Amikor a múlt mesél azokról az időkről, ami szép volt és nehéz, de még íze volt a zöldségeknek és a gyümölcsöknek. Valódi íze. Ezek az idők azok voltak, amikor a fiúk kinevették a "fehérnépet" a lányokat, hogy milyen nehezen húzzák a vizet a kútról: D

Amikor a múlt mesél azokról az időkről, ami szép volt és nehéz, de még íze volt a zöldségeknek és a gyümölcsöknek. Valódi íze. /Ezek az idők azok voltak, amikor a fiúk kinevették a "fehérnépet" a lányokat, hogy milyen nehezen húzzák a vizet a kútról\: D De mindig megvolt a gyümölcse a nehezen húzott víznek\./

Jó hideg, de annál frissebb volt. Nagyikám így hűtötte a jó kis sárga, forró házi tyúkhúslevest, hogy nehogy megromoljon, amíg megérkezik a család.... és voltunk sokan, mint nagycsalád. Ott nem volt gond, hogy maradt volna akár egy kanállal is a levesből. Bármekkora fazékkal készült az elfogyott. A görögdinnyét is így hűtöttük. Akkor ezek voltak az eszközeink. Visszatekerve az idő kerekét a képekről békesség, tisztaság és egyszerűség sugárzik, amik mára a folyamatos rohanásban kiveszőben vannak. Nem éltünk úgy, mint az urak, de hitünk, reményünk és álmaink voltak. Talán nem voltunk ilyen nagyravágyóak, mert a legnagyobb álmunk a családunk egészségben tudása volt. Hála minden nap a reggelekért, asztali áldás a mindennapi betevő falatért, korai fekvés, a nap búcsúztatásaként hálás szívvel mindenért. Azokban az időkben még keresztet vetettünk a kenyérre, mert áldás volt az is, ami hálával töltött el nap, mint nap. Vajon mérhető - e a hálás szív? Mérhető - e a szeretet? Vajon mennyi áldás szállt ránk akkor és mennyi most? Vajon megbecsüljük - e eléggé a mindennapokat most? Vagy ez mára már kiveszett belőlünk a békével együtt? Ti mit gondoltok?  

2017. április 04. (kedd), 06:05