Miközben a fia temetésén állt, Tímea azt hitte, hallotta Balázs hangját… a zárt koporsóhoz rohant. Amikor végre felnyitották, sokkot kapott attól, amit látott...? Tímea a fia elvesztésének utolsó pillanataiban úgy érezte, nincs értelme tovább élni. Balázst eltemették, ő pedig ott feküdt a sírhalmon, átölelve a frissen hantolt földet... és csak suttogta: „Vigyél magaddal, fiam.” Érezte, hogy minden ereje elszáll, teste egyre hidegebbé és gyengébbé válik. – Asszonyom – szólította meg halkan az egyik temetkezési alkalmazott, és finoman megérintette a vállát. – Ideje indulni… Tímea megrogyott, és ha a sógornője, Ágnes nem kapja el a karját, a koporsóra zuhant volna. Ágnes szorosan átölelte, és pár lépéssel arrébb vitte. Tímea a földre rogyott és fékezhetetlen zokogásba tört ki. Csend lett. Mindenki lehajtotta a fejét. Néhányan csendben törölték le a könnyeiket. – Ne késlekedjenek tovább! – kiáltott Ágnes kétségbeesetten a sírásók felé, még mindig Tímea vállát fogva. – Csinálják, amit kell! A temetkezési dolgozók a koporsóhoz léptek, hogy megkezdjék az eresztést… amikor hirtelen egy hang törte meg a csendet a tömegből: – Emberek! Kit temetünk el valójában?! Mindenki megfordult… és elállt a lélegzete. ?? Ennek a sokkoló történetnek a folytatása – a fotó alatti első kommentben.

Tóth Tímea egyedül nevelte fiát, Balázst, miután annak édesapja, Kovács András elhagyta őket még Balázs születése előtt. Tímea mindent megtett, hogy fiának boldog és teljes életet biztosítson. /Balázs felnőttként megnősült; felesége, Szabó Viktória, egy gyönyörű és fiatal nő volt\./

Egy napon azonban szörnyű hír érkezett: Balázs tragikus balesetben életét vesztette. A temetés napján Tímea és Viktória együtt álltak a sírnál, mindketten mély gyászban. Tímea, miközben a koporsót nézte, hirtelen úgy érezte, mintha Balázs hangját hallaná.

– Anya, itt vagyok! Hallasz engem? – suttogta a hang.

Tímea szíve hevesen kezdett verni. Nem tudta eldönteni, hogy képzelődik-e, vagy valóban hallotta fia hangját. A körülötte állók semmit sem vettek észre.

– Balázs? Te vagy az? – kérdezte halkan, könnyeivel küszködve.

A hang azonban nem válaszolt többé. Tímea kétségbeesetten fordult Viktóriához:

– Viktória, te is hallottad? Balázs hangját?

Viktória meglepetten nézett rá:

– Nem, Tímea. Én nem hallottam semmit.

Tímea nem tudta elhessegetni az érzést, hogy fia valóban szólt hozzá. Bár a temetés véget ért, és mindenki hazament, ő még sokáig maradt a sírnál, remélve, hogy újra hallhatja Balázs hangját.

Az elkövetkező napokban Tímea többször is visszatért a temetőbe, de a hangot soha többé nem hallotta. Bár fájdalma nem csökkent, úgy érezte, hogy fia egy pillanatra mégis elbúcsúzott tőle azon a szomorú napon.

Tímea megmerevedett. A temetőben tomboló szélben, a didergő gyászolók között úgy állt, mint egy szobor.

Mellette a fiatal, gyönyörű özvegy, Viktória a szeme sarkából figyelte. Sápadt volt, arca olyan volt, mint egy porcelánbaba – de valami mégis idegennek tűnt Tímea számára.

– Tímea, jöjjön, ideje lenne elmenni – szólalt meg egy idősebb férfi, a család egyik régi barátja, Bence bácsi.

De Tímea nem mozdult.

