A Feleségem Szíve Másban Dobog – és Rátaláltam
A CSÖNDBE FULLADT ÉVEK.
Verőce tele volt köddel azon a télen. A Duna felett nap mint nap ott lebegett valami sűrű, hideg páraréteg, mintha maga is el akarná takarni a valóságot. /Én pedig három éven át pontosan ebben a ködben éltem\: bent és kint is\./
Nóra halála óta minden reggelem ugyanolyan volt. A sparheltet háromszor ellenőriztem, a kabátomat kétszer ráztam meg, és rendszerint addig jártam körbe a házban, míg el nem hittem, hogy már tényleg nincs mit elintéznem. Mintha a mozdulatok maguk tartanának egyben — vagy legalábbis elrejtenének valamit, amit nem voltam hajlandó látni.
A szerelőműhely, amit apámtól örököltem, lett a menedékem. A motorolaj szaga, a fémes csattanások, a férfiak káromkodással teli beszédei — ezek közé bújtam, mint valami régi kabátba, amit már rég ki kellett volna dobni.
A helyiek azt mondták:
„Bence, te aztán biztos pont vagy. Minden reggel pontosan nyolckor nyitsz.”
Ha tudták volna, hogy csak azért nyitok időben, mert máskülönben szétesnék.
Éjszakánként még mindig hallottam a fémborulás hangját. A síkos úton megcsúszó gumik sikítását. A másodpercet, amikor a világ hirtelen megszűnt ismerősnek lenni. Ő meghalt. Én túléltem. És ez volt a legkegyetlenebb aránytalanság, amit az élet valaha kiosztott.
Minden álmatlan éjszakát úgy zártam, hogy azt ismételgettem magamban:
„Ha nem néztem volna le a telefonomra. Ha lassabban mentem volna. Ha… ha…”
A „ha”-k közt éltem, mint valami kifeszített hálóban, ami sosem enged le a földre.
Egyik nap, mikor már a kávém is kihűlt előttem a Duna-parti kis presszó asztalán, megjelent Petra, a tulaj, karakán, minden lében kanál, mégis valahol anyáskodó nőféle.
– Bence, te mostanában úgy nézel erre a csészére, mintha várnád, hogy bocsánatot kérjen – csípte meg játékosan a vállamat.
– Ha tudna beszélni, már ordítana rám – morogtam.
– Akkor igyál bele, mielőtt feladja – tolta közelebb. – És egyél valamit, mert úgy nézel ki, mint egy fáradt télapó gyakornok.
Megvontam a vállam.
– Nem vagyok éhes.
– Mondod ezt három hónapja – csóválta a fejét. – Ha nem kezdesz valamit magaddal, én foglak összevarrni, mikor végleg szétesel.
A pultos lányok kuncogtak, én pedig próbáltam mosolyogni, de belül semmi sem mozdult.
Aztán megjelent Gergő — a gyerekkori barátom, aki harminc éve ugyanúgy harsány, követelőző és megrendíthetetlenül optimista. Ha esett, ha fújt, ő mindig úgy lépett be, mintha egy rockkoncerten járna: széles vigyor, hangos köszönés, kabátját fél kézzel hajigálva.
Most is így tette.
– Ember! – csapta hátba a kelleténél erősebben. – Szólhatnék-e hozzád, vagy ma is a melankólia császára vagy?
– Hagyjál már, Gergő… – sóhajtottam.
– Komolyan mondom – ült mellém –, mióta Nóra meghalt… hát… hát ez így nem élet. És mielőtt szétmarcangolod a fejed: nem, nem azt mondom, hogy felejtsd el. De azt igen, hogy te sem téged, sem az ő emlékét nem szolgálod azzal, hogy haldokolsz itt mellettünk.
Nem feleltem. A szava végigkarcolta a mellkasomat.
– Van valaki – folytatta halkan.
– Nem – vágtam rá. – Nem akarok senkivel…
– Csak egy kávé! – emelte fel mindkét kezét. – Nem házassági ajánlat. Nem közös sírhely. Egy kávé, ember.
Fújtattam. A szívem valahol mélyen tiltakozott, a mellkasomban mocorgott valami régi félelem.
