Amikor a kártyám nem, de egy ismeretlen szíve működött
Amikor a pénztáros harmadszor mondta ki, hogy „Elutasítva”, mintha kalapáccsal sújtottak volna a mellkasomra. /A monitor kék fénye megvilágította a remegő kezemet, miközben a kis unokám, Emma mocorgott a karomban, a sapkája alól kipirosodott arccal, álmosan nyöszörögve\./
A mögöttem álló sor már kígyóként kanyargott a szegedi hipermarket pénztárainál. Hideg december volt, odakint valahol latyakos hó folydogált az út szélén, de bent a boltban karácsonyi dalok szóltak túl hangosan, mintha valaki direkt ki akarná tolni az ember idegeivel. A polcok díszekkel, szaloncukorral, fényfüzérekkel roskadoztak. Nekem csak pelenka, bébiétel és egy fél kiló virsli volt a kosaramban.
– Elnézést – próbáltam megint, mintha a hangommal alkudozhatnék a géppel –, biztosan valami tévedés. Tegnap érkezett meg a nyugdíjam…
A pénztároslány – alig lehetett több húsznál – idegesen rágta a száját. Nem volt vele bajom, láttam rajta, hogy ő is kínosan érzi magát.
– Néni, én csak azt látom, amit a gép kiír – motyogta. – Elutasítva. Megpróbáljuk érintéssel?
Megpróbáltuk érintéssel. Megpróbáltuk PIN-kóddal. A gép ugyanazt válaszolta minden alkalommal. A kis képernyő kíméletlenül villant: TRANZAKCIÓ ELUTASÍTVA.
Valaki a hátam mögött hangosan felsóhajtott.
– Komolyan? – mordult fel egy férfihang. – Egy szatyor cucc, azt sem tudja kifizetni?
Emma érezte a feszültséget. A nyöszörgésből sírás lett, az a vékony, reszketeg sírás, amitől az ember szíve kettéreped. Megigazítottam a kis sapkáját, ringattam, amennyire a sor engedte.
– Nyugi, kicsikém, mindjárt hazamegyünk – suttogtam a füléhez. – Nagyi megoldja, hidd el, nagyi mindig megoldja.
– Hát, úgy látszik, mégsem – szúrta közbe egy nő, nem túl halkan. – Az ilyenek minek vállalnak gyereket, ha egy pelenkacsomag is sok?
A barátnője felvihogott.
– Biztos a „gonosz bankok” meg a „rezsi” tehet róla – utánozta gúnyosan, ahogy egyesek szoktak panaszkodni.
Éreztem, hogy elönt a forróság. Nem a kabát miatt, hanem az a fajta forróság, ami akkor jön, amikor az ember legszívesebben eltűnne a föld színéről. A nyakamig felkúszott a szégyen, és úgy égett az arcom, mintha mindjárt lángra kapna.
– Nézzünk meg valami mást… – mondta halkan a pénztároslány. – Ha esetleg… készpénz?
Készpénz. A szó hallatán elöntött a remény és a kétségbeesés keveréke. A táskám mélyére nyúltam, előkotortam a sarkuknál megkunkorodott papírpénzeket, aprócímletűeket, amiket villanyszámla befizetése után gondosan félretettem „vészhelyzetre”. Hát ha ez nem vészhelyzet, akkor semmi.
Az üvegek csörrenése a szalagon olyan hangosnak tűnt, mintha mindenki csak arra figyelne. Bébiétel. Pelenka. Egy doboz olcsóbb tápszer – nem az, amit a gyerekorvos javasolt, hanem az, amit még néha ki tudtam fizetni.
Elkezdtem számolni az aprót a pénztár előtt, pedig mindig megfogadtam, hogy soha nem fogok ilyet csinálni.
– Ez… – nyeltem egyet – …ez hány üveg bébiételre elég?
A pénztáros némi pötyögés után felnézett.
– Ha a pelenkát kihagyjuk, akkor arra, és… – újabb számolás – …a tápszert talán részletben… nem, az nem megy… Elnézést.
– Csak a bébiétel maradjon – mondtam végül szinte suttogva. – A többit vegyük le, kérem.
A sorban mögöttem valaki megint felnyögött.