– Ő ott van. Ott bent van, és én nem láttam őt utoljára. Nem búcsúzhattam el! – törtek ki belőle a szavak. – Ki zárta le a koporsót? Ki döntötte el, hogy így kell lennie?

– Az orvos… a baleset után azt mondták, jobb, ha így… – próbálta halkan magyarázni Viktória, de a hangja elfúlt.

– Én vagyok az anyja! – kiáltotta Tímea. – Jogom van látni őt! Még ha fáj is… még ha darabokra törik is a szívem!

Hirtelen elindult a ravatalozó felé.

A férfiak próbálták visszatartani, de ő, mint egy megszállott, letépte magát róluk.

– Kérem! Nyissák ki a koporsót! – követelte kétségbeesetten.

Az emberek meghökkenten figyelték a jelenetet. A sírásó habozott, de végül a temetkezési cég vezetője intett: – Tegyék meg.

Amikor a koporsó fedele lassan felnyílt, mindenki elnémult. Tímea belenézett… és sikoltott.

Tímea reszketve hátrált egy lépést. A sikoly, amely elhagyta a torkát, nem csupán fájdalom, hanem döbbenet is volt.

– Ez… ez nem az én fiam! – lihegte.

A koporsóban fekvő férfi arca valóban eltorzult volt, de nem csupán a baleset miatt. Tímea minden vonását ismerte Balázsnak – és ez az arc… idegen volt.

– Ez nem ő… – ismételte. – Ez nem Balázs!

Viktória elsápadt.

– Mit beszélsz? – suttogta. – Hogyhogy nem ő? Te is tudod, hogy ő volt a balesetben… én azonosítottam…

– Te? – Tímea szeme villámokat szórt. – Te azonosítottad? Én miért nem láttam őt? Miért nem engedtek hozzá?

A jelenlévők összenéztek. Feszültség vibrált a levegőben.

Bence bácsi a koporsóhoz lépett, alaposabban megnézte a testet, majd komoran megszólalt:

– Ez a fiú… nem Balázs. Ez biztos. Az orrának formája, a homloka – teljesen más.

– De hát… – Viktória megingott, és leült a legközelebbi sírkőre. – Azt mondták… azt mondták, ő volt az. A személyes tárgyait is nála találták…

– Milyen tárgyakat? – csattant fel Tímea. – Hol vannak?

– Egy karóra… egy gyűrű… és a pénztárcája – motyogta Viktória.

– A pénztárcája nálad van? – kérdezte Bence bácsi.

– Nincs… – remegett a hangja. – A rendőrség adta át, de… eltettem. Otthon van.

Tímea hirtelen rádöbbent valamire.

– Balázs… Balázsnak volt egy anyajegye a nyakán, jobboldalt, itt… – mutatta. – Nézzék meg! Ennek a férfinak van ott anyajegye?

A temetkezési dolgozó tétovázott, de végül megemelte a férfi fejét, és elhúzta a ruhát.

– Semmi… – suttogta. – Tiszta a bőre.

Tímea elsírta magát.

– Istenem… hol van a fiam?!

Pár nappal később

Tímea és Bence bácsi a rendőrségen ültek. Az ügy új fordulatot vett. Kiderült, hogy a balesetben valóban két ember égett össze az autóban – de csak egyikük kilétét sikerült azonnal megállapítani.

A másik… eltűnt.

– Akkor Balázs… életben lehet? – kérdezte Tímea remegve.

A nyomozó bólintott.

– Igen, asszonyom. Úgy tűnik, a fia túlélte, de sokkos állapotban lehetett. Valószínűleg elvesztette az emlékezetét. Van egy névtelen bejelentésünk, egy férfiról, aki egy vidéki kis faluban, a Mátra mellett tűnt fel – zavarodottan, sérülésekkel, de élve.

– El kell mennünk oda! – kiáltott fel Tímea.