– Hogy hívják? – kérdeztem végül, félig magam előtt is titkolva, hogy érdekel.
– Luca – mondta, és a név furcsa, meleg vibrálással telepedett meg bennem.
– Hétfő reggel kilenc. Megígértem neki, hogy felhívod.
Felvontam a szemöldököm.
– Megígérted?
– Kellett valami nyomás, mert különben sose lépsz. – kacsintott. – Majd később megköszönöd.
Nem köszöntem meg. Akkor még nem.
AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS.
A hétfői reggel úgy kezdődött, ahogy az összes többi: túl korán, túl hidegen, túl csendesen. Egész éjjel forgolódtam, mintha a takaró alatt is valami ismeretlen súllyal küszködtem volna. Végül fél nyolckor feladtam az alvás illúzióját, és kimentem a műhely hátsó udvarára, hogy rágyújtsak.
Már több mint egy éve leszoktam, de aznap reggel úgy éreztem, valami kell, hogy egyben tartson.
A hideg úgy mart a tüdőmbe, mint az egész elmúlt három év. Még a cigaretta sem égetett annyira.
„Kilencre oda kell mennem” — mondtam magamnak, mintha ezzel meggyőzhetném a testem és az elmém többi részét is.
Aztán hozzáfűztem:
„Ez nem randi. Csak kávé.”
De az ember ritkán hazudik olyan ügyesen magának, hogy ne hallaná ki a hamisságot.
Pont kilenckor léptem be a Verőcei Presszóba. Petra már az ajtóból végigmért, aztán bazsarózsaszín rúzsa fölött elmosolyodott.
– Na, ma végre élsz? – kérdezte.
– Hagyd, Petra – dörmögtem, de tudtam, hogy igaza van. Napok óta először fésülködtem meg rendesen.
Luca az ablak melletti sarokasztalnál ült. Meghökkentő volt, mennyire „nem odaillő” módon volt finom. A mozdulatai rendezettek, a keze pedig apró, alig észrevehető remegéssel kavargatta a teáját. Olyan nő volt, akire ránézve az ember egyszerre érezte magát zavarban és valahogy… békében.
Mikor meglátott, felállt.
– Szia, te biztos Bence vagy – mondta, és a hangja halk volt, de mégis tiszta, mint egy gyerekkori emlék.
– Igen – biccentettem. – Te pedig… az állatorvos, aki beleegyezett, hogy egy idegennel igyon teát.
Elnevette magát.
A nevetése nem harsány volt, hanem olyan, mint amikor két kavics egészen finoman összeütődik.
– Gergő sokat áradozott rólad – felelte.
– Remélem, nem túl sokat – mondtam, leülve. – Ő… hajlamos kiszínezni dolgokat.
– És azt mondta, félsz. – tette hozzá váratlan őszinteséggel.
Felköhécseltem, mintha a légcsövemben ragadt volna valami.
– Nem félek – hazudtam.
Luca mosolya abból a fajtából volt, amiből azonnal tudni lehetett: pontosan látja, amikor az ember nem mond igazat, de nem fogja szemrehányással büntetni érte.
– Mindenki fél valamitől – felelte. – Én például attól, hogy egyszer elhagy valami, amire szükségem van.
– Kutyaharapás? – kérdeztem.
– Macskáé. A rendelőben néha nagyobb a káosz, mint egy rockkoncerten. De… szeretem – vont vállat.
Beszélgettünk a munkáról, a faluról, az árvízről, ami tavaly majdnem elvitte a partmenti házakat. A szavaiból áradó nyugalom néhány percre elfeledtette velem a mellkasomban alvó fájdalmat.
Aztán, mikor elvette a kabátját, a blúza alól megvillant valami halvány rózsaszín vonal — egy műtéti heg, hosszú és egyenes. Olyan helyen, amit nem lehet véletlenül szerezni.
Megdermedtem.
Ő észrevette a tekintetem irányát, és halkan megkocogtatta a csészéjét.
– Szívműtét – mondta, olyan rezzenéstelen hangon, mintha a napi időjárást közölné. – Három éve volt. Majdnem napra pontosan.
