A fiú térdre rogyott az anyja sírjánál, és zokogva kiáltotta: „KÉRLEK... nem halt meg! ÉL!” ?
A szél úgy sétált át a temetőn, mint egy régi altató egy elfeledett faluban. /A vén kőrisfák susogva hajoltak a keskeny ösvény fölé, mely a legrégebbi sírokhoz vezetett – mohás kövekhez, ahol a nevek már elmosódtak az idő nedves ujjaitól\./
A hatéves Gergő térdelt egy egyszerű, sivár sírkő előtt. A kabátja, ami két számmal nagyobb volt rá, egészen az álláig be volt gombolva, mégis reszketett a hidegtől. Kipirult ujjai görcsösen markolták a nedves füvet, amit kitépett anélkül, hogy észrevette volna. Szeme a frissen hantolt földre meredt, mintha onnan várna választ.
– Ő nem ment el – suttogta remegő hangon. – Tudom, hogy itt van. Hallom a hangját...
Gergő zokogott, arcát a föld felé fordítva, és könyörgött: – Kérem… ő nem halt meg! Ő él!
Csak a távolban zörgő traktor hangja felelt, meg a rozsdás temetőkapu nyikorgása, amit a szél ide-oda lengetett.
Ekkor tűnt fel egy férfi, egy középkorú látogató – Török Róbert, aki kezében egy csokor krizantémmal sétált el a kisfiú mellett. Minden évben ezen a napon látogatta meg húga sírját, hogy elmondja neki azt, amit élőként nem mert. De most a léptei megtorpantak. A fiú – egymagában, a friss sírnál, motyogva a földnek, mintha az válaszolhatna – megállította.
Róbert a közeli tölgyfa árnyékában állt meg. Nem akart beleavatkozni. De volt valami ebben a gyerekben – a csendes kitartás, a visszafojtott fájdalom, ami úgy lüktetett benne, mint egy titok. A sírkövön egy név állt: Kovács Enikő. Se virág, se kép, csak egy szürke kő és egy dátum – mindössze két hete történt a temetés.
Róbert lassan odalépett.
– Szia – mondta halkan.
A fiú összerezzent, de nem menekült. Felnézett rá könnytől vörös szemekkel, és halkan kérdezte:
– Tudja, hogyan lehet megtudni, hogy valaki lélegzik-e a föld alatt?
Róbert megdermedt. Aztán leült mellé, és érezte, ahogy a hideg átszivárog a kabátján.
– Nem – válaszolta óvatosan. – De ez nem olyasmi, amin egy kisfiúnak gondolkodnia kellene.
Gergő összeszorította az ajkát, és a hangja éles lett, mintha nem is gyerek lett volna:
– Azt mondták, anyu elaludt a volánnál. De ő sosem vezetett fáradtan. Soha! És nem engedték, hogy elbúcsúzzak tőle. Egyszer sem.
Róbert a sírra nézett. A föld még nem ülepedett meg.
– Kik mondták ezt? – kérdezte.
– Azok az emberek, akiknél dolgozott – felelte a fiú habozás után. – Az aranygyűrűs bácsi és a nő, aki mindig mosolyog, még akkor is, ha haragszik.
– Tudod a nevüket? – kérdezte Róbert.
– Grósz úr és Somodi néni – bólogatott Gergő.
Róbert összehúzta a szemét. Grósz Lajos neve ismerősen csengett. Egykor támogatta az öregek otthonát, amit ő vezetett. Nagy szavak, jó hírnév… de valamiért mindig nyugtalanságot ébresztett.
– Miért hiszed, hogy anyukád él? – kérdezte Róbert.
Gergő a földre tette a tenyerét.
– Mert álmodtam vele. És az álomban hívott engem. Azt mondta, hogy nem ment el.
A szél csendesedett. Egy levél ráesett a sírkőre, aztán tovaszállt.
