A férj „nyomorult parasztlánynak” nevezte feleségét– nem is sejtve, hogy milliós örökség várta őt, amit az apja hagyott rá!
— Fazekas Tímea? — szólalt meg egy határozott férfihang az ajtóból.
Tímea a konyhapult mellett állt, kezében egy mosogatóronggyal, és döbbenten fordult meg. Az ajtóban egy elegánsan öltözött, magas férfi állt, aktatáskával. /Határozottság sugárzott belőle\./
— Igen, én vagyok. Ki keresi?
— Talabér Gábor vagyok, ügyvéd. Több mint egy éve keresem Önt — mondta, miközben átnyújtott egy névjegykártyát.
A nő mögött Kovács László, a férje, karba tett kézzel állt, homlokát ráncolva. Az anyja, Kovács Mariann, a nappaliból kukucskált ki, hideg tekintettel.
— Engem? De miért?
— Az édesapjáról, Fazekas Ferencről van szó. Másfél éve hunyt el. Ön az egyetlen törvényes örököse — válaszolta Talabér Gábor komolyan.
— Milyen apa?! — vágott közbe László. — Tímeának sosem volt apja! Azt mondták, valami külföldi fickó volt, aki még a születése előtt lelépett.
Tímea megdermedt. A szíve hevesen kalapált. Csak egy névre emlékezett gyermekkorából, amit az anyja néha félhangosan kimondott: Ferenc. Egy német üzletember, aki eltűnt, mielőtt még megszületett volna.
— Fazekas úr egy müncheni villát, részvénycsomagot, és több bankszámlát hagyott Önre. Az örökség becsült értéke meghaladja a hétmillió eurót. Nagyon nehéz volt Önt megtalálni — folytatta az ügyvéd. — A házassága után nevet változtatott, és külföldre költözött.
Mariann halkan felszisszent, László meg elnyílt szájjal állt. A szoba hirtelen csendbe borult.
— Hétmillió… — ismételte László hitetlenül. — Az sok... nagyon sok.
Tímea még mindig csak állt, és a névjegykártyát nézte. Mintha egy másik világba csöppent volna. Egyszerre kavargott benne zavar, félelem és valami különös, mégis megmagyarázhatatlan megkönnyebbülés.
— Időre van szükségem — mondta halkan, de határozottan.
— Természetesen. Itt az elérhetőségem. Amikor készen áll, kérem, keressen meg — bólintott Talabér Gábor, majd tiszteletteljesen megfordult, és távozott.
Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, a házra néma, fojtó csend telepedett. Mariann zavartan a sálját igazgatta, László pedig először szólalt meg:
— Te tudtad?! Direkt titkoltad, igaz?
— Semmit sem tudtam — felelte Tímea halkan. A tekintete még mindig az ajtón pihent, ahol az ügyvéd eltűnt.
— Na persze… — horkant fel Mariann. — Most már biztosan „családtag” vagy. Támogatunk, drágám. A család mindennél fontosabb, nem igaz?
Tímea hirtelen feléjük fordult.
— Család? Ti? Hol voltatok, amikor egyedül sírtam esténként? Amikor takarítónak néztetek a saját otthonomban? Amikor lenéztetek, megaláztatok?
— Ne túlozz, Tímea — szólalt meg László mézes-mázasan. — Tudod, mennyire szeretlek. El kellene mennünk Münchenbe. Együtt. Kezdhetnénk újra. Veszek neked valami szép ruhát… mindig is vágytál egy új kabátra, nem?
Tímea hátrébb lépett.
— Ne érj hozzám. Évekig semmibe vettél. Csak most, hogy kiderült, hogy pénzem van, hirtelen eszedbe jutott, hogy a feleséged vagyok?
— Tímea, kérlek…
— Nem — vágott a szavába. — Elmegyek. Nem a pénz miatt. Magam miatt. Elegem van abból, hogy árnyék vagyok. Hogy csak akkor számítok, ha valamit adni tudok.
