A férfi a szeretőjével töltött vakáció után egy terhes babával ajándékozta meg terméketlen feleségét... De meglepetéssel is készült neki – és ajándékától azonnal zöld lett!

/István és Mária házassága az évek során egyre inkább eltávolodott a kezdeti szenvedélytől\./

A gyermek utáni vágyuk beteljesületlen maradt, ami mély szakadékot vájt közéjük. István, a negyvenes évei közepén járó, sikeres üzletember, egyre több időt töltött munkájával és egyéb elfoglaltságaival, míg Mária, a harmincas évei végén járó nő, magányosan próbálta feldolgozni a gyermektelenség fájdalmát.

Egy napon István úgy döntött, hogy egyedül utazik el egy hétvégére, hogy "kiszellőztesse a fejét". Valójában azonban titkos viszonyt folytatott egy fiatal nővel, Annával, akivel ezt a hétvégét is együtt töltötte.

A közösen eltöltött idő után István bűntudatot érzett, de nem a hűtlensége miatt, hanem mert tudta, hogy Mária otthon egyedül szenved.

Hazafelé tartva megállt egy játékbolt előtt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve belépett, és a polcokon keresgélve megakadt a szeme egy különleges babán. A baba terhes volt, gömbölyödő hassal, mintha csak a várandósság szépségét hirdette volna. Istvánban gonosz ötlet fogalmazódott meg: megveszi a babát, és átadja Máriának, mintegy emlékeztetőül arra, amit soha nem élhettek át együtt.

Otthon Mária a bejárati ajtóban várta. Arcán furcsa mosoly ült, tekintete szokatlanul hideg volt.

– Szia, drágám – köszönt István, miközben belépett.

– Szia. Jó utad volt? – kérdezte Mária halkan.

– Igen, köszönöm. Hoztam neked valamit – mondta István, és előhúzta a terhes babát a táskájából.

Mária egy pillanatig némán nézte a babát, majd keserű mosollyal megszólalt:

– Milyen figyelmes vagy. De nekem is van számodra egy meglepetésem.

Ezzel átnyújtott egy borítékot. István kíváncsian bontotta ki, és egy orvosi leletet talált benne.

– Ez meg mi? – kérdezte zavartan.

– Olvasd el – felelte Mária.

István szeme végigfutott a papíron, és hirtelen elsápadt.

– Ez nem lehet igaz... Te... terhes vagy?

– Igen, István. És a legjobb az egészben, hogy nem tőled – mondta Mária higgadtan.

István szédülni kezdett, a szoba forogni látszott körülötte.

– De... hogyan? Ki az apa?

– Nem számít. A lényeg, hogy most már én is boldog lehetek – mondta Mária, miközben átvette a babát Istvántól. – Köszönöm az ajándékot.

Most már nincs szükségem rá.

István döbbenten állt, miközben Mária a babát az asztalra helyezte, majd nyugodtan elsétált a hálószoba felé. A férfi érezte, hogy a világ kifordult a sarkából, és most ő az, aki magára maradt a fájdalmával.

István mozdulatlanul állt a nappali közepén, kezében még mindig ott volt a papír, amin Mária terhességi eredménye szerepelt. A játékbaba az asztalon groteszk módon tükrözte a valóságot – amit ő szánt megalázó gúnynak, abból lett a saját bukása szimbóluma.

– Ez valami vicc? – kérdezte rekedten, bár a hangjából már eltűnt a fölény, és csak a döbbenet maradt.

Mária visszafordult a hálószoba ajtajából. Karját keresztbe tette a mellkasa előtt, és úgy nézett Istvánra, mint valaki, aki évek óta készült erre a pillanatra.

– A vicc te voltál, István. Az egész házasságunk egy hazugságra épült. Te mindig csak önmagaddal törődtél. Tudod, hányszor kértelek, hogy menjünk orvoshoz együtt? De te mindig azt mondtad: „Nincs velem semmi baj, Mária, te vagy a hibás.” És én elhittem neked. Évekig...

– De... de azt mondták, hogy te nem tudsz gyereket vállalni! – István hangja egyre kétségbeesettebb lett.

