Hat hete szülte gyerekét az anyuka, megdöbbentő levelet írt az anyaságról. Avagy Miért nem szólt senki, hogy anyának lenni ilyen nehéz feladat? Egy asszony őszinte vallomása az anyaságról.

„Most alszik. Én pedig éppen a laptopomon dolgozok. A nap felénél járunk, és végre egy kis csend van. Nagy nehezen, de sikerült elaltatnom, és most végre élvezhetem a csendet, és a nyugalmat.

Ha valaki azt mondta volna nekem hat héttel ezelőtt, hogy ma itt fogok ülni a lakás csendjében, segítség nélkül, mégis boldogan és teli munkakedvvel, kikacagtam volna…

/Hat héttel ezelőtt érkeztem ugyanis haza egy újszülöttel…, és nem láttam valami fényesen a jövőt\./

Valld be nyugodtan, hogy nem ilyen írásra számítottál! Nos, én sem erre számítottam éppen.

Van egy csodálatos édesanyám, vannak remek barátaim, és egy család, ami mindenben támogat. Egy kisebb partit szerveztek nekem, ajándékokat hoztak, virágot a picinek. Mikor hazamentem, akkor azon gondolkoztam, hogy miért nem beszél senki a gyereknevelés nehézségeiről.

Az első hetekben nagyon nehéz volt minden, szinte egyáltalán nem aludtam.

Az éjszakák „sötétek” és hosszúak voltak. Azt hiszem sokkal többet sírtam ebben a pár hétben, mint addig egész életem során. Teljesen kimerültem. A legnehezebb akkor volt, mikor éreztem, hogy össze fogok esni és elalszom, de a gyerek síró hangja mindig visszarángatott a valóságba. Vagy éhes volt, vagy törődésre volt szüksége, de olyan este is volt, amikor nem tudtam, hogy mi baja lehet, és képtelen voltam megnyugtatni. Úgy éreztem, hogy csődöt mondtam, mint anya, mert nem vagyok képes megnyugtatni a gyermekemet.

Kétségeim támadtak, nem tudtam döntéseket hozni. A férjemtől az egyik reggel megkérdeztem, hogy mit készítsek neki reggelire, csak azért, hogy ne én kelljen abban is döntsek. Sokat sírtam, és nagyon egyedül éreztem magam. Senki sem beszélt az anyaság nehéz, sötét oldaláról, így azt gondoltam, hogy egyedül én tapasztaltam meg ezt. Állandóan azt kérdeztem magamtól, hogy: Mi lehet a baj velem?

Mikor valaki megkérdezte, hogy mit csinálok, hogy érzem magam, szégyenkezni kezdtem, hogy ennyire mélyre süllyedtem.

Az szerettem volna, ha valaki megkérdezi, hogy ma hányszor bőgtem el magam, mennyire érzem szomorúnak magam, hogy miként érezhetem azt, hogy egyszerre imádom a gyerekem, de ugyanakkor szörnyen szomorú tudok lenni.

Mert, ha valaki megkérdezte volna ezeket tőlem, rájöhettem volna arra, hogy nem én vagyok egyedül ezen a világon, aki ezt megtapasztalta… igenis más kismamák is jártak/járnak hasonló cipőben.

Ezért, ha te is kismama vagy, szeretném közölni veled, hogy az álmatlan éjszakák nem fognak örökké tartani, és a babád idővel egyre hosszabb ideig fog majd nyugodtan aludni. Teljesen normális, hogy egy sor kérdést teszel fel magadnak, hiszen ezekben a napokban senki nincs aki válaszoljon, egyedül neked kell megtalálnod a harmóniát, a bátorságot, az önbizalmat, hogy tovább tudj lépni.

Az is teljesen normális, ha irigykedni kezdesz a férjedre, aki reggel munkába indul, és 10 óra múlva ér csak haza, másokkal jóízűen elbeszélget és a ruhája is tiszta.

Az is rendben van, ha egész nap üvöltött a gyerek, de mikor a férjed hazaér, édesdeden elalszik, így a családfő azt hiszi, hogy milyen édes, tündéri gyereke van. Az is természetes, mikor először lépsz ki egyedül a lakás ajtaján, és úgy érzed világgá fogsz szaladni, és soha többé nem térsz vissza. De szeretném, hogy tudd: nem vagy egyedül, jó anya vagy, és az idő múlásával minden könnyebben, gördülékenyebben fog menni.”

Forrás: filantropikum.com

2015. június 15. (hétfő), 18:18