A nő, aki tudta, hogyan változtassam meg az életem
Az út szélén.
Tizenöt éve, hogy először megláttam Tamást a szegedi Tisza-parton egy nyár esti koncerten. /A levegő tele volt grillezett kolbász illatával, a színpadon egy amatőr zenekar játszott, az emberek táncoltak, nevetgéltek\./
– Mintha rád lenne írva, hogy szükséged van egyre – mondta, és olyan magabiztos mosollyal nézett rám, mintha mindig is ismert volna.
A többiek persze rögtön összenevettek, én pedig éreztem, ahogy a fülem vörösödik.
– Zsófi – mutatkoztam be végül, és ahogy kezet fogtunk, valami furcsa melegség áradt végig rajtam.
Egy hónap múlva már együtt jártunk, egy év múlva összeköltöztünk, két év múlva pedig összeházasodtunk. Kicsi, családias esküvőnk volt egy alföldi tanyán, fűzfaágak alatt mondtuk ki az igent. Akkor úgy hittem, az a nap örökre bennem marad majd a boldogság legtisztább emlékeként.
Két lányunk született: Dorka, aki most kilencéves, és Anna, aki hat. Ők voltak a világ közepe számomra – és sokáig azt hittem, Tamásnak is.
De a második gyerek után valami eltört benne. Vagy talán csak felerősödött bennem a figyelem, és megláttam, ami már rég ott volt.
Az apró megjegyzései egyre élesebbek lettek.
– Nem hiszem el, hogy ezt sem tudtad megcsinálni – mondta, ha valami apróság kimaradt a bevásárlólistáról.
– Nézd meg, milyen kupit hagytak maguk után a gyerekek. Nem vagy képes egy napig rendet tartani?
– Komolyan ez a vacsora? – vonta fel a szemöldökét, mintha valami bűnt követtem volna el.
Minden szóval egy darabot vett ki belőlem. Eleinte visszaszolgáltattam pár szúrást, aztán már azt sem. Nem volt erőm.
Az a nap pedig, amikor minden végérvényesen megváltozott, egy esős márciusi délután volt. A szüleimnél voltunk Kiskunfélegyházán, és hazafelé a lányok azonnal elaludtak a hátul ülve. A szélvédőn végigcsorgó esőcseppek összekúszó csíkokat rajzoltak, a rádió halkan szólt.
Amikor megálltunk egy út menti kis benzinkútnál, Tamás rám nézett:
– Hozol egy hotdogot? Mustárral. De rendesen, ne sajnáld róla.
Bementem. A pult mögött azonban a mustárt jelző kis tartály üresen tátongott. Megkérdeztem, de csak széttárták a kezüket: elfogyott.
Amikor visszatértem:
– Ne haragudj, nincs mustár. Elfogyott.
Tamás arcán azonnal megfeszült valami.
– Ezt nem hiszem el – mordult fel. – Egyetlen dolgot kértem. Egyet.
– De hát nem rajtam múlik…
– Mindig ezt mondod. Mindenki hibás, csak te nem.
A hangja egyre élesebb lett, a benzinkút neonfénye alatt úgy tűnt, mintha az arca torz árnyékot vetne.
A visszaúton végig hajtépő monológot tartott. Hogy nem vagyok elég jó. Hogy mások bezzeg képesek rendben tartani egy házat. Hogy nem csinálok semmit egész nap.
Nem emlékszem, meddig hallgattam. Csak arra, hogy egyszer csak félrerántotta a kormányt, és leparkolt egy Kiskunhalas melletti bevásárlóközpont üres, szürke parkolójában.
Megálltunk. A lányok hátul tovább szuszogtak.
Tamás kinyitotta az ajtót előttem.
– Szállj ki.
– Mi…? Tamás, esik az eső. Harminc kilométerre vagyunk Szegedtől!
– Szállj. Ki. – minden szó külön pofonként vágott.
– A lányok…
– Majd elmondom nekik, hogy hova mentél. Engem nem érdekel. Elegem van belőled.
Ott maradtam. A járda szélén, az esőben. A kabátom vékony volt, a cipőm átázott. A táskám, a pénzem, a telefonom – mind az autóban. Egyetlen másodperc alatt idegen lett számomra a saját életem.