– Igen. De azóta sok minden történt. Kiderült, hogy a probléma nem is kizárólag nálam volt. És én tovább kerestem a megoldást. Elmentem orvoshoz, pszichológushoz, dietetikushoz, és végül... – sóhajtott. – A szervezetem helyreállt. És egy nap megismertem valakit. Egy férfit, aki nem lenézett, hanem támogatott.

István arca eltorzult, mint akit arcul csaptak.

– Megcsaltál? Te?

– Igen. Tudod, milyen érzés az, mikor valaki nem kinevet, ha sírsz, hanem megfogja a kezed? Nem bújik más nőhöz a hátad mögött, hanem veled akar családot? Igen, István, megcsaltalak. De mielőtt morális fölénybe helyeznéd magad, hadd emlékeztesselek valamire: te három év alatt kétszer mentél "üzleti útra" ugyanazzal a nővel.

– Az más volt! – kiáltott fel.

– Hogyne – mondta Mária, majd közelebb lépett. – Más, mert te tetted. De látod, most én is megtettem. És végre boldog vagyok. A gyermekem apja tud róla, örül neki, és velem akar lenni. Neked meg... – pillantott a babára –, marad a műanyag valóság.

– Mária, ezt nem gondolhatod komolyan. Ez... ez csak dühből beszélsz! – próbálta menteni a helyzetet.

– Nem, István. Ez a legtisztább gondolat, ami az utóbbi években kijött a számon. Nem haragszom már rád. Csak hálás vagyok... hogy elmentél.

István tétován lépett egyet felé, de Mária az ajtóhoz ment, és kinyitotta.

– Most pedig kérlek, menj el. A válópapírokat már előkészítettem. A bőröndöd az előszobában van.

– Te ezt tényleg így... így hidegen el tudod intézni?

– Nem hidegen, hanem tisztán. Ami köztünk volt, már rég meghalt. Csak te nem akartad észrevenni. És ha valami kegyetlen ajándékot akarsz adni valakinek, István, legközelebb gondolj arra, hogy az ajándék néha visszavág.

István kilépett az ajtón, még egyszer hátrapillantott. A baba ott ült az asztalon, mintha gúnyosan mosolygott volna rá. Az ajtó becsukódott mögötte.

A lépcsőház csendje vakító volt. A férfi csak állt, mint aki nem találja a kijáratot – de valójában az életéből veszítette el az irányt.

Három hónappal később

Mária egy parkban sétált, gömbölyödő pocakját simogatva. Mellette egy magas, sportos férfi sétált, kezében két forrócsokis pohárral.

– Te biztos vagy benne, hogy akarod ezt? – kérdezte a férfi, Zoltán.

– Biztos – mosolygott Mária. – Évek óta először érzem úgy, hogy igazán élek.

Zoltán megfogta a kezét.

– És mi lesz a babával? Már tudjuk, fiú vagy lány?

– Kislány – válaszolta Mária csillogó szemmel. – És már nevet is választottam.

– Igen? Mit?

– Anna.

Zoltán megállt. – Anna? Ez nem az a nő neve, akivel...

Mária elmosolyodott.

– Pontosan. Legyen csak minden új kezdetben egy kis irónia.

CSATTANÓ: A bosszú néha csendes. De ha jól irányzott, örökre szíven talál.