Féltem, hogy nem érem meg a következő tavaszt. Aztán kaptam egy új szívet.
Bennem pedig akkor valami felhasadt.
A kezem megindult a teáért, de megremegett.
– Három éve? – suttogtam.
– Három – bólintott. – Szerencsés vagyok. Nem tudom, kié volt. De minden nap hálát adok érte.
Az agyam zúgni kezdett.
Nóra három éve halt meg.
Három éve volt szervdonor.
Három éve ment át a műtét Verőcétől két kilométerre, Vácott.
A csésze pereme az asztalhoz ütődött, mikor remegő kézzel letettem.
– Bence? – kérdezte Luca. – Minden rendben?
– Én… csak szédülök. Ki kell mennem. Sajnálom.
A kabátomat felhúzva gyakorlatilag kiszaladtam az ajtón. A hideg levegő mellbevágott, mégis kevésbé fájt, mint az a felismerés, ami belém mart.
A Duna-parton álltam, ujjaimat a térdembe mélyesztve, és egyetlen szó zakatolt bennem:
„Mi van, ha…?”
A KÉRDÉS, AMI NEM HAGYOTT.
Másnap úgy néztem ki, mint akit áttoltak az úthenger alatt. Gergő megjelent a műhelyben két kávéval, arcán a „na, már megint mit műveltél?” kifejezéssel.
– Bence… te meg mit csináltál tegnap? Luca bőgve hívott fel. Azt hitte, valami iszonyút mondott neked!
– Semmit nem mondott – suttogtam. – Csak… volt egy heg. A mellkasán.
– És? – kérdezte Gergő, de aztán láttam, hogy kezd rájönni.
Ránézett az arcomra, aztán feljebb csúsztatta a sapkáját, mintha több fény kellene neki, hogy megértsen.
– Ne mondd, hogy azt hiszed… hogy…? – kérdezte elhűlve.
– Nem hiszem. Tudom – mondtam, miközben a szívem úgy vert, mintha menekülni akarna a mellkasomból. – Nóra szervdonor volt. A papírokon az állt, a szíve helyben marad, a megyében… Luca itt kapott új szívet. Ugyanabban az időszakban. Gergő… ez nem lehet véletlen.
Gergő elsápadt.
– Bence… ezt nem lehet csak úgy rázúdítani valakire! Nem állhatsz oda, hogy „szia, a szívem feleségéé volt”!
– Nem bírok együtt élni a kérdéssel – feleltem. – Három éve minden napom úgy telt, hogy nem tudtam, hová került belőle egy darab. Most úgy érzem… tudnom kell.
– És ha tévedsz? – kérdezte Gergő. – Ha összetöröd őt megint?
– És ha igazam van? – vágtam vissza. – Ha… ha tényleg…
Nem fejeztem be. A torkom összeszorult.
Végül Gergő csak ennyit mondott:
– Ha ártasz annak a lánynak… istenuccse kitépem a hajad.
– Nem fogok – fújtam ki a levegőt.
A váci kórház némán fogadott. A folyosókon klórszag keveredett régi linóleummal és kopott falvédőkkel. Az asszisztensek futkostak, a társalgóban idős nénik beszélgettek, én pedig úgy éreztem magam, mint valami bűnös, aki magyarázatért jött.
A recepciós szemüveges, vékony asszony volt.
– Szeretnék érdeklődni... – kezdtem. – Három éve egy szívtranszplantáció történt itt. A feleségem… donor volt.
A nőn látszott, hogy naponta találkozik kétségbeesett emberekkel.
– Ezt sajnálom, uram. De donor–recipiens információt nem adhatunk ki. Titkos.
Remegő kézzel előhúztam egy fényképet Nóráról.
Ő mosolygott rajta, egy tavaszi délutánon, egy kis nárciszcsokorral.
– Kérem. Csak annyit áruljon el: itt volt a műtét? Három éve?
A nő habozott. Aztán bólintott.
– Várjon itt.
Percek teltek el, de mintha órák lettek volna. A falon túl hallottam a szívmonitor csipogását.
