A gyermektelen pár egy kisbabát talált egy padon. Már 17 éve – és most megjelentek a vér szerinti szülők, akik olyat kértek, amitől mindenki ledöbbent…
A novemberi estének különös varázsa volt. /A lámpák halvány fénykörébe bele\-belekapott a szél, kavargatva az első hópelyheket, miközben Gál Lilla és férje, Miklós lassan sétáltak hazafelé egy baráti születésnapi vacsoráról\./
– Nézd csak ezt a havat… mint egy mesében – sóhajtott fel Lilla, s közben a férje karjába kapaszkodott.
– Igen, csodás – bólintott Miklós. – Csend, béke… Végre egy nyugodt este.
De a békét hirtelen egy sírás törte meg.
– Várj csak… – állt meg Lilla hirtelen. – Hallod ezt?
– Igen… Ez… ez egy csecsemő sírása! – kapta fel a fejét Miklós, és feszülten figyelni kezdett.
– Hát ki visz ilyenkor babát sétálni? – suttogta Lilla.
A hang irányába siettek. Egy padhoz értek, amit már félig betemetett a hó. És ott… egy mozdulatlan, hóval borított csomag. Miklós félrehúzta a takarót.
– Istenem, Lilla… Ez egy baba.
Lilla odasietett, és remegő kézzel emelte fel a kis testet.
– Egy kislány… teljesen átfagyva… – könnyes szemmel suttogta. – Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen?
– Vigyük haza. Azonnal. Nincs mire várni – szólt Miklós határozottan.
Otthon gyorsan felfűtötték a nappalit. Lilla szinte automatikusan cselekedett – szelíden lefejtette a nedves, szakadt takarót a babáról, majd gyengéden elkezdte letörölni róla a sarat és koszt.
– Miklós, azonnal menj le a boltba. Vegyél tápszert, cumisüveget, pelust… mindent. Siess, kérlek!
– Már megyek is – kapta fel a kabátját Miklós.
A kisbaba sírt, reszketett, a keze-lába jéghideg volt.
– Nincs semmi baj, kicsim… itt vagyok… senki nem bánt többé.
Miklós tizenöt perc múlva tért vissza egy halom csomaggal.
– Csak eldobható pelenkát kaptam, de hoztam háromfélét, hátha valamelyik jó… – lihegte, miközben lerakta a szatyrokat.
– Tökéletes. Gyere, segíts – mosolygott rá Lilla, és közösen láttak neki a gondozásnak.
A baba éhesen kapott rá az üvegre, Lilla szeméből pedig újra könnyek csordultak ki.
– Nézd, mennyire éhes volt… Ki tudja, mikor etették utoljára.
– Holnap… be kell jelentenünk – szólalt meg Miklós halkan, komoran. – Ez nem játék. A rendőrségnek tudnia kell róla.
Lilla lassan bólintott, miközben a kisbaba álomba szenderült a karjaiban.
– Tudom… csak… úgy érzem, mintha már most a miénk lenne.
Reggel korán érkeztek a rendőrök és a gyermekvédelmisek. Jeges főtörzsőrmester és Varga Éva, a gyámhatóság munkatársa léptek be a lakásba.
– Jó napot, Gálék? – kérdezte Jeges rendőr kissé kimérten. – Úgy értesültünk, hogy maguk találták meg a csecsemőt?
– Igen. Tegnap éjjel… a parkban… egy padon – mondta Miklós.
– Teljesen egyedül volt? – kérdezte Éva, miközben a babára nézett.
– Igen… sírt. A hó alatt… – Lilla hangja megremegett, és ölelte a babát.
Éva közelebb lépett.
– A gyermek jól tápláltnak tűnik. Melegben van. Tiszta. Köszönöm, hogy ellátták, de… kötelességem elvinni őt – mondta csendesen, szinte sajnálkozva.
– Ne… – szólalt meg Lilla, de már késő volt. A kisbaba felsírt, mikor elvették a karjából. A nő zokogva fordult el.
– Elveszítjük őt… – suttogta.
– Nem biztos – felelte Miklós halkan. – Lesz még esélyünk. Fogadjuk örökbe. Próbáljuk meg!
Azon az estén hosszasan beszélgettek. Felidézték a fájdalmas múltat: az elvetélt babát, az éveken át tartó próbálkozásokat, a meddőségi vizsgálatokat, a csalódásokat.
– De ha ő most itt van… talán nem véletlenül – mondta Lilla, miközben nézte az üres bölcsőt, amit Miklós még évekkel korábban szerelt össze.
– Holnap elkezdjük az ügyintézést – mondta Miklós, és megfogta felesége kezét. – Ha egy mód van rá… nem hagyjuk, hogy máshova kerüljön.
