A férjem harmadik gyereket akart – de amit a válaszom után tett, az mindent megváltoztatott! Egyetlen mondattal térdre kényszerítettem…

Amikor a férjem, Zoltán bedobta az ötletet, hogy legyen harmadik gyerekünk, megálltam egy pillanatra. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Még két gyereket is gyakorlatilag egyedül neveltem, ő pedig élt, mint Marci Hevesen. /Úgy éreztem, ha most nem szólalok meg, akkor végleg elveszítem magam\./

És amikor végül kimondtam, amit gondolok, Zoltán kirakott a házból – de nem tudta, hogy ezzel csak a saját vesztét idézi elő.

Volt már olyan, hogy azt érezted: most van elég? Na, nekem ez akkor jött el, amikor Zoltán teljesen komolyan előállt a harmadik gyerek ötletével. Mintha nem lett volna épp elég az, hogy most is gyakorlatilag egyszülős családként működtünk – csak én voltam mindenkiért.

Zoltánnal tizenkét éve voltunk házasok. Én 32 voltam, ő 43. Két gyerekünk van: a tízéves Lilla és az ötéves Benedek.

A gyerekek nevelése volt az én „főállásom”, miközben a háztartás is teljes mértékben rám hárult.

Ráadásul még részmunkaidőben otthonról is dolgoztam, hogy kicsit segítsek a pénzügyekben. De ez mit sem számított, ha a főzés, takarítás, a gyerekek iskolába vitele, mosás, esti mese és altatás is mind az én feladatom volt.

Zoltán szerint az ő dolga annyi, hogy „megkeresi a pénzt”. Ennél többet nem is tett hozzá.

Soha nem cserélt pelenkát, nem maradt fent lázas gyerekkel, sőt még egy uzsonnás dobozt sem pakolt meg életében.

Én pedig lassan belefáradtam. Imádtam a gyerekeinket, de elfogyott az erőm.

Zoltán közben a kanapén trónolt – sportot nézett vagy videojátékokat nyomott. Elfogadtam, hogy egyedül csinálok mindent, de nem volt könnyű lenyelni.

Egy hónappal ezelőtt végre kaptam egy kis „szabadságot”. A legjobb barátnőm, Dóri elhívott kávézni. Ez volt az első alkalom hetek óta, hogy valamit csak magamért tehettem.

– Zoli, ránéznél a gyerekekre egy órára? – kérdeztem, miközben felvettem a cipőmet.

Zoltán a tévé képernyőjéről sem nézett fel.

– Fáradt vagyok. Egész héten dolgoztam. Vidd inkább őket magaddal.

Felsóhajtottam.

– Azért szeretnék menni, hogy végre pihenjek. Egy óra. Ők meg ellesznek.

Zoltán forgatta a szemét, majd elvette a távirányítót:

– Kata, te vagy az anyjuk. Az anyák nem pihennek. Az én anyám sosem panaszkodott. A nővérem se.

Összeszorítottam a fogam.

– Szóval Brigi és Andrea sosem érezték túlterheltnek magukat? Nem volt, hogy csak egy kis csendet akartak?

– Pontosan – bólintott. – Megoldották. Neked is menni fog.

Ott telt be a pohár.

– Zoltán, az anyád és a nővéred biztosan ugyanígy érezték magukat, mint én.

Csak nem mondták ki, mert tudták, hogy úgysem hallgatná meg őket senki.

Zoltán legyintett.

– Mindegy. Ez a te dolgod, Kata. Te akartál gyereket, hát most gondoskodj róluk.

Majd felrobbantam.

– Ezek a te gyerekeid is! Mikor foglalkoztál velük utoljára? Mikor segítettél Lillának a leckében? Vagy csak játszottál Benedekkel? Legalább kérdezted már meg valaha, milyen napjuk volt?

– Én eljárok dolgozni, hogy mindannyiunknak legyen miből élni. Ez épp elég.

– Nem, nem elég! – csattantam fel. – Attól, hogy fizetsz a számlákért, még nem vagy apa. Apa az, aki ott van. Aki részt vesz.

– Hát, ez van. Nem fogok változtatni.

Csak néztem rá és azon gondolkodtam: hogy a fenébe mentem hozzá egy ekkora egoistához?

Néhány nap múlva megint előjött a harmadik gyerek témájával. Azt hittem, csak viccel.

De egyre többször hozta fel. Végül vacsoránál, miközben én Benedek csirkefalatkáit daraboltam, Zoltán mobilozás közben benyögi:

– Szerintem itt az ideje a harmadiknak.