– Komolyan, lassan én is kinézek innen – morogta a férfi. – Ez valami szociális támogatási pénztár, vagy mi?
Ekkor hallottam meg a hangot.
– Hölgyem. Ön, a kisbabával.
Nem volt benne gúny, nem volt benne türelmetlenség. Nyugodt volt, mély, kicsit fáradt, mint aki egy hosszú nap után is próbál türelmes maradni. Összerezzentem. Azt hittem, újabb szemrehányás jön, valami „miért nem gondolt előre” típusú mondat.
Lassan hátrafordultam.
Egy magas férfi állt ott, jóval mögöttem a sorban. Sötétkék kabátja drága anyagnak tűnt, az inge gallérja tökéletesen kilátszott alóla. Kb. harmincöt lehetett, talán valamelyik irodaházban dolgozott a belvárosban. Az arcán nem lenézés ült, hanem valami furcsa, szomorú figyelem.
Mindkét kezét kicsit felemelte, mintha jelezni akarná, hogy nem bánt.
– Kérem, ne haragudjon – mondta halkan. – Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni.
Mielőtt bármit válaszolhattam volna, előrelépett mellém, egészen a pénztárig.
– Megtenné, hogy törli a számlát, és újrakezdi? – fordult a pénztároshoz.
A lány pislogott.
– Újrakezdem? Már beütöttem a…
– Semmi gond, én kifizetem az egészet – vágott közbe a férfi nyugodtan. – Amit a néni vett, mindent.
Mintha egyszerre szűnt volna meg és erősödött volna fel a zaj. A karácsonyi zene tovább szólt, a kasszák csipogtak, mégis úgy éreztem, minden szem felénk fordul. A férfi már a kártyáját tartotta a terminálhoz. Egyetlen érintés, egy rövid sípolás, és a gép mintha egy másik világba tartozna, most készségesen írta ki: JÓVÁHAGYVA.
Valahol hátul valaki felröhögött.
– Na, megjött a megmentő – mondta gúnyosan ugyanaz a férfi, aki eddig is kommentált. – Mi jön ezután, szelfi az irgalmas szamaritánussal?
– Vagy majd posztolja, hogy „ma is jót tettem, like és share”? – csatlakozott a nő vihogva.
A férfi lassan feléjük fordult. Nem emelte fel a hangját, mégis hirtelen csend lett a sor azon részén.
– Tudják, mi az igazán szomorú? – kérdezte nyugodtan. – Hogy önök ketten itt állnak egy tele kosárral, talán már a harmadik ajándékcsomagot veszik a kutyájuknak is, és közben kinevetnek valakit, akinek gondot okoz egy csomag pelenka.
Megállt egy pillanatra, mintha szavakat keresne, de inkább csak adott nekik időt, hogy érezzék, amit mond.
– Ha a saját édesanyjuk állna itt így, a karjában egy síró gyerekkel, és a kártyája nem működne… – a tekintete egyenesen rájuk szegeződött – …ugyanígy szórakoznának rajta?
A nő lesütötte a szemét, hirtelen nagyon érdekes lett számára a cipője orra.
Én pedig ott álltam, egyik kezemben Emmát tartva, a másikban a táskám fülét szorongatva, és fogalmam sem volt, mit mondjak. Hetvennégy évem alatt soha senki nem állt így mellém idegenként.
– Én… – kezdtem, de a hangom elcsuklott. – Én ezt nem fogadhatom el. Nem is ismer…
– Nem is kell – mosolygott halványan. – Nem ismer engem, én sem önt. De látom, hogy egyedül van. Meg hogy fáradt. Segíteni szeretnék, ennyi az egész.
Emma közben elhallgatott, a hüvelykujját a szájába gyömöszölte, nagy, sötét szemekkel meredt a férfira, mintha őt is mérlegelné.
– Köszönöm – tudtam végül kinyögni. – Nem is tudom, hogyan…
– Nem kell megköszönni – rázta meg a fejét. – Ha nagyon ragaszkodik hozzá, majd egyszer gondoljon rám, amikor magának lesz alkalma segíteni valakin. Ez bőven elég.
