A Folyó gyermeke: amit hazahoztam, nem volt kutya…
AZ ÉJSZAKA GYERMEKE .
A Dunántúl peremén, Sárvölgy mellett dolgoztam egy vegyiüzemben. /A telep minden este különös, süvítő hangokat vett fel a közeli nádasból, mintha a természet tiltakozna a gyár felforrósodott csövei és fémes szaga ellen\./
Aznap este azonban olyan köd ült a vízre, mintha füstöt lehelt volna a föld. A műszak hosszú volt, a levegő meg állott, nedves és nehéz. A telefonomban alig volt már fény, de gondoltam, mire igazán besötétedik, otthon leszek.
Ahogy a folyó felé értem, valami furcsa alak terpeszkedett a parton. Egy kusza, csimbókos kupac — föld, gyökerek, fűcsomók és valami sötét, csapzott bunda. Először csak fél szemmel mértem fel; talán egy kidobott szőnyeg, vagy valami állat maradványa? De amikor a szél megmozdította a sásokat, a halom is rándult egyet.
Megtorpantam.
– Jóska, ne képzelődj… – motyogtam magamnak. Ám valami halkan nyöszörgött. Egészen emberi volt a hangja, törékeny és fájdalmas.
Letérdeltem, félresöpörtem a sarat, és akkor megláttam két pici, csukott szemet, amik szinte lázasan izzottak a sötétben. Egy kölyök lehetett… talán kutya. A bundája annyira sáros volt, hogy szinte egyik testrésze sem különült el.
– Hé, kicsi… – suttogtam, és finoman felemeltem. – Hát ki bántott téged ennyire?
A kis jószág nem ellenkezett, csak reszketett, mint akinek minden idegszála megadta magát már régen. A mellső lábai rövidek, a teste hosszúkás volt, de akkor még nem gyanakodtam. Csak sajnáltam. Magamhoz szorítottam, beburkoltam a kabátom alá, és gyors tempóban elindultam hazafelé.
A házam a falu szélén állt, egy öreg, fenyős udvar végében. Az ajtót alig tudtam kinyitni, annyira szorítottam magamhoz a remegő lényt. Amint beléptem, ledobtam a kabátot a székre, és vizet engedtem a kádba.
A lény ekkor kipréselt magából egy rekedt, panaszos hangot, de nem szökött el. Csak nézett rám sárfoltos szőre mögül.
– Ne félj, mindjárt jó lesz… – mondtam, és óvatosan a vízbe eresztettem.
A meleg víz lassan átjárta, a sár pedig lefejtette magáról a bundát. A kosz csíkokban olvadt le róla. Először a feje tisztult ki, aztán a hátvonala, majd a farkának sötét, pikkelyes mintázata vált láthatóvá.
Megfagyott bennem a levegő.
Ez… nem lehet kutya.
– Mi az isten…? – suttogtam, hátrálva egy lépést.
A kis állat rám nézett. A szeme mély borostyánszínben izzott, a pupillája nem kerek volt, hanem keskeny, hosszúkás — majdnem hüllőszerű. A teste farkasszerűen kecses volt, de a háta mentén apró, sötét pikkelyek futottak, mint valami elkorcsosult ősi vérvonal maradványa. A fülei hosszúak voltak, de a végeik mintha kövér, puha tollakká váltak volna.
És akkor még meg is szólalt.
Nem beszélt… csak hangot adott ki. Egy furcsa, csilingelő vinnyogást, ami olyan tiszta volt, hogy libabőr futott végig rajtam.
– Te nem vagy kutya… – mondtam ki végül, mintha csak akkor tudatosult volna teljesen.
A lény lecsukta a szemét, és lassan oldalra dőlt, mintha végre biztonságban érezné magát. A mellkasa halk, rövid szusszanásokkal mozgott. Valószínűleg kimerült volt. Betakartam egy törölközővel, és megvártam, míg elalszik.
De aludni én már nem tudtam. Hajnali kettőig ültem a kád mellett, és csak figyeltem: vajon mit hoztam haza?
Másnap reggel.
Ragyogó napsütésre ébredtem, ami erősen kontrasztban állt a bennem kavargó nyugtalansággal. Belestem a fürdőbe — a lény addigra felébredt, és már a kádból is kimászott. A törölközőn kuporogva figyelt, és amikor beléptem, fülét felém emelte.
– Jó reggelt… vagy valami olyasmi. – próbáltam kedvesen szólni.