2025. április 10. (csütörtök), 06:30

Előző

Következő

Cikkajánló

Mindenegyben blog
2025. április 17. (csütörtök), 20:11

Úgy döntöttem, gondoskodom a beteg édesanyámról, a férjem pedig eladta az autómat, „csak hogy ne tudjak elszökni vidékre”. Ez volt az a pillanat, amikor megértettem: kétféle szeretet közül kell választanom. Kriszta vagyok, 42 éves. Egy hónappal ezelőtt még sikeres pszichológusként dolgoztam Budapesten, volt egy lakásom a belvárosban, és egy férjem, akivel tizenöt éve voltunk házasok. Most Vargán, a szülőfalumban élek, és minden reggel teát viszek az anyámnak. A konyha ablakából nézem, ahogy az áprilisi reggel napfénye lágyan simogatja a virágzó orgonabokrot a régi családi ház udvarán. Soha nem hittem volna, hogy egyszer végleg visszatérek ide – arra a helyre, ahonnan tizennyolc évesen olyan határozottan indultam el. De az élet másként döntött. – Meghoztam a teát, anyu – mondom, miközben kilépek az udvarra. Anyu, hetvenéves, a kedvenc székében ül, egy vékony pléddel betakarva, pedig a nap melegen süt, és úgy tűnik, szép idő lesz. – Nem kellett volna jönnöd, drága kislányom – mondja, miközben remegő kézzel átveszi a csészét. – Megvolt a saját életed a városban. Elmosolyodom, és eligazítom a plédet a térdén. Úgy tűnik, az utóbbi héten még többet fogyott. A Parkinson-kór kegyetlen – apránként lopja el az embert önmagától, míg végül csak egy test marad, ami már nem hallgat a lélekre. Az orvosok egy évet, talán kettőt adtak neki. Egy egész életnyi munka után – előbb a termelőszövetkezetben, aztán takarítóként a falu iskolájában – ennél sokkal többet érdemel. Nem egy idősek otthonát, nem egy idegent, aki majd vigyáz rá. – Ez is az otthonom – válaszolom halkan, bár tudom, hogy nem teljesen igaz. Az otthonom volt a budapesti lakás is, Dani mellett. Vagy legalábbis annak hittem… egészen egy hónappal ezelőttig. Még mindig élénken él bennem minden beszélgetés, ami anyu diagnózisa után kezdődött. – Majd keresünk valakit, aki vele marad – próbált győzködni Dani. – Vagy fizetünk egy rendes otthont. Nem hagyhatod ott a karrieredet, nem mehetsz csak úgy vissza vidékre! De én tudtam: anyu nem bírná ki, ha elvágják a gyökereitől. Ha elszakad a kertjétől, a tyúkjaitól, amik reggelente felverik, a szomszédoktól, akik néha beköszönnek a kapun, hogy „na, hogy van, Eléna néni?”. Amikor közöltem Danival, hogy fél évre szabadságot veszek ki a rendelőből – a sürgős eseteket online kezelem majd –, csak kinevetett. – Ezt nem gondolhatod komolyan – mondta. – Ezzel tönkreteszed, amit évek alatt felépítettél! De amikor látta, hogy tényleg csomagolok, hirtelen átváltott fenyegetésbe. – Ha elmész, mindennek vége – mondta egy este, miután újra összevesztünk. – Nem fogok ingázni Budapest meg egy isten háta mögötti falu között. Talán lett volna megoldás, ha Dani legalább egyszer eljön ide. Ha látta volna, hogyan él anyu, ha megértette volna, hogy ez nem „csak betegség”, hanem méltóság, szeretet, emberség. De mindig csak kifogásokat keresett – túl sok a munka, fontos tárgyalás, allergia… Aztán eljött az indulás napja. Dani már kora reggel elment otthonról. Összepakoltam a bőröndjeimet, néhány dobozt, és elindultam le a mélygarázsba… de amikor odaértem, a kocsim már nem volt ott. A telefon akkor csörrent meg, amikor a taxira vártam. – Eladtam – mondta Dani hűvösen. – Hogy ne mehess csak úgy ki vidékre, amikor kedved tartja. És akkor minden világossá vált. Ez nem anyuról szólt. Nem a távol töltött időről. Hanem arról, hogy ő nem tudta elviselni, ha nem ő dönt. Abban a másodpercben tizenöt év házasság omlott össze, mint egy rosszul rakott kártyavár. A folytatást a fotó alatti első hozzászólásban olvasd el ??