Ahogy kiléptünk a forgóajtón, a jeges levegő úgy vágott arcon, mintha hirtelen ébredtem volna fel egy rossz álomból. A parkolóban a kocsik tetején vékony hóréteg csillogott a narancssárga lámpák fényében. A leheletem párafelhőként gomolygott, ahogy Emmát jobban magamhoz szorítottam.
A férfi mellém lépett.
– Megvárom, amíg hazaér? – kérdezte. – Legalább nézze meg, hogy be tudja-e pakolni a buszra a táskákat.
– Busz? – szakadt ki belőlem fáradtan. A lábaim ólomsúlyúnak tűntek, a derekam minden lépésnél belenyilallt. – A 72-es megállója nincs is közel… de majd… valahogy…
– Nézze, ha megengedi, hazaviszem – mondta. – Nem vagyok taxitársaság, de a kocsim ott áll, és útba esik a belváros.
Megtorpantam. A fejemben ott visszhangoztak anyám szavai: „Idegen autójába soha ne ülj, Ilonka.” Csakhogy anyám már rég a temetőben nyugszik, én pedig egy panelnegyedben próbálok boldogulni egy csecsemővel a karomban, mínusz öt fokban.
– Nem szoktam… – kezdtem bizonytalanul.
– Tudom – bólintott. – A feleségem is mindig azt mondja, hogy ne ajánlgassak fuvarokat minden jöttmentnek, mert a végén mi járunk pórul. De maga nem tűnik jöttmentnek. És ott van a kicsi is.
Ránéztem Emmára, a kipirosodott orrocskájára, a párás kis szempilláira. A buszig legalább tizenöt perc gyalog, aztán még két átszállás, lépcsők, megállók. Legalább egy óra, ha minden időben jön.
– Nem akarom zavarni – mondtam végül. – Már így is annyit…
– Nem zavar – mosolygott. – Amúgy is egyedül vacsoráznék ma. A feleségem éjszakás a klinikán, a gyerekek meg anyósomnál. Legalább nem a rádiót hallgatom hazafelé.
Valami a hangjában meggyőzött. Nem az a fajta erőszakos segíteni akarás volt, hanem inkább óvatos felajánlás.
– Rendben – mondtam. – De csak ha megígéri, hogy hagyja, hogy legalább a benzinköltséghez…
– A nevem Bence – vágott a szavamba kedvesen. – Egy fuvar Szegeden belül nem fog anyagilag tönkretenni. Különben is, a feleségem ügyvéd, ha nagyon felháborodna, majd benyújt önnek egy számlát.
Annyira váratlanul jött a vicc, hogy hangosan felnevettem, pedig már rég elfelejtettem, milyen hangom van nevetés közben.
Az autója fekete kombi volt, tiszta, mégsem hivalkodó. Ahogy kinyitotta a csomagtartót és beemelte a szatyrokat, megláttam a hátsó ülésen a gyerekülést.
– Van unokája? – csúszott ki belőlem automatikusan.
– Inkább két gyerekem – mosolygott. – Egy ötéves fiú, Marci, meg egy kétéves nagyszájú kislány, Lilla. Ők most éppen boldogan terrorizálják a nagymamájukat, amíg mi dolgozunk.
Óvatosan beültette Emmát a gyerekülésbe, biztos kézzel csatolta be a szíjakat, megigazította a kis sapkáját.
– A lánya? – kérdezte óvatosan, miközben beültünk.
A szavam elakadt egy pillanatra. Mindig így van, amikor Kata szóba kerül. Mintha egy szilánkos üvegszilárddal próbálnék lenyelni.
– Igen – mondtam lassan. – A lányom. Ő… hát… már fél éve nem láttam.
A kocsi lágyan elindult, a város fényei hosszú csíkokká nyúltak az ablakon. Az út mentén karácsonyi díszek égtek, fényfüzérek lógtak az erkélyeken, kirakatok tele műhóval, angyalfigurákkal. A rádió halkan szólt, valami régi magyar karácsonyi dal, amit gyerekkoromból ismertem, de nem tudtam megmondani, melyik.
– Elnézést, ha tolakodó vagyok – szólalt meg Bence egy idő után –, nyugodtan mondja, ha nem akar beszélni róla.
– Ha nem beszélek róla, akkor úgy érzem, mintha hazudnék – sóhajtottam. – És úgyis minden gondolatom körülötte forog.