Furcsálltam, de megértettem: nem félt tőlem. Sőt… mintha ragaszkodni akarna. Megpróbáltam a konyhába terelni, hogy adjak neki enni, de alig tettem néhány lépést, máris ott toporgott a sarkamban, mint egy hűséges árnyék.
Kitettem elé egy kis vizet és apróra vágott csirkehúst. Óvatosan szaglászta, majd hirtelen – talán túl hirtelen is – kapott bele, mintha hetek óta nem evett volna.
– Hé, lassan! – intettem rá, mire felnézett, és mintha megértette volna. Lassított.
Lefeküdtem mellé a padlóra, és hosszan figyeltem. A bundája most már megszáradt; inkább vörhenyes-barna volt, nem fekete. A farka hosszú és erős, a vége kissé lapított. A háta mentén pedig a pikkelyek ragyogtak a reggeli fényben.
És még mindig fogalmam sem volt, miféle teremtmény ez.
A telefonom kicsengett — Tünde, a szomszédom hívott.
– Jóska, hallod, egész éjjel vonyítást hallottam. Te is? – kérdezte.
– Én… nem. – hazudtam, és a tekintetem a lényre tévedt, aki akkor éppen a cipőfüzömet rágta.
– A faluban azt beszélik, megint láttak valamit a folyónál. – folytatta Tünde. – Tudod, azt a furcsa lényt, amit hónapok óta emlegetnek.
Megszorult a torkom.
– Tünde… milyen lényt?
– Hát azt se tudni. Valami se kutya, se róka. Azt mondják, mintha… – elhallgatott. – Mintha egy régi legenda kelne életre. Na, mindegy is. Csak vigyázz magadra.
Letette.
A lény rám nézett, mintha tudta volna, hogy róla beszéltek. Elindult felém, és finoman hozzádörgölte a fejét a lábamhoz.
– Hát te ki vagy? – kérdeztem, és lehajoltam hozzá. – És mit akarsz tőlem?
Válasz persze nem jött. Csak az a halk, csilingelő hangocska… az a túlvilági kis sóhaj, amitől a hátamon végigfutott a hideg.
A harmadik nap hajnalán.
Addigra már szinte megszoktam, hogy követ mindenhová. Elneveztem: „Dunigyereknek” — valahogy illett rá.
Ám azon a hajnalon különös zajokra ébredtem.
Mintha valami a ház körül ólálkodna. Az ablak alatt kaparás, odakint pedig egy mély, rekedt morgás hangzott fel, amitől Dunigyerek a konyhába rohant, és olyan hangot adott ki, amilyet még soha: csipogás és morgás keverékét, tele rémülettel.
A kapu mögött árnyék mozgott.
– Mi folyik itt…? – suttogtam.
Dunigyerek ekkor rám nézett, és a tekintete nem olyan volt, mint előtte. Mélyebb, érettebb… mintha most mutatta volna meg, milyen is valójában.
A ház falai mellett újabb kaparás. Majd még egy.
Kint valami — vagy valakik — keresték őt.
És én már tudtam:
talán nem véletlenül sodorta hozzám a folyó.
És ami eljött érte… az nem biztos, hogy vissza akarja vinni élve.
A SÖTÉT PART ÁRNYAI.
A hajnali félhomály olyan volt, mintha a világ elfelejtett volna rendesen felébredni. A köd nem oszlott, hanem vastagodott, és a kertben álló fenyők törzse körül valami súlyos, lassan kúszó hideg tapadt meg. Dunigyerek a lábamhoz simult, a testét rázta a félelem, amit azelőtt még sosem láttam rajta.
A kapu felől újabb kaparás hangzott. Mély, határozott. Nem egy elveszett kutya kapar így… hanem valami, ami tudja, hogy mit keres.
– Dunigyerek… – suttogtam, és óvatosan felkaptam a padlóról.
A lény nem ellenkezett. A mellkasomnak nyomta az arcát, a kis pikkelyek a hátán hidegen csiklandozták a karom. A ház falai körül a zaj tovább erősödött, mintha több árny suhanhatott volna körbe, vizsgálva a ki- és bejáratokat.
Aztán valaki – vagy valami – felmordult.
Olyan mély hang volt, hogy a poharak megcsendültek a konyhában. Olyan hang, amitől a hideg leizzadtság végigfut az emberen.
