A Milliárdos hazugsága... menyasszony egyetlen éjszakára
A KÉRÉS.
Amikor meghallotta, hogy a szülei váratlanul Budapestre érkeznek, a gazdag üzletember megállt az irodája közepén, és percekig csak bámulta a panorámaablakon túl gomolygó januári ködöt.
/Bársony Olivér nem tartozott azok közé, akiket könnyű kizökkenteni\./
„Hozd el a barátnődet vacsorára, kisfiam. Annyira kíváncsiak vagyunk rá.” – Így szólt az üzenet, amelyet az anyja küldött.
Az a nő, aki egész életében mindent jobban tudott nála.
És akinek – Olivér ezt pontosan tudta – lehetetlen hazudni.
Csakhogy barátnője nem volt. Jó ideje nem. Minden kapcsolata elfogyott mellette, mint gyertya a huzatban. Tudták, hogy nem nyílik meg, hogy nem engedi magát szeretni, hogy túl sok falat húzott maga köré.
Vagy hogy túl sok pénz állt mögötte.
Aznap este azonban – élete talán legkülönösebb döntésével – egy nő elé lépett a Nyugati téren, akit még ő maga sem tudott hova tenni.
A metrólejáró előtt a szél úgy tépte a kartonlapot, mintha kitépné a kezéből.
A nő sovány volt, csontos, kabátja ujján átszúrta magát egy cérnaszál, a bokája fölött foszlott a nadrág. De ahogy énekelt, olyan volt, mint aki minden összezsugorodott életet maga köré terít, hogy melegen tartsa.
„Egy új nap mindig kezdődhet szépen” – szólt rekedt hangja, amely mégis élet volt, dac, lélek.
Olivér csak állt, kezében a kosztümös telefonja, és nem tudott továbblépni.
– Hogy hívnak? – kérdezte végül váratlanul.
A nő felpillantott, hunyorogva a hirtelen fényre.
Sötét, sűrű szempillák alatt olyan tekintet villant fel, amilyet Olivér még sosem látott.
Kopott, fáradt, de valahogy mégis… büszke.
– Miért kérdezed? – vonta össze a szemöldökét a nő. – A név nem ad enni.
– Nem. – Olivér halvány mosolyt eresztett meg. – De segít eldönteni, hogy megszólítsalak-e újra.
A nő sóhajtott, és arrébb húzta a gitárt, mintha védené.
– Réka – mondta végül. – Pécsi Réka.
– Köszönöm – biccentett Olivér. – Én pedig azért kérdeztem, mert… szükségem lenne valakire egyetlen estére.
A nő szeme elkerekedett, majd gyanakvóvá vált.
– Akkor rossz nőhöz jöttél. – A hangja metsző volt. – Nem árulom a testem.
– Nem is azt kérem.
Olivér ekkor értette meg, hogy az egész helyzet mennyire valószerűtlen.
Egy milliárdos a város egyik legforgalmasabb csomópontján áll, és egy hajléktalan nőnek magyaráz.
– Csak annyit kérek – folytatta óvatosan –, hogy vacsorán… eljátsszad a menyasszonyomat.
Réka arcába egyszerre futott szégyen, düh, értetlenség.
– Megőrültél? – csattant fel. – Én? Tegnap még maradék levest kunyeráltam a Délinél! Mit gondolsz, mivé tudsz engem varázsolni egy este alatt?
Olivér lassan, megfontoltan csukta be a száját.
Egyik kezével a kabátja zsebébe nyúlt, és odalépett közelebb.
A tömeg körülöttük meg sem rezzent, senki nem törődött velük, mintha az egész város vak lenne rájuk.
– Réka. – A hangja most halk volt, emberi, őszinte. – Nem varázsolni akarok rajtad. Csak… szükségem van valakire, aki nem játssza meg magát. Akinek nincs szüksége hazugságokra.
A nő elnevette magát. Rövid, keserű hangon.
– Nem játszani akarod, hogy szerelmes vagy belém, hanem hogy létezik valaki, aki elvisel téged?
Olivér nem is próbált védekezni.
– Igen – ismerte el. – Talán pontosan erről van szó.
Réka felsóhajtott, és megvakarta a homloka mellett kibújó tincset.
– És mégis, miért én?
– Mert amikor énekelsz… – Olivér megköszörülte torkát. – … akkor úgy nézel ki, mint aki még mindig bízik valami jóban. Annak ellenére, amin keresztülment.
Réka erre már nem felelt.
Csak a kartonlap szélét gyűrte, mintha az tartaná egyben.
Olivér ekkor mondta ki azt a mondatot, amely mindent eldöntött:
– Amit fizetek, abból fél év alatt is talpra állhatsz.
A nő szeme egy pillanatra kipattant. De nem a pénz miatt.
Hanem mert rájött, hogy a férfi komolyan gondolja.
Hosszú csend ereszkedett közéjük. Végül Réka halkan megszólalt:
– Miért? Miért pont most, miért pont velem?
Olivér félrenézett, a villamos csilingelése távoli visszhangként szelte ketté a pillanatot.
– Mert holnap este itt lesznek a szüleim – mondta lassan. – És egész életemben azt kívántam, bárcsak egyszer olyasvalakit mutathatnék be nekik… aki nem a pénzemet látja bennem.
Réka erre csak ennyit felelt:
– Nem tudom, képes leszek-e rá. De… megpróbálom.
