Kísérteties éjjeli felvétel: farkasok vigyázták a kilencéves Máté lépteit
A Farkasok Ösvénye.
A Zemplén sűrű erdei fölé lassan ereszkedett az alkonyat. A Kőkapu felett terjengő pára úgy kavargott, mintha az erdő maga fújna lassú, megfontolt lélegzeteket. A fenyők között visszhangzott a család nevetése: Farkas Dénes, a negyven körüli apa hátán túrázsákot cipelt, mögötte pedig felesége, Katalin, és két gyerekük, a tizenhárom éves Sára, valamint a kilencéves, csendes, autizmus spektrumzavarral élő Máté lépkedett.
/Máté mindig is érzékeny volt a hangokra, színekre, mozdulatokra; az erdő azonban valamiért megnyugtatta\./
– Messzire nem megyünk, jó? – szólt oda Dénes.
– Jó – felelte Máté, és ujjai közé csippentett egy apró tobozt.
A köd, amely elválaszt.
A nap már lebukott a dombok mögött, amikor hirtelen sűrű, vakító köd ereszkedett a völgyre. A látótávolság néhány méterre csökkent, a levegő lehűlt, és a turistajelzések eltűntek a fehérségben.
– Álljunk meg egy pillanatra! – kérte Katalin. – Ez így veszélyes.
Ám Máté már nem állt az ösvényen.
– Máté? – szólt utána az anya, először nyugodtan, majd egyre remegőbb hangon. – Máté! Hol vagy?
A ködben egy árnyék mozdult, de mire odaléptek, már üres volt a tisztás.
A fiú eltűnt.
Máté után elindult a keresés. A szülők kétségbeesetten futottak ide-oda, míg végül Dénes elővette a telefonját és tárcsázta a 112-t. Egy óra sem telt el, és már ott voltak a helyi hegyimentők, az önkéntesek, sőt még néhány vadász is csatlakozott. Drónok cirkáltak a magasban, lámpák szelték a ködöt, kutyák ugattak a sűrűben – de sehol egy gyermeknyom.
A sötétedés beköszöntével a hőmérséklet drasztikusan zuhanni kezdett.
– Nem bírja ki egyedül… csak kilenc éves… – sírta Katalin karjait szorítva.
– Megtaláljuk – mondta Dénes, de hangjában már nem volt meggyőződés.
Az éjszaka végtelen hosszúra nyúlt. Az erdő tele volt motozással, távoli bagolyhuhogással, a mentők rádiójának recsegésével – mégis, mintha minden nesz ugyanazt a szót visszhangozta volna: Máté… Máté…
A vadon csendje.
Máté nem félt. Amikor észrevette, hogy a köd elválasztotta a családjától, megállt egy nagy tölgyfa mellett és mély levegőt vett. A sűrű fehérségből halk, alig hallható neszek szűrődtek elő: apró lépések, levelek roppanása.
Aztán megjelent az első farkas.
Hatalmas, hamuszürke állat volt, sárga szemeiben nem csillogott éhség vagy fenyegetés – sokkal inkább valami megmagyarázhatatlan kíváncsiság. Máté nem mozdult. Ő mindig tudta, hogyan kell nyugodtnak maradni, ha valami nagy és idegen közeledik.
– Elvesztem – mondta a fiú halkan.
A farkas oldalra biccentette a fejét. A ködből előlépett egy másik, ezüstös bundájú nőstény. A két állat úgy helyezkedett el Máté körül, hogy az egyik elöl, a másik mögötte állt.
Mintha… védenék.
Mintha mutatni akarnának neki valamit.
Máté lenézett a tappancsok által kijelölt ösvényre. A farkasok elindultak, nagyon lassan, állandóan hátrapillantva, figyelve, lép-e utánuk a kisfiú.
És ő ment.
Az erdő ősi illata körülölelte, a fák susogása megnyugtatta, és minden lépéssel úgy érezte, mintha valaki kézen fogná – noha ott csak a két állat volt.
Az éjszaka mély volt, de a farkasok sosem hagyták magára. Néha megálltak, körbeszimatoltak, a hímet halk morgás hagyta el, amikor távoli vaddisznók túrták fel a leveleket. A nőstény ilyenkor gyengéden Máté elé állt, takarta a testével.
Hajnal felé járhatott, amikor a köd lassan felszakadozott, és a távolban felvillantak az első fénypontok.
A falu lámpái.