A bejárati ajtóhoz léptem és leskelődtem az üveg kis ablakán át. A köd mögött árny alakok mozogtak – alacsonyak, de gyorsak, és a mozgásuk túl összeszedett volt ahhoz, hogy vadállatok legyenek.
Aztán az egyik kiemelkedett a ködből. A sziluettje hasonló volt Dunigyerekéhez… de nagyobb, sokkal nagyobb. Szélesebb mellkas, hosszabb végtagok, és olyan szempár, amely egy pillanatra átdöfött a félhomályon. A fényük vörösen csillogott.
– Te jó ég… – bukott ki belőlem.
Dunigyerek ekkor halkan felvonyított. A hangja tisztán árulkodott: ismerte ezeket a lényeket.
Nem kutyák voltak. Nem rókák. Nem farkasok.
És biztos voltam benne: nem is a mi világunk logikájába tartoztak.
A kapu előtt a nagyobb árny megmozdult, és a hátsó lábaira ágaskodott. Az ajtófélfa megremegett a súly alatt.
Aztán valaki megszólalt a verandán.
– Jóska! Jóska, itt vagy?
Felismertem Tünde hangját.
– Tünde?! – kiáltottam vissza. – Ne gyere közelebb! Valami van a kertben!
– Tudom. Éppen ezért jöttem. – válaszolta, és a hangja egészen közelről szólt már. – Erre futott át valami a házam mögött. Én meg… aggódtam érted.
A kapu melletti árnyak egyszerre rezzentek össze. Mintha a hang megzavarta volna őket. Egy pillanatra hátrébb húzódtak.
– Jóska… – Tünde halkabbra vette a hangját. – Te… te hoztál valamit haza a folyó mellől, igaz?
Megállt bennem a lélegzet.
– Honnan… honnan tudod ezt?
– Láttalak. – mondta egyszerűen. – És tegnap este hallottam is.
A kapu mögötti teremtmények az ajtó felé fordultak, mintha érzékelték volna a beszéd ritmusát, a félelem illatát.
– Tünde… menj haza. – kérleltem. – Ez nem játék.
– Már késő. – suttogta.
A ködben valami megmozdult.
Majd még valami.
Aztán a kapu lassan megnyikordult.
Mintha valaki kívülről óvatosan félretolta volna.
A nagyobb lény kilépett a köd szélére. Most már tisztán látszott: a lábai erősek, az izmai ruganyosak voltak. A bundája sötétbarna, de a gerincén vöröses pikkelyek futottak végig. A fülei hosszúak, a végeik tollszerűen emeletek. A szeme pedig… égett. Mint két parázs.
Odabent Dunigyerek a karomban felnyújtotta a fejét, és olyan hang jött ki belőle, amelyet azelőtt még sosem hallottam: fájdalmas, síró, hívó hang.
A nagy lény válaszul morgott. Nem fenyegetően — inkább… türelmetlenül.
Mintha azt mondaná: add vissza, ami az enyém.
Aztán Tünde előrébb lépett a ház oldalánál.
A lények abban a pillanatban ráförmedtek, és előrehajoltak, mint akik készülnek ugrani.
– Nem! – kiáltottam, és a bejárati ajtót feltéptem.
Kirohantam a verandára, Dunigyereket szorítva a mellkasomhoz.
A nagy lény azonnal rám kapta a tekintetét. A szeme tágra nyílt, és egy halk morgás futott végig a testén. A többi árnyék mögötte mozgott, mint egy falka, amely várja a jelet.
Amikor Dunigyerek meglátta őket, újra felvonyított. A hangjában benne volt minden: félelem, fájdalom, és valami más… valami mélyebb, amit nem tudtam megfejteni.
Ekkor Tünde mellém ért, és halkan megszólalt:
– Jóska… az a kicsi… talán nem véletlenül került hozzád.
– Úgy érted…?
– Úgy, hogy talán menekül. – mondta. – Talán a sajátjai elől. Vagy valami sokkal rosszabb dolog elől.
A falka vezére ekkor mélyen, fenyegetően felmordult. A hang hullámai szinte megremegtették a verandát.
Dunigyerek pedig a karomban megremegett, majd lassan, félénken kinyújtotta feléjük a kis mancsát.
Mintha meg akarna szólalni. Mintha mondani akarna valamit.
A nagy lény előrelépett egyet.
A feszültség olyan volt, hogy a levegő is megroppant.