És ezzel minden megváltozott.
A „Duna Palace” szállodában, ahol Rékának szobát foglaltak, a nő tétován állt a tükör előtt.
A kabátját már rég elvették, a haját megmosták, és egy fiatal sminkes lány úgy formálta át a tekintetét, hogy attól Réka a saját arcát sem ismerte fel.
A tükörképben egy nő állt.
Egy gyönyörű nő.
Egy olyan nő, aki valaha talán lehetett volna.
A ruha sötétzöld volt, mély árnyalatú, mint a késő őszi erdők. Lágyan simult a testéhez, de nem hivalkodott.
A szemében még mindig bizonytalanság bujkált.
Amikor Olivér belépett a szobába, megállt az ajtóban, és Rékára nézett.
– Hihetetlen… – suttogta.
– Ne mondd, hogy szép vagyok – szólt Réka gyorsan. – Attól nem leszek más.
– Nem is azt akartam mondani. – Olivér a nyakkendőjét igazította meg. – Csak azt, hogy… mostanra már elhiszem, hogy menni fog.
Réka kiegyenesedett.
– Sikerülni fog? – kérdezte halkan. – Tényleg elhiszed?
Olivér hosszasan a szemébe nézett.
– Te vagy az első ember, akitől az anyám nem érezné azt, hogy szerepet játszik.
Réka félmosollyal felelt:
– És ha kiderül?
– Nem fog.
Olivér magabiztos hangja mögött valami gyermeki remény remegett.
Az étteremben minden olyan volt, mint egy finoman komponált díszlet.
Kristálycsillárok, halk zongoraszó, hófehér abroszok.
Réka úgy érezte magát, mintha egy idegen életbe csöppent volna, és minden lépése alatt beszakadhatna a padló.
Olivér szülei már az asztalnál ültek.
Az apja, Bársony László – nyugodt, mély hangú férfi, aki mintha mindig keveset beszélt volna, de akkor fontosat.
Az anyja, Júlia – szigorú, elegáns nő, akinek egyetlen tekintete képes volt megállítani az időt.
Amikor Réka belépett, az anya két pillanatig mozdulatlanul nézte.
Azután elmosolyodott – vagy legalábbis annak tűnt.
– Örülök, hogy megismerhetlek, kedvesem – mondta csengő hangon. – Mesélj… hogyan találkoztatok?
Réka megérezte, hogy a gyomra összerándul.
Olivér pedig tudta: most kezdődik minden.
AZ ESTI ELŐADÁS.
– Mesélj… hogyan találkoztatok? – ismételte az anyja, miközben letette a borospoharat. Ujjai hosszúak, vékonyak voltak, mint a hegedű vonója, amivel egy rossz hangot is el lehet törni.
A kérdés olyan természetességgel csattant el, mintha csak azt érdeklődné, milyen idő lesz holnap.
Mégis, Réka szíve a torkába ugrott.
„Most hazudsz először nekik” – visszhangzott benne Olivér figyelmeztetése a szállodai szobából. – „De csak annyit mondj, amit még elbírsz. Nem kell nagy történetet kitalálnod. A csendet ők majd úgyis kitöltik a saját fantáziájukkal.”
Réka veszített már sok mindent. Otthont, munkát, biztonságot. De a saját hangját még soha nem adta el. Most először kellett mást mondania, mint ami a torkában forrt.
– Egy dal miatt – szólalt meg végül halkan. – Énekeltem az utcán.
Júlia szemöldöke megrebbent.
– Az utcán? – kérdezte, mintha azt mondták volna neki: a Dunában.
Olivér nyugodt hangon szúrta közbe:
– Anyu, tudod, hogy néha megállok zenészeknél. Réka hangja… különleges.
Réka oldalra pillantott. Nem számított rá, hogy Olivér ilyen könnyedén vállalja fel azt, amit a legtöbb ember szégyellni szokott: hogy megáll egy hajléktalan gitárosnál.
Júlia ajka széle azonban éppen csak megrezdült. Nem bólintott, nem mosolygott, csak visszagörbítette a kezét az evőeszköz fölött.
– Miből élsz, kedvesem? – fordult újra Rékához. – Vagy… mivel foglalkoztál korábban?
„Hazudj. De ne teljesen.” – visszhangzott Olivér szinte hallható hangja Réka fejében.
Nyelt egyet.
– Egy ideig… pultos voltam egy kávézóban – kezdte. Ez igaz volt. – Aztán jött egy rossz döntés a főnök részéről, bezárt a hely, és én… kiestem a rendszerből. Azóta… többnyire zenélek.
László, aki eddig csendben figyelte, finoman bólintott.
– Melyik kávézó volt az? – kérdezte barátságos érdeklődéssel.
Réka szeme előtt felvillant a kis pécsi presszó, az olcsó kávé illata, a gép zúgása, a törzsvendégek nevetése. Aztán az a nap, amikor a tulaj eladta a helyet, és senki nem hívta be őt többé.
– Pécsen volt – mondta. – Már nem létezik.
– Pécsről jöttél Budapestre? – húzta össze szemeit Júlia. – És itt találtad meg… Olivért?
Réka észrevette, hogy az „itt” szó olyan élesen csilingel, mintha azt mondaná: „ez alatt a szint alatt”.
– Ő talált meg engem – felelte. – Én csak… játszottam.
Olivér ajkán tényleg megjelent egy igazi mosoly.
