. – A férfi hangja halk volt, de fagyos. – Minden pillanatát tudtad.

Gábor ekkor próbált megszólalni.

– Márk, nézd, ez… ez nem így…

– Ne beszélj. – Márk egy lépést tett felé. – Te nálunk vacsoráztál. A fiam nevét ígérted megkeresztelni. Te…

Nem folytatta.

Kifordult a teremből, Rékával együtt. Az ajtó előtt megálltak. Egy darabig csak csendben álltak egymás mellett.

– A gyerek? – kérdezte Márk végül.

– A férjemé. Mint a tiéd. – Réka elfordította a tekintetét. – Mindkettőjüktől elveszítünk valamit.

– Nem. – Márk halkan beszélt. – Ők még nem vesztettek el minket.

Három hét telt el. Három hosszú, hangtalan hét.

Réka egy bérelt lakásba költözött Zugló csendes utcájában. Egyedül cipelte fel a dobozokat, egyedül szerelte össze a babaágyat, egyedül ragasztotta fel a falra azokat az állatos matricákat, amelyeket még Gáborral választottak ki egy webáruházban. De már nem tartozott hozzá a férfi. Az a múlt már nem létezett.

Nem sírt. A könnyei még ott voltak valahol, mélyen eltemetve, de most nem volt helye a gyásznak. A gyerek mozgott, egyre erősebben. Az élet haladt előre – akár akarta, akár nem.

Egy reggel, amikor épp a baba első takaróját hajtogatta össze, megszólalt a csengő.

Réka kinézett a kémlelőn.

Szabó Márk állt az ajtóban. Kezében egy boríték, arcán fáradt, de tiszta tekintet. Két hete nem hallottak egymásról.

– Bejöhetek? – kérdezte halkan.

Réka bólintott. A lakásban dobozok voltak még mindenütt, a szőnyegen egy babakönyv hevert nyitva. Márk leült az egyik székre, és a borítékot az asztalra tette.

– Ez a DNS-teszt eredménye. – Megállt egy pillanatra. – A gyerek az enyém.

Réka bólintott. Már nem lepte meg semmi.

– És… hoztam még valamit. – Elővett egy másik, vastagabb borítékot. – Morális kártérítés Gábor cége részéről.

Per nélkül megegyeztünk. Ebből szeretném, ha a felét elfogadnád.

– Márk… nem kell…

– Nem érted. – A férfi felé fordult. – Nem a pénzről van szó. Hanem arról, hogy ez a két gyerek... az én fiam és a te fiad… egyazon árulásból születtek. Két külön anya, két külön történet – de ugyanaz a fájdalom, ugyanaz a kiindulópont. És én nem akarom, hogy ők csak a törés emlékei legyenek. Azt akarom, hogy legyen választásuk.

– Mire?

– Hogy legyen egy családjuk. Még ha furcsa is. Még ha toldozott-foldozott is.

Réka nem szólt. A szívverése erős volt, a hasában a baba egyet rúgott. Ő pedig hirtelen megértette, hogy amit ez a férfi mond, az nem őrültség.

Hanem remény.

Egy hét múlva megszületett Marcell. Fájdalmas, hosszú szülés volt. Egyedül volt bent, senki sem állt az ágya mellett. De mikor végre a karjába tették a kisfiát, minden addigi fájdalom csendes háttérzajjá vált.

Másnap egy csokor vadvirág érkezett az osztályra.

A kártyán ennyi állt:
„Üdv a világban, kis harcos. A testvéred már nagyon vár. – Márk.”

Réka mosolygott. Először, tisztán és fájdalom nélkül.

Két év telt el.

Egy nyári délutánon a Városligetben, a játszótér sarkában Réka egy padon ült, kezében kávés pohár, lábánál egy kis hátizsák hevert. Marcell a homokozóban küzdött egy piros dömperrel, mellette egy kisfiú, kissé sötétebb hajú, hasonló korú. Ő volt Áron – Márk fia.

– Egyre ügyesebbek, nem? – Márk leült mellé, kezében két gőzölgő tea.

– Már a homokvárakban is versenyeznek – nevetett Réka. – Mintha testvérek lennének.

– Azok is. A maguk módján.

Egy ideig csak nézték őket. Nem kellett beszélni. Már régóta nem kellett.

Márk néha Réka vállához ért. Olykor egy-egy pillantásuk hosszabban időzött, mint azt a barátság megengedte volna. De egyikük sem sietett. A kapcsolatuk nem született, hanem épült. Tégla téglára. Emlék emlékre.

Dóra azóta vidékre költözött. Egyedül neveli Áront, de a kapcsolatuk rendezett – Márk minden második hétvégén elhozza hozzájuk a fiút. Dóra ritkán néz Réka szemébe. Nem is kell. A múlt mindkettejüket megégette.

Gábor kéthetente látogatja Marcellt. A látogatások mindig udvariasak, távolságtartóak. A gyerek „Apa” néven ismeri, de a tekintete másként csillan, amikor „Márk bácsi” mesél neki.

Réka már nem gyűlöli Gábort. De már nem szereti sem. Ő csak egy név lett a naptárban.

Egy késő nyári este, amikor a fiúkat már ágyba tették, Réka és Márk a teraszon ültek, egy-egy pohár borral a kezükben.

– Gondoltál már arra, hogy… mi lett volna, ha sosem tudjuk meg? – kérdezte Réka halkan.

– Néha. De akkor nem lenne Marcell. És nem lenne Áron. És… nem lenne ez – nézett körbe Márk a kis kertre, a gyerekek játékaira, az esti fényekre.

– Fura család vagyunk – sóhajtott Réka.

– Talán nem is család. Csak két ember, akik nem hagyták, hogy a fájdalom legyőzze őket. És akiket két kisfiú tanított meg újra bízni.

Csend. Csak a tücskök ciripelése.

Aztán Réka finoman Márk kezére tette a sajátját.

– Azt hiszem… ideje beengedni a fényt.

Márk ránézett. Nem kellett több szó.

Utóirat:

Egy régi doboz mélyén, a költözéskor Réka megtalálta azt a sárgásfehér bodyt, amin a kis süni díszelgett. Már el sem hitte, hogy valaha ilyen pici volt Marcell.

Elcsomagolta újra. Talán egyszer még szükség lesz rá.

Mert az élet – bármennyire is összetör – mindig hagy egy ajtót résnyire nyitva.

És néha… a fény ott jön be.

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2025. december 22. (hétfő), 13:42