És akkor…
A falu távoli végén, a gyár irányából hirtelen felbőgött egy éles, fémes sziréna.
A lények riadtan felkapták a fejüket.
A nagy vezér még egyszer rám nézett — vagy talán Dunigyerekre — aztán egyetlen, hangtalan ugrással eltűnt a ködben. A többiek követték. Néhány másodpercen belül nem maradt utánuk más, csak a fenyők között reszkető, hideg köd.
A csend pedig olyan váratlanul állt be, mintha valaki egy gombnyomással kikapcsolta volna a világ zaját.
Tünde rám nézett.
– Jóska… mi a csudát hoztál te haza?
Lenéztem a karomban kuporgó lényre. Dunigyerek rám nézett kimerült, fénylő szemeivel — és abban a pillanatban megértettem:
Akármi is volt odakint, ami érte jött…
nem csak úgy akarta visszavinni.
Hanem kellett neki.
És valószínűleg ezért menekült el tőlük.
De miért?
Miért szökik el egy teremtmény a saját fajtájától?
És legfőképp…
Miért pont hozzám került?
Dunigyerek remegett még pár másodpercig, aztán a nyakamhoz bújt. Úgy simult hozzám, mint egy kisgyerek, aki azt mondja:
„Csak nálad vagyok biztonságban.”
A FOLYÓ EREDETE.
A köd lassan oszladozott a kertben, de a csend nem hozott megkönnyebbülést. Mintha a levegő még mindig őrizte volna annak a falka-vezérnek a morgását. Dunigyerek a karomban reszketett, és még percekig nem mertem megmozdulni. Csak Tünde állt mellettem, szorosan összefont karokkal, az arca sápadt volt, de a szeme elszántan villant.
– Ez… természetellenes – szólalt meg végül. – Ezt te is látod, ugye?
– Már tegnap óta… – feleltem rekedten. – Csak reméltem, hogy rosszul gondolom.
– És te… tényleg hazahoztad ezt a… valamit? – kérdezte, és melegen, mégis félve nyúlt Dunigyerek irányába.
A kicsi óvatosan megszimatolta Tünde ujjait, majd finoman az ölébe dőlt, mintha azt mondaná: “Bízom benned.” Tünde elérzékenyült, de láttam rajta, hogy remeg a keze.
– Mesélj… mi történt valójában, amikor megtaláltad. – kérte.
Leültem a tornácra, Dunigyereket az ölembe fektettem, és elmeséltem mindent: a sárkupacot a folyónál, a furcsa szőrt, a pikkelyeket, és azt a különös, csilingelő hangot, amely nem hasonlított semmire, amit valaha hallottam.
Amikor befejeztem, hosszú csend telepedett közénk. Aztán Tünde halkan megszólalt:
– Jóska… ismerem ezt a lényt.
A szívem nagyot dobbant.
– Hogy érted, hogy ismered…?
– A nagyanyám mesélt róluk gyerekkoromban. Azt mondta, régen éltek ilyenek a Rába mentén, még mielőtt a gyárat felhúzták volna. Ő „Vízkölyköknek” hívta őket… kicsi, csillogó szemű, félénk teremtmények, akik a mocsarak és a mély árnyékok lakói voltak. Lágy hangjuk van, olyan, ami az ember lelkéig hat.
Végignéztem Dunigyereken: a bundáján ragyogtak a hugyszínű pikkelyek, a tekintete tisztán, értelmesen figyelt.
– Azt mondják – folytatta Tünde –, hogy a Vízkölykök őrzőlények voltak. Gondoskodtak a víz tisztaságáról, a halakról, a nád lakóiról. A természet velük volt egyensúlyban. De amikor az üzem felépült… eltűntek.
– Te azt állítod, hogy… – kezdtem óvatosan. – Hogy ez egy legenda, ami most hirtelen valóság?
Tünde vállat vont.
– Miért ne lehetne valóság? – nézett körbe a felázott kertben. – Te éppen most hoztál haza egyet.
A szavak elnémítottak. Egy pillanatra elhittem, hogy talán tényleg egy mítosz kicsinye szuszog az ölemben. De valami más, sokkal aggasztóbb érzés motoszkált bennem.
– Tünde… ezek a lények, akik ma megjelentek… ők nem úgy néztek ki, mint amiről meséltél. Ők… vadak voltak. Fenyegetők.