Amikor az autó elhajtott, a féklámpái úgy tűntek el, mint két vörös, ellobbanó gyertyaláng. Csak álltam, és úgy éreztem, elszakadt bennem valami, ami már régóta feszült.
Nem tudom, mennyi ideig ültem azon a nedves padon. Az eső szemerkélt, a parkoló kihalt volt, csak távoli, tompa autózúgások hallatszottak.
Aztán egyszer csak meghallottam egy halk, megtört női hangot mellettem:
– Drága szívem, ha itt maradsz, még megfázol. Gyere beljebb a tető alá.
Megfordultam. Egy idős asszony ült a pad végén. Elegáns, karcsú alak, hozott magával egy apró, virágmintás esernyőt, és úgy ült, mintha nem érne hozzá a hideg.
A haja ezüstös volt, finoman feltűzve, kabátja gyapjúból készült, régi, vidéki úri viseletre emlékeztetett. A szemében olyan nyugalom csillogott, ami egyszerre volt furcsa és megnyugtató.
– Nem kéne sírnod – mondta csendesen. – De ha már sírsz, legalább ne itt, az út szélén, magadra hagyva.
Nem feleltem. Nem volt hangom.
– Engedd, hogy segítsek – folytatta. – Tudom, milyen érzés, ha az ember ott marad, ahol nem lenne szabad.
És ekkor odafordult hozzám teljesen, és azt mondta:
– Ha akarod, még ma megbánja, amit tett.
A villa.
Még fel sem fogtam a mondatot, amikor egy sötétkék autó gördült be a parkolóba. Egy elegáns sofőr szállt ki, és lehajolva mondta:
– Készen állunk, Piroska asszony.
A neve hallatán még jobban összezavarodtam. Piroska asszony? Valahogy egyszerre volt régi vágású és titokzatos.
– Ő velem jön – tette hozzá a nő határozottan, mintha mindig is így lett volna.
A sofőr csak biccentett. Egy perc múlva már a hátsó ülés puha bőrkárpitján ültem mellette, miközben az eső csendesen kopogott a tetőn.
– Nem kell félned – mondta Piroska asszony. – Ha akarnék bántani, nem itt kezdeném.
Meglepően őszintén, szinte szikáran beszélt, de valahogy ettől lett hiteles.
A város fényei lassan elmaradtak mögöttünk, ahogy a külvárosi utcákon haladtunk. A házak egyre rendezettebbek lettek, majd hamarosan már nagy kertek, kovácsoltvas kapuk és széles gyepfelületek követték egymást.
Végül egy magas, fehérre meszelt kőfallal körülvett, óriási kapuhoz értünk. A sofőr beütött egy kódot, a kapu hangtalanul kinyílt, és egy hosszú, gömbölyded fákkal szegélyezett felhajtón gördültünk végig.
A villa, ami előtűnt, mesébe illő volt. Klasszicista homlokzat, zöld spaletták, a verandán régies, de elegáns bútordarabok. A fények melegen égtek odabent.
– Ez… ez a magáé? – motyogtam.
– Az enyém, a fiamé, meg az unokáimé – felelte könnyedén. – De ma este a tiéd is egy kicsit.
Bent a levegő levendula és valami régi könyv illatát hordozta. A nappali tágas volt, tele fényképekkel, órával, porcelánkészletekkel.
Egy házvezetőnő lépett be, letörölte az esernyő cseppjeit, és teát hozott.
Csak akkor mertem megszólalni:
– Piroska néni… én nem értem. Miért segít nekem? Ki maga?
Az idős asszony lassan megkeverte a teáját.
– Úgy hívnak: Horváth Piroska. Régebben sok mindent birtokoltam. Vagyon, cégek, földek. De a legfontosabbat egy ideig nem: önmagamat. – Felnézett. – A férjem hosszú évekig bántott szavakkal. Pont úgy, ahogy téged bánt most ez az… Tamás.
Nem tudom, honnan tudta a férjem nevét, talán elejtettem korábban, talán egyszerűen csak rátalált a levegőben lebegő fájdalomra.
– Én is ültem egyszer egy padon – folytatta halkan. – Akkor is esett az eső. Az életem pedig egy kicsit hasonlított most a tiédre.
És mesélni kezdett. Arról, hogyan maradt benne egy házasságban évekig, ahol lassan, szó nélkül fogyott el a lelke. Hogyan hagyta ott őt a férje egyszer egy dühroham során ötven kilométerre a falujuktól. Hogyan vergődött végig az éjszakán, és hogyan ébredt rá, hogy egyszer el kell futnia – önmagához.