És beszélni kezdtem.
Elmondtam neki Katáról, aki mindig „különleges” gyerek volt. Aki tizennyolc évesen Budapestre költözött, mert az „igazi élet ott zajlik, anya”, és időnként hazalátogatott egy karácsonyra vagy nyárra. Aztán megjelent egyszer csak egy szatyornyi ruhával és egy nagy hassal két évvel ezelőtt.
„Most egy ideig itt maradok” – mondta akkor. – „Nem jött be a főváros. Majd találok munkát.”
Nem talált. Vagy ha talált, két hét múlva otthagyta. Aztán megszületett Emma, és a lakásom egyszerre lett fényesebb és fárasztóbb. A kiságyat a nappali sarkában állítottuk fel, a pelenkázót a régi varrógép helyére tettük. A csendes, magányos napok helyett sírás, gügyögés, peluscsere jött. És én boldog voltam, mert a gyerek illata összekeveredett a konyhából áradó leves szagával, és egyszerre éreztem magam megint fiatalnak és nagyon öregnek.
Aztán egy hajnalon Kata egyszerűen eltűnt.
„Anyu, el kell rendeznem a dolgaimat, majd jövök, ne izgulj” – mondta előző este.
A rendőrség vállat vont: felnőtt, az saját akaratából ment el. A gyerek apja – egy Péter nevű férfi, akit személyesen sosem láttam – a telefonban olyan hideg hangon mondta: „Nekem ehhez semmi közöm, mondtam Katának is, hogy nem akarok gyereket”, hogy a mobil szinte megfagyott a kezemben.
Azóta minden nap hajnali etetések, orvosi vizsgálatok, sorban állás a védőnőnél, pénzszámolás a konyhaasztalnál. Nyugdíjam, a férjem után járó özvegyi járadék, egy kis megtakarítás a fiók mélyén – mind lassan apadnak, mint télen a napfény. Megtanultam, melyik boltban mikor van akció a pelenkára, hogy hol a legolcsóbb a karalábé a levesbe. De van, amikor ez sem elég.
– És ma reggel… – fejeztem be halkan – …ma reggel az áramszámla vitt el mindent. Azt hittem, maradt még annyi, hogy egy kis bébiételt tudok venni. De úgy látszik, rosszul számoltam.
Bence sokáig nem szólt. Csak vezetett. Az ablaktörlők lassú ritmusban csapták le a ráfagyott havat.
– Tudja… – kezdte aztán –, az én anyukám tavaly még itt ült a helyén. Ugyanígy hoztuk haza a szatyrokat, ő meg folyton veszekedett velem, hogy túl sok felesleges dolgot veszek a gyerekeknek. „A gyereknek törődés kell, nem ekkora játékbolt” – mondogatta.
Elmosolyodott, de a mosoly mögött fáradtság volt.
– Két hónapja meghalt – folytatta. – Hirtelen, egyik napról a másikra. Szívroham. Ott maradt a konyhaasztalon a félig kész keresztszemes terítője, amit Lillának hímzett. Néha még most is olyan, mintha csak kiment volna a spájzba, aztán mindjárt visszajön.
A kormányt markoló keze fehéredni kezdett a szorítástól, aztán észrevette, és ellazította.
– Amikor magát megláttam a boltban, ahogy ott áll a gyerekkel, és próbálja menteni a helyzetet… – lassan beszélt, mintha minden szót meg kellene rágnia. – Egy pillanatra úgy éreztem, mintha anyut látnám. Ugyanaz a kabát, ugyanaz a makacs tartás, amikor kényelmetlen helyzetbe kerül. Nem tudtam csak úgy ott állni.
Nem tudtam, mit mondjak. A szavak olyan kicsinek tűntek.
– Sajnálom az édesanyját – mondtam végül halkan. – És… köszönöm, hogy… hogy rám gondolt.
– Néha az embernek kell valami kapaszkodó, hogy elhiggye, nem hiába tanították valamire – bólintott. – Anyu mindig azt mondta: „Ha látsz valakit bajban, és tudsz segíteni, ne mérlegelj túl sokat, csak tedd meg. Az élet majd eldönti, ki érdemelte meg.”
Mosolyognom kellett. Ez olyan mondat volt, amit az én anyám is mondhatott volna.