– A húgom is megjelent az álmaimban, amikor annyi idős voltam, mint te – mondta Róbert. – Ő is meghalt. Hetes voltam akkor.
Gergő ráemelte a tekintetét.
– Hittek neked, amikor ezt mondtad?
– Nem – mosolygott keserűen Róbert. – Azt mondták, hogy csak kitalálom.
Csendben ültek, két idegen, akiket összekötött a veszteség – és az a némaság, amit a legtöbben képtelenek elviselni.
Aztán Gergő suttogva kérdezte:
– Ha valakit azért temetnek el, hogy eltűnjön, az gyilkosság, ugye?
Róbert ránézett, és a fiú szemében nem csupán fájdalmat látott, hanem valami ismerőset – elárulást. Olyasmit, amit gyerek nem szabadna cipeljen.
– Igen – válaszolta csendesen. – És ha ez igaz, akkor valakinek tudnia kell róla.
– Akkor ássák ki. Kérem – mondta Gergő alig hallhatóan.
Róbert felállt. Nem tudta, mit mondjon. A keze remegett, bár nem tudta, miért.
Ekkor léptek zaja hallatszott. A temető gondnoka volt, Gizi néni, aki a virágokat gondozta. Kezében locsolókanna, arcán az a bölcsesség, ami csak azoknak jut, akik túl sok mindent láttak már.
– Minden nap eljön ide – mondta Gizi, Gergőre mutatva. – Csendben ül, és ismételgeti, hogy az édesanyja nem úgy halt meg, ahogy mondják.
Róbert bólintott, torkában gombóccal.
– Talán igaza van – mondta végül.
És abban a pillanatban Róbert szívében valami megrepedt. Nem a gyásztól, hanem a felismeréstől: vannak történetek, amelyek megismétlődnek – más gyerekekkel, más napokon, más síroknál. De most ő nem fordul el.
Török Róbert sosem beszélt a gyerekkoráról – sem az interjúkban a helyi lapban, sem a jótékonysági esteken, sem a folyóparti házának csöndes zugában. Az emberek azt hitték, tartózkodása a neveltetése része. De valójában emlék volt. És voltak ajtók, melyeket ha túl sokáig zárva tartanak, nyikorgással és árnyakkal nyílnak újra.
Róbert gazdag embernek számított a városban – boltok tulajdonosa, iskolai ünnepségek támogatója, neve ott virított a könyvtár tűzpiros tábláján. Mégis, legbelül megmaradt annak a kisfiúnak, aki egy hideg padon ült az állami nevelőintézet udvarán, várva az anyját – aki sosem jött vissza.
Nem tervezte, hogy visszatér a temetőbe, csak mint kötelesség – leteszi a virágot, elmond egy imát, majd visszatér a kocsijához. De Gergő szavai – az a kétségbeesett hit, amiben mégis volt valami remény – nem hagyták nyugodni. Vele vacsorázott. A fülében visszhangzottak, miközben a hírek szóltak a tévében. És az éjszaka közepén, mikor nem jött álom a szemére. „Tudod, hogyan lehet megtudni, hogy valaki lélegzik-e a föld alatt?” Ez a kérdés nem gyerek szájába való. De Róbert már hétéves kora óta kérdezgette ezt – csak más formában.
Emlékezett, amikor nevelőszülőkhöz került. A kis papírfecnire rajzolt anyafigurára – kék kendőben, amellyel egyszer betakarta. Senki nem mondta neki, hogy beteg. Csak elvitték. Nem volt temetés. Nem volt sír. Csak egy dosszié, új vezetéknév, új szoba.
Másnap reggel Róbert a műhelyében ült, ahol régi órákat javított. A napfény csíkokat húzott a padlón, a fogaskerekek ketyegése töltötte be a csendet. A kávé kihűlt, mert hozzá sem nyúlt. A telefonja villogott az üzenetektől, de nem érdekelte. Ehelyett megnyitotta a laptopját, és beírta: „Kovács Enikő”. Nem várt sokat – talán egy helyi hír, egy orvosi jelentés.
