Miközben a fia temetésén állt, Tímea azt hitte, hallotta Balázs hangját… a zárt koporsóhoz rohant. Amikor végre felnyitották, sokkot kapott attól, amit látott...? Tímea a fia elvesztésének utolsó pillanataiban úgy érezte, nincs értelme tovább élni. Balázst eltemették, ő pedig ott feküdt a sírhalmon, átölelve a frissen hantolt földet... és csak suttogta: „Vigyél magaddal, fiam.” Érezte, hogy minden ereje elszáll, teste egyre hidegebbé és gyengébbé válik. – Asszonyom – szólította meg halkan az egyik temetkezési alkalmazott, és finoman megérintette a vállát. – Ideje indulni… Tímea megrogyott, és ha a sógornője, Ágnes nem kapja el a karját, a koporsóra zuhant volna. Ágnes szorosan átölelte, és pár lépéssel arrébb vitte. Tímea a földre rogyott és fékezhetetlen zokogásba tört ki. Csend lett. Mindenki lehajtotta a fejét. Néhányan csendben törölték le a könnyeiket. – Ne késlekedjenek tovább! – kiáltott Ágnes kétségbeesetten a sírásók felé, még mindig Tímea vállát fogva. – Csinálják, amit kell! A temetkezési dolgozók a koporsóhoz léptek, hogy megkezdjék az eresztést… amikor hirtelen egy hang törte meg a csendet a tömegből: – Emberek! Kit temetünk el valójában?! Mindenki megfordult… és elállt a lélegzete. ?? Ennek a sokkoló történetnek a folytatása – a fotó alatti első kommentben.

Tóth Tímea egyedül nevelte fiát, Balázst, miután annak édesapja, Kovács András elhagyta őket még Balázs születése előtt. Tímea mindent megtett, hogy fiának boldog és teljes életet biztosítson. /Balázs felnőttként megnősült; felesége, Szabó Viktória, egy gyönyörű és fiatal nő volt\./

​

Egy napon azonban szörnyű hír érkezett: Balázs tragikus balesetben életét vesztette. A temetés napján Tímea és Viktória együtt álltak a sírnál, mindketten mély gyászban. Tímea, miközben a koporsót nézte, hirtelen úgy érezte, mintha Balázs hangját hallaná.​

– Anya, itt vagyok! Hallasz engem? – suttogta a hang.​

Tímea szíve hevesen kezdett verni. Nem tudta eldönteni, hogy képzelődik-e, vagy valóban hallotta fia hangját. A körülötte állók semmit sem vettek észre.​

– Balázs? Te vagy az? – kérdezte halkan, könnyeivel küszködve.

​

A hang azonban nem válaszolt többé. Tímea kétségbeesetten fordult Viktóriához:​

– Viktória, te is hallottad? Balázs hangját?

Viktória meglepetten nézett rá:​

– Nem, Tímea. Én nem hallottam semmit.

Tímea nem tudta elhessegetni az érzést, hogy fia valóban szólt hozzá. Bár a temetés véget ért, és mindenki hazament, ő még sokáig maradt a sírnál, remélve, hogy újra hallhatja Balázs hangját.​

Az elkövetkező napokban Tímea többször is visszatért a temetőbe, de a hangot soha többé nem hallotta. Bár fájdalma nem csökkent, úgy érezte, hogy fia egy pillanatra mégis elbúcsúzott tőle azon a szomorú napon.

Tímea megmerevedett. A temetőben tomboló szélben, a didergő gyászolók között úgy állt, mint egy szobor.

Mellette a fiatal, gyönyörű özvegy, Viktória a szeme sarkából figyelte. Sápadt volt, arca olyan volt, mint egy porcelánbaba – de valami mégis idegennek tűnt Tímea számára.

– Tímea, jöjjön, ideje lenne elmenni – szólalt meg egy idősebb férfi, a család egyik régi barátja, Bence bácsi.

De Tímea nem mozdult.

– Ő ott van. Ott bent van, és én nem láttam őt utoljára. Nem búcsúzhattam el! – törtek ki belőle a szavak. – Ki zárta le a koporsót? Ki döntötte el, hogy így kell lennie?

– Az orvos… a baleset után azt mondták, jobb, ha így… – próbálta halkan magyarázni Viktória, de a hangja elfúlt.

– Én vagyok az anyja! – kiáltotta Tímea. – Jogom van látni őt! Még ha fáj is… még ha darabokra törik is a szívem!

Hirtelen elindult a ravatalozó felé.

A férfiak próbálták visszatartani, de ő, mint egy megszállott, letépte magát róluk.

– Kérem! Nyissák ki a koporsót! – követelte kétségbeesetten.

Az emberek meghökkenten figyelték a jelenetet. A sírásó habozott, de végül a temetkezési cég vezetője intett: – Tegyék meg.