Valami bennem válaszként meg-megremegett.
Aztán megjelent egy szőke, hatvan körüli hölgy, fehér szegélyes köpenyben. Kezében egy sárgás borítékot tartott.
– Maga volt Nóra férje? – kérdezte.
– Igen – feleltem, a hangom alig hallatszott.
– Ezt a levelet ő írta. A családjának szánta. De valahogy elveszett a papírok között. Most találtuk meg.
A borítékot a kezembe tette.
A benne lévő papír vékony volt, mint a templomi énekeskönyvek lapjai. És amikor végre, otthon, remegő kézzel kinyitottam, Nóra ismerős, dőlt betűi néztek vissza rám.
„Bence,
ha ezt olvasod, már nincsenek szavak közöttünk, csak emlékek.
A szívem nem marad itt, de remélem, valahol újra dobog majd.
Ne kövesd a fájdalmat.
Ha egyszer valaki melléd sodródik, ne ijedj meg.
A szeretet soha nem hal meg, csak új címet talál magának.
Engedd el, és engedd tovább.
Nóra.”
A kezem elernyedt. A levél remegett az ujjaim között.
És ekkor értettem meg, hogy három éve nem csak én vártam a választ.
ÚJ CÍM.
A levél ott feküdt az ölemben, mint valami apró, mégis ólomsúlyú kő.
Nóra betűi mintha közvetlenül a mellkasomhoz beszéltek volna.
„A szeretet soha nem hal meg, csak új címet talál magának.”
Órákig ültem a kanapén, néha felálltam, járkáltam, majd visszaültem, mintha a mozgás segítene feldolgozni mindazt, amit olvastam. De nem segített. A ház minden zuga Nórára emlékeztetett: az ajtókeretnél a karcolás, ahol egyszer dühösen bevágtam, a konyhapulton a halvány folt, ahol egyszer kiborított egy pohár vörösbort, és kinevettük a „véres” konyhát.
És most itt volt ez a gondolat: valaki a világban az ő szívével kel fel minden reggel. És talán én már találkoztam vele. Leültem vele. Hallgattam a nevetését.
Luca.
Nem hívtam fel aznap. Sem másnap.
A telefon ott hevert az asztalon, kijelzőjén időnként felvillant Gergő üzenete:
„Írj Lucának.”
„Legalább magyarázd meg.”
„Ne légy gyáva.”
Nem válaszoltam.
A harmadik nap reggelén Petra kopogás nélkül rontott be a műhelybe. Karjait keresztbe fonta, és olyan tekintettel nézett rám, amitől a legvadabb kuncsaftok is összekuporodtak volna.
– Na ide figyelj, Bence – kezdte. – Én szeretlek, de ha még egyszer látom azt a lányt könnyes szemmel távozni a presszómból, csak mert te nem vagy képes két mondatot összehozni, én fogom beléd verni a józan észt.
– Luca ott volt? – néztem rá ijedten.
– Minden nap bejön egy teára – felelte Petra. – Leül ugyanoda, ahol veled ült, és bámulja az ajtót. Tegnap megkérdeztem tőle, hogy vár-e valakit. Azt mondta, nem tudja.
Megköszörültem a torkom.
– Nem… nem tudom, mit mondhatnék neki.
– Mondj bármit, ami igaz – csapott az asztalra. – Mondd el, hogy nem bírsz a bűntudatoddal, hogy félsz. De azt ne csináld, hogy eltűnsz, mint valami gyáva köd a Duna felett.
Petra nem volt az a típus, akivel vitatkozni érdemes.
Felvettem a kabátomat.
– Hol van most?
– Volt nálam, de elment. – Petra egy pillanatig habozott. – Azt mondta, lemegy a partra. A régi stéghez.
A stég.
Oda jártunk Nórával is, amikor még csak terveket rajzoltunk a levegőbe: bérelt lakás, közös kutya, egyszer majd gyerek.
Most meg… egy másik nő várhatott ott.
Nóra szívével.
A Duna-parton a kövek nedvesen fénylettek, a víztükör tompán verte vissza a téli fényt. A régi fa stég félig elkorhadt, néhány deszka már hiányzott, de Luca pont azon a szakaszon ült, ahol még ép volt.