– Csakhogy neked nincs hova futnod – mondta végül. – Így hát hoztam neked egy helyet, ahol összeszedheted magad.
Nem tudtam, mit mondjak. A könnyeim lassan újra előtörtek.
– De a lányaim… – suttogtam.
– Az anyja vagy. Ott a helyük melletted. Majd segítek, hogy velük együtt indulhass el.
A szívemben valami megrezdült, mint egy madár, amely eddig rács mögött vergődött.
– Viszont – tette hozzá a nő, és ekkor elmosolyodott –, előbb megmutatjuk annak az embernek, hogy mit veszített el.
A következő pillanatban már egy emeleti gardróbban álltam. Olyan volt, mint egy királyi ruhatár: színek, anyagok, cipők, kabátok végtelen sora.
– Te ebben a mai állapotodban csak egy vihar áztatta fűszál vagy – mondta. – De holnapra újra virág lesz belőled.
Elővett egy mélybordó ruhát, finoman a vállamra terítette.
– Ez határozottságot ad.
Majd egy krémszínű kabátot:
– Ez megvédi, amid van.
A sminkje egyszerre lett finom és erős: mintha valaki más, valaki bátorabb nézett volna rám vissza.
Amikor pedig elkészültem, Piroska néni csendesen csak ennyit mondott:
– Most menj haza. Vedd vissza, ami a tiéd.
A döntés.
Másnap délelőtt Marcus, a sofőr visszavitt a lakásunkhoz. A nap kisütött, a város élettel telt meg, mintha minden ugyanúgy menne tovább. Csak én voltam más.
Ahogy beléptem a lakásba, a lányok felpattantak a kanapéról.
– Anyaaa! – kiáltotta Dorka. – Olyan szépen nézel ki!
Tamás is ott ült. Kezében távirányító, a lányok meséje ment a tévében. Felnézett, és először zavarodottság suhant át az arcán.
– Te… hol voltál? – kérdezte.
– Azt majd elmondom – feleltem higgadtan. – De előbb te válaszolsz.
Lassan letette a távirányítót.
– Ez most mire jó? Még mindig duzzogsz a tegnap miatt?
– Kidobtál az út szélére. Esőben. Telefont, pénztárcát, mindent elvittél. A gyerekek úgy aludtak, hogy nem tudták, hova tűnt az anyjuk.
Tamás arca piros lett.
– Nézd, kicsit túlreagáltam… de te is–
– Elég – szakítottam félbe. A hangom halk volt, mégis úgy csendült, mint egy végítélet. – Elhagyom ezt a házat. És elviszem a lányokat is. Többé nem fogsz így beszélni velük. Vagy velem.
– Nem engedem! – pattant fel. – Nem viheted el a gyerekeimet!
Ebben a pillanatban Marcus lépett be mögöttem a bejárati ajtón. Magas, nyugodt, rendíthetetlen férfi.
Tamás szeme elkerekedett.
– Ez meg ki?
– A segítség – feleltem egyszerűen.
A férjem hátrált egy lépést, mintha földrengést érzett volna.
– Zsófi… beszéljük meg. Én… sajnálom. Ne csináld ezt…
– Késő. – A szemébe néztem. – Sokszor volt alkalmad meggondolni, hogyan bánsz velem. Tegnap elvágtad az utolsó szálat is.
A lányok közben odaszaladtak hozzám. Megöleltek. Éreztem kis kezeik biztonságát és tisztaságát.
Aznap este a szüleimhez költöztünk. Piroska néni ügyvédje – egy rettenthetetlen, határozott nő – mindent kézbe vett. A válás néhány hónapon belül lezajlott.
Nem tudom, mi történt benne azon a napon a nappaliban. Talán megérezte, hogy nem áll egyedül a történetben. Talán először látta meg bennem azt, aki régen voltam, és akit már rég elfelejtett tisztelni.
Piroska néni pedig azóta is jelen van az életünkben. Dorkát és Annát rendre elviszi sütni-főzni tanulni, megmutatni nekik, hogy egy nő lehet elegáns és szelíd, de lehet kemény és fényes is, mint az acél.