– A dal, amit akkor énekeltél… – fordult Rékához. – Az miről szólt?
Réka érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul. A dal, amit akkor énekelt, évekkel ezelőtt született, egy padláson kuporogva, amikor már semmiben nem hitt. Egy sor különösen beléégett:
„Ha már mindenem elvetted, miért hagytad meg a hangom?”
Ha ezt most kimondja, lebukik.
Ha más dalt hazudik, akkor önmagának hazudik.
– Arról – kezdte lassan –, hogy néha a legnagyobb ajándék az, ha még mindig képes vagy felkelni reggel. Akkor is, ha nincs hová menned.
Az asztal fölött csend ereszkedett.
A közeli zongorán halk, régi sanzon szólt, a pincér távolról figyelmeztetőn pillantott feléjük: érzi, amikor egy asztal körül megfeszül a levegő.
László törte meg először:
– Ez szép gondolat.
Júlia azonban nem engedett.
– És te – fordult a fiához – mikor döntötted el, hogy bemutatod nekünk? Hiszen, ha jól sejtem, ez… friss kapcsolat.
Olivér szeme sötétebb árnyalatot vett fel, ahogy az anyjára nézett.
– Mikor jött az üzeneted, hogy holnap itt vagytok – mondta. – Úgy éreztem… most vagy soha.
– Érdekes – jegyezte meg az anyja, ujjaival a borospohár szárát forgatva. – Az elmúlt években, amikor kérdeztük, mindig azt mondtad, hogy „majd egyszer”. És tessék… „egyszer” ma este lett.
– Az ember néha hirtelen meri csak kimondani, amit addig halogatott – vágta rá Olivér. – Főleg, ha azt kéri rajta számon, akitől a leginkább tart.
Réka levegőt is alig mert venni.
Érezte, hogy itt nem csak róla van szó. Nem csak róla szól ez az este.
Valójában nem is róla szól, hanem két emberről, akik sosem tudtak igazán beszélni egymással.
– És mivel foglalkozol mostanában, Réka? – kérdezte váratlan puhasággal Júlia. – Nem hinném, hogy hosszú távon az utcán szeretnél gitározni.
A kérdésben ott bujkált a vád: „remélem, nem az én fiam pénzén élsz”.
Réka megszorította az ölében összefűzött ujjait. Érezte a selyem ruha alatt az ujjak szinte sebesre száradt bőrét.
– Mostanában… – kezdte óvatosan – próbálok visszakerülni a normális életbe. Többnyire alkalmi munkákat vállalok, de… a zene az egyetlen, amit igazán a magaménak érzek.
– A fiam… – vágott közbe Júlia, és most már fel sem nézett a tányérról – bizonyára felajánlotta a segítségét.
Réka hirtelen úgy érezte, mintha lángra kapna az arca.
„Mit kell mondanom? Ezt nem beszéltük meg.”
Olivér azonban belépett a mondat közepébe.
– Anyu – mondta higgadtan, de érezhetően határozottabban –, ha a segítségnyújtás számodra vád, akkor rossz világban élünk.
László felnézett, arcán halvány mosolyrajzolat suhant át.
Mintha örülne, hogy a fia végre nem hátrál meg.
Júlia szeme szűkebbre húzódott.
– Nem vád – felelte szárazon. – Csak nem szeretném, ha valaki… kihasználná a jóhiszeműségedet.
Réka ekkor már nem bírta tovább.
– Asszonyom… – szólalt meg, hangja egyszerre remegett és csengett. – Nekem nem a pénze kellett. Nem is… nem is kértem tőle semmit. Ő jött oda hozzám. És… – vett egy mély levegőt – …és életemben először nem azt kérdezte, mennyibe kerül a gitárom, hanem hogy hogy hívnak.
Júlia ekkor először nézett rá valódi érdeklődéssel. Nem gyanakvással, nem elutasítással – hanem valami nehezen felismerhető csodálkozással.
– És te… miért mentél bele ebbe az egészbe? – tette fel a kérdést. – Nem tűnsz olyannak, aki könnyen eljátssza, hogy más, mint aki valójában.
Réka szíve ekkor szakadt kétfelé.
Mert pontosan ez volt a helyzet: ő tényleg nem ilyen.
És mégis, most itt ül, ebben a ruhában, ebben a szállodában, és olyasmit játszik, ami soha nem volt az övé.
– Mert azt mondta… – nyelte le a görcsöt a torkában – …hogy abból, amit fizet, talpra állhatok. Hogy lesz időm munkát keresni, szobát bérelni. Hogy nem kell minden reggel azon gondolkodnom, honnan lesz kenyerem.
Az asztalnál dermedt csend lett.
Réka érezte, hogy ezzel túllépett a megbeszélteken. Nem csak annyit mondott, hogy „találkoztunk, megszerettük egymást”.
Kinyitott egy ajtót, amin már nem lehetett visszamenni.
Olivér mély levegőt vett.
– Ennyire őszinte lenni… – motyogta alig hallhatóan – …ezt nem kérhetem számon rajtad.
László lassan letette a villát.
– Tehát… – foglalta össze halkan – …a fiam fizetett neked azért, hogy ma este eljátszd a menyasszonyát.
Nem volt harag a hangjában. Inkább valamiféle szomorú lassúság.
Réka lesütötte a szemét.