– Mert elvadultak. – mondta Tünde. – A nagyanyám szerint, ha a víz megbetegszik, ők is megbetegszenek. Nem bírják a szennyezést. Ők a folyó tükrében élnek: ha a víz tiszta, ők is szépek és kedvesek.
A gyomrom görcsbe rándult.
A gyár.
A hulladék.
A bűz.
A titkos csövek, amelyekről mindenki csak pletykál.
Talán nem véletlen, hogy akkor találtam rá Dunigyerekre, amikor legutóbb a gyárban böhöm nagy szivárgást jelentett egyik kolléga.
Talán a folyó már ordít a betegségtől.
És ezek a lények… mindössze a következményei.
Másnap a gyárban.
A szorongás egész éjjel nem engedett aludni, így kimerülten értem be a műszakra. A folyosón Laci, a műszakvezető jött szembe velem, ideges arccal.
– Jóska! Hallottad, mi történt az éjjel? – kérdezte kapkodva.
– Mi? – próbáltam természetesnek tűnni.
– A kerítésnél… valami rágta a dróthálót. Mély, nagy karmokkal. A kamerák meg is hibásodtak. A biztonságiak azt mondják, láttak mozgást, de elmosódott volt minden.
A torkom elszorult.
– A vezetőség ki akarja vizsgálni – folytatta Laci. – Sőt, azt is hallottam, hogy felbérelnek valami vadászt. Valamit… el akarnak kapni.
A szívem kihagyott egy ütemet.
– És szerintük mi lehet az? – kérdeztem óvatosan.
– Nem mondják… – húzta össze a szemét Laci. – De tegnap a harmadik északi tartálynál is volt valami. Karmolásnyomok. Mélyek. A betonban.
Nem szóltam semmit. Belül azonban valami összeroppant.
Dunigyerek tegnap éjjel megszökött pár percre.
Amikor visszajött, sáros volt a lába. Azt hittem, csak a kertben járt. De mi van, ha nem?
Mi van, ha a gyár körül ólálkodó falka az ő nyomát követte, és nem engem?
Mi van, ha a gyár vezetősége már tud valamit, amit mi nem?
Dunigyerek döntése.
Amikor délután hazaértem, Dunigyerek nem rohant elém, mint máskor. Csend volt a házban. A levegő feszült.
– Kicsi…? – hívtam óvatosan.
A fürdőszoba ajtaját nyitva találtam. A kád szélén ült, farkát behúzva, és a tekintete olyan mély bánatot tükrözött, hogy összeszorult a szívem.
– Vissza akarsz menni… ugye? – kérdeztem.
Dunigyerek felnézett rám, és olyan csilingelő hangot adott ki, amitől könnybe lábadt a szemem. A hangja tele volt kettősséggel: mintha azt mondaná “köszönöm”, de azt is: “mennek értem”.
A mellkasa gyorsan emelkedett, és mintha valami szín játszott volna a pikkelyein. Az arcát finoman a kezemhez nyomta.
– Nem akarom… – suttogtam. – Nem engedlek vissza oda, ahol ilyenek várnak rád.
De ekkor… mintha különös melegség áradt volna át a testemből a tenyerembe. Dunigyerek lehunyta a szemét, és a homlokát az enyémhez érintette. Olyan érzésem volt, mintha néhány képet látnék – nem tisztán, csak villanásokban:
A folyó mélyét.
A beteg víz árnyát.
A falka szenvedését.
És egy kicsi lényt, aki a felszínre menekül, hogy valaki megmentse.
– Te… – suttogtam reszketve –, te valamit mutatsz nekem?
A lény lassan elhúzódott, és egy halk sóhajjal válaszolt.
Tünde ekkor toppant be az ajtón.
– Jóska… a falu végén… újra látták őket. – mondta zihálva.
A szívem megpattant.
– Nem hagyom, hogy elvigyék! – vágtam rá.
Tünde megragadta a karomat.
– De talán neki… vissza kell mennie. – mondta fájdalmas halkan. – De nem egyedül.
– Mit beszélsz?
Tünde szeme megtelt könnyel.
– Talán te vagy az egyetlen, akiben megbízik. És egyetlen, aki képes lehet… megállítani, ami a folyóval történik. Ha a falka beteg… a folyó is az. Ha a folyó meggyógyul, ők is meggyógyulnak.
A mondat súlya rám zuhant.
Dunigyerek halkan csipogott. Mintha igazolná.
– Akkor… – nyeltem nagyot –, akkor indulunk.
