Az alábbi kedves élménybeszámolót találtuk Nektek az interneten:
„Az Édesanyám 73 éves…
/Nem lakunk közel egymáshoz, két különböző városban élünk, 40 km\-nyi távolságra\./
Rendszeresen beszélünk telefonon, és ilyenkor mindig figyelmesen és türelmesen végighallgatom, bár időnként kihoz a sodromból… Sajnos sokat panaszkodik és siránkozik szegény!! Elmondja, hogy mit csinál a nővére, miért nem érett be a paradicsom, vagy, hogy a virágok milyen gyatrán nőttek ki tavasszal a kertben…
Töredelmesen bevallom, hogy ezek a történetek untatnak…. Semmiről sem szólnak, és szegény anyám csak panaszkodik, hogy “megint itt kezd fájni, ott meg már rég fáj…”, de orvoshoz meg csak azért se megy el.
Egyszer aztán rájött, hogy már nagyon kiakasztott, és elkezdett mentegetőzni: “Kislányom, hát kinek panaszkodjak, ha nem neked! Hiszen nekem már csak te vagy a világon…”
Összeszorult a torkom, és beleképzeltem magam a helyébe!! Én vajon szeretnék egyedül, magányosan élni idős koromban?! Távol a gyerekeimtől?
Ekkor megértettem, hogy mennyire fontosak a számára a beszélgetéseink… Milyen jó, hogy még hallhatom a sírását, vagy a nevetését!!! Szerencsésnek éreztem magam, nagyon szerencsésnek!
Mikor letettük a telefont, elhatározom, hogy a hétvégén bejelentés nélkül meglátogatom őt!
Amikor beléptem hozzá, nagyon megörült! Szinte felugrott, és miután letörölte az örömkönnyeit, felém nyújtott pár fonnyadt körtét.
Beleharaptam… és még soha az életben nem ettem olyan édes körtét.. most már nekem is folytak a könnyeim!
És milyen jó volt otthon! Édesanyám teljesen kivirult, sütni-főzni kezdett a jó meleg konyhában!! Aztán együtt visszaidéztük a sok boldog, közös emléket, amik még örökké bennünk élnek.
Ha szerinted is szép ez a hétköznapi történet, ne felejtsd el megosztani, hogy mások is olvashassák!
A fénykép illusztráció!