Három hónap telt el. A rendőrségi és gyermekvédelmi eljárások során nem találták meg a gyermek vér szerinti szüleit. A kis Zsófi hivatalosan is örökbe adhatóvá vált. Lilla és Miklós azonnal benyújtották az örökbefogadási kérelmet, mellékelve minden szükséges iratot, és végigjárták a hosszadalmas, fárasztó procedúrát.
Varga Éva többször is meglátogatta őket.
– Önök minden szempontból ideális szülők – jegyezte meg egyszer, amikor Lilla kávét töltött neki.
– Éva, kérem… – szólalt meg Lilla, alig bírva visszatartani könnyeit. – Minden nap úgy érzem, mintha csak álmodnánk. Nem tudjuk elképzelni az életünket nélküle.
Az asszony megértően bólintott. Nem ez volt az első esete. De ritkán látott ennyire odaadó párost.
Végül megérkezett a hívás.
– Jó napot kívánok. Itt Varga Éva. Örömmel közlöm, hogy a gyámhatóság elfogadta a kérelmüket. A gyermek, akit Zsófinak neveztek el, hivatalosan is az önök gyermeke.
Lilla zokogva omlott férje karjába.
– Megtartjuk! Miklós, megtartjuk!
És megtartották.
Zsófi napról napra erősödött. Lilla mindent félretett: otthagyta az irodai munkát, csak az anyaságnak élt. Miklós továbbra is sikeres volt a pénzügyi tanácsadás területén – biztos egzisztenciát nyújtott a családnak. Mindenük megvolt, de legfőképp: volt szeretet.
Zsófi kivirágzott. Már pici korában éles esze, figyelmes természete és meleg szíve volt. Az óvodában imádták. Iskolásként kitűnt szorgalmával. A gimnáziumban már tanárai is mondták:
– Ebből a lányból még híres tanár lehet!
És Zsófi hitt bennük. Kitűnő eredménnyel, aranyéremmel végzett.
Az érettségi bál estéjén Lilla különösen büszke volt:
– Azt hiszem, az élet akkor kezdődött igazán.
A család vacsorázott, amikor valaki durván kopogott.
– Ki lehet az ilyenkor? – kérdezte Lilla.
– Én megnézem – mondta Miklós, és mosolyogva nyitotta ki az ajtót.
A mosoly egy pillanat alatt eltűnt az arcáról.
A küszöbön egy zilált nő és egy ápolatlan férfi állt. A nő nadrágján foltok, a kabátja szakadt, arca vörös az italtól.
– Na, megvagy, kisanyám! – nyögte a nő, miközben betántorgott.
– Te vagy a mi lányunk. A mi vérünk! – tette hozzá a férfi.
Zsófi felugrott az asztaltól.
– Kik maguk?! – kérdezte döbbenten.
– Mi vagyunk a szüleid – sziszegte a nő. – A szülőanyád meg a szülőapád.
– Hogyhogy… mit beszélnek?! – Zsófi hátrált.
Miklós dühösen közéjük lépett.
– Most pedig távozzanak innen! Maguk részegek, és...
– Nehogy már parancsolgass! – kiáltotta a nő. – Ez a mi gyerekünk, és jogunk van hozzá!
– Joguk? – szólalt meg Lilla remegő hangon. – Joguk volt akkor, tizenhét éve, amikor magára hagyták egy hóval borított padon!
A nő megingott, de hamar visszanyerte a hangját.
– Jó, jó, elcsesztük… de hát ne legyen már akkora bűn egy kis hiba! Nézd, kislányom, neked vannak testvéreid is. Szükségünk van rád. Segíts egy kicsit. Tudod, pénz kell… – dadogta.
– Nem fogsz tőlem semmit kapni! – ordította Zsófi.
A nő gúnyosan elmosolyodott.
– Ne aggódj, visszajövünk még. Mi nem felejtünk.
Azzal elviharzottak.
Amikor elcsukódott mögöttük az ajtó, Lilla odasietett az ablakhoz, feltépte, hogy kiszellőztessen.
– Pfúj… még a levegő is büdös maradt utánuk – sóhajtotta.
Zsófi remegve ült le.
– Ez… ez igaz? – kérdezte halkan. – Az, amit mondtak?
Miklós bólintott, Lilla szeme megtelt könnyel.
– Igen, kicsim – mondta. – De semmi nem változik. Te mindig a mi lányunk leszel.
Zsófi csendesen zokogni kezdett.
– Akkor most… most szeretlek benneteket még jobban – suttogta, és magához ölelte őket.
Zsófi nem tudta elfelejteni azokat a szavakat.
„Testvéreid vannak.”
Miközben a napok teltek, egyre többet járt a fejében, amit az alkoholgőzös nő mondott. Vajon igaz volt? Ha valóban vannak testvérei, milyen életük lehet? Ugyanúgy elhagyták őket is?