Farzsebben a levél, kabát alatt a szívdobogás, ami egyszerre két névért vert.
– Luca – szólítottam meg halkan.
Hátrafordult. Az arca fáradtnak tűnt, a szeme alatt halvány árkok.
– Azt hittem, már nem akarsz beszélni velem – mondta.
– Nem tudtam, hogy mit mondhatnék – ültem le mellé. A stég enyhén megnyikordult alattunk. – De azt hiszem… most már muszáj.
Luca tekintete egyszerre volt óvatos és reménykedő.
– A második kávé után szoktál rendszeresen eltűnni az emberek életéből, vagy ez kivételes alkalom volt? – próbált tréfálkozni, de a hangja megremegett.
– Nem rólad volt szó – suttogtam. – Hanem róla.
– A feleségedről? – kérdezte. Nem kérdés volt, inkább finom megállapítás.
Bólintottam.
– Nórának hívták. Három éve halt meg… egy autóbalesetben.
Luca lehajtotta a fejét.
– Sajnálom – mondta halkan. – Ezt már egyszer elmondtad. Csak akkor… mintha kevesebb súlyt hordtál volna a mondatban.
– Akkor még nem tudtam mindent – vettem elő a levelet. – Három éve donor lett. A szervei… továbbmentek. Azt hittem, soha nem tudom meg, mi lett velük. Aztán… elmentem a kórházba. És ott… – Egy pillanatra elakadt a hangom. – Ott kaptam ezt.
Luca végigsimított a boríték szélén.
– Elolvashatom?
Egy pillanatig hezitáltam. Aztán bólintottam.
– A tiéd is annyira, mint az enyém.
Luca lassan, óvatosan hajtotta szét a papírt, mintha attól tartana, hogy a betűk szétesnek a keze alatt. A szeme végigfutott a sorokon, a szája finoman remegett.
Amikor odaért a mondathoz: „A szeretet soha nem hal meg, csak új címet talál magának”, egy könnycsepp csúszott végig az arcán.
– Én… – szólalt meg végül. – Nem tudom bizonyítani. Orvosilag, papírral, semmivel. De… amióta felébredtem a műtét után, néha olyan érzésem van, mintha… mintha valaki más emlékei is bennem élnének.
Felhúzta a térdét, úgy ölelte át a karjával, mintha így tartaná egyben magát.
– Előtte soha nem jártam Verőcén. Nem volt közöm ehhez a környékhez. Budapest szülöttje vagyok, klasszikus panelgyerek. De miután kiengedtek a kórházból, eljöttem ide… fogalmam sincs, miért. Csak azt éreztem, hogy muszáj.
És amikor először végigsétáltam ezen az utcán, olyan volt, mintha… már jártam volna itt. Mint egy álom, amit az ember újra álmodik.
Hallgattam. A mellkasomban valami szorosan összehúzódott.
– Aztán – folytatta –, a Dunát soha nem szerettem. Féltem tőle, gyerekkoromban majdnem beleestem. De három éve… egyszerűen vágytam rá, hogy itt üljek mellette. – A víz felé intett. – És mikor először ültem ezen a stégen, úgy sírtam, hogy alig kaptam levegőt. De nem tudtam, miért.
Felém fordult.
– Amikor megláttalak a presszóban… olyan érzés fogott el, mintha… már elvesztettelek volna egyszer.
Nem tudtam, mikor kezdtem el sírni. Csak azt éreztem, hogy a torkomban valami utat tör magának, és a mellkasom végre enged egy kicsit a szorításból.
– Három éve – mondtam elcsukló hangon –, azon az estén, a baleset után, amikor még nem mondták ki, hogy meghalt… az egyik nővér azt suttogta, hogy „erős a szíve, egy másiknak még ajándék lehet”. Haragudtam rá. Gyűlöltem. Hogy mondhat ilyet, amikor az én feleségem épp… – Elakadtam.
Luca óvatosan a kézfejemre tette a kezét. Meleg volt, határozott, és a mozdulat egyszerre idegen és ismerős.
