Csak egy fiúra vágyott, de a harmadik kislány születése után elhagyott minket! – A férjem az ajtóban állva azt mondta: "Törölj ki az életedből!", majd szó nélkül eltűnt. Egyedül maradtam három kislánnyal a falu közepén... De ő nem sejtette, mi fog történni ezután! ?
– Nem bírom tovább, Kata. Egyszerűen nem bírom. Én… én fiút akartam. Szükségem volt egy fiúra. Erre már a harmadik kislányunk született. /Nem így képzeltem el az életem – állt a küszöbön Gábor, egy ütött\-kopott sporttáskával a kezében\./
Kora reggel volt. A kékes-szürke fény épphogy átszűrődött az ablakon, csíkokat vetve a padlóra. A konyhában kása rotyogott, gyerekillat keveredett az álmos levegővel. Gábor kerülte a felesége tekintetét, mintha félt volna, hogy az megtöri az elhatározását. Arca megfeszült, az állkapcsa szorosan zárva.
Kata a fakanállal a kezében dermedten állt. A kása tovább pöfögött a tűzhelyen, az otthonosság békés hangja most abszurd kontrasztban állt Gábor szavaival. A legkisebb, a nyolc hónapos Brigi a padlón mászott, elégedetten gőgicsélve próbált megfogni egy napsugárfoltot, ami táncolt előtte.
– Gábor… könyörgöm… mit beszélsz? Mi történik? Nézd meg őket… – Kata hangja, amely mindig határozott volt, most remegett. Szíve fájdalmas csomóvá szorult. Ránézett a lányaira – a nyolcéves Zsófi gondosan rakosgatta a tányérokat az asztalnál, úgy komolykodott, mintha felnőtt volna. Az ötéves Nóri a padlón ült, színes ceruzával rajzolt, Brigi mellett.
A lányok. Az egész világuk.
Gábor meg se fordult.
Brigi, mintha megérezte volna a változást, felnézett és kis szipogással kezdett nyöszörögni. A vörös kandúr, Móric, aki az ablakpárkányon sütkérezett, felpúpozta a hátát, és hangtalanul leugrott a padlóra. Zsófi a kezében lévő tányérokkal megdermedt, a szemeiben koravén, fájdalmas megértés ült. Nem értette Gábor szavait, de az érzést – a búcsút – megérezte.
– Anya… mikor jön vissza apa? – húzta meg Nóri Kata köntösének szélét, még mit sem sejtve a valódi helyzetről.
Kata nagy levegőt vett, próbálta összeszedni magát, hogy ne omoljon össze a gyerekek előtt. Egy gyors mozdulattal megtörölte a kezét, kisimította a haját, amit még a reggeli zuhany után gyorsan törölközőbe csavart.
Ránézett a három kislányára – a három kis csodájára –, és úgy érezte, a szíve egyszerre szakad szét és gyógyul össze.
– Kislányok – mondta csendesen, szokatlanul nyugodt hangon –, gyertek, együnk gyorsan, mielőtt kihűl a kása.
Az első napok ködben teltek. Kata mintha automata üzemmódra kapcsolt volna. Felkelt, ellátta a lányokat, főzött, mosott, takarított. Várt. Minden nap. Remélte, hogy Gábor visszajön. Egy nap, két nap… Hogy ez csak valami átmeneti elmezavar. De a napokból hetek lettek. És ő nem jött.
A faluban az emberek, amikor meglátták, zavartan félrenéztek. Pityeregték a nevét, suttogtak a háta mögött. Kata viszont nem akarta a sajnálkozást. Nem akarta, hogy úgy nézzenek rá, mint egy megtört nőre.
Barátnője, Mariann, lett a mentőöve ebben az időszakban. Minden nap benézett, hol egy üveg házi lekvárral, hol egy tál meleg almás rétessel.
– Milyen ember az ilyen? – fortyogott Mariann egy este, amikor a gyerekek már aludtak. – Aki lelép a saját gyerekei elől?! Mintha valami teher lennének.
Kata hallgatott. Az ablakon át a kertjükben sárguló juharfákra nézett. Az ősz mindenütt jelen volt – a szélben, az elszáradt levelek susogásában, a szívében.
– Tudod, Mariann… az utóbbi időben… más lett. Mintha megutálta volna mindent, ami nem fiút jelentett. Mintha a lányaink nem lettek volna elég jók neki.