– Igen – suttogta. – De nem azért jöttem, hogy becsapjam magukat. Hogy… pénzért szerelmet játsszak. Fogalmam sem volt róla, hogy milyenek maguk. Csak azt tudtam, hogy éhes vagyok… és fázom. És hogy… – felnézett, tekintete most már összefutott Júliáéval – …hogy legalább egyszer szeretnék úgy ülni egy asztalnál, hogy nem néznek át rajtam.
Júlia arcán akkor történt valami. Nagyon apró, szinte észrevehetetlen változás.
Mint amikor a jég felületén hajszálvékony repedés jelenik meg: kívülről semmi, de belülről már hallani a roppanást.
– Olivér… – fordult lassan a fiához. – Mondd el, ez igaz?
Olivér felállt. Széke puhán surrogott a padlón.
– Igen – felelte. – Igaz. És mielőtt bármit mondanál: tudom, hogy hülyeségnek tűnik. De… végig úgy éreztem, hogy ha valakinek el kell játszania a menyasszonyomat, legalább olyan legyen, aki magát nem játssza el közben.
– Ezt hogy érted? – kérdezte az apja.
Olivér elmosolyodott, de mosolyában most éles, fáradt vonások jelentek meg.
– Apám, egész életemben olyan nőket mutattatok nekem, akik… – kereste a szavakat – …tökéletesek voltak minden szempontból. Jogászok, közgazdászok, orvosok, balerinák. Csak egy valami hiányzott belőlük: hogy engem nézzenek, ne a nevemet. Nem a cégcsoportot, nem a bankszámlát. Engem.
Szavai végigúsztak az asztal felett, és lecsapódtak minden tányér szélére.
– És te úgy gondoltad – szólalt meg halkan Júlia –, hogy egy hajléktalan lány nem lehet érdekből melletted.
– Úgy gondoltam – bólintott Olivér –, hogy akinek semmije sincs, annál nincs mit megvenni. Csak a saját története van. Ha azt vállalja… akkor már többet tett, mint bármelyik mosolygó diplomás.
Réka enyhén oldalra billentette a fejét.
A szívében egyszerre futott végig melegség és fájdalom.
„Te tényleg látod bennem az embert” – gondolta. – „És én… eljátszom, hogy valaki más vagyok. Micsoda irónia.”
Az anya hosszú pillanatokig nézte a fiát, majd Rékát. A szeme mögött régi történetek mozoghattak, kimondatlan félelmek, vágyak, csalódások.
Végül lerakta a szalvétát, és lassan felállt.
– A vacsorát befejezzük – mondta szárazon. – Nem vagyok éhes.
A mondat egyszerre volt ítélet és menekülés.
– Júlia… – emelkedett fel László is, óvatosan a karja felé nyúlva.
– Jól vagyok – hárította le az asszony. – Csak… időre van szükségem.
Ezzel hátat fordított, és kecses, mégis merev léptekkel elindult kifelé az étteremből.
Olivér nem ment utána.
Csak állt, és nézte, ahogy az anyja alakja egyre kisebb lesz a csillárok fényében.
Réka ekkor érezte, hogy a gyomra lassan elernyed. Már nem a saját lelepleződésétől félt, hanem ettől a családtól, amelyben mindenki másképp magányos.
Az este további része már nem volt vacsora.
Maximálisan feszült levegő volt, csendben maradt borospoharak, meg nem érintett desszertek.
– Sajnálom – mondta halkan Réka, amikor Lászlóval és Olivérrel az asztalnál maradtak. – Nem akartam… tönkretenni az estét.
– Nem te tetted tönkre – legyintett László. – Az ilyesmit ritkán egy este teszi tönkre. Ez régi történet.
Olivér Rékára nézett.
– Köszönöm, hogy őszinte voltál – mondta fáradt mosollyal. – Tudom, hogy ennél kevesebbel is megúszhattad volna.
Réka felkacagott, de könnyek csillantak a hangja mögött.
– Pedig azt mondtad, csak egy játék.
– Azt hittem – vallotta be Olivér. – De valahogy… te sose tudsz igazán játszani, igaz?
– Ha játszani kezdek – felelte Réka –, mindig valaki más fizet érte. Többnyire én.
László felállt, és finoman megérintette a fia vállát.
– Mi most elmegyünk a szállodába – mondta. – Anyádnak… idő kell. Holnap reggel beszélünk.
– Jó – bólintott Olivér.
– Réka – fordult a lány felé az apa –, ha egyszer tényleg színpadra állsz, szólj. Szeretném látni, hogyan énekelsz. Nem gitározni láttalak ma, csak… beszélni. És az is elég hangos volt.
Réka arcán halvány mosoly futott át.
– Ha egyszer színpad lesz alattam, ígérem, szólok.
Az idősebb férfi távozott, és magukra hagyta őket.
Olivér és Réka egy ideig csendben ültek.
Végül Olivér felállt, és a szék támlájára akasztotta a zakóját.
– Gyere – mondta. – Menjünk ki a Dunához. Itt bent már túl sok az el nem mondott szó.
IGAZSÁG A HIDAK FÖLÖTT.
A rakparton hideg szél fújt, a víz fekete tükörként ringott, rajta a hidak fénycsíkjai remegtek.
Réka a karjához húzta a kölcsönkabátot, amelyet Olivér dobott rá, amikor kiléptek az étteremből.
– Tudod – szólalt meg a férfi –, ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mennyire törékeny minden. Ha kicsit jobban fújna a szél, talán a hidak sem bírnák sokáig.