A farkasok még kísérték egy darabon, aztán a tisztás szélén megálltak. A hím egy pillanatra Mátéra nézett, majd hangtalanul visszafordult a rengeteg felé. A nőstény követte.
Máté utánuk nézett, és suttogva mondta:
– Köszönöm.
A visszatérés és a bizonyosság.
Mátét egy erdei út szélén találták meg. Katalin térdre esett, amikor meglátta, és úgy ölelte magához, mintha attól félne, a gyerek egy újabb fuvallatra eltűnik.
– Drágám… hol voltál? Hogy találtál vissza?
A fiú fáradtan, kissé bágyadtan felelte:
– A farkasok hazavezettek.
Dénes és Katalin összenézett. Sára a könnyeit törölte, de igyekezett elmosolyodni.
– Kincsem… biztos csak képzelted.
– De ők voltak – mondta Máté, és tekintete olyan tiszta volt, hogy Katalin szíve egy pillanatra megállt.
A felnőttek persze nem hitték el. A mentők legyintettek: a gyerek sokkot kapott, hidegben volt, biztos belelátta valamibe, biccentettek. Máté viszont nem vitatkozott. Csak csendben mosolygott, amikor elárasztotta őt a család szeretete.
És eltelt egy hét.
A Bodzás-réti vadkamera, amelyet egy helyi erdész, Kelemen Andor szerelt fel pár nappal korábban, rögzített valamit. A felvételen először csak két nagytestű állat körvonalai tűntek fel. Aztán… a kisfiú.
Máté, amint két farkas között lépked az erdei ösvényen – mintha csak hozzá tartoznának. A hím vezeti, a nőstény mögötte tart távolságot, szemmel tartva minden rezdülést.
Amikor Andor megmutatta a videót a családnak, Katalin arcáról lassan legördült egyetlen könnycsepp.
– Ő mondta… igazat mondott…
Dénes csak ennyit tudott mondani:
– Sosem kételkedem benne többé.
Máté pedig, amikor ránézett a képernyőre, halkan megsimogatta a kabátja ujját – ugyanott, ahol aznap hajnalban a nőstény farkas érintette az orrával, búcsúzóul.
– Ők hazavitteK engem. Mert tudták, hogy anya vár.
A fiú, aki igazat mondott.
A vadkamera felvétele után néhány napig a falu egyetlen témája volt a „farkasos gyerek”. A presszóban, a kisboltban, még a buszmegállóban is erről suttogtak:
– Láttad a felvételt? – kérdezte az egyik idős asszony.
– Láttam biz’, hát a hideg is kirázott – rázta meg a fejét a másik. – Mintha vigyáznának rá azok a dögök…
– Ne mondd már így! – szólt közbe a pultos, Julika. – Az a gyerek életét nekik köszönhetjük.
A Farkas család házában azonban nem suttogás, hanem nehéz, lassú csend ült meg. Nem a rossz fajtából, hanem abból, ami után az ember másképp néz egy pohár vízre, egy fa árnyékára, egy gyermek szavaira.
Aznap este, amikor megkapták a felvételt, Katalin addig bámulta a laptop képernyőjét, míg a szemét csípni kezdte a fáradtság.
A videón újra és újra ugyanaz történt.
Ott ment Máté, kissé oldalra billent fejjel, ahogy szokott, amikor túlságosan sok a zaj körülötte – csak most a zaj maga az erdő volt. Elöl a hím farkas, kimért léptekkel, mint egy vezér. Hátul a nőstény, egyszer-egyszer megállva, körbeszimatolva, majd továbblendülve.
Olyan volt az egész, mintha az erdő visszakísérte volna azt, akit magához vett egy éjszakára.
– Emlékszel, mit mondott, mikor rátaláltunk? – kérdezte halkan Katalin.
– Hogy a farkasok hazavezették – válaszolta Dénes, és a hangja rekedt lett. – Én meg… én meg ráfogtam, hogy képzelte.
– Mind ráfogtuk – nézett a férjére az asszony. – Még Sára is.
Sára a szoba sarkában ült, a telefonját nyomkodta, de a fülénél látszott, hogy figyel.
– Én nem… – szólalt meg bizonytalanul a kamaszlány. – Én inkább csak féltem tőlük.
– Mitől? – kérdezte Dénes. – A farkasoktól?
– Nem – rázta meg a fejét Sára. – Attól, hogy mindenki azt hiszi majd, Máté nem normális. Hogy kinevetik… tudod, a suliban már így is… – elharapta a mondat végét.