A kicsi rám nézett. A tekintete végre nem félt. Inkább olyan volt… mint aki hazamegy.
A folytatás?
A folyó partján vár ránk a falka.
És az igazság, amit nem biztos, hogy túl akarok élni.
A VÍZ HÍVÁSA.
A falu peremén sűrűsödött a köd, mintha az egész táj vissza akarná tartani azt, ami a folyó felé várt ránk. A levegő fémes volt és nyirkos; minden lépésnél úgy éreztem, mintha a föld maga is figyelne.
Dunigyerek a karomban ült, szorosan a mellkasomhoz simulva. A teste meleg volt, de a remegése egyre gyengébb. Talán elfáradt… talán felkészült… vagy talán már nem félt. Tünde mellettem lépkedett, kezében egy régi zseblámpával, amit még az édesapjától örökölt. A fény alig hatolt be a ködbe.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte halkan.
– Nem. – feleltem őszintén. – De nincs más választásunk.
Tünde bólintott, és továbbmentünk. A folyó felől furcsa zaj hallatszott: csobbanás, morgás, mintha a víz alatt valami mozdult volna. A köd lassan szétnyílt előttünk, és akkor megpillantottam őket.
A falkát.
Tucatnyi lény állt a part mentén, különböző méretekben: volt köztük kisebb, görnyedtebb, és voltak magasak, erősek, szinte félelmetesen izmosak. Bundájuk sötét volt, a pikkelyek pedig a hold rosszullévő fényében vöröses fényt vertek vissza. Mind egy irányba fordultak:
Felénk.
A vezér előrébb lépett. A szemei parázsként izzottak, de most… mintha több lett volna bennük, mint fenyegetés. Mintha kétség és fájdalom keveredett volna a tekintetében.
Dunigyerek lassan kimászott a karomból, és a farkát maga mögé csapva elindult feléjük. A falkavezér halk, vibráló morgást hallatott – nem támadót, nem dühöset… hanem felismerőt. A többiek elnémultak.
A vezér lehajtotta a fejét.
Mintha üdvözölné.
– Ő a gyermekük. – suttogta Tünde. – Látod?
Éreztem, hogy a torkom összeszorul.
A kicsi odament hozzájuk, és egy pillanatig azt hittem… ennyi volt. Elfogadják, magukhoz veszik, és én elengedem.
De Dunigyerek ekkor visszafordult.
A szemébe nézett.
És olyan sötét, fájdalmas hang tört elő belőle, amilyet soha nem hallottam.
A vezér felegyenesedett, és lassan oldalra lépett. A mögötte álló lények szétnyíltak, és feltárult közöttük a folyó partjának egy része, ahol a víz feketén bugyborékolt, mintha valami élő állna a mélyben.
A víz fölött sűrű gőz emelkedett, és ahogy közelebb hajoltam, megéreztem: a szaga savanyú, fémes, beteg. A felszínen habzott valami sűrű, szürkés iszap, amelyet a gyár csövei évek óta engedhettek a vízbe.
És akkor megértettem.
– A falkát ez pusztítja. – mondtam ki. – A szennyezés. A tartályokból szivárgó méreg. Ezért torzultak el. Ezért lettek vadak.
Tünde bólintott, és lehajolt a víz fölé.
– És ezért szökött el a kicsi. – tette hozzá halkan. – Tudta, hogy a falka haldoklik. Ő még fiatal volt… még képes volt menekülni.
Dunigyerek ekkor a víz fölé állt, és halk, hívó csilingelést hallatott. A hangja végigszaladt a part mentén, és a falkatagok mintha egyszerre rezzentek volna össze. A vezér előrelépett, és a mellkasából mély, rezgő hang tört elő – válasz.
– Kommunikálnak. – lehelte Tünde. – Talán… tanácsot kérnek tőle. Talán ő… valami több.
A víz ekkor hirtelen fodrozódni kezdett. A buborékok erősebben törtek fel, majd a part mentén váratlanul sötét vörös fény derengett a sekély víz alatt. Mélyről jött. Olyan mélyről, amit az emberi szem ritkán lát.
A falkavezér ekkor rám nézett.
Pont rám.
És egyetlen, mély, fájdalmas morgással felém lépett.
– Mit akar? – kérdeztem halkan.
Dunigyerek odaszaladt hozzám, és a lábamhoz dörgölődött, majd újra a víz felé nézett. A bundája fényleni kezdett, és mintha a pikkelyek közt valami halvány, aranyló fény derengett volna.