De csak egyetlen sor jelent meg: „Ápolónő autóbalesetben meghalt. Egy fiút hagyott hátra.” Se kép, se részletek, se gyűjtés, se búcsúztató. Csak egy név, eltemetve, ahogy ő is.
Róbert hátradőlt a székében. Valami nagyon nem stimmelt.
Ugyanezen a napon ellátogatott abba a gyermekotthonba, ahol Gergő lakott. Az épület egy régi iskolaépületre emlékeztetett – repedezett vakolat, hiányzó hinták, a folyosókon krumpli és fertőtlenítő szaga keveredett.
Az egyik pinceablakon keresztül megpillantotta Gergőt. A fiú a padlón ült, keze a térdén, ajka némán mozgott – mintha imádkozna. Róbert látott már ilyet. Magát látta.
A recepciónál egy nő ült, gumit rágott, és úgy nézett rá, mintha az egész világ unalmas volna.
– Enikőről szeretnék kérdezni – mondta Róbert.
A nő rágása lassult, mintha valaki becsukott volna egy ajtót a lelkében.
– Dolgozott nálunk. Jó volt. De tragédia… elaludt a volánnál, azt mondják. A gyerekek nem értik még. Kell valaki, akit okolhatnak.
– Jól ismerte? – kérdezte Róbert.
A nő megvonta a vállát.
– Nem igazán. Mindig csendes volt. De hát vannak, akik nem bírják.
Róbert megköszönte, és távozott. De az a mondat – „vannak, akik nem bírják” – úgy csengett, mint egy betanult mentegetőzés.
Aznap este felhívta régi ismerősét, Krávitz Máriát – önkéntes volt az alapítványánál, most nővérként dolgozott egy hospice-házban. Amint Enikő neve szóba került, Mária elhallgatott.
– Az „Alkony”-ban dolgozott, nem? – kérdezte aztán Mária. – Ő nem kellett volna, hogy meghaljon.
Róbert megmerevedett.
– Hogy érted ezt?
Mária hangja halkabb lett.
– Egy héttel korábban felhívott. Azt mondta, valami nincs rendben. Stabil betegek meghaltak. Gyanús körülmények között. Jegyzeteket készített. Neveket. El akarta mondani valakinek. Aztán… eltűnt.
– Mondtad ezt valakinek?
– Kinek? Grósz Lajos a fél várost a zsebében tartja. Azt mondták, Enikő instabil volt. De én ismertem. Ő… ő tisztességes volt.
Róbert sokáig hallgatott.
– Miért ölnének meg egy ilyen embert?
– Az igazságért. Azért, amit nem lehet megvenni. És nem lehet elhallgattatni.
Aznap este Róbert a gyermekotthon előtt álldogált. A szél hideg volt, kabátjának gallérját felhajtotta. Figyelte, ahogy a gyerekek kilépnek a kapun – utánuk egy fáradt nevelő siet. Az épületből áradt a főtt árpa és klór szaga. Köztük volt Gergő is. Róbert felismerte a járását – óvatos, mint aki attól fél, hogy egy rossz lépés mindent elronthat.
Róbert követte őket a parkba. A fák levelei már sárgultak, nesztelenül hullottak, mint megfakult ígéretek. A gyerekek szétszéledtek, de Gergő leült egy hársfa alá, és egy faággal rajzolni kezdett a földbe.
Róbert lassan odalépett hozzá.
– Szia – szólt halkan, néhány lépésre tőle guggolva le.
Gergő felnézett. A szemében villant valami: felismerés. Majd óvatosság.
– Nem mondtam el senkinek – szólalt meg gyorsan. – Ahogy kérte.
Róbert halványan elmosolyodott.
– Nem is kellett. Azért jöttem vissza, mert magamtól akartam.