– Már felvettem a kapcsolatot a helyi hatóságokkal – válaszolta a rendőr. – Ha tényleg ő az, akkor a fia magától is emlékezni fog.

A faluban

A kis falu csendes volt. Az egyik öreg parasztház előtt egy idős asszony állt, és meglepetten nézte az érkező autót.

– Kiket keresnek? – kérdezte Tímeától.

– Egy férfit… Balázs lehet a neve. Fiatal, magas, barna hajú… pár napja lehet itt.

Az asszony bólintott.

– Igen… itt van. Kicsit furcsa. Nem beszél sokat. De nagyon udvarias. A régi szülőotthon épületébe költözött be, ami már évek óta üresen állt.

Amikor Tímea belépett az elhagyott házba, a szíve hevesen dobogott. A hátsó szobában egy férfi ült, egy régi könyvet lapozgatva. Amint meglátta őt, felállt.

– Jó napot – mondta lassan.

Tímea szája remegett.

– Balázs… te vagy az?

A férfi ránézett… majd egy pillanat múlva a szeme megtelt könnyel.

– Anya?

Utóhang

Balázs emlékezete lassan tért vissza. Kiderült, hogy a baleset után menekült ösztönösen – zavarodottan, a sokk és a fájdalom miatt. A papírjai az utastársához kerültek, a testet pedig tévedésből azonosították.

Viktória soha többé nem jelentkezett. Mint kiderült, a házasságuk megromlott, és a baleset előtti napon Balázs közölte vele: el akar válni.

Tímea és Balázs újrakezdték az életüket – együtt, távol a város zajától.

És Tímea már tudta: azon a temetésen tényleg hallotta a fia hangját. Mert a szeretet… mindig utat talál.