Rám nézett.
A tekintetében ott volt minden: félelem, fájdalom… és kérés.
„Segíts.”
– Neked… be kell menned a vízbe? – suttogtam.
A kicsi sóhajtott egyet.
Nem volt kérdés.
– Tünde… – fordultam a barátnőmhöz –, ha nem jövünk vissza…
– Gyere vissza. – felelte elszoruló hangon. – Kérlek.
Megráztam a fejem.
– Itt nem én számítok.
Tünde könnyezett.
– Tudom.
Lehajoltam Dunigyerekhez, tenyérbe fogtam az arcát. A bundája meleg volt, puha. A kis teste remegett – nem félelemtől, hanem mély, veleszületett kötelességtől.
– Gyere. – suttogtam.
Beléptem a folyóba.
A víz először dermesztő volt, majd égetni kezdett, mintha apró tűk szúrták volna a bőröm. Dunigyerek egy halk hangot adott, és mellettem úszni kezdett. A falkavezér is követte, majd az egész falka lassan a vízbe ereszkedett.
A mélységben vörös fény derengett, és ahogy közelebb értünk, egy óriási, sötét, lüktető massza derengett fel. Mintha a folyó szíve lenne – egy beteg, tályogos, mérgezett szív.
A falkavezér felmordult, Dunigyerek pedig a massza felé úszott.
A kicsi fénye erősödött.
Fénylett, világított.
A pikkelyei aranyló ragyogásba borultak.
És akkor…
Megértettem.
Ő volt az utolsó tiszta erejű közülük.
Az egyetlen, akiben még ott volt a folyó ősi esszenciája.
Az egyetlen, aki meg tudja gyógyítani.
– Csináld. – mondtam remegve.
A kicsi rám nézett egy utolsó hosszú pillanatig. A tekintete tele volt hálával. Szeretettel. Búcsúval.
Aztán belevetette magát a mélybe.
A fény berobbant.
A víz felizzott.
A beteg tömb felhasadt, sistergett, majd fekete, olajos gőz tört ki belőle, és a felszínről örökre eltűnt.
A fény erősödött… majd hirtelen elhalványult.
A víz kitisztult.
A parton a falka tagjai lassan felegyenesedtek. A pikkelyeik színe tompa barnából újra élénk, mély vörössé vált. A szemük tisztult. A tekintetük szelídült.
Egy pillanatra csend lett.
A falkavezér kilépett a partra.
Rám nézett.
Majd mélyen leengedte a fejét – nem fenyegetésből.
Hanem tiszteletből.
A falka egyesével követte a példáját.
Aztán lassan, hangtalanul eltűntek a fák között.
A víz tiszta volt.
Majdnem átlátszó.
A holdfény ragyogott rajta.
Ekkor éreztem meg a fájdalmat.
Dunigyerek eltűnt.
– Dunigyerek…? – suttogtam kétségbeesetten. – Hol vagy?
De csak a folyó válaszolt… csendesen, békésen.
Tünde mellém ért, és megszorította a vállam.
– Megmentette őket. – mondta halkan. – És a folyót is.
– De… én… – a hangom elcsuklott.
Tünde behunyta a szemét.
– Tudta, hogy ez lesz az ára. A Vízkölykök nem élnek soká, ha túl sok sötétség éri őket. De ő… elég volt ahhoz, hogy meggyógyítsa a világot, ami őt teremtette.
A víz ekkor finoman fodrozódott.
És a felszínen…
egy apró, aranyló pikkely lebegett.
Dunigyerek utolsó ajándéka.
Felvettem. Meleg volt.
És valamiért… soha többé nem hűlt ki.
EPILÓGUS.
A gyár szivárgása megszűnt – vagy inkább megszüntették, amikor a vizsgálatok ikonikus problémákat tártak fel. A faluban senki sem beszélt a falkáról; talán nem is hitték volna el. A folyó ma tisztább, mint valaha.
A pikkely a polcomon áll egy kis üvegcsében.
Esténként néha halványan felragyog.
És olyankor…
esküszöm, hallom azt a lágy, csilingelő hangot.
Azt, amivel egy apró lény egyszer azt mondta:
„Köszönöm.”
És bár a folyó partján már nem látom viszont…
mégis érzem:
Dunigyerek hazatért.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 19. (szerda), 08:37