A fiú lesütötte a szemét, és tovább karcolt a porba.
– A legtöbben nem jönnek vissza – mondta felnőttesen.
Róbert hagyta, hogy a csend beszéljen előbb.
– Én is így gondoltam, amikor annyi idős voltam, mint te. Vártam valakit, aki nem jött.
– Az édesanyád? – kérdezte Gergő.
– Igen – bólintott Róbert. – Megbetegedett. De nekem senki nem szólt, amíg túl késő nem lett. Egy nap eltűnt. Mindenki azt hitte, majd rendben leszek. De nem voltam.
Gergő hosszan pislogott, mintha a szavak túl nehezek lettek volna.
– Azt mondják, anyu nekiment egy fának – suttogta. – De ő nem tette volna.
– Láttad őt a temetés után? – kérdezte Róbert.
Gergő megrázta a fejét.
– Azt mondták, jobb így.
Róbert felsóhajtott.
– Kinek jobb?
A fiú nem válaszolt. Csak még szorosabban markolta a fadarabot.
– Anyu énekelt nekem – mondta. – Lefekvés előtt. Volt egy anyajegye a nyakán, mint egy csillag. Mindig megérintettem, mielőtt elaludtam.
Róbert nyelt egyet, érezte, hogy a torka összeszorul.
– Az emberek elfelejtik, mennyire fontosak ezek az apróságok – mondta. – Egy altatódal. Egy anyajegy. Vagy az, hogy mindig levágja neked a kenyérhéjat. Ezek a valódi dolgok.
Gergő sokáig nézte őt, majd megkérdezte:
– Szerinted még mindig ott van?
A kérdés olyan őszinte volt, hogy szinte fájt. Róbert elgondolkodott.
– Azt hiszem, valami tényleg nem stimmel. És ha valami nem stimmel, azt nem lehet annyiban hagyni. Kérdezni kell.
– Ők nem szeretik, ha kérdezünk – mormolta Gergő.
– Az én gyerekkoromban sem szerették – bólintott Róbert. – De kérdezni a legbátrabb dolog, amit tehetünk.
Gergő megint a földre nézett.
– Van egy rajzom. Meg akarod nézni?
Előhúzott a zsebéből egy gyűrött lapot, majd gondosan kisimította. Egy hosszú hajú nő volt rajta, nyakában medállal, mellette egy kisfiú, szemében csillagokkal.
– Az volt az éjszaka – mondta Gergő. – Azt mondta, letakar, és visszajön a műszak után. Ez volt az utolsó.
Róbert a rajzot nézte.
– Olyannak tűnik, mint akinek nem hagyták, hogy elbúcsúzzon.
Gergő bólintott.
– Ez volt a legrosszabb.
Csendben ültek tovább, a szél körbefújta a leveleket a lábuk körül. A park másik végéből a nevelő kiáltása hallatszott:
– Gergő, indulunk!
A fiú kelletlenül felállt, a rajzot gondosan visszatette a zsebébe.
– Menni kell. De köszönöm, hogy visszajött.
Róbert elővett egy kis papírlapot, ráírt valamit, és átnyújtotta.
– Ez a számom. Ha eszedbe jut valami… vagy csak beszélgetni akarsz.
Gergő két kézzel vette át, mintha valami törékenyet tartana. Már indult, de visszafordult:
– Róbert bácsi? Maga az első, aki hitt nekem.
Róbert csak bólintott. Amikor a fiú eltűnt a fák között, ő leült a padra, könyökét a térdére támasztotta, és az eget nézte. A felhők szétszóródtak, napfény csillant elő. Egy másik életben azt mondanák Gergőnek, hogy felejtsen, és lépjen tovább. De Róbert tudta: a felejtés nem gyógyít. Csak mélyebbre temeti a fájdalmat. Azt meg kell nevezni. Szembenézni vele.