Lilla és Miklós nem kérdezősködtek, de látták a változást. Zsófi gyakran elmerengve bámult ki az ablakon, vagy hirtelen felkapta a telefonját, és ismeretlen címeken, hivatalos weboldalakon kutatott. Végül elérkezett a pillanat, amikor eldöntötte:
– El kell indulnom – mondta egyik este Veniaminnak, a barátjának. – Meg kell keresnem őket.
– Egyedül nem mész – felelte Veniamin azonnal.
Hamarosan egy lepusztult kertvárosi környéken jártak, amelynek neve még a térképen is csak alig szerepelt. A ház, amely előtt megálltak, inkább egy romhalmaz volt, mint otthon. A kapu nyikorgott, a fű embermagasságú volt.
– Ez lesz az – mondta Zsófi remegve.
Bekopogtak.
A már ismert, kócos nő nyitott ajtót. A tekintete homályos volt, a lehelete csípős.
– Na nézd csak… a kis gazdaglány… Visszajöttél?
Zsófi bólintott.
– A testvéreimet keresem.
– A gyerekek hátul vannak. Én… én nem tehetek semmiről – motyogta, aztán a hűtőhöz támolygott.
A ház sötét és dohos volt. A falakon penész, a padlón ruhák, ételmaradék, játékok összevissza. A sarokból két riadt arc nézett elő.
– Ők azok – suttogta Zsófi.
– Helló – lépett közelebb, és leguggolt. – Én Zsófi vagyok… a nővéretek.
A kisebbik, egy szőke hajú, vékony kislány csak pislogott. A nagyobbik, egy sovány kisfiú félénken bólintott.
– Én Ádám vagyok. Ő meg Flóra. Te tényleg…?
– Igen, a testvéretek vagyok – mondta Zsófi, és elővett egy zacskó csokival teli dobozt. – Ezt nektek hoztam.
A gyerekek kis híján elsírták magukat, mikor meglátták a finomságokat. A ház másik végéből ekkor egy újabb alak lépett elő. Egy kamasz, akinek a tartása már felnőttes volt, de a szeme mélyén ott volt minden gyerekkori szenvedés.
– Én vagyok Miska. A bátyátok – mondta. – Emlékszem rád. Kiskoromban mesélték, hogy volt egy baba, akit elvittek a hóban. Akkor nem értettem… most már igen.
Zsófi nem bírta tovább. Ráborult Miskára, és zokogva szorította magához.
– Sajnálom… Annyira sajnálom…
Miska csak csendesen megsimogatta a hátát.
– Nem a te hibád.
Innentől minden felgyorsult. Zsófi beszélt Lillával és Miklóssal. Elmondta, hogy a gyerekeket nem lehet ott hagyni. Ők bólintottak – habozás nélkül. Miklós szólt az ügyvédjeinek, Lilla pedig már hívta is Varga Évát. Miskát már nagykorúság határán sikerült kiköltöztetni a házból, béreltek neki egy kis garzont, beíratták iskolába.
A két kisebbre nehezebb volt a folyamat. Hónapokig tartott az eljárás. A biológiai anya eközben egyre rosszabb állapotba került, végül – csendesen, hír nélkül – elhunyt. A temetésen senki sem jelent meg.
Végül eljött a nap: Lilla és Miklós újra szülők lettek – immár hivatalosan is.
– Üdv itthon – mondta Lilla, mikor Ádám és Flóra beléptek a házba. – Ez most már a ti otthonotok is.
Az első éjszaka nehéz volt. A gyerekek nem aludtak jól, fel-felsírtak, vissza akartak menni a sarokba, mert „ott kevésbé féltünk”.
De Lilla, Miklós, Zsófi és Miska ott voltak. Minden este, minden nap.
Évek teltek el.
Ádám és Flóra iskolába jártak, barátokat szereztek, kinyíltak. A sötét múlt, ami addig nyomta a lelküket, lassan halványult.
Mindketten pszichológusok lettek. Sikeresek. Népszerűek. Mert ők tudták, mi az igazi fájdalom. És ezért tudták, hogyan gyógyítsanak.
Zsófi pedagógus lett. Miska műszaki pályára ment. Mindannyian rendszeresen találkoztak. Karácsonyra mindig együtt készülődtek. Minden gyerek, aki egykor elveszettnek tűnt, ma már szárnyalt.
Lilla és Miklós időközben nagyszülők lettek. Zsófi és Veniamin kisfiát Miklósnak nevezték el. A kisfiú imádta a nagyszüleit.
És amikor valaki egyszer megkérdezte Zsófit, hogy kik is voltak igazából az igazi szülei, ő ezt válaszolta:
– Akik a hóban találtak rám. Nem a vér, a szív dönt.
2025. május 17. (szombat), 12:50