2025. április 10. (csütörtök), 06:58

Előző

Következő

Cikkajánló

Mindenegyben blog
2025. április 17. (csütörtök), 20:11

Úgy döntöttem, gondoskodom a beteg édesanyámról, a férjem pedig eladta az autómat, „csak hogy ne tudjak elszökni vidékre”. Ez volt az a pillanat, amikor megértettem: kétféle szeretet közül kell választanom. Kriszta vagyok, 42 éves. Egy hónappal ezelőtt még sikeres pszichológusként dolgoztam Budapesten, volt egy lakásom a belvárosban, és egy férjem, akivel tizenöt éve voltunk házasok. Most Vargán, a szülőfalumban élek, és minden reggel teát viszek az anyámnak. A konyha ablakából nézem, ahogy az áprilisi reggel napfénye lágyan simogatja a virágzó orgonabokrot a régi családi ház udvarán. Soha nem hittem volna, hogy egyszer végleg visszatérek ide – arra a helyre, ahonnan tizennyolc évesen olyan határozottan indultam el. De az élet másként döntött. – Meghoztam a teát, anyu – mondom, miközben kilépek az udvarra. Anyu, hetvenéves, a kedvenc székében ül, egy vékony pléddel betakarva, pedig a nap melegen süt, és úgy tűnik, szép idő lesz. – Nem kellett volna jönnöd, drága kislányom – mondja, miközben remegő kézzel átveszi a csészét. – Megvolt a saját életed a városban. Elmosolyodom, és eligazítom a plédet a térdén. Úgy tűnik, az utóbbi héten még többet fogyott. A Parkinson-kór kegyetlen – apránként lopja el az embert önmagától, míg végül csak egy test marad, ami már nem hallgat a lélekre. Az orvosok egy évet, talán kettőt adtak neki. Egy egész életnyi munka után – előbb a termelőszövetkezetben, aztán takarítóként a falu iskolájában – ennél sokkal többet érdemel. Nem egy idősek otthonát, nem egy idegent, aki majd vigyáz rá. – Ez is az otthonom – válaszolom halkan, bár tudom, hogy nem teljesen igaz. Az otthonom volt a budapesti lakás is, Dani mellett. Vagy legalábbis annak hittem… egészen egy hónappal ezelőttig. Még mindig élénken él bennem minden beszélgetés, ami anyu diagnózisa után kezdődött. – Majd keresünk valakit, aki vele marad – próbált győzködni Dani. – Vagy fizetünk egy rendes otthont. Nem hagyhatod ott a karrieredet, nem mehetsz csak úgy vissza vidékre! De én tudtam: anyu nem bírná ki, ha elvágják a gyökereitől. Ha elszakad a kertjétől, a tyúkjaitól, amik reggelente felverik, a szomszédoktól, akik néha beköszönnek a kapun, hogy „na, hogy van, Eléna néni?”. Amikor közöltem Danival, hogy fél évre szabadságot veszek ki a rendelőből – a sürgős eseteket online kezelem majd –, csak kinevetett. – Ezt nem gondolhatod komolyan – mondta. – Ezzel tönkreteszed, amit évek alatt felépítettél! De amikor látta, hogy tényleg csomagolok, hirtelen átváltott fenyegetésbe. – Ha elmész, mindennek vége – mondta egy este, miután újra összevesztünk. – Nem fogok ingázni Budapest meg egy isten háta mögötti falu között. Talán lett volna megoldás, ha Dani legalább egyszer eljön ide. Ha látta volna, hogyan él anyu, ha megértette volna, hogy ez nem „csak betegség”, hanem méltóság, szeretet, emberség. De mindig csak kifogásokat keresett – túl sok a munka, fontos tárgyalás, allergia… Aztán eljött az indulás napja. Dani már kora reggel elment otthonról. Összepakoltam a bőröndjeimet, néhány dobozt, és elindultam le a mélygarázsba… de amikor odaértem, a kocsim már nem volt ott. A telefon akkor csörrent meg, amikor a taxira vártam. – Eladtam – mondta Dani hűvösen. – Hogy ne mehess csak úgy ki vidékre, amikor kedved tartja. És akkor minden világossá vált. Ez nem anyuról szólt. Nem a távol töltött időről. Hanem arról, hogy ő nem tudta elviselni, ha nem ő dönt. Abban a másodpercben tizenöt év házasság omlott össze, mint egy rosszul rakott kártyavár. A folytatást a fotó alatti első hozzászólásban olvasd el ??