– A hidak azért erős dolgok – szorította össze a kabátot Réka. – Az emberek alattuk törnek el.
Megálltak egy ponton, ahonnan egyszerre látszott a Parlament, a Lánchíd és a vár halvány kontúrja.
Budapest ilyenkor úgy nézett ki, mintha egy ünnepi képeslapra rajzolták volna – csak éppen senki nem mesélte el, mennyi könnyet töröltek bele a papírba.
– Haragszol rám? – kérdezte végül Olivér.
– Miért haragudnék? – vont vállat Réka. – Kifizetsz egy estére, kapsz érte egy botrányt. Fair csere.
– Én komolyan kérdezem.
Réka elhallgatott. A víz fölött elszállt egy sirály, hangja éles volt, mint a túlélés.
– Nem haragszom – mondta végül. – Csak… furcsa érzés. Egy nap alatt többet éltem, mint az elmúlt hónapban összesen. Eljátszhattam, hogy valaki vagyok. Aztán visszamegyek a valóságba. Mintha benézhettem volna egy kirakat mögé, de tudom, hogy nem én vagyok a próbababán a ruha.
– Nem kell visszamenned ugyanoda – szólt Olivér halk, mégis határozott hangon. – Megállapodtunk.
– Tudom – bólintott Réka. – És hálás vagyok. De… – a Dunára nézett – … attól, hogy van nálam némi pénz, még nem változik meg minden. Nem törlődik az, ami voltam. Nem lesz hirtelen múlt nélküli a jövőm.
– Nem is kell – felelte Olivér. – Talán pont az tesz olyanná, amilyen vagy.
– Olyanná, aki csak alkalmi munkákat kap, és akitől félnek a főbérlők? – kérdezte keserű mosollyal. – Tudod, hányszor hallottam életemben, hogy „normális előéletű albérlőt keresünk”?
Olivér elhallgatott.
– Nem tudok mindenkinek szólni a városban, hogy legyenek kedvesek máshogy gondolkodni – mondta aztán fáradtan. – De azt megtehetem, hogy… melletted maradok. Hogy segítek, amíg talpra állsz.
Réka felkapta a fejét.
– Ezt hogy érted?
Olivér a korlátra könyökölt, és hosszan figyelte a vizet.
– Amikor ma este ott ültem veled az asztalnál… – kezdte lassan –, megfordult a fejemben egy gondolat, amit nem mertem kimondani. Hátha… hátha az egész nem csak játék lehetne.
Réka elnevette magát. Nem gúnyosan, inkább hitetlenkedve.
– Ne viccelj velem – mondta. – Ma ismertél meg.
– Egész életemben olyanok vettek körül, akiket évek óta ismerek, mégsem tudok róluk semmit – felelte. – Rólad egy este alatt többet tudok, mint róluk összesen. Tudom, hogy éhes voltál. Fáztál. Hogy mégis volt erőd dalokat írni. Hogy vállaltad, hogy hazudsz a szüleimnek, de még a hazugságban is igazat mondtál arról, ki vagy. Amit ma az asztalnál mondtál… attól anyám arcán megrepedt valami.
Réka lassan megrázta a fejét.
– Az emberek szeretik azokat, akik őszinték – mondta. – Egészen addig, amíg az ő kényelmüket nem zavarja az az őszinteség.
– Lehet – felelte Olivér. – De én ma először éreztem, hogy valaki igazán él mellettem. Nem csak… mosolyog a fényképeken.
A csend, ami köztük feszült, most már nem volt fojtogató. Inkább olyan volt, mint egy félig megírt dal közepén a szünet, amikor még egyikük sem tudja, milyen hang következik.
– Figyelj – szólalt meg Réka –, mielőtt még bármit is… félreértenél. Én nem vagyok az a fajta nő, aki belép egy gazdag férfi életébe, és ott marad, mint egy új bútordarab. Nem tudok eljátszani melletted egy másik életet. Ha maradok az életedben… akkor csak úgy, hogy tudod: nekem múltam van. Rossz döntésekkel, hibákkal, menekülésekkel.
– Nekem is van múltam – vont vállat Olivér. – Csak az enyémet drága öltönyök és konferenciák takarják el.
– És biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – nézett rá Réka. – Egy nőt, aki ha leveti a szép ruhát, a testén ott maradnak a hajnalok nyomai, meg a téli éjszakáké a Nyugatinál?
Olivér ekkor elmosolyodott. De ez a mosoly már nem volt bizonytalan.
– Lehet, hogy pont ezt akarom.
Réka félrefordult. A szemében könny csillant.
– Hm. Szép mondatok. Egy filmben biztosan működnének.
– Nem film vagyunk – felelte Olivér. – Talán épp ez benne a jó.
A következő napok furcsán, mégis valahogy természetesen teltek.
Réka nem ment vissza a Nyugati térre.
A szállodai szobát, amelyet eredetileg csak két éjszakára fizettek ki neki, Olivér – minden tiltakozása ellenére – még egy hétre meghosszabbította.
– Nem maradhatok itt – tiltakozott Réka. – Én… nem illeszkedem ide. A recepciós is úgy néz rám, mintha bármikor magammal vihetnék két törölközőt.
– Tegnap este úgy illettél ide, mintha mindig is itt éltél volna – vágta rá Olivér. – Ha valaki, hát te már bizonyítottad, hogy több van benned, mint egy kartondarab a metrólejárónál.