– És most? – kérdezte Mariann halkan. – Mi lesz most?
– Most? – Kata kihúzta magát, fáradtan, de határozottan. – Most egyedül vagyunk.
A napok lassan, nehézkesen teltek. Mint a sűrű méz, ami cseppenként csorog a kanálról. Az élet nélküle nehezebb volt, mint Kata gondolta – nemcsak érzelmileg, hanem fizikailag és főleg anyagilag is. A gyerekek után kapott támogatás épphogy fedezte a legszükségesebbeket: kenyeret, tejet, néhány használt ruhát.
Éjjelente, amikor a ház csendbe burkolózott, és a lányok mélyen aludtak, Kata a párnájába zokogott, hogy ne hallják. Kiöntötte a fájdalmát, a csalódottságát, a félelmét. De reggelente – reggelente mindig talpra állt.
És akkor jött az ötlet: a sütés. Gyerekkorában a nagymamája isteni kelt tésztákat készített. Kata felidézte az emlékeket, előszedett pár régi receptet. Először csak maguknak sütött, majd egy nap bevitte a helyi kisboltba pár pogácsát. Eladták az összeset. Ráadásul az eladónő kérdezte: tudna-e hozni többet?
Így indult el.
Hajnalban kelt. A sparhelt füstje csípte a szemét, a tészta ragadt a keze alatt, a háta majd leszakadt az állandó görnyedéstől. De újra és újra felállt, mert tudta, hogy nem magáért csinálja. Hanem a lányaiért.
Egy hónappal Gábor távozása után történt, hogy a kis Nóri egy nap, nézve egy régi családi fényképet a komódon, halkan megkérdezte:
Kata szíve összeszorult. Leguggolt, átölelte.
– Nem, kicsim. Apa… elment.
– Miért?
Kata torka összeszorult. Hogyan magyarázza el egy ötévesnek, hogy az apjuk gyáva volt? Hogy nem tudta elfogadni a legnagyobb ajándékot – őket? Inkább csak annyit mondott:
– Néha a felnőttek nagyon buta döntéseket hoznak, édesem.
– Menj, segíts inkább Zsófinak megteríteni, jó?
Október esőkkel és metsző széllel köszöntött be. A hideg átfújt az öreg ház résein, Kata rongyokkal, papírral próbálta betömni őket. Zsófi és Nóri segítettek, a kicsi Brigi meg a kis kezével próbált ragasztgatni.
Zsófi teljesen megváltozott: néhány hét alatt mintha felnőtt volna. Érezte, hogy most ő is felelős. Ha Brigi sírt, ő emelte fel. Ha Nóri elálmosodott, ő takarta be. Csendesen, panaszkodás nélkül.
Egy este, amikor együtt pucolták a krumplit, Zsófi megszólalt:
– Mi meg fogunk birkózni vele, anya.
A hangja halk volt, de olyan megingathatatlan, hogy Katának majdnem eltört a szíve. Lehajolt, megpuszilta a kislány homlokát, amely fahéjillatú volt a kandalló melegétől.
– Igen, kincsem. Mi meg fogunk birkózni.
Brigi közben próbálkozott az első lépésekkel. Néha a sámliba kapaszkodva nevetett, máskor elesett, aztán újra nekivágott.
– Zsófi!
A nagyobb lány megmerevedett. Kata szemei könnybe lábadtak.
Valami, ami eddig meg volt dermedve benne, elkezdett felengedni. Kitört belőle a nevetés – hangos, szabad, boldog nevetés.
Újra tanult nevetni. Egyetlen szóért, egyetlen kis csoda miatt.
– Gyerünk, nincs idő bámészkodni! – törölte le a könnyeit Kata. – Tészta kell, sok tészta! Holnap reggel nagy adag pogácsát kell szállítanom!
Zsófi némán nyújtotta a liszteszsákot. Móric, a kandúr, dörgölőzött Kata lábához, dorombolva, mintha azt mondaná: „Megcsinálod, gazdasszony!”
Múlt az idő.
Gábor nem jelentkezett. Sem szilveszterkor, sem a gyerekek születésnapján. Semmikor.
De az élet sem állt meg.
A házuk megtelt élettel. Már nem Gábor árnyékát lesték, hanem az élet apró örömeinek illatát: frissen sült pogácsa, almás rétes, fahéjjal hintett kalács. Gyereknevetés visszhangzott a falak között – érettebb, bölcsebb, de mégis gyermeki.