Úgy döntöttem, gondoskodom a beteg édesanyámról, a férjem pedig eladta az autómat, „csak hogy ne tudjak elszökni vidékre”. Ez volt az a pillanat, amikor megértettem: kétféle szeretet közül kell választanom. Kriszta vagyok, 42 éves. Egy hónappal ezelőtt még sikeres pszichológusként dolgoztam Budapesten, volt egy lakásom a belvárosban, és egy férjem, akivel tizenöt éve voltunk házasok. Most Vargán, a szülőfalumban élek, és minden reggel teát viszek az anyámnak. A konyha ablakából nézem, ahogy az áprilisi reggel napfénye lágyan simogatja a virágzó orgonabokrot a régi családi ház udvarán. Soha nem hittem volna, hogy egyszer végleg visszatérek ide – arra a helyre, ahonnan tizennyolc évesen olyan határozottan indultam el. De az élet másként döntött. – Meghoztam a teát, anyu – mondom, miközben kilépek az udvarra. Anyu, hetvenéves, a kedvenc székében ül, egy vékony pléddel betakarva, pedig a nap melegen süt, és úgy tűnik, szép idő lesz. – Nem kellett volna jönnöd, drága kislányom – mondja, miközben remegő kézzel átveszi a csészét. – Megvolt a saját életed a városban. Elmosolyodom, és eligazítom a plédet a térdén. Úgy tűnik, az utóbbi héten még többet fogyott. A Parkinson-kór kegyetlen – apránként lopja el az embert önmagától, míg végül csak egy test marad, ami már nem hallgat a lélekre. Az orvosok egy évet, talán kettőt adtak neki. Egy egész életnyi munka után – előbb a termelőszövetkezetben, aztán takarítóként a falu iskolájában – ennél sokkal többet érdemel. Nem egy idősek otthonát, nem egy idegent, aki majd vigyáz rá. – Ez is az otthonom – válaszolom halkan, bár tudom, hogy nem teljesen igaz. Az otthonom volt a budapesti lakás is, Dani mellett. Vagy legalábbis annak hittem… egészen egy hónappal ezelőttig. Még mindig élénken él bennem minden beszélgetés, ami anyu diagnózisa után kezdődött. – Majd keresünk valakit, aki vele marad – próbált győzködni Dani. – Vagy fizetünk egy rendes otthont. Nem hagyhatod ott a karrieredet, nem mehetsz csak úgy vissza vidékre! De én tudtam: anyu nem bírná ki, ha elvágják a gyökereitől. Ha elszakad a kertjétől, a tyúkjaitól, amik reggelente felverik, a szomszédoktól, akik néha beköszönnek a kapun, hogy „na, hogy van, Eléna néni?”. Amikor közöltem Danival, hogy fél évre szabadságot veszek ki a rendelőből – a sürgős eseteket online kezelem majd –, csak kinevetett. – Ezt nem gondolhatod komolyan – mondta. – Ezzel tönkreteszed, amit évek alatt felépítettél! De amikor látta, hogy tényleg csomagolok, hirtelen átváltott fenyegetésbe. – Ha elmész, mindennek vége – mondta egy este, miután újra összevesztünk. – Nem fogok ingázni Budapest meg egy isten háta mögötti falu között. Talán lett volna megoldás, ha Dani legalább egyszer eljön ide. Ha látta volna, hogyan él anyu, ha megértette volna, hogy ez nem „csak betegség”, hanem méltóság, szeretet, emberség. De mindig csak kifogásokat keresett – túl sok a munka, fontos tárgyalás, allergia… Aztán eljött az indulás napja. Dani már kora reggel elment otthonról. Összepakoltam a bőröndjeimet, néhány dobozt, és elindultam le a mélygarázsba… de amikor odaértem, a kocsim már nem volt ott. A telefon akkor csörrent meg, amikor a taxira vártam. – Eladtam – mondta Dani hűvösen. – Hogy ne mehess csak úgy ki vidékre, amikor kedved tartja. És akkor minden világossá vált. Ez nem anyuról szólt. Nem a távol töltött időről. Hanem arról, hogy ő nem tudta elviselni, ha nem ő dönt. Abban a másodpercben tizenöt év házasság omlott össze, mint egy rosszul rakott kártyavár. A folytatást a fotó alatti első hozzászólásban olvasd el ??

42 éves vagyok, Krisztinának hívnak. Még csak egy hónapja, hogy hátat fordítottam a bukaresti életemnek:...

Mindenegyben blog
2025. április 17. (csütörtök), 18:20

A feleségemmel örökbe fogadtunk egy újszülött kislányt. Aztán, amikor a kislány hét éves lett, a feleségem végre teherbe esett. MEGFAGYTAM, amikor meghallottam, MIT MONDOTT NEKEM, amikor kijött a szülészetről... ??? Kriszta és Gábor hét évig éltek boldog házasságban. A gyerekvállalás azonban nem akart összejönni. Végül hosszú, nehéz időszak után úgy döntöttek, hogy örökbe fogadnak egy újszülött kislányt. Így érkezett hozzájuk Lili, háromhetesen. Az örökbefogadás sok időbe, pénzbe és idegszálba került, de végül sikerült. A kislány a Saltikov... vagyis bocsánat, már Kovács család tagja lett. A névadás joga Krisztáé és Gáboré volt – a biológiai anya még nevet sem választott. Lilit ők szerették elnevezni, és szerették is, mint a saját gyermeküket. Krisztáék szőke hajúak, kék szeműek voltak, sokan még testvérpárnak is nézték őket. És bár Lili nem hasonlított rájuk, mindenki tudta – ő a „szívük gyermeke”. A probléma csak akkor kezdődött, amikor Kriszta 37 évesen – váratlanul – teherbe esett. Gábor már 39 volt, de nem számított: a család bővült. Kriszta boldogan újságolta: — Gábor, kisfiunk lesz! Pont, ahogy mindig álmodtam! És valóban – néhány héttel később megszületett Márk, kicsit korábban, kicsit soványabban, de egészségesen. Ám amikor Kriszta egy hónappal később hazaért a babával, olyan mondatot ejtett ki a száján, amitől Gábor szó szerint LEBÉNULT. A folytatásban kiderül, mit tett Gábor, amikor a felesége olyasmit kért tőle, amit egy apa soha nem akarna hallani…?? Olvasd el az első kommentben!