A szegedi panelnegyedben a házak mind ugyanúgy néznek ki, de én a sajátomat messziről felismerem: a harmadik emeleten a balkonon lógó muskátlisládáról – télen persze csak a csupasz föld marad –, meg a kissé megdőlt műanyag szélcsengőről, amit még a férjem vett a piacon.
Bence felvitte velem együtt a szatyrokat. A lépcsőház hideg volt, a neoncső zúgott a plafonon, és valahonnan káposztaszag szivárgott.
– Szép otthona van – jegyezte meg udvariasan, amikor beléptünk.
Legyintettem.
– Régen szebb volt – mondtam. – Még amikor Laci is élt… de az már régen volt.
Miközben kipakoltam a szatyrokat, ő Emmával babrálgatott, a kiságy fölé hajolva. A gyerek olyan áhítattal nézett rá, mintha egész este őt várta volna. A férfi óvatosan megcirógatta a pici kézfejét.
– Nem kérek semmit inni? – csúszott ki belőlem a rutinból. – Egy teát? Kávét?
– Most mennem kell – rázta meg a fejét. – De… – megtorpant az ajtóban – …ha nem gond, holnap meglátogathatnám magukat.
Kérdőn néztem rá.
– Azért, hogy…?
– Hogy elhívjam vacsorára – mondta. – Holnap vasárnap, az első adventi gyertyát gyújtjuk. A feleségem már hetek óta tervezgeti a menüt, biztos örülne, ha megismerhetné magát. Meg Emmát is.
Sok év magány után az ember gyanakvó lesz a váratlan kedvességgel. Valahol bennem is megszólalt az a kis hang: „Biztos akar valamit.” De amikor ránéztem, csak fáradtságot és őszinte szándékot láttam.
– Nem tudom, hogy illünk-e maguk közé – mondtam őszintén. – Ez a lakás, ez az élet… nem túl ünnepi.
– A gyerekeimnek az a legnagyobb ünnep, ha valaki új ül az asztalnál – legyintett. – Anyu is mindig azt mondta: „Ha van még egy szék, van még egy tányér is.” Holnap kettővel többet terítünk.
Válasz helyett csak bólintottam. Olyan hirtelen éreztem magam fáradtnak, mintha órák óta hegyet másztam volna.
– Holnap délután négy körül jönnénk magáért – tette hozzá Bence. – Ha mégsem szeretné, itt a névjegyem, fel tud engem hívni.
Letett egy kis kartonlapot az asztalra. „Kovács Bence – projektmenedzser” – állt rajta, alatta egy cég neve, amit még csak hallomásból ismertem, meg egy telefonszám.
Miután elment, hosszú percekig csak ültem a konyhaasztalnál, és néztem a névjegykártyát. Emma a kiságyban békésen szuszogott. Az ablakon túl lassan kezdett szállingózni a hó.
Aznap este, mielőtt lefeküdtem volna, elővettem a régi imakönyvet, amit évek óta nem nyitottam ki. Nem tudtam, mit mondjak Istennek, sok mindent a szemére hányhattam volna az elmúlt évekből. Végül mégis csak ennyit sikerült:
– Köszönöm… hogy ma valaki nem fordította el a fejét.
Másnap délután, amikor megszólalt a csengő, egyszerre lettem ideges, mintha vizsgára mennék. A tükörben végignéztem magamon: a legjobb, mégis kifakult sötétkék ruhám volt rajtam, azon a vastag, régi kötött kardigán, amit Laci vett nekem egy szentendrei kiránduláson. A hajamat próbáltam egy csattal rendezni, de a rakoncátlan ősz tincsek kiszabadultak.
Bence nem egyedül állt az ajtóban. Mellette egy barna hajú, mosolygós nő, a karján egy tál friss kifli, a lábuknál pedig két kis figura tolongott: egy kisfiú, aki azonnal besurrant a lakásba, és egy kislány, aki félénken Emma kiságyát bámulta.
– Jó napot, Ilonka néni, ugye? – mosolygott a nő. – Én vagyok Júlia, Bence felesége. Hoztunk egy kis előkarácsonyt.
A tálon a kiflik mellett egy kisebb doboz is volt, piros masnival átkötve.