Réka végül beadta a derekát azzal a feltétellel, hogy:
– Amint munkát találok, magam fizetem tovább. Ha nem találok, megyek. Akkor is, ha még maradt a pénzedből.
Olivér beleegyezett. Nem vitatkozott. Tudta, neki ez aprópénz – Rékának viszont tartás.
Közben azonban volt valaki, aki nem tudott napirendre térni az este fölött:
Bársony Júlia.
A harmadik napon, késő délután, amikor Réka épp állásajánlatokat böngészett a telefonján, csippant egy üzenet.
Ismeretlen szám:
„Pécsi Réka, jól gondolom? Itt Bársony Júlia. Szeretném, ha ma este találkoznánk. Nélkül Olivér. Ha vállalja, küldök címet.”
Réka percekig csak bámulta a képernyőt.
„Ez csapda” – villant át az agyán. – „Ez az a rész, amikor a történetben az anya félrehívja a nőt, és megkéri, tűnjön el a fia életéből. Esetleg még pénzt is ajánl cserébe.”
Mégis beírta a választ:
„Rendben. Mikor és hol?”
Az asszony nem sokat késlekedett.
„Ma este 7, Gerlóczy kávéház, galéria. Kérem, ne késsen.”
Réka sóhajtott.
– Na, ez gyors volt – motyogta. – A második felvonás.
A Gerlóczy kávéház galériája csendes volt. A falakon régi fotók lógtak, az asztalokon meleg fényű lámpák égtek.
Júlia ott ült egy sarokban, egy gőzölgő tea mellett – eleganciájából semmit nem vett el a délutáni fény.
Amikor meglátta Rékát, végigmérte. A lány most saját farmerjét és egy egyszerű fekete pulóvert viselt, a kabátja még mindig vékony volt a hideghez. De tartása egyenesebb lett az elmúlt napokban.
Már nem úgy lépett be, mint akit bármikor kidobhatnak.
– Köszönöm, hogy eljött – mondta Júlia, miközben hellyel kínálta.
Réka leült, és ujjaival a csésze alátétjét piszkálta.
– Gondolom, nem a sütemény miatt hívott – mosolyodott el halványan.
– Nem – ismerte el az asszony. – Bár bevallom, régóta nem beszélgettem ilyen helyen valakivel… kettesben.
– Akkor… – kezdte Réka óvatosan. – Talán… jobb, ha rögtön a lényegre tér.
Júlia elmosolyodott.
Nem kegyetlenül, nem fölényesen – inkább fáradtan.
– Maga tényleg őszinte lány – jegyezte meg. – Ez egyszerre zavaró és… üdítő.
Kortyolt a teájából, aztán letette.
– Nem fogok kerülgetni semmit – mondta. – Igen, először arra gondoltam, hogy megkérem: tűnjön el a fiam életéből. Igen, pénzt is szántam erre a célra. Ez így elég őszinte?
Réka bólintott.
– Elég. És… hozta azt a borítékot? – kérdezte féloldalas mosollyal.
– Igen – felelte Júlia, és valóban, a táskájából elővett egy fehér borítékot. Letette az asztalra. – Bátran rákérdez.
– Ha valamire számít az ember, könnyebb elviselni – vont vállat Réka. – De… gondolom, nem ez lesz a vége, különben nem hívott volna ide. Elég lett volna elküldenie a sofőrjét.
Júlia hosszasan nézte őt.
– Maga okosabb, mint ahogy a ruhája alapján bárki gondolná – jelentette ki. – És… sokkal veszélyesebb is, mint a legtöbb mosolygó lány, akit eddig Odahozott hozzánk.
– Nem akarok veszély lenni senkire – felelte Réka halkan. – Élni szeretnék. Csak ennyi.
– Ezt mondta akkor is, amikor azt írta a kartonlapra, hogy „nem alamizsnát kérek, csak egy esélyt”? – kérdezte az asszony.
Réka megdermedt.
– Maguk látták azt a kartonlapot? – kérdezte.
– Nem – rázta meg a fejét Júlia. – De a fiam elmesélte. És ez a mondat… nem hagyott nyugodni azóta sem.
Újabb korty tea, újabb hosszú szünet.
– Nem szeretem beismerni, amikor tévedek – szólalt meg végül Júlia. – Egész életemet úgy töltöttem, hogy előre láttam az embereket. Egy mozdulatból, egy szóból, egy cipőfűzőből meg tudtam mondani, ki hova fog jutni. Maga… nem illeszkedik egyik kategóriámba sem.
– Ez baj? – kérdezte óvatosan Réka.
– Iszonyú kényelmetlen – felelte őszintén az asszony. – De nem biztos, hogy baj.
A borítékra nézett, majd vissza Rékára.
– A fiam… – kezdte –, mindig túl sokat várt magától. És tőlünk is. Ő az a gyerek, aki ha ötöst hozott, megkérdezte: „Nem lehetett volna ez ötös plusz?” Mindent pontosan, hibátlanul akart. Az élete is ilyen lett: tiszta, rendezett, sikeres. Csak közben… – sóhajtott – …elfelejtett élni.
– Ebben biztos vagyok – szúrta közbe Réka. – A helyén csak papírokat láttam, embereket alig.
– És maga… maga beletaposott ebbe a rendbe – folytatta Júlia. – Egyetlen este alatt. Úgy, hogy közben nem is akarta. Ettől félek. De ettől reménykedem is.