Úgy döntöttem, gondoskodom a beteg édesanyámról, a férjem pedig eladta az autómat, „csak hogy ne tudjak elszökni vidékre”. Ez volt az a pillanat, amikor megértettem: kétféle szeretet közül kell választanom. Kriszta vagyok, 42 éves. Egy hónappal ezelőtt még sikeres pszichológusként dolgoztam Budapesten, volt egy lakásom a belvárosban, és egy férjem, akivel tizenöt éve voltunk házasok. Most Vargán, a szülőfalumban élek, és minden reggel teát viszek az anyámnak. A konyha ablakából nézem, ahogy az áprilisi reggel napfénye lágyan simogatja a virágzó orgonabokrot a régi családi ház udvarán. Soha nem hittem volna, hogy egyszer végleg visszatérek ide – arra a helyre, ahonnan tizennyolc évesen olyan határozottan indultam el. De az élet másként döntött. – Meghoztam a teát, anyu – mondom, miközben kilépek az udvarra. Anyu, hetvenéves, a kedvenc székében ül, egy vékony pléddel betakarva, pedig a nap melegen süt, és úgy tűnik, szép idő lesz. – Nem kellett volna jönnöd, drága kislányom – mondja, miközben remegő kézzel átveszi a csészét. – Megvolt a saját életed a városban. Elmosolyodom, és eligazítom a plédet a térdén. Úgy tűnik, az utóbbi héten még többet fogyott. A Parkinson-kór kegyetlen – apránként lopja el az embert önmagától, míg végül csak egy test marad, ami már nem hallgat a lélekre. Az orvosok egy évet, talán kettőt adtak neki. Egy egész életnyi munka után – előbb a termelőszövetkezetben, aztán takarítóként a falu iskolájában – ennél sokkal többet érdemel. Nem egy idősek otthonát, nem egy idegent, aki majd vigyáz rá. – Ez is az otthonom – válaszolom halkan, bár tudom, hogy nem teljesen igaz. Az otthonom volt a budapesti lakás is, Dani mellett. Vagy legalábbis annak hittem… egészen egy hónappal ezelőttig. Még mindig élénken él bennem minden beszélgetés, ami anyu diagnózisa után kezdődött. – Majd keresünk valakit, aki vele marad – próbált győzködni Dani. – Vagy fizetünk egy rendes otthont. Nem hagyhatod ott a karrieredet, nem mehetsz csak úgy vissza vidékre! De én tudtam: anyu nem bírná ki, ha elvágják a gyökereitől. Ha elszakad a kertjétől, a tyúkjaitól, amik reggelente felverik, a szomszédoktól, akik néha beköszönnek a kapun, hogy „na, hogy van, Eléna néni?”. Amikor közöltem Danival, hogy fél évre szabadságot veszek ki a rendelőből – a sürgős eseteket online kezelem majd –, csak kinevetett. – Ezt nem gondolhatod komolyan – mondta. – Ezzel tönkreteszed, amit évek alatt felépítettél! De amikor látta, hogy tényleg csomagolok, hirtelen átváltott fenyegetésbe. – Ha elmész, mindennek vége – mondta egy este, miután újra összevesztünk. – Nem fogok ingázni Budapest meg egy isten háta mögötti falu között. Talán lett volna megoldás, ha Dani legalább egyszer eljön ide. Ha látta volna, hogyan él anyu, ha megértette volna, hogy ez nem „csak betegség”, hanem méltóság, szeretet, emberség. De mindig csak kifogásokat keresett – túl sok a munka, fontos tárgyalás, allergia… Aztán eljött az indulás napja. Dani már kora reggel elment otthonról. Összepakoltam a bőröndjeimet, néhány dobozt, és elindultam le a mélygarázsba… de amikor odaértem, a kocsim már nem volt ott. A telefon akkor csörrent meg, amikor a taxira vártam. – Eladtam – mondta Dani hűvösen. – Hogy ne mehess csak úgy ki vidékre, amikor kedved tartja. És akkor minden világossá vált. Ez nem anyuról szólt. Nem a távol töltött időről. Hanem arról, hogy ő nem tudta elviselni, ha nem ő dönt. Abban a másodpercben tizenöt év házasság omlott össze, mint egy rosszul rakott kártyavár. A folytatást a fotó alatti első hozzászólásban olvasd el ??

42 éves vagyok, Krisztinának hívnak. Még csak egy hónapja, hogy hátat fordítottam a bukaresti életemnek:...