– Ez meg… csak egy apróság – tette hozzá Júlia, kicsit zavartan. – Tudjuk, hogy a gyerek körül mindig fogy az ilyesmi.
Emma felébredt a jövés-menésre, én pedig úgy éreztem magam, mintha valami váratlan forgószél sodort volna be a szobába. A két gyerek néhány perc alatt otthon érezte magát: Marci az ablakpárkányon sorakozó cserépfigurákat vizsgálgatta, Lilla pedig odalopózott a kiságyhoz és halkan azt mondta Emmának:
– Szia, baba. Én Lilla vagyok. Szerinted barátok leszünk?
Júlia közben letett egy irattartó mappát az asztalra.
– Bence mesélt a helyzetéről – mondta óvatosan. – Tudom, hogy nem ismerjük egymást, és ez nagyon tolakodóan hangozhat… de én nem nagyon tudok tétlenül ülni, ha valakinek segítségre van szüksége. Remélem, nem haragszik meg érte.
Kinyitotta a mappát. Odabent nyomtatott lapok, fényképek, néhány kézzel írt jegyzet.
– Ezek…? – kérdeztem bizonytalanul.
– Bébiszitterek, idősgondozók, házi segítségek – sorolta Júlia. – Az egyik ügyfelem egy idősotthon hálózatot vezet, rajtuk keresztül kaptam pár ajánlást. Mindannyian leinformálhatóak, megbízhatóak, van, aki kifejezetten kisbabákkal foglalkozik. Úgy gondoltuk Bencével, hogy talán egyszer-egyszer jó lenne, ha lenne valaki, aki segít magának. Nem kell most dönteni, csak… nézegesse meg őket. És ha valamelyik szimpatikus, mi segítünk a többit intézni.
Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Olyan hirtelen jöttek, mint a hirtelen lezúduló tavaszi zápor. Az ember azt hinné, ennyi év után már nincs benne ennyi könny, de mindig van még.
– Nem értem – suttogtam. – Nem értem, hogy miért ennyire jók hozzám. Nem is ismernek.
– A szüleink úgy neveltek minket, hogy ha látsz valakit, aki egyedül cipel valamit, és te erősebb vagy, akkor odalépsz – felelte Bence halkan, miközben a gyerekek halk zsivaja betöltötte a szobát. – Az, hogy eddig sokan elfordították a fejüket, nem jelenti, hogy mindenkinek így kell tennie.
– Az én anyukám mindig szentestére hívott olyanokat is, akiknek nem volt hova menniük – tette hozzá Júlia. – Amióta nincs közöttünk, keressük a módját, hogy valahogy továbbvigyük ezt a szokást. Bence tegnap úgy jött haza, hogy „Júlia, találtam valakit, akinek anyu biztosan megterítené az asztalt.” Hát itt vagyunk.
A szívem egyszerre volt nehéz és könnyű. Nehéz az elmúlt évek súlyától, a férjem, a lányom, a barátnők lassú eltűnése miatt az életemből. És könnyű attól a furcsa, új reménytől, amit ez a család hozott be a nappalimba.
Aznap este az asztaluknál ültem, egy kicsit kopott, de tiszta terítőn, körülöttem gyereknevetés, a sütőből áradó sült hús illata, fahéjas alma, friss kalács. Júlia egy pillanatra sem hagyta, hogy üres legyen a tányérom, Bence pedig olyan természetességgel csatolta Emmát egy pihenőszékbe az asztal mellett, mintha mindig ott lett volna a helye.
A gyerekek ajándékot adtak Emmának: egy puha, zörgős textilkönyvet, aminek lapjai színes állatokat ábrázoltak. Lilla komoly arccal magyarázta neki:
– Ezt meg lehet rágni is, anya mondta, hogy nem baj, ha összenyálazzuk.
Később, amikor már mindenki jóllakott, Bence letette a villáját, és rám nézett.
– Ilonka néni – mondta. – Tudjuk, hogy nem tudjuk megoldani az összes problémáját. Nem tudjuk visszahozni a lányát, nem tudjuk, mit hoz a jövő. De ha megengedi, szeretnénk, ha innentől kezdve nem érezné magát teljesen egyedül.
– Úgy értik…? – kérdeztem óvatosan.