– Mitől fél pontosan? – kérdezte Réka. – Hogy lehúzom magával együtt? Hogy szégyellnie kell majd miattam?
Júlia felnevetett. Ez volt az első igazán könnyed hangja azóta, hogy találkoztak.
– Drága lányom – mondta lassan –, nagyon sok mindent szégyelltem már az életben. De a fiam érzései sosem tartoztak közéjük. Ha magát fogja választani… akkor azt szégyelni nem fogom. Legfeljebb félteni.
– Engem nem érdemes választani – legyintett Réka. – Én törékeny vagyok. Nem bírom sokáig a díszleteket.
– Tudja, miért hívtam magát? – kérdezte Júlia, most már egyenesen a szemébe nézve.
– Hogy eldöntse, tényleg el akar-e küldeni, vagy sem?
– Nem – rázta meg a fejét. – Azért, hogy megkérdezzem: hajlandó-e dolgozni magán. Nem csak a múltján, hanem a jövőjén. Nem a fiam miatt. Saját magáért.
Réka torkában gombóc nőtt.
– Mit ért ezen?
Júlia előrehajolt.
– Vannak kapcsolataim – mondta. – Nem csak bankárok és ügyvédek. Ismerek olyanokat is, akik… sorsokat húznak ki a gödörből. Alapítványok, programok, rehabilitáció. De én nem szeretnék magának „megoldást venni”. Csak ajánlatot teszek. Ha maga vállalja, hogy belevág egy ilyen programba, tanul, dolgozik, szembenéz mindazzal, amit eddig csak eltakart… akkor segítek. Függetlenül attól, mi lesz magából és Olivérből.
Réka elámult.
– Miért tenné? – suttogta. – Miért érdekelné magát, mi lesz velem, ha nem vagyok… senkije?
– Mert valamikor régen… – mondta Júlia, és most először látszott rajta, hogy maga is küzd a hangjával –, majdnem ugyanez voltam, mint maga.
Réka elkerekedett szemmel meredt rá.
– Maga…?
– Nem utcán éltem – rázta meg a fejét az asszony –, de nagyon közel álltam ahhoz, hogy elcsússzak. Csak nekem volt valaki, aki azt mondta: „Gyere, kapsz még egy esélyt.” A fiamnak ma már fogalma sincs erről. Nem is kell, hogy tudja. Maga az első ember, akinek ezt elmondtam az elmúlt harminc évben.
A két nő között ekkor valami kimondatlan szövetség feszülhetett ki.
Réka lenyelte a könnyeit.
– Mit kell tennem? – kérdezte.
– Egyelőre csak annyit – felelte Júlia –, hogy nem fut el. Hogy nem tűnik el az első nehéz nap után. Adok pár telefonszámot, elintézek egy beszélgetést egy alapítvánnyal. A többit már magának kell megcsinálnia.
– És ez a boríték? – biccentett Réka a fehér papír felé.
Júlia elmosolyodott.
– Ha elfogadja, megértem. Ha nem, még jobban. De… – odatolta felé – …ez nem a fiamtól jön, hanem tőlem. Nem pénz azért, hogy tűnjön el, hanem indulótőke ahhoz, hogy ha eldőlt, merre indul, ne a semmiből kelljen elrugaszkodnia.
Réka lassan kinyúlt, és két ujjal megérintette a boríték szélét.
Nem húzta magához, csak ott tartotta.
– Nem ígérem, hogy okosan költöm el – mondta őszintén. – De azt igen, hogy nem előlük fogok elmenekülni rajta.
– Nem is azt várom – bólintott az asszony. – Csak annyit… hogy ne addja fel magát.
A „te” hirtelen, akaratlanul csúszott a mondatba. Júlia maga is meglepődött rajta, de már nem javította ki.
Az idő telni kezdett. Nem drámaian, nem filmekbe illő gyorsvágásokkal, hanem apró, hétköznapi léptekkel.
Réka elment a megadott alapítványhoz. Először gyanakodva fogadták, aztán amikor meghallgatták a történetét, előkerültek olyan szavak, mint „mentorprogram”, „szociális munkás”, „foglalkoztatási terv”.
Nem értett mindent, de az arcokon látott valamit, amit rég nem: hitet abban, hogy több lehet belőle, mint amit az utcán írtak róla.
Közben Olivér is dolgozott… magán.
Régóta halogatott beszélgetéseket folytatott le az apjával, az anyjával.
Egyszer még pszichológushoz is elment – amit korábban gyengeségnek tartott volna.
– Nem gyenge dolog segítséget kérni – mondta neki egy alkalommal László, miközben a nappalijukban ült, egy pohár vörösborral. – Az gyengeség, ha képtelen vagy belátni, hogy egyedül nem megy.
Júlia pedig… figyelt.
Nem mondott ítéletet. Ha alkalma adódott, megkérdezte Olivért, találkozik-e még Rékával.
Mikor a fia egyszer azt felelte: „Igen, de most nem mint menyasszony-jelölttel, hanem mint emberrel beszélek vele”, az asszony csak bólintott.
– Ez jó irány – mondta halkan.
Egy kora tavaszi délutánon, amikor a városban már nem csípett annyira a szél, Réka újra ott állt a Nyugati tér közelében.
De most nem a metrólejáró mellett, hanem egy kis, frissen nyílt bisztró előtt, ahová felvették részmunkaidős pultosnak.