Katalin odalépett hozzá, leült mellé, és átkarolta.
– Nem kell többé bizonygatnunk semmit – mondta. – Itt a felvétel. Nem mese. Nem fantázia. Ez megtörtént.
A nappaliban Máté a szőnyegen ült, térdét felhúzva, és egy fehér ceruzával rajzolt a fekete lapra. Nem kérdezte, mit beszélnek róla. Nem nézett a kijelzőre. Nem volt szüksége rá.
A lapra két farkast rajzolt, köztük egy apró alakot.
– Anya – szólt halkan. – Ők is látták?
– Kik, kincsem? – lépett közelebb Katalin.
– Az erdőben lakók – mondta Máté. – A fák, a szarvasok, a baglyok. Ők is tudják, hogy hazajöttem.
Katalin elszorult torokkal válaszolt:
– Igen. Szerintem mindenki tudja, hogy hazajöttél.
Kelemen Andor titka.
Kelemen Andor, az erdész, másnap kora reggel a szolgálati UAZ mellett állt, és cigarettára gyújtott. Az éjszakás műszak után mindig úgy érezte, mintha a rengeteg egy darabja ott rekedt volna a tüdejében: nehéz, gyantás levegő, a moha szaga, a nedves avar.
A vadkamera felvétele óta nem talált nyugalmat.
Nem azért, mert félt a farkasoktól – ő tudta, hogy az embernek ritkán van félnivalója tőlük. Hanem azért, mert a felvétel valami régóta elfojtott emléket cibált elő a lelkéből.
Tizenegy évvel korábban egy másik télen, másik hóban, egy másik farkassal szemben állt. Akkor fiatalon, bizonyítani akart. A faluban a farkas akkor még csak „kártételként” szerepelt a beszélgetésekben. Az öregeknek bárányok tűntek el, a gazdák dühöngtek, és Andor – friss diplomás erdőmérnökként – túlbuzgón vállalta, hogy „intézkedik”.
Azan az estén, mikor a hó alatt csak tompa puffanás volt minden lépés, meglátta az állatot a tisztáson. Karcsú volt, éber, és a szeme – most már tudta – egyáltalán nem volt gonosz. Csak élni akart.
Mégis meghúzta a ravaszt.
Azóta hordozta magában a súlyt. Nem mondta el senkinek, hogy utána mennyit ült az erdei ház előtt, a puskát maga mellé támasztva, és mennyiszer kérte hangtalanul a rengetegtől, hogy bocsásson meg neki.
A mostani felvétel… mintha választ adott volna valamire, amit soha nem mert hangosan feltenni.
Aznap délután felkereste a Farkas családot. A kapuban Dénes állt, megnyúlt arccal, de valamivel nyugodtabb tekintettel, mint az eltűnés éjszakáján.
– Jó napot, Dénes – biccentett Andor. – Bemehetek egy percre?
Bent a konyhában Katalin teát tett elé, és sűrű bocsánatkérések közé ágyazta a köszöneteit.
– Ha maga nem teszi fel azt a kamerát, sosem hinné el a világ, mi történt – mondta.
– A világ gyakran nem hisz addig, míg valamit meg nem mutatnak neki – felelte Andor, és lopva a nappali felé sandított.
Máté ott ült a kanapén, mellette Sára, és a videót nézték hangtalanul újra. A fiú most valamivel közelebb hajolt a képernyőhöz, mintha próbálná kivenni a farkasok arcvonásait.
– Beszélhetnék vele? – kérdezte az erdész.
– Természetesen – bólintott Dénes.
Andor óvatosan leült a dohányzóasztal mellé, nem túl közel a gyerekhez.
– Szervusz, Máté. Én vagyok az, aki azt a gépet tette az erdőben a fára. Tudod, azt a gépet, ami ezt a felvételt készítette.
Máté ráemelte a tekintetét. Nem mosolygott, de nem is húzódott el. Figyelt – úgy, ahogy csak azok tudnak, akik egész életükben inkább a részletek mögött éltek, nem a szavak felszínén.
– Te is ott voltál? – kérdezte.
– Nem – rázta meg a fejét Andor. – Csak a gépem. De… szeretném tudni, milyenek voltak. A farkasok. Mit éreztél, amikor melletted mentek?
A fiú elgondolkodott. Szavakat keresett, de nem volt könnyű. Végül mégis megszólalt:
– Olyan volt, mintha… mintha az erdőnek lenne két keze, és ők lennének azok.