Aznap este Tímea szó nélkül bement a hálószobába. Elővett egy kis bőröndöt az ágyneműtartóból, és lassan, nyugodtan pakolni kezdett. Mariann motyogott valamit a háttérben, de ő már nem figyelt.
Amikor becsukta a bőrönd cipzárját, egyetlen pillanatra megállt. Mély levegőt vett, majd elindult az ajtó felé.
— Tímea! — szólt utána László, kétségbeesetten. — Ne menj el így…
De ő nem felelt. Kinyitotta az ajtót, kilépett a hideg, esti levegőbe, és elindult. Nem nézett vissza.
László az ablakhoz rohant, és nézte, ahogy Tímea elmegy. Az alakja lassan eltűnt az utcai lámpák sárgás fényében. Csak akkor értette meg, igazán mit veszített.
München fagyos reggele tiszta levegővel és kávéillatú utcákkal fogadta Fazekas Tímeát. A vasútállomás hideg peronján állva egyszerre érezte magát elveszettnek és felszabadultnak. A kezében egy cím állt, amely a közjegyző irodájához vezette: Dr. Heinrich Berger – Notar.
Egy órával később már az elegáns irodában ült, egy hatalmas tölgyfaasztal egyik végén. A másik oldalon egy idős, szemüveges közjegyző ült, mellette a jól ismert arc: Talabér Gábor.
— Üdvözlöm újra, Fazekas kisasszony — mosolygott Gábor. — Örülök, hogy eljött.
— Nem volt egyszerű döntés, de tudni akartam az igazat — válaszolta Tímea halkan.
A közjegyző egy elegáns borítékot vett elő, majd óvatosan kihúzott belőle egy levelet.
— Az apja ezt hagyta Önnek — mondta. — És persze néhány egyéb dolgot is…
Tímea remegő kézzel vette át a levelet. A borítékon ismeretlen, de mégis ismerős kézírás állt: „Drága Tímea,”
Felbontotta.
„Drága Tímea,Bocsáss meg, hogy nem voltam melletted. Fiatal és gyáva voltam. Akaratlanul is elfordultam tőled és az édesanyádtól. Nem tudtam, hogyan legyek apa. De nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rád.Amit most kapsz, nem a bűntudat árának szántam, hanem esélynek. Használd arra, hogy új életet kezdj, hogy erős légy. Ne engedd, hogy mások elvegyék a fényed.Te sokkal több vagy annál, mint amit valaha is gondoltál magadról. Élj. Ne nézz vissza. A legjobbat érdemled.
Apád,Fazekas Ferenc”
Tímea nem sírt. Csak ült, a levelet a kezében szorongatva, és a sorokat újra meg újra átfuttatta a szemével.
— Az örökség pontosan tartalmaz egy kétszintes, belvárosi villát Münchenben, 3 millió euró értékű részvényt, és két bankszámlát összesen körülbelül 4,3 millió euróval — sorolta halkan a közjegyző. — Valamint egy kisebb műteremhelyiséget, amit az édesapja korábban bérbe adott egy fiatal divattervezőnek.
— Divattervező? — kérdezte Tímea felkapva a fejét.
— Igen. Úgy tudom, az apja tudott az Ön gyermekkori álmáról.
Tímea elmosolyodott. Olyan ritka, törékeny mosoly volt ez, amelyben harag és hála is vegyült.
— Nem tudom, mit mondjak.
— Nem is kell — mondta Gábor halkan. — Most már csak Önön múlik, hogyan él vele.
Két hét telt el. Tímea beköltözött a villába – egy szinte mesebeli, barokk stílusú házba, hatalmas ablakokkal, kovácsoltvas erkéllyel, és egy kis kerttel, amit hó borított. Az első napokban csak sétált a szobák között. Minden bútor a helyén volt, minden felület tiszta, de mégis idegen.
Aztán megérkezett a levél második hatása: a szabadság érzése.