Én pedig minden alkalommal, amikor meghallom, hogy valaki azt mondja: „nincs erőm elmenni, a gyerekek miatt maradok” – Piroska néni szavai jutnak eszembe:
„A gyerekek nem a szavaidat tanulják meg. Hanem azt, hogy hogyan hagyod, hogy bánjanak veled.”
Ma már tudom:
nem attól leszek jó anya, ha túlélni próbálom a mindennapokat…
hanem attól, hogy példát mutatok arra, hogyan kell szeretni és megbecsülni önmagunkat.
És néha – elég egyetlen idegen, aki megáll melletted egy esős parkolóban, és azt mondja:
„Gyere, én tudom, merre van a kijárat.”
Újratanulni élni.
A szüleim kertes házában nappal mindig volt valami nesz: régi faliórák ketyegése, a macska halk nyávogása, a konyhai csap sporadikus csöpögése. Éjszaka azonban síri csönd ült a házon, és ebben a csöndben újra meg újra visszhangoztak bennem az elmúlt évek mondatai.
„Nem csinálsz semmit.”
„Mindent elrontasz.”
„Nélkülem semmire sem mennél.”
Az ember nem is érti, mennyire beépülnek ezek a mondatok a bőre alá. Mint a sebhelyek: már nem fájnak minden pillanatban, de ott vannak.
Az első hetek tele voltak apró kényelmetlenségekkel. A lányok sírtak esténként, hiányolták az otthont, a játékokat, az ágyukat. Anna néha felébredt, és azt kérdezte remegő hangon:
– Ug ugye itt vagy, anya? Nem mész el?
Én pedig minden alkalommal odabújtam hozzá:
– Sosem megyek el tőled. Soha.
De volt egy másik fájdalom is, amit nehezebben tudtam kezelni: amikor a tükörbe néztem, valakit láttam, akinek még bizonytalan a kontúrja. Mintha még nem tudtam volna eldönteni, ki vagyok most, hogy már nem valakinek a felesége vagy valaki dühének célpontja vagyok.
Az első hét végén megcsörrent a telefonom. Piroska néni volt az.
– Drága szívem, holnap délután ugye ráérsz? Meg szeretném mutatni neked a műhelyemet.
– Micsodáját?
– A műhelyemet – mondta olyan magától értetődő hangon, mintha minden idős asszonynak lenne egy műhelye.
Ez felkeltette a kíváncsiságomat.
A műhely titka.
Másnap délután, amikor megérkezett értem a sofőr, a lányok már kiabáltak kifelé a bejárati ajtón:
– Anya, add át Piroska néninek puszit!
A műhely a város egy régi részén volt, az egyik mellékutcában. Kintről egy takaros kis épületnek tűnt, nem többnek, mint egy régi magánlakás.
De belül…
Mintha egy másik világ tárult volna fel.
A helyiségben festmények sorakoztak a falakon: élénk színek, bátor vonalak, női arcok, fájdalmas tekintetek, erős kontúrok. Minden kép mögött érezni lehetett egy történetet.
– Ez mind… maga festette? – kérdeztem lassan, percekig némán bámulva a rajzokat.
– Én. – Piroska néni halványan mosolygott. – Amikor elváltam a férjemtől, még éppen hogy éltem. Az évek alatt olyan sok szóval vágtak meg, hogy alig találtam vissza magamhoz. A festészet volt az első dolog, amibe kapaszkodni tudtam.
Az egyik képnél megálltam. Egy női arcot ábrázolt. A szeme félig lehunyva, az ajkai összezárva, a haja kócos, mintha a szél csapdosta volna.
Valamiért egészen belém mart.
– Ez olyan… – kerestem a szavakat. – Mintha egyszerre lenne megtört és győztes.
– Az is – biccentett az asszony. – Az a kép a válásom előtti napon készült. Azt festettem, ahogyan éreztem magam. Fáradt voltam, de már nem féltem.
A hangja megremegett, és először láttam rajta, hogy ő is sebzett. Nem csak bölcs, nem csak erős, hanem egykor ugyanolyan elveszett, mint én.
– Szeretném, ha kipróbálnád – fordult felém. – A festést. Nem kell tudnod semmit. Az a lényeg, hogy legyen hely, ahol kimondhatod, amit eddig nem tudtál.
– Én… – kezdtem bizonytalanul. – Nem vagyok művész.