– És most? – kérdezte halkan.
– Most… – néztem rá. – Most azt látom, hogy valaki itt ül mellettem, aki él. Aki nevet. Aki szereti a munkáját. Aki… – mély levegőt vettem – akinek dobog a szíve. És… érezni akarom, hogy Nóra nem hiába ment el.
Csend telepedett ránk. A víz lassan csapkodta a partot.
– Azt akarod mondani, hogy… – Luca kereste a szavakat. – Hogy szerinted… az én mellkasomban az ő szíve dobog?
Megvontam a vállam.
– Nem tudom bizonyítani. De amikor… amikor elmondtad, hogy három éve, itt, Vácon kaptál új szívet… úgy éreztem, mintha valaki belülről egyszerűen rám kiáltana.
Luca elmosolyodott. Keserédes, szelíd mosoly volt.
– Tudod… a műtét után sokáig féltem aludni. Attól féltem, hogy ha elalszom, felébredek… és üres leszek. Vagy a szív megáll. Vagy… nem is tudom. Aztán egyszer éjszaka álmodtam.
– Miről?
– Egy nő állt egy konyhában. A pultot törölgette. Nevetett. Azt mondta: „a kanellás kávé túlzás”. A konyhát még soha nem láttam, de… olyan érzés volt, mintha hazajöttem volna.
Megborzongtam.
– Nóra… imádta a fahéjas kávét. Én meg utáltam. Mindig veszekedtünk rajta.
– Azt hiszem… – Luca remegve fújta ki a levegőt –, hogy akár orvosilag igaz ez, akár csak két sértett lélek kapaszkodik egymásba… nekem azóta könnyebb a mellkasom.
– Nekem is – mondtam egyszerűen.
Egy darabig csak ültünk. Nem voltak nagy szavak, nem volt zene, se filmbe illő jelenet. Csak a hideg, a víz, a stég, és két ember, akik valahogy ugyanannak a történetnek külön fejezetei voltak.
– Szeretnék mutatni valamit – álltam fel végül. – Ha van kedved.
– Hova megyünk? – kérdezte.
– Oda, ahol… minden véget ért. És talán… valami új kezdődhet.
Az út kifelé a faluból szűk volt, enyhén emelkedett. Jobb oldalt szántóföld, bal oldalt facsoport, ahol nyáron a gyerekek bújócskáztak. A kanyar, ahol a baleset történt, névtelen maradt, de én pontosan tudtam, hol van.
Azóta nem jártam arra. Most mégis oda vezetett a kezem a kormányon.
Néhány perc múlva megálltunk az út szélén. A hó maradványai csomókban lapultak a fű között.
– Itt volt? – kérdezte Luca halkan.
– Itt – bólintottam. – Egy kamion, vizes út, egy pillanat… és kész.
A csomagtartóból elővettem egy fiatal diófacsemetét, amit már rég megvettem, de soha nem volt erőm elültetni.
Nóra szerette a diót. Azt mondta, egyszer majd diófát ültetünk, „hogy legyen mit szidni, amikor a szomszéd gyerekek lopják a termést”.
Luca elmosolyodott, mikor meglátta a fát.
– Ez… szép.
– Mindig ezt akarta – feleltem. – De sosem jutottunk el odáig. Azt hiszem… ideje befejezni, amit elkezdtünk.
Fogtam az ásót, és elkezdtem felvágni a fagyott talajt. Luca kesztyűt húzott, és lement mellém, hogy segítsen. Nem beszéltünk, csak a föld kemény szuszogása, az ásó csattanása hallatszott.
– Tudod – szólalt meg végül – a műtét után azt mondták, a testem el fogja fogadni a szívet, ha gondoskodom magamról. Mozgás, gyógyszerek, ellenőrzés… meg ilyenek. Azt senki nem mondta, hogy a lelkemre is figyelnem kell.
– Az orvosok ritkán írnak fel beszélgetést – jegyeztem meg. – Pedig néha többet érne, mint bármelyik tabletta.
Luca letérdelt, megtapogatta a földet.