Bérelt egy kis lakást a belvárosban, közelebb a műteremhez, amit újraberendezett saját ízlése szerint. Beiratkozott egy divattervező kurzusra — gyermekkori álma volt ez, amit éveken át elfojtott magában.
Egyik este Talabér Gábor meglátogatta őt a műteremben.
— Egyre otthonosabb ez a hely — jegyezte meg, miközben körülnézett.
— Igyekszem.
— És mi a következő lépés?
— Kollekciót tervezek. Az első saját kollekciómat. Olyan ruhákat, amik nemcsak szépek, hanem mesélnek is. Az emlékeimről. A gyerekkoromról. A fájdalomról. És a gyógyulásról.
Gábor elmosolyodott.
— Tudja, én hittem magában már akkor is, amikor még össze volt törve.
— És most?
— Most még inkább.
Tímea napjai teltek. Tervezett, rajzolt, anyagokat válogatott. Néha még álmodott Lászlóval is — az arca, a szavai néha még fel-felbukkantak álmában.
— „Szegény paraszt.” — a hangja, gúnyos és lekezelő, még mindig visszhangzott benne néha.
De minden reggel, amikor felébredt, már mosolygott.
Mert ez a hang többé nem irányította őt.
Hat hónap telt el.
A müncheni Kulturhaus egyik modern kiállítóterme zsúfolásig megtelt. A reflektorok fehéren világították meg a kifutót, a halk zene pulzált, a közönség suttogott. Mindenki várta a pillanatot, amikor a függöny szétnyílik, és megjelenik az este főszereplője: Fazekas Tímea.
— Ez az első nyilvános kollekcióm — suttogta magának, miközben a kulisszák mögött állt. — Emlékekből szabtam. És már nem fáj.
A modellek sorban vonultak ki. A ruhák különlegesek voltak: egyszerű vonalvezetés, természetes színek, mégis erőteljes történet sugárzott belőlük. A szegélyekbe hímzett minták régi falvédőket idéztek. Az egyik ruhán a szabás a falusi nagymama konyhakötényére emlékeztetett – tisztelgés egy másik élet előtt, amelyet sokáig szégyellt.
A közönség először csendben figyelt, majd fokozatosan felpezsdült. A végén, amikor Tímea maga is kilépett a kifutóra, tapsvihar fogadta.
Az első sorban egy ismerős arc ült: Talabér Gábor. Mosolygott.
— Ez… lenyűgöző volt — mondta, amikor a bemutató után találkoztak a színfalak mögött.
— Még csak most kezdtem — felelte Tímea.
És így is gondolta. Először érezte, hogy tényleg ő az, aki irányítja a saját életét. Nem egy férfi, nem egy múltbeli hiba, nem egy elfojtott álom.
Néhány nappal később egy e-mail érkezett. Feladó: kovacs.laszlo78@gmail.com
Tárgy: "Beszélhetnénk?"
Tímea sokáig nézte a képernyőt, majd egyszerűen bezárta az üzenetet.
Nem válaszolt.
A villa hátsó teraszán üldögélt egy bögre teával. Az asztalon a naplóját lapozgatta – mostanában sokat írt. Gondolatokat, terveket, néha csak érzéseket. Volt benne fájdalom, gyász, de most már hála és öröm is.
— Látod, apa… — mondta halkan, az üres kert felé nézve. — Most már tudom, mire kellett ez a második esély.
A telefonja pittyent. Gábor írt:
„Holnap délután sétálunk egyet a folyóparton?”
Tímea elmosolyodott.
„Igen. Már várom.”
Aznap este, mikor elaludt, újra álmodott. De most nem Lászlóról. Hanem arról, ahogy a műhelyében dolgozik, tű a kezében, textil az ölében, a háttérben zene szól.
És amikor felébredt, nem csupán mosolygott. Boldog volt.
Mert a múlt fájdalma már nem volt béklyó. Csak alapanyag — amiből valami szépet varrt.
Vége?✨
2025. április 30. (szerda)