– Én sem voltam az – vágott közbe. – Egészen addig, míg muszáj nem volt megszólalnom valahogy.
Odaültetett egy fehér vászon elé. A kezembe adott egy ecsetet.
– Nem kell gondolkodnod. Csak fessed, amit érzel. A hangod ma nem a szavakban lesz. Hanem itt.
A kezem remegett. Az első vonal vékony volt, bizonytalan. A második már határozottabb. És ahogy teltek a percek, mintha az ecset hegyén keresztül ömlött volna ki belőlem minden feszültség, minden ki nem mondott félelem.
Végül egy női alak bontakozott ki a vásznon. Egy nő, aki egy sötét kapuból lép ki, mögötte árnyékokkal. De előtte fény van.
Amikor végeztem, Piroska néni lassan megérintette a vállam.
– Te már kiléptél a kapun, Zsófi. A többit már csak meg kell tanulnod elhinni.
Tamás árnyéka.
A következő hetek egyre könnyebbé váltak.
– Anya, én úgy szeretem, hogy most ilyen sokat mosolyogsz.
De egy estén megcsörrent a telefonom. Tamás volt.
Nem vettem fel. De jöttek az üzenetek.
„Sajnálom.”
„Hiányoztok.”
„Megváltozom.”
„Kérlek, hadd lássam a lányokat.”
Fájt. Nem a hiánya — hanem az, hogy valaha mindent elhittem neki.
Amikor másnap Piroska néni meglátogatott, és meglátta a tekintetemet, csak ennyit kérdezett:
– Felhívott?
– Igen.
– És mit érzel?
Hosszan gondolkodtam.
– Semmit. Csak… zűrzavart.
– Akkor jó helyen vagy – mondta. – Amikor már nem a fájdalom vezeti az embert, hanem az önismeret, akkor végre kezd gyógyulni.
Leültünk a nappaliban. A lányok a szőnyegen babáztak. Piroska néni figyelte őket egy ideig, majd azt mondta:
– Tudod… Tamás nem csak neked okozott kárt. Magában is. Az ilyen férfiak mindig romok között élnek, csak nem merik beismerni.
Aztán szigorúbb lett a hangja.
– Ez nem menti fel. De segít érteni, miért kellett eljönnöd.
A fény felé.
Ahogy teltek a hónapok, Zsófi lassan új életet kezdett. Visszament részmunkaidőben dolgozni a könyvtárba, ahol régen annyira szeretett lenni. A polcok között, a könyvszagban végre úgy érezte: megérkezett önmagához.
A lányok egyre bátrabban szaladgáltak a kertben. A családi ebédek újra nevetésekkel teltek meg. És Zsófi egyre többször kapta magát azon, hogy már nem arra gondol, mit veszített…
…hanem arra, amit visszakapott.
Egy délután, amikor a könyvtárból hazafelé sétált, megállt a Tisza-parton. Ott, ahol annak idején Tamással találkozott.
De most már nem fájt a gondolat. Csak egy régi fénykép volt, amit szelíden el lehet tenni a fiók mélyére.
A folyó felszíne csillogott. A naplemente narancssárgára festette a vizet.
És Zsófi ekkor érezte meg teljes bizonyossággal:
A szabadságnak nem az a lényege, hogy elhagysz valakit. Hanem az, hogy végre újra megtalálod önmagadat.
Epilógus – A pad, ahol minden elkezdődött.
Egy év telt el azóta a márciusi délután óta, amikor Zsófi ázott hajjal, remegő kézzel, összezúzott lélekkel ült egy parkoló rozoga padján, és azt hitte, vége van mindennek.
Most ugyannál a rádobált betonpadnál állt – csak éppen fényes, tiszta napsütésben, két virágzó mandulafa alatt. A parkolót időközben felújították: új térkövek, frissen festett parkolóvonalak, nagyobb szemetesek, padok, melyeket felcsiszoltak és újrafestettek. Minden rendezett volt, mintha a hely is szeretett volna megszabadulni attól, aminek egykor tanúja volt.
A padra kis réztábla került az elmúlt hetekben.
Zsófi maga kérte, Piroska néni pedig intézte — mert őszintén hitt abban, hogy a sebhelyeknek is lehet méltó helyet adni.
A tábla így szólt:
„Itt kezdődött el egy új élet.
Minden nő tudja: van tovább.”