A három kislány nőtt. Erősek, életvidámak, szikrázó tekintetűek.
És Kata… Kata is megváltozott. A törékeny, kétségbeesett asszonyból erős nő lett. Kicsit fáradtabb, kicsit szigorúbb, de szemében olyan szilárd fény ragyogott, amit semmi sem tudott volna kioltani.
Egy hűvös estén a verandán ült, figyelte, ahogy Brigi és Nóri egy fekete kiscicával játszanak az udvaron. A ház ablakából meleg fény szűrődött ki, a kert illatozott a frissen esett esőtől.
Kata mély levegőt vett, és elmosolyodott. Békés mosollyal. Olyannal, amit nem lehetett elvenni tőle.
Egy nap Mariann futott át hozzá egy hírrel.
– Hallottad? Látták Gábort a szomszéd faluban! – lihegte, miközben letette a fonott kosarát a verandára.
– És? – kérdezte Kata egyszerűen, miközben törölgette a kezét a kötényébe.
– Azt mondják, teljesen meg van törve. Mintha keresne valakit… vagy valamit.
Kata megvonta a vállát.
– Ha jönni akar, jöjjön. De többé nem mi fogjuk várni. A lányoknak joguk van eldönteni, hogy akarnak-e még bármit is tőle.
De Gábor nem jött. Talán nem mert. Talán nem volt elég bátor. De már nem számított.
Az életük nélküle is teljes lett.
A tavasz szinte berobbant a faluba. Zöld fű, virágzó fák, vidám csivitelés. A kertjükben még mindig nőttek azok a tulipánok, amiket valaha együtt ültettek Gáborral. Kata egyszer meg akarta őket kitépni – emlékezték a múltra –, de végül úgy döntött: a virágok nem hibásak. Ők is túlélték. Mint ők.
Kata szobájában már nem voltak ott Gábor dolgai. A helyüket egy öreg, kölcsönkapott varrógép foglalta el, amivel Kata gyönyörű függönyöket, díszpárnákat varrt.
És persze ott voltak a sütik. A híres piruló pogácsák és illatos mézeskalácsok, amiket már a szomszéd falvakban is rendeltek.
Egy este, amikor a lányok már aludtak, Kata elővette a régi családi albumot. Megállt egy kép előtt, ahol még négyen voltak, boldogan mosolyogva. Vett egy ollót. Óvatosan kivágta magukat és a gyerekeket, majd új keretbe tette.
Ők voltak a család.
Néhány hónappal később, egy forró nyári reggelen Ánya – aki időközben gyönyörű fiatal lánnyá cseperedett – izgatottan rohant be a konyhába:
– Anya! Felvettek a tanárképző főiskolára!
Kata a kezébe temette az arcát, majd átölelte a lányát. Érezte a verejtékes, édes illatot, a küzdelmes évek gyümölcsét.
– Megérdemelted, kincsem – suttogta.
A kis Brigi eközben egy színes papírt lobogtatott: egy rajzot, amin az állt girbegurba betűkkel:„Mi vagyunk a világ legjobb családja!”
És valóban azok voltak.
A faluban az emberek más szemmel néztek rájuk. Már nem sajnálták őket. Inkább tisztelték. Segítettek, hoztak egy-egy üveg lekvárt, zsák krumplit, vagy pár levetett, de jó állapotú ruhát.
Mariann, aki mindig ott volt mellettük, egyszer megjegyezte:
– Te, Kata, régen olyan törékeny voltál. Most meg… olyan vagy, mint egy tölgyfa.
– Inkább csalán – nevetett Kata félig komolyan. – Ellenálló és szúrós!
De tudta, hogy Mariann igazat mondott.
Egy nap levelet kapott. Gábor írt. Az első üzenet két év után.
Kata nézte a fehér borítékot a kezében. Aztán anélkül, hogy felbontotta volna, bedobta a sparhelt tüzébe. A boríték sistergett, megpörkölődött, és hamuvá omlott.
Mariann döbbenten nézett rá.
– Nem érdekel, mit ír – mondta Kata egyszerűen. – Ha látni akarja a lányokat, jöjjön. Álljon eléjük, nézzen a szemükbe. Akkor talán meghallgatom.
De Gábor nem jött.
És az életük egyre csak erősödött nélküle.
2025. április 28. (hétfő), 05:48