Amikor a koporsó fedele lassan felnyílt, mindenki elnémult. Tímea belenézett… és sikoltott.

Tímea reszketve hátrált egy lépést. A sikoly, amely elhagyta a torkát, nem csupán fájdalom, hanem döbbenet is volt.

– Ez… ez nem az én fiam! – lihegte.

A koporsóban fekvő férfi arca valóban eltorzult volt, de nem csupán a baleset miatt. Tímea minden vonását ismerte Balázsnak – és ez az arc… idegen volt.

– Ez nem ő… – ismételte. – Ez nem Balázs!

Viktória elsápadt.

– Mit beszélsz? – suttogta. – Hogyhogy nem ő? Te is tudod, hogy ő volt a balesetben… én azonosítottam…

– Te? – Tímea szeme villámokat szórt. – Te azonosítottad? Én miért nem láttam őt? Miért nem engedtek hozzá?

A jelenlévők összenéztek. Feszültség vibrált a levegőben.

Bence bácsi a koporsóhoz lépett, alaposabban megnézte a testet, majd komoran megszólalt:

– Ez a fiú… nem Balázs. Ez biztos. Az orrának formája, a homloka – teljesen más.

– De hát… – Viktória megingott, és leült a legközelebbi sírkőre. – Azt mondták… azt mondták, ő volt az. A személyes tárgyait is nála találták…

– Milyen tárgyakat? – csattant fel Tímea. – Hol vannak?

– Egy karóra… egy gyűrű… és a pénztárcája – motyogta Viktória.

– A pénztárcája nálad van? – kérdezte Bence bácsi.

– Nincs… – remegett a hangja. – A rendőrség adta át, de… eltettem. Otthon van.

Tímea hirtelen rádöbbent valamire.

– Balázs… Balázsnak volt egy anyajegye a nyakán, jobboldalt, itt… – mutatta. – Nézzék meg! Ennek a férfinak van ott anyajegye?

A temetkezési dolgozó tétovázott, de végül megemelte a férfi fejét, és elhúzta a ruhát.

– Semmi… – suttogta. – Tiszta a bőre.

Tímea elsírta magát.

– Istenem… hol van a fiam?!

Pár nappal később

Tímea és Bence bácsi a rendőrségen ültek. Az ügy új fordulatot vett. Kiderült, hogy a balesetben valóban két ember égett össze az autóban – de csak egyikük kilétét sikerült azonnal megállapítani.

A másik… eltűnt.

– Akkor Balázs… életben lehet? – kérdezte Tímea remegve.

A nyomozó bólintott.

– Igen, asszonyom. Úgy tűnik, a fia túlélte, de sokkos állapotban lehetett. Valószínűleg elvesztette az emlékezetét. Van egy névtelen bejelentésünk, egy férfiról, aki egy vidéki kis faluban, a Mátra mellett tűnt fel – zavarodottan, sérülésekkel, de élve.

– El kell mennünk oda! – kiáltott fel Tímea.

– Már felvettem a kapcsolatot a helyi hatóságokkal – válaszolta a rendőr. – Ha tényleg ő az, akkor a fia magától is emlékezni fog.

A faluban

A kis falu csendes volt. Az egyik öreg parasztház előtt egy idős asszony állt, és meglepetten nézte az érkező autót.

– Kiket keresnek? – kérdezte Tímeától.

– Egy férfit… Balázs lehet a neve. Fiatal, magas, barna hajú… pár napja lehet itt.

Az asszony bólintott.

– Igen… itt van. Kicsit furcsa. Nem beszél sokat. De nagyon udvarias. A régi szülőotthon épületébe költözött be, ami már évek óta üresen állt.

Amikor Tímea belépett az elhagyott házba, a szíve hevesen dobogott. A hátsó szobában egy férfi ült, egy régi könyvet lapozgatva. Amint meglátta őt, felállt.

– Jó napot – mondta lassan.

Tímea szája remegett.

– Balázs… te vagy az?

A férfi ránézett… majd egy pillanat múlva a szeme megtelt könnyel.

– Anya?

Utóhang

Balázs emlékezete lassan tért vissza. Kiderült, hogy a baleset után menekült ösztönösen – zavarodottan, a sokk és a fájdalom miatt. A papírjai az utastársához kerültek, a testet pedig tévedésből azonosították.

Viktória soha többé nem jelentkezett. Mint kiderült, a házasságuk megromlott, és a baleset előtti napon Balázs közölte vele: el akar válni.

Tímea és Balázs újrakezdték az életüket – együtt, távol a város zajától.

És Tímea már tudta: azon a temetésen tényleg hallotta a fia hangját. Mert a szeretet… mindig utat talál.

2025. április 10. (csütörtök), 06:58