A feleségemmel örökbe fogadtunk egy újszülött kislányt. Aztán, amikor a kislány hét éves lett, a feleségem végre teherbe esett. MEGFAGYTAM, amikor meghallottam, MIT MONDOTT NEKEM, amikor kijött a szülészetről... ??? Kriszta és Gábor hét évig éltek boldog házasságban. A gyerekvállalás azonban nem akart összejönni. Végül hosszú, nehéz időszak után úgy döntöttek, hogy örökbe fogadnak egy újszülött kislányt. Így érkezett hozzájuk Lili, háromhetesen. Az örökbefogadás sok időbe, pénzbe és idegszálba került, de végül sikerült. A kislány a Saltikov... vagyis bocsánat, már Kovács család tagja lett. A névadás joga Krisztáé és Gáboré volt – a biológiai anya még nevet sem választott. Lilit ők szerették elnevezni, és szerették is, mint a saját gyermeküket. Krisztáék szőke hajúak, kék szeműek voltak, sokan még testvérpárnak is nézték őket. És bár Lili nem hasonlított rájuk, mindenki tudta – ő a „szívük gyermeke”. A probléma csak akkor kezdődött, amikor Kriszta 37 évesen – váratlanul – teherbe esett. Gábor már 39 volt, de nem számított: a család bővült. Kriszta boldogan újságolta: — Gábor, kisfiunk lesz! Pont, ahogy mindig álmodtam! És valóban – néhány héttel később megszületett Márk, kicsit korábban, kicsit soványabban, de egészségesen. Ám amikor Kriszta egy hónappal később hazaért a babával, olyan mondatot ejtett ki a száján, amitől Gábor szó szerint LEBÉNULT. A folytatásban kiderül, mit tett Gábor, amikor a felesége olyasmit kért tőle, amit egy apa soha nem akarna hallani…?? Olvasd el az első kommentben!

Mi és a feleségem örökbe fogadtunk egy újszülött kislányt. Aztán, amikor a lány hétéves lett, a feleségem teherbe...

Cikkajánló

A gyerekek hagyták, hogy az idős anya elenyésszen egy elhagyatott faluban, de amikor visszatértek a hagyatékért…

A gazdag férfi kimentett egy fiatal nőt az utcáról, majd elvitte a mozgásképtelen fiához. De amikor meghallotta, MIT suttogott a vendég a fiúnak IDEGEN NYELVEN… lefagyott az arca ???

A farkas nem mozdult el a nő koporsójától, és amikor közelebbről megnézték az emberek, ELKÁBOLTAK attól, amit láttak… ???

A rendőr talált egy kiscicát – de amikor megnézte a biztonsági kamerák felvételét, eltűnt a mosolya

Az anyós évekig megalázta a menyét, mígnem egy napon kilakoltatási felszólítást kapott – a menyétől! ? Nem is sejthette, ki a valódi tulajdonos... ?

A tálkáját sosem vettem le a polcról, hátha egyszer hazatalál

Mindenegyben blog