Kovács Enikő neve akkor vált újra hallhatóvá, amikor Török Róbert a jegyzeteivel, gyanúival és Gergő rajzával elindult megkeresni azt az egy embert, akiben még bízni lehetett. A fiatal nyomozó, Balogh Oszkár, harmincas évei elején járhatott, még mindig minden vasárnap hívta az anyját, és hitt benne, hogy vannak határok, amiket nem szabad átlépni.
Amikor Róbert megjelent az őrsön, és kérte, hogy betekinthessen Enikő halotti irataiba, Oszkár nem nevetett. Átolvasta a dossziét, ráncolta a homlokát, majd megszólalt:
– A halál oka: baleset, tanúk nélkül, fotók nélkül, boncolási jelentés nélkül – sorolta, miközben ujjai doboltak a mappán. – Úgy tűnik, simán „átcsúsztatták”.
Róbert halkan, de határozottan válaszolt:
– Nincs jogom eljárást indítani – jegyezte meg Oszkár. – De meg tudom mondani, ki írta alá.
Kinyújtott egy lapot: dr. Lévai Tamás, a megyei igazságügyi orvosszakértő.
Róbert bólintott, és elrakta a nevet. Oszkár csendben maradt, majd hozzátette:
– Nem ígérek igazságot. De segítek keresni.
Elsőként a temető virágárusához mentek. Szabó Gizella húsz éve árult virágot az „Alkony” otthon mellett. A kis fabódéban még mindig érezni lehetett a föld, krizantém és idő keverékének illatát. Amikor Róbert megkérdezte Enikőről, Gizella megállt a virágvágó ollóval a kezében.
– Emlékszem rá – bólintott lassan. – Fehér krizantémot vett mindig. Azt mondta, „az öregeknek olyan ez, mint egy kis altató az út végén.”
Róbert csendesen megkérdezte:
– Arra az estére emlékszik, amikor eltűnt?
Gizella lehajtotta a fejét, majd halk hangon válaszolt:
– Későn jött. Mondta, hogy valakihez megy, akit túl régóta hagytak magára. Nem mondta, kihez. De a szeme… mintha már búcsúzott volna.
Aztán hozzátette:
– Reggel megtaláltam a csokrot a szemetesben. Érintetlenül.
Aznap este Róbert mindent elővett, amit addig összegyűjtött: Enikő jegyzeteit, Mária szavait, a gyanús dokumentumokat, a fényképet a csokorról a kukában. De egy láncszem még hiányzott – az a pillanat, amikor a hallgatás bűnrészességgé válik.
A válasz meglepő helyről jött: Grósz Lajos felesége, Grószné Orosz Katalin, egy reggel takarítás közben egy névtelen borítékot talált a férje táskájából kiesve. A kézzel írt jegyzeten ez állt: „A státusz véglegesítve. Hozzátartozói értesítés nem szükséges. A zárás jóváhagyva.” A dátum: két nappal Enikő halála előtt.
Katalin ismerte a férjét – tudta, hogyan mosolyog, amikor hazudik, és hogyan lesz jeges a hangja, amikor nyomokat takar el.
Aznap éjjel Katalin nem aludt. Másnap felhívta Máriát.
– Találkoznunk kell – mondta. – Valakivel, aki még hisz abban, hogy Enikő nem tűnhetett el csak úgy.
Két nappal később Róbert egy csendes cukrászdában találkozott Katalinnal. Az asszony remegett, de a tekintete határozott volt.
– Nem akartam elhinni, hogy képes rá – suttogta. – De úgy tűnik, mindig is ilyen volt. Csak én nem láttam.
Átnyújtotta a cetlit.
– Nem tudom megváltoztatni a múltat. De ha ez segít a fiúnak megérteni, hát vigye el.
Amikor Róbert felállt, Katalin utána szólt:
– Tudja, mit mondott Enikő a nagymamámnak az utolsó napján? „Ne féljen. Én itt maradok.” Ilyen ember volt. Akkor is ott maradt, ha már mindenki más elment.