– Tessék? – kérdeztem hitetlenkedve.

Felnézett.

– Harmadik gyerek. Ideje lenne.

Majdnem elejtettem a kést.

– Zoltán, alig bírjuk így is. Te tényleg komolyan mondod?

Összeráncolta a homlokát, mintha én nem lennék normális.

– Miért ne? Már kétszer megcsináltuk. Tudod, hogy megy.

– Na pont ez az – válaszoltam feszülten. – Tudom, hogyan megy. Én csinálom az egészet. Én vagyok fent éjjel, én rohangálok, én szervezek, én élek nullán. Te pedig semmit nem segítesz.

Zoltán arca sötétté vált.

– Én eltartom ezt a családot, Kata. Ez nem elég?

– Nem. A szülőség nem abból áll, hogy pénzt adsz haza.

És mielőtt bármit mondhatott volna, belépett az anyja, Brigi, aki a lányával, Andreával együtt jött „megnézni az unokákat”.

– Minden rendben? – kérdezte Brigi, gyanakodva ránk nézve.

Zoltán mély levegőt vett:

– Anyu, Kata megint elkezdte.

Felvontam a szemöldököm.

– Ezt most hogy érted?

– Azt mondja, hogy nem segítek a gyerekekkel.

Brigi ajka összeszorult.

– Kata, drágám, nem kéne annyit panaszkodni. Egy férfi nem szereti, ha a felesége állandóan piszkálja.

Piszkálja?! Ekkor kezdtem igazán mérges lenni.

– Nem piszkálom. Csak azt mondom, hogy legyen apa. Nagy különbség.

De Brigi nem hallgatott meg.

– Zoltán sokat dolgozik ezért a családért. Légy hálás.

Hálás. Egy olyan embernek, aki szerint az apaság az aktussal véget ér.

– Már így is két csodás gyereketek van – tette hozzá Brigi. – Miért ne szeretnétek még egyet?

Szóval hallotta a beszélgetést.

Szuper.

– Mert teljesen ki vagyok merülve – vágtam rá. – Már így is mindent én csinálok. Minek tenném még nehezebbé a dolgom?

Ebben a pillanatban Andrea is belépett, úgy, mintha az egész lakás az övé lenne.

– Kata, ha őszinték akarunk lenni, kicsit elkényeztetetten hangzol. Anyánk is felnevelt minket kettőnket, és sosem panaszkodott.

– Ugye? – vágtam vissza keserűen. – Mert tudta, hogy ha panaszkodik, senkit nem érdekelne.

Andrea szűkítette a szemét:

– Lehet, hogy meg kéne edződnöd. A nők ezt csinálják évezredek óta. Ez a dolgunk.

Zoltánhoz fordultam:

– Erről beszélek. Ti annyira beleragadtatok valami régimódi szerepfelfogásba, hogy el se tudjátok képzelni, hogy a nők nem robotok.

– Az élet nem igazságos, Kata – vont vállat Zoltán. – Törődj bele.

Csak néztem őket, és egyetlen gondolat motoszkált bennem: ezek nem fognak megváltozni. Soha.

Aznap este, amikor Brigi és Andrea végre elmentek, Zoltán újra előállt a harmadik gyerek ötletével. Ezúttal még rámenősebben.

– Túldramatizálod az egészet – mondta, miközben a pizsamáját vette fel. – Jó életünk van. Gondoskodom rólad, a gyerekekről, minden rendben van. Miért ne lehetne még egy?

Felé fordultam, már teljesen kimerülve, a lelkem legmélyén üvöltve:

– Zoltán, te nem gondoskodsz rólam. És a gyerekeinkről sem. Alig ismered őket.

Lassan rám nézett, kifejezéstelen arccal. A tekintete üres volt, mintha nem is értené, mit mondok.

– Nem vagy az az apa, akinek képzeled magad – folytattam halkan. – És nem akarok egyedül három gyereket nevelni. Kettő is épp elég.

Zoltán ajka megfeszült. Egyetlen szó nélkül kiviharzott a hálószobából, bevágta maga mögött az ajtót, és már csak a kocsiajtó csapódását hallottam. Elment. Valószínűleg anyjához.

Másnap reggel korán keltem, csendben kávéztam a konyhában. A gyerekek Dórinál voltak, még előző este szóltam neki, hogy szükségem van egy kis szünetre.

Nem vártam, hogy Zoltán visszajön. De azt sem gondoltam volna, hogy helyette Brigi és Andrea jelennek meg reggel a ház előtt – kopogás nélkül, mint akik hazaértek.