– Úgy, hogy néha hozunk magának egy tál levest csak úgy – mosolygott Júlia –, vagy elvisszük Emmát a játszótérre, amikor kicsit pihenni szeretne. Vagy segítünk kitölteni azokat a nyomtatványokat, amiket az ember sosem ért. Nem kell mindig nagy dolgokra gondolni.
– A bébiszittert is álljuk, ha rábólint valamelyikre – tette hozzá Bence. – Anyukám emlékére. Az ő lakását most adjuk el, annak a pénznek egy részét szeretnénk arra fordítani, hogy valakinek könnyebb legyen. Miért ne magának?
Nem tudtam már újabb tiltakozásokat kitalálni. Az embernek van egy pont az életében, amikor rájön, hogy a „nem fogadom el” is egyfajta gőg tud lenni. És nekem már régen nem volt erőm a gőgre.
– Ha biztosak benne – mondtam halkan –, akkor… akkor örömmel elfogadom.
Bence felállt, a poharát megemelte.
– Anyu egészségére – mondta. – És Ilonka néniére. És Emmáéra.
A poharak halkan koccantak, Emma pedig pont ekkor adott ki egy olyan gurgulázó, boldog hangot a székéből, mintha ő is csatlakozni akarna a koccintáshoz.
Azóta minden adventben, minden karácsonykor, de még sok egyszerű, szürke hétköznapon is eszembe jut az a nap a szegedi hipermarket pénztáránál. A hideg neonfény, a kártya éles sípolása, a gúnyos megjegyzések a hátam mögül. És aztán Bence hangja, ahogy azt mondja: „Ha a saját édesanyjuk állna itt…”
Emmának ma már hosszú haja van, két kis copfba fogva, és olyan magától értetődő természetességgel fut be Bencéék lakásába, mintha a nagybátyjáékhoz menne. A gyerekek úgy nőnek fel, hogy nekik teljesen normális, ha az ünnepi asztalnál ül egy „nem vér szerinti nagymama” is. Patrícia, a bébiszitter, akit végül közösen választottunk Júliával, már szinte családtag – nélküle talán már régen összeroppantam volna.
Vannak napok, amikor még mindig fáj, hogy Kata nem kopogtat az ajtón, nem hív fel, nem ír. Vannak éjszakák, amikor a konyhában ülök, és azon töprengek, hol rontottam el. De aztán meghallom Emma halk szuszogását a szobából, vagy Bence üzenetet küld: „Holnap ráér, Ilonka néni? Elvinnénk Emmát a Tisza-partra etetni a kacsákat. ” És akkor valami a mellkasomban helyére kattam.
Arra tanítottak, hogy az ember a családját kapja az élettől. Aztán rájöttem, hogy néha az élet el is veszi a családodat. És vannak ritka, váratlan pillanatok, amikor visszaadja – nem ugyanabban a formában, nem azokkal az arcokkal, de új, meleg, ismerős közelségben.
Néha, amikor Emmával együtt sütöm a mákos bejglit karácsony előtt – az apró ujjai könyékig lisztesek, és minden harmadik mazsola a szájában landol –, halkan azt mondom neki:
– Tudod, kicsim, egyszer régen egy boltban majdnem mindenki hátat fordított nekünk. De egy valaki nem. És ez az egy valaki azóta sokszorosan visszahozta a hitemet az emberekben.
Emma ilyenkor rám néz a nagy, kérdő szemeivel, és azt kérdezi:
– Az a bácsi, akitől mindig kapok csokimikulást?
Nevetnem kell.
– Igen, az a bácsi. Bence. Ő akkor egyetlen mondattal megállította a rosszat. És nekünk adott egy egész új életet.
Azt hiszem, ha ma valaki mögém állna a boltban, és látná, ahogy én segítek valakinek, talán nem is értené, miért olyan fontos ez nekem. De én tudom. Mert egy decemberi estén, egy elutasított bankkártya csipogása után valaki velem is azt tette, amit mindig is reméltem, hogy egyszer valaki megtenne: nem átment rajtam, hanem mellém állt. És ez a különbség néha elég ahhoz, hogy egy összeroskadó élet újra talpra álljon.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 16. (vasárnap), 12:56