**
Az „Alkony” otthonban jótékonysági estet szerveztek. Frakkos vendégek, rózsacsokrok, kristálypoharak, selyem abroszok. Grósz Lajos mosolygott, miközben a városi bírónő feleségével diskurált. A színpadon készült épp beszédet mondani a „gondoskodás fontosságáról”.
A vendégek között ott volt Róbert is. Sötét öltönyben, mint aki páncélt visel, zsebében a papírokkal, amik súlyosabbak voltak, mint bármilyen arany.
Lassan odalépett Grószhoz. A férfi felismerte, arcán egy pillanatra döbbenet, majd újra mosoly.
– Róbert úr! – nyújtotta a kezét. – Nem is tudtam, hogy itt lesz!
– Én sem – felelte Róbert, és megszorította a kezét.
Grósz intett az asztal felé.
– Üljön le. Több közös van bennünk, mint hinné.
Róbert leült. A háttérben halk hegedűszó.
Grósz előrehajolt.
– Ön olyan ember, aki tudja, mit jelent hatással lenni. A semmiből épített birodalmat. Tudja, mit kíván a felemelkedés.
– Ez történt Enikővel is? – kérdezte Róbert. – Egy „praktikus döntés”?
Grósz elmosolyodott.
– Vannak tragédiák. Túlterheltség. Érzékeny személyiségek…
– Láttam a hamis dokumentumokat – vágott közbe Róbert. – És a hozzájárulási nyilatkozatot, amit két nappal a halála előtt írtak alá. Nem ő.
Grósz kortyolt a borából.
– Romantikus hozzáállás. Ön túl sokat olvas regényt.
– Beszéltem azokkal, akiknek a szájukat befogták – mondta Róbert. – Máriával. Katalinnal. Még a virágárus is többet tud, mint szeretné.
A férfi halkan felnevetett.
– Az emlékezet csalóka. Mindenki azt lát, amit akar.
– Nem – rázta meg a fejét Róbert. – Az emberek azt látják, amit el akarnak titkolni előlük. És azt sosem felejtik el.
Grósz tekintete elkomorult.
– Ne tegyen ellenséggé.
– Azzá vált, amikor eltemettette az anyát anélkül, hogy a fiának esélye lett volna elbúcsúzni.
A férfi hátradőlt.
– Hős akar lenni? Legyen. De tudja: ezzel nem csak engem ránt magával. A teljes alapítványt, munkahelyeket, programokat…
– Nem ért engem – mondta halkan Róbert. – Nem a bosszúért jöttem. Hanem egy kisfiúért, aki azt hiszi, hogy az anyja a sírból hívja őt.
Grósz szája megfeszült.
– Kérem, ne legyen költői.
Róbert felállt.
– Maga nem méltó rá.
Majd sarkon fordult, de még visszaszólt:
– Nem kell lerombolnom magát. Az igazság elvégzi helyettem.
**
Odakint a parkoló mellett, a szemetes konténereknél, Grószné Katalin várta Róbertet. Amint meglátta, átadott neki egy pendrive-ot.
– Nem tudja, hogy kimásoltam. Naplók. Jegyzetek. Elég ahhoz, hogy felfordulást okozzon.
Róbert két kézzel fogta meg a pendrive-ot.
– Félek – suttogta Katalin.
– Én is – válaszolta Róbert. – De talán a bátorság nem azt jelenti, hogy nem félünk. Hanem hogy így is megtesszük, amit kell.
Katalin elmosolyodott.
– Ő mindig azt mondta, a gyengédség nem gyengeség. Hanem döntés.
**
Másnap hajnalban sápadt furgon gördült be a temetőbe. Az exhumálást dr. Balla Lídia vezette – hatvan körüli, ősz hajú, szikár nő, akinek hangját éveken át edzették a hazugságokkal vívott küzdelmek. Amikor letérdelt a sír mellé, megérintette a koporsó fedelét, és megremegett a szemöldöke.