– Az, ami bennem dobog… – megérintette a mellkasát – téged szeretett valaha. Biztos vagyok benne. Érzem. Néha olyan, mintha emlékezne valamire, amit én nem éltem át. Egy illat, egy szó, egy mozdulat… és megdobban.
Elhallgatott, aztán rám nézett.
– De az is biztos, hogy most már… én is szeretném megismerni, hogy miért szerette annyira.
A szavai úgy értek, mint egy halk, mégis erős kéz a vállamon.
– Nem akarom, hogy miattam bűntudatot érezz – mondtam. – Se Nóra miatt. Se a szíved miatt.
– Nem érzek bűntudatot – felelte lassan. – Csak furcsa ez az egész. Olyan, mintha… valaki a múltadból beengedett volna a saját történetébe. Én viszont… azt szeretném, ha lenne saját történetünk is, ha… ha akarod. Nem az ő helyén. Hanem mellette.
Megkapaszkodtam az ásó nyelében, mintha attól félnék, hogy elvisz a szél.
– Három éve minden nap azt éreztem, hogy csak túlélni próbálok – vallottam be. – És most először… úgy érzem, valami mást is lehetne. Nem tudom, hogyan kell újra kezdeni. Lehet, hogy bénán fog menni. Lehet, hogy visszaesek, lesznek rossz napok. De…
Felnéztem rá.
– De szeretném megpróbálni. Veled.
Luca szemében pici fény villant. Nem diadal, nem megkönnyebbülés, hanem inkább valami óvatos remény.
– Nem ígérem, hogy mindig könnyű lesz velem – mondta. – Nekem is vannak félelmeim. Néha felébredek, és megijedek, hogy nem dobban. Máskor meg… – elmosolyodott – úgy ver, mintha maratont futnék, pedig csak a boltba megyek.
– Majd együtt pánikolunk – vontam vállat. – Legalább nem lesz unalmas.
Behelyeztük a facsemetét a földbe, köré tapostuk a puhább réteget. Luca még rá is simított kicsit a talajra, mintha nyugtatná.
– Hogy fogják hívni? – kérdezte.
– A fát? – lepődtem meg.
– Hát persze. Egy ilyen fának neve is kell.
Elgondolkodtam. „Nóra fája” túl nyilvánvaló volt, túl fájó. Nem akartam, hogy ez a hely csak a veszteségről szóljon.
– Legyen… „Otthonfa” – mondtam végül. – Mert… valahogy most először érzem, hogy mindaz, ami volt, és mindaz, ami lehet… elfér egymás mellett.
Luca felnevetett.
– Fura név, de tetszik.
Megfogta a kezem. Nem hirtelen, nem drámaian. Csak lassan, mintha ellenőrizné, hogy én is ott vagyok-e még.
– Bence – szólalt meg –, tudod, hogy nekem nem kell bizonyíték arról, hogy kinek a szívét kaptam. De ha igazad van… – a mellkasára mutatott –, akkor azt hiszem, ketten együtt tartozunk ezért a szívért felelősséggel. Te az emlékeiért, én a jövőjéért.
– És ha egyszer majd… – kerestem a szavakat – ha egyszer majd eljön egy nap, amikor már nem Nórára gondolok először, amikor rád nézek… az nem árulás?
Luca hosszan nézett rám.
– Nem hiszem. A szerelem nem naplóbejegyzés, amit kihúzol, ha új kezdődik. Inkább… rétegek. Mint a fák évgyűrűi. Az egyik nem törli el a másikat. Csak hozzáadódik.
Az „Otthonfa” vékony törzse a szélben reszketett. De állt.
Talán mi is így álltunk ott: ingadozva, félve, de mégis a földbe kapaszkodva.
Napok teltek el. Néha Luca bejött a műhelybe, elhozott egy-egy beteg kutyát, akinek a gazdája nem tudott elgurulni a másik faluba. Máskor csak beült a presszóba, Petra pedig észrevétlenül úgy időzítette, hogy én is épp akkor igyak egy kávét.
Nem rohantunk. Nem égettünk mindent fel magunk körül. De voltak apró dolgok, amik azt jelezték: valami lassan gyógyulófélben van.