– Kata – kezdte Brigi, belépve a konyhába. Andrea mögötte, karba tett kézzel, arcán a szokásos savanyú fintor. – Szeretnénk beszélni.

Nekidőltem a pultnak, próbáltam higgadt maradni.

– Nincs miről beszélnünk. Zoltánnal nekünk ketten kell ezt megbeszélnünk. Egy házasság nem családi tanácsülés.

Andrea megvetően felnevetett.

– Hát épp ezért vagyunk itt.

Hogy segítsünk nektek.

– Nem kérek a segítségetekből – válaszoltam szárazon.

Brigi azonban nem hátrált:

– Kata, drágám, megváltoztál. Nem vagy az a kedves lány, akibe Zoltán beleszeretett.

Ez a mondat mélyebben ütött, mint gondoltam. Évekig próbáltam megfelelni nekik, megfelelni az elvárásaiknak. De már nem voltam az a lány. Most már egy felnőtt nő voltam, felelősséggel, elvárásokkal, fáradtsággal – és méltósággal.

– Igaza van – mondtam, a szemébe nézve. – Nem vagyok már az a lány. Tizenhét éves voltam, amikor hozzámentem a fiához. Azóta felnőttem. Most egy nő áll itt, aki tudja, mit ér.

Brigi arca elvörösödött.

– Elnézést?

– Jól hallotta – folytattam, és összefontam a karomat. – És ha Zoltánnak problémája van azzal, ahogy vezetem ezt a háztartást, akkor jöjjön el ő maga beszélni róla. Ne küldje maga helyett magukat.

Andrea közbeszólt, most már emelt hangon:

– Nem így működik egy család! Mi támogatjuk egymást!

– Tényleg? Mert eddig csak azt láttam, hogy mindenki engem támad. A „támogatásotok” csak addig tart, amíg csendben vagyok és behódolok.

Ekkor lépett be a konyhába Dóri. Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, és megérezte a feszültséget.

– Minden rendben itt? – kérdezte nyugodtan, de határozottan.

Brigi ránézett gyanakodva:

– Maga meg kicsoda?

– A húga – válaszolt Dóri mosolyogva. – És ha most nem csillapodnak le, kénytelen leszek hívni a rendőrséget.

Brigi arca torzulni kezdett a dühtől, Andrea is fújtatott, mint egy tehén, akit nem engedtek a friss legelőre.

– Tönkreteszed a fiam életét! – kiabálta Brigi. – Rossz feleség vagy, és a gyerekeid utálni fognak érte!

Nem szóltam. Csak néztem rájuk, hidegen, nyugodtan. Nem érdemeltek választ.

Végül elviharzottak, becsapva az ajtót.

Még aznap délután Zoltán hazajött. Már a lépteiből hallottam, hogy feszültség van. Belépett a konyhába, az arca fagyos volt.

– Szóval szerinted rendben van, hogy így beszélsz anyámmal és Andreával?

Zsebre vágtam a kezem, és nyugodtan feleltem:

– Nem voltam tiszteletlen. Csak azt mondtam el nekik, hogy nincs joguk beleszólni a házasságunkba.

Zoltán arca elkomorult.

– Már nem szeretsz. A gyerekeket se szereted. Teljesen megváltoztál.

– Nem változtam meg, Zoltán. Felnőttem. Ez a különbség.

A vita újra meg újra körbe-körbe járt. És végül, mint aki lapot húz tizenkilencre, Zoltán kimondta:

– Pakolj össze, és takarodj. Nem tudok veled élni.

Elhallgattam, de nem könyörögtem. Összepakoltam, és az ajtóhoz álltam. Aztán visszafordultam.

– A gyerekek maradnak – mondtam. – Aki marad ebben a házban, az viseli a felelősséget is. Én nem viszem el őket magammal, hogy te megmenekülj az apaság elől.

– Micsoda?! – nézett rám. – Ezt nem teheted meg!

– De megtehetem – mondtam nyugodtan. – Hallottad.

És elmentem. Dórival. Nem néztem vissza.

Később persze hívogatott. De már késő volt.

Végül Zoltán nem vállalta a gyerekek felügyeletét. Én pedig elindítottam a válópert. Megkaptam a házat, a gyerekek kizárólagos felügyeletét, és komoly összegű gyerektartást.

Nem volt könnyű út. De ma már tudom: megérte kiállni magamért.

Szerinted túl messzire mentem? Vagy pont ez kellett ahhoz, hogy újra önmagam lehessek?

 

2025. április 09. (szerda), 21:04