A lányok ott ugrándoztak körülötte. Anna a frissen vett fagylaltját nyalogatta, Dorka pedig egy kavicsot gurított a lábával, mintha az lenne a világ legfontosabb dolga. A gyerekek már nem féltek, nem húzódtak vissza a zajokra, nem figyelték feszült tekintettel az ajtókat. Megtanultak levegőt venni egy olyan házban, ahol a béke nem ritka vendég, hanem állandó lakó.
A nap sugarai megcsillantak Zsófi haján.
Ő maga lassan leült a padra, ugyanarra a helyre, ahol egykor összeroskadt.
Most azonban nem reszketett a keze.
Nem szúrta a mellkasát a félelem.
Nem érezte a szégyen sötét, ragadós árnyékát.
Csak csend volt benne.
Az a fajta csend, amelyben végre meghallja saját lélegzetét.
A távolban egy fekete autó parkolt le. Marcus lépett ki belőle, komótosan, fegyelmezetten, ahogy szokott. Kinyitotta a hátsó ajtót, és Piroska néni kiszállt.
A nő keze már reszketett egy kicsit, de a tartása még mindig olyan volt, mintha a világ nem tudná megtörni — csak hajlítani néha.
Odament Zsófihoz. A két nő hosszú, némán elnyúló pillanatig nézte egymást. Végül Piroska néni megszólalt:
– Úgy látom, eljöttél elköszönni a régi énedtől.
– Igen – mosolygott Zsófi. – Azt hiszem, itt volt az ideje.
– És megérkeztél az újhoz? – kérdezte finoman, mintha tudná, hogy a válasz sokkal több, mint egyetlen szó.
Zsófi bólintott.
– Igen. Már nem félek attól, ami jön. És nem köt mások múltja. Csak a saját jövőm számít.
Piroska néni szeme meleg lett. A ráncok körülötte úgy rendeződtek, mint a nevetés nyomai, amelyek sosem tűnnek el egészen.
– Látod, drága szívem… mindenki túlél valamit. De kevesen tanulnak meg újra élni. Te megtetted.
Zsófi tekintete a tábla felé siklott. A szél megmozdította a fák lombját, finom, lágy hullámzás futott végig a parkolón.
– Tudja… néha még mindig félek – vallotta be halkan. – De már nem attól, hogy össze fogok törni. Hanem attól, hogy mennyi időt vesztegettem el arra, aki nem érdemelte meg.
– A félelem természetes – mondta Piroska néni. – De ha tovább mész vele együtt, előbb-utóbb elmarad mögötted. Csak menj tovább, Zsófi.
A nap sugarai lassan áttörték a felhők maradékát. A világ valahogy tisztábbnak, élesebbnek tűnt. A lányok nevetése megtöltötte a teret — olyan hang volt, amilyet éveken át nélkülözött.
Zsófi elmosolyodott.
– Köszönöm – mondta.
Piroska néni megfogta a kezét, melegen, szelíden.
– Nem nekem tartozol hálával, drága gyermekem. Én csak megmutattam az ajtót. Te voltál az, aki kiléptél rajta.
A háttérben Marcus álldogált, türelmesen, mintha egész életében csak erre a két nőre várt volna. A szél lágyan meglengette a kabátját.
A gyerekek odarohantak Zsófihoz.
– Anya, mehetünk fagyizni még egyet? – kérdezte Anna reménykedő csillogással.
Zsófi felállt, megfogta mindkettőjük kezét.
– Mehetünk. Még sokszor mehetünk.
Lassan elindultak a sétány felé. A pad mögöttük maradt, rajta a réztáblával, amely most már nem az összeomlás helye volt, hanem az újjászületésé.
Amikor elég messzire értek, Zsófi még egyszer visszanézett.
Nem szomorúan.
Nem keserűen.
Hanem úgy, mint aki tudja:
innen indult el, hogy megtalálja azt az embert, aki mindig is lenni akart.
A pad pedig csendben maradt a helyén.
Őrizte az emléket.
A kezdetet.
És a bizalmas titkot, hogy azok, akik egyszer ott ülnek összeroppanva…
…talán épp egy pillanatra vannak attól, hogy új életet kapjanak.
Vége – de csak a történet első könyve.
Zsófi élete most kezdődik igazán.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 16. (vasárnap), 12:27