– Mi az? – kérdezte Balogh Oszkár.
– Repedés van a faanyagon. Belülről jött – mondta halkan.
Róbert közelebb lépett.
– Mit jelent ez?
– Hogy valami… valaki… nyomta belülről.
A sírt lassan tárják fel. A koporsó belsejében karcolások voltak. Letört köröm, beékelődve a szigetelésbe. A test nem baleseti sérüléseket viselt – hanem fulladás, pánik, karmolás nyomait.
Róbert térdre esett a sír szélénél, tekintetét az üres űrre szegezve, majd halkan suttogta:
– Bocsáss meg, hogy ennyi időbe telt.
**
A jelentést még aznap este elkészítették. A vizsgálat hivatalosan is megállapította: Kovács Enikőt élve temették el. Az igazság immár papíron is létezett.
Később Róbert a gyermekotthonhoz ment. Gergő a lépcsőn ült, és egy új rajzfüzetet szorongatott.
– Ma már nem álmodtam vele – mondta a fiú halkan.
– Ez… jó vagy rossz? – kérdezte Róbert.
– Szomorú. De… nyugodtabb. Már nem fáj annyira.
Róbert elővette az igazságot tartalmazó iratokat, átnyújtotta Gergőnek.
– Ez a hangja. Amit el akartak hallgattatni. De most már nálad van.
Gergő elolvasta. A végén azt mondta:
– Olyan, mintha újra beszélne hozzám.
**
Az „Alkony” alapítvány rendezvényén Róbert előlépett a színpadra, kezében a dossziéval.
– Egy kisfiú hónapokig beszélt az anyjához a sírnál. Mert tudta, hogy valami nem stimmel. Most itt vagyok, hogy elmondjam: igaza volt.
Az emberek először csendben figyeltek, majd ahogy az igazság darabjai előkerültek – hamis iratok, exhumálási jegyzőkönyvek, tanúvallomások – a zúgolódás egyre erősebb lett. Katalin is előlépett:
– A férjem azt mondta, vannak emberek, akik nem férnek bele a rendszerbe. De Enikő nem kontrollálni akart. Csak megvédeni azokat, akik nem tudták megvédeni magukat.
Végül Balogh Oszkár kilépett a sorból.
– Grósz Lajos, kérem, fáradjon velünk.
**
A tárgyaláson Grósz próbált mentegetőzni. Azt mondta:
– Nem mindig voltam ilyen. A város nyomta rám ezt az arcot.
De Róbert felállt:
– Nem így születtél. Így döntöttél. Minden aláírásod egy döntés volt. És minden hallgatásod is.
A bíró 25 év börtönbüntetést szabott ki.
Kint, a bíróság lépcsőjén Gergő csendben megkérdezte:
– Most vége?
– A legrosszabbnak igen – felelte Róbert. – A többihez idő kell.
**
Róbert új házat vásárolt egy kis utcában. Két szoba, egy fa hinta a diófán, és minden este közös vacsora. Gergő nem mondta ki a szót, hogy „apa”. De már nem húzta el a kezét.
Minden héten vittek valamit Enikő sírjához – egy rajzot, egy követ, egy szalagot.
Egy este, amikor Gergő már a veranda padján rajzolt, megszólalt:
– Szerintem ő most engem álmodik.
És Róbert bólintott.
– Igen. És azt álmodja, hogy minden rendben van veled.
**
A temetőben új sírkő állt:
„Kovács Enikő – Anya. Ápolónő. Az igazság keresője.”
Mellette egy kis fadobozban egy rajz:
egy fa, gyökerei a föld alatt, szívhez érve.
És egy cetli gyerekírással:
„Anya, hallottalak. Most már mások is.”
2025. május 17. (szombat), 19:07