Mindenegyben blog
2025. április 17. (csütörtök), 18:20

A feleségemmel örökbe fogadtunk egy újszülött kislányt. Aztán, amikor a kislány hét éves lett, a feleségem végre teherbe esett. MEGFAGYTAM, amikor meghallottam, MIT MONDOTT NEKEM, amikor kijött a szülészetről... ??? Kriszta és Gábor hét évig éltek boldog házasságban. A gyerekvállalás azonban nem akart összejönni. Végül hosszú, nehéz időszak után úgy döntöttek, hogy örökbe fogadnak egy újszülött kislányt. Így érkezett hozzájuk Lili, háromhetesen. Az örökbefogadás sok időbe, pénzbe és idegszálba került, de végül sikerült. A kislány a Saltikov... vagyis bocsánat, már Kovács család tagja lett. A névadás joga Krisztáé és Gáboré volt – a biológiai anya még nevet sem választott. Lilit ők szerették elnevezni, és szerették is, mint a saját gyermeküket. Krisztáék szőke hajúak, kék szeműek voltak, sokan még testvérpárnak is nézték őket. És bár Lili nem hasonlított rájuk, mindenki tudta – ő a „szívük gyermeke”. A probléma csak akkor kezdődött, amikor Kriszta 37 évesen – váratlanul – teherbe esett. Gábor már 39 volt, de nem számított: a család bővült. Kriszta boldogan újságolta: — Gábor, kisfiunk lesz! Pont, ahogy mindig álmodtam! És valóban – néhány héttel később megszületett Márk, kicsit korábban, kicsit soványabban, de egészségesen. Ám amikor Kriszta egy hónappal később hazaért a babával, olyan mondatot ejtett ki a száján, amitől Gábor szó szerint LEBÉNULT. A folytatásban kiderül, mit tett Gábor, amikor a felesége olyasmit kért tőle, amit egy apa soha nem akarna hallani…?? Olvasd el az első kommentben!

A feleségemmel örökbe fogadtunk egy újszülött kislányt. Aztán, amikor a kislány hét éves lett, a feleségem végre teherbe esett. MEGFAGYTAM, amikor meghallottam, MIT MONDOTT NEKEM, amikor kijött a szülészetről... ??? Kriszta és Gábor hét évig éltek boldog házasságban. A gyerekvállalás azonban nem akart összejönni. Végül hosszú, nehéz időszak után úgy döntöttek, hogy örökbe fogadnak egy újszülött kislányt. Így érkezett hozzájuk Lili, háromhetesen. Az örökbefogadás sok időbe, pénzbe és idegszálba került, de végül sikerült. A kislány a Saltikov... vagyis bocsánat, már Kovács család tagja lett. A névadás joga Krisztáé és Gáboré volt – a biológiai anya még nevet sem választott. Lilit ők szerették elnevezni, és szerették is, mint a saját gyermeküket. Krisztáék szőke hajúak, kék szeműek voltak, sokan még testvérpárnak is nézték őket. És bár Lili nem hasonlított rájuk, mindenki tudta – ő a „szívük gyermeke”. A probléma csak akkor kezdődött, amikor Kriszta 37 évesen – váratlanul – teherbe esett. Gábor már 39 volt, de nem számított: a család bővült. Kriszta boldogan újságolta: — Gábor, kisfiunk lesz! Pont, ahogy mindig álmodtam! És valóban – néhány héttel később megszületett Márk, kicsit korábban, kicsit soványabban, de egészségesen. Ám amikor Kriszta egy hónappal később hazaért a babával, olyan mondatot ejtett ki a száján, amitől Gábor szó szerint LEBÉNULT. A folytatásban kiderül, mit tett Gábor, amikor a felesége olyasmit kért tőle, amit egy apa soha nem akarna hallani…?? Olvasd el az első kommentben!

Mi és a feleségem örökbe fogadtunk egy újszülött kislányt. Aztán, amikor a lány hétéves lett, a feleségem teherbe...

A férfi a szeretőjével töltött vakáció után egy terhes babával ajándékozta meg terméketlen feleségét... De meglepetéssel is készült neki – és ajándékától azonnal zöld lett!

Cikkajánló

A gyerekek hagyták, hogy az idős anya elenyésszen egy elhagyatott faluban, de amikor visszatértek a hagyatékért…

A gazdag férfi kimentett egy fiatal nőt az utcáról, majd elvitte a mozgásképtelen fiához. De amikor meghallotta, MIT suttogott a vendég a fiúnak IDEGEN NYELVEN… lefagyott az arca ???

A farkas nem mozdult el a nő koporsójától, és amikor közelebbről megnézték az emberek, ELKÁBOLTAK attól, amit láttak… ???

A rendőr talált egy kiscicát – de amikor megnézte a biztonsági kamerák felvételét, eltűnt a mosolya

Az anyós évekig megalázta a menyét, mígnem egy napon kilakoltatási felszólítást kapott – a menyétől! ? Nem is sejthette, ki a valódi tulajdonos... ?

A tálkáját sosem vettem le a polcról, hátha egyszer hazatalál

Mindenegyben blog