A kezében még mindig ott volt a gitár – a tokja kicsit kopott, de a hangszert az alapítvány segítségével felújították.
A bisztró tulaja egyszer megkérdezte tőle:
– Néha játszanál itt esténként? Nem sokat fizetek, de… jó lenne egy kis élő zene.
Réka akkor értette meg, hogy van átjárás két világa között: a metrólejáró és a meleg fényű bisztró között.
Aznap este, amikor Olivér betért hozzá – zakója szélén még látszott az iroda sterilsége –, a pultnak dőlve figyelte, ahogy a férfi a bárszékre ül.
– Csak egy teát? – kérdezte játékos mosollyal. – Vagy ma mersz valami mást is?
– Ma… – gondolkodott el Olivér –, ma kérek valamit, amit ajánlasz. Megtanultam megbízni az ítélőképességedben.
– Vigyázz – emelte fel a mutatóujját Réka. – Egyszer még azt kéred, hogy a szíveddel kapcsolatban is döntsek.
– Már rég kértem – válaszolt csendesen Olivér. – Csak még nem adtál rá egyértelmű választ.
Réka elhallgatott. A pult mögül elővette a teáskannát, de mozdulatai most lassabbak lettek.
– Tudod… – kezdte, miközben a vizet felöntötte – …sokat gondolkodtam azon az estén. Hogy mi is volt valójában. Hazugság? Mentőöv? Kegyetlen játék az élet ellen?
– Mi lett a válasz? – kérdezte Olivér halkan.
Réka letette elé a csészét, majd rátámaszkodott a pultra.
– Azt hiszem… esély volt. Nem ajándék, nem csoda. Csak egy ajtó, amit nyitva hagytatok előttem. Hogy átlépek-e rajta, az már az én döntésem volt.
– És most? – nézett rá a férfi. – Most hol állsz az ajtóhoz képest?
Réka elmosolyodott.
– Az ajtófélfán ülök – mondta. – Lógatom a lábam mindkét világba. Néha még visszadobnék valamit a régi életemből, néha meg nagyon maradnék az újban.
– Ha áthúznék – kérdezte Olivér –, teljesen, két lábbal, megijednél?
– Igen – felelte őszintén. – De… lehet, hogy végre nem futnék el.
Olivér ekkor lassan felállt a székről, és megkerülte a pultot. Nem érdekelte, hogy elvileg tilos.
Megállt Réka előtt, elég közel ahhoz, hogy érezze a másik testének melegét.
– Nem kínállak pénzzel – mondta. – Nem ajánlok tökéletes életet. Nem tudom megígérni, hogy a múltad nem kísért majd. Csak azt tudom, hogy… veled együtt akarok próbálni. Elrontani, újrakezdeni, sírni, nevetni. Nem játékból. Nem színpadra. Nekem.
Réka nagyot nyelt. A keze enyhén remegett, mégis a férfi arcához emelte, mintha ellenőrizné, valódi-e.
– Ha egyszer… – kezdte –, ha egyszer tényleg úgy érzem, hogy nem csak a hála beszél belőlem, hanem… valami több… akkor én foglak megkérni, hogy gyere utánam. Hogy akkor is, ha visszacsúsznék, ne dobd el a kezem.
– Addig is? – kérdezte Olivér.
– Addig is… – mosolyodott el – …légy a vendégem egy teára. És ha gondolod… maradj itt este, amikor játszom. Nem menyasszonyként, hanem… mint Pécsi Réka. A lány, aki egyszer azt írta a kartonra: „nem alamizsnát kérek, csak egy esélyt”. És azóta próbálja kiérdemelni.
Aznap este, amikor a bisztróban elcsendesedtek a beszélgetések, Réka felvette a gitárját.
Nem volt reflektor, nem volt vörös szőnyeg, nem volt drága ruha.
Csak egy lány és egy hangszer.
Olivér az egyik sarokasztalnál ült, előtte kihűlő tea, a zsebében pedig egy összegyűrt szalvéta, amelyre néhány mondatot firkált fel, de még nem merte odaadni:
„Nem tudom, meddig tart ez az út. De ha te mész rajta, én szívesen megyek melletted.”
Júlia otthon, a nappaliban ült, kezében egy könyvvel, amelyet nem olvasott.
Az asztalon mellette ott hevert egy félig nyitott boríték – a Rékának szánt pénz helyére egy névjegykártya csúszott, rajta az alapítvány logójával és egy szóval: „Esély”.
László a hálószobában az ablakon nézett ki a városra, és hosszú idő óta először azt érezte, hogy talán nem csak a hídak bírják ki a terhelést, hanem ez a család is.
Réka pedig énekelni kezdett:
– „Ha már elvettétek tőlem a régi életem,
hadd írjak újat, lassan, lélegzetenként.
Nem kérek sokat, csak egy biztos reggelt,
ahol nem félek attól, ki leszek ma én.”
A hangja betöltötte a kis helyiséget.
Nem volt hibátlan, nem volt tökéletes. De igaz volt.
És akik hallották, megérezték:
Ez nem egy lány dala volt csupán.
Ez egy új élet első, remegő, de elszánt hangja.
És bár senki sem volt rá teljesen felkészülve, a történetük – mindannyiuké – ettől a pillanattól kezdve már sosem volt ugyanaz.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 18. (kedd), 15:33