Amikor először nevettünk együtt úgy, hogy nem állt belé a szívembe a fájdalom, megijedtem.
– Ez most… hűtlenség? – kérdeztem magamtól.
De aztán eszembe jutott Nóra levele. A mondata, amit már kívülről fújtam:
„Ne kövesd a fájdalmat. Engedd el, és engedd tovább.”
Egy este Luca a Duna-parton sétálva megállt, és rám nézett.
– Ha Nóra itt lenne… mit mondana? – kérdezte.
Nem kellett sokat gondolkodnom.
– Azt, hogy „na végre, Bence, már azt hittem, örökre beleposhadsz a bánatba”. – Elmosolyodtam. – És valószínűleg megkérné, hogy adjak neked rendes kávét, ne ilyen híg löttyöt, mint amit magamnak főzök.
Luca elnevette magát.
– Akkor úgy csinálunk, mintha ő is itt lenne velünk, jó? Csak… másik sorból néz.
Megálltam.
– Nem bánod, hogy… ilyen történet része lettél? – kérdeztem.
– Nem – rázta a fejét. – Tudod, a legtöbb ember élete úgy telik el, hogy nem is érti, milyen szálak kötik össze másokkal. Én legalább tudom, hogy a szívem valakinek már nagyon fontos volt egyszer. És most… – halvány pír suhant át az arcán – most rajtam a sor, hogy fontos legyek neki.
A szavai bennem maradtak.
Nem kívülállóként jött az életembe. Hanem úgy, hogy közben egy másik élet is tovább lüktetett benne.
Tavasszal az „Otthonfa” kibontotta az első leveleit. Kicsik voltak, halványzöldek, mégis olyan büszkén meredeztek az ágacskákon, mintha mindig is ott lettek volna.
Egy vasárnap délután Luca, Gergő, Petra és én kimentünk együtt az útszélre. Gergő hozott egy kis fakorlátot, hogy védje a fát az autóktól, Petra pedig egy táblát, amin a következő felirat állt:
„Emlékezünk arra, aki itt ment el, és köszönjük azt, aki itt kezdhetett újra élni.”
Alá csak ennyit írtunk:
„Egy szív. Két történet. Sok jövő.”
Ahogy ott álltunk négyen, kicsit esetlenül, kicsit meghatottan, Luca a kezembe csúsztatta a kezét.
– Néha még mindig félek – mondta halkan. – Attól, hogy egyszer elveszítelek. Hogy ez az egész csak véletlen. Vagy hogy… nem tudom.
– Én is félek – vallottam be. – De talán… nem az a bátorság, hogy nem félünk. Hanem az, hogy mégis megfogjuk egymás kezét.
Luca elmosolyodott.
– Akkor most legyünk bátrak.
És amikor aznap este hazamentem, először éreztem azt, hogy a ház nem csak emlékekkel van tele, hanem lehetőséggel is. A széken ott lógott Luca kendője, amit nálam felejtett. A polcon Nóra könyvei mellett megjelent egy állatorvosi folyóirat is.
Nem arról volt szó, hogy valaki helyére valaki más költözik. Inkább arról, hogy a szívem megtanul tágasabb lenni.
Évek múltán, ha arra az útra téved valaki, és meglátja a nagyra nőtt diófát, talán csak annyit mond:
„Szép fa.”
Nem fogja tudni, hogy egyszer valaki itt halt meg, és valaki más itt tanult meg újra élni. Nem fogja tudni, hogy a fa gyökerei alatt két ember bűntudata, félelme és reménye is el van ásva.
De én tudom.
Luca tudja.
És minden alkalommal, amikor a diófa alatt megállunk, és hallgatom, ahogy Luca szíve a mellkasában dobban, valahol mélyen azt érzem:
A szeretet tényleg nem tűnik el. Csak néha új címet kap.
És ha elég bátrak vagyunk, hogy kinyissuk az ajtót, akkor egyszer csak belép valaki, akinek a szívdobbanásában ott visszhangzik mindaz, amit elveszítettünk – és mindaz, amit még megnyerhetünk.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 16. (vasárnap), 13:33