– Két keze? – ismételte meg Andor, egészen halkan.
– Igen. Az egyik keze vezetett – mutatott maga elé –, a másik kitakarta a hátamat – érintette meg finoman a lapockáját. – Nem beszéltek. De tudtam, hogy ha letérnék az ösvényről, visszaterelnének.
Andor szeme összeszűkült. Látta maga előtt a térképeket, a vonalakat, a vadcsapásokat, amiket éveken át rajzolt. De soha nem gondolt az erdőre úgy, mint valamire, ami… kezet ad.
– Megijedtél tőlük? – kérdezte.
– Nem. – Máté habozás nélkül felelt. – Hangosabbak az emberek.
A mondat olyan halkan hangzott, hogy Katalinnak kis időbe telt, mire eljutott hozzá a jelentése. Aztán az arca megrándult – mert tudta, miről beszél a fia. Az ordító tévéről, a zsúfolt iskolai folyosóról, a fölé tornyosuló felnőttekről, akik túl gyorsan kérdeznek, túl erősen érnek hozzá, túl nagy tekintettel néznek rá.
Andor egy pillanatra elhallgatott, majd felegyenesedett.
– Máté… – mondta végül. – Megtennéd, hogy egyszer megmutatod nekem, hol érezted először, hogy melletted vannak? Nem most. Amikor neked jó.
A fiú ránézett. Kis ideig mozdulatlan maradt, majd bólintott.
– Tavasszal – mondta. – Amikor már nincsenek kövek a jégen, és a madarak hangosak.
– Jó – biccentett Andor. – Tavasszal.
Az iskola, ahol túl sok a hang.
A történet elterjedt az országban is. Egy megyei lap cikket írt róla, aztán kijött egy televíziós stáb is. A bemutatkozó riporternő harsány hangja már a kapunál szétrepedt a levegőben:
– Itt vagyunk tehát Kőkapu közelében, annál a családnál, amelynek kisfia… – kezdte, de Katalin már az első mondat után megbánta, hogy beleegyezett.
A kamerák, a mikrofonok, a hirtelen jövő idegenek elárasztották a nappalit.
– Kincsem, várj… – indult volna utána az anya, de a riporter már kérdezett:
– Milyen érzés volt, amikor megtudta, hogy a fia farkasok között sétált? Nem félt, hogy megtámadják? – a mondatában ott lappangott a szenzációéhség, a dráma utáni vágy.
– Többet féltem az erdő csendjétől, mint tőlük – vágta rá Katalin, szokatlan határozottsággal. – Az ürességtől, amiben a fiam nincs sehol.
A riporter zavarba jött, pillanatra elakadt a beállított mosoly az arcán. Katalin kihasználta a szünetet, és folytatta:
– És most attól félek, hogy a fiamat nem emberként fogják nézni, hanem érdekességként. Ez lesz a következő kérdése?
Dénes döbbenten nézte a feleségét. Sosem látta még így kiállni magukért. A riporter zavartan motyogott valamit, hogy „természetesen tiszteletben tartjuk”, aztán visszavettek a tempóból. A forgatás rövidebb lett, mint tervezték.
Kint, az udvaron Máté a kerítés tövében ült, és a távoli erdőt nézte. A ház mögött már kezdett sötétedni, az ég alján lila csík ült, mint egy gyógyuló seb.
Sára mellé kuporodott.
– Elegem van ebből – morogta a lány. – Előtte még alig vettek észre, most meg mindenki itt turkál az életünkben.
– Nem kell őket hallgatni – mondta Máté.
– Könnyű mondani. – Sára fújt egyet. – Téged legalább nem kérdeznek meg folyamatosan, hogy „milyen érzés így élni”, meg hogy „mit érzel másképp”.
– De. Megkérdeznek – felelte a fiú. – Csak én nem válaszolok.
A lány elnevette magát – először őszintén napok óta.
– Igazad van – sóhajtott. – Ezt kéne megtanulnom nekem is.
Máté felnézett rá.
– A farkasok sem válaszolnak. Mégis figyelnek mindenkire.
– Na igen – bólintott Sára. – De nekik nem dugnak mikrofont az orruk alá.
Az iskolában aztán vegyes volt a fogadtatás. A gyerekek egy része irigy mód lelkesedett:
– Te vagy a farkasos gyerek? – kérdezte egy alsós fiú, aki még alig ért Máté válláig. – Én is akarok farkasokkal menni!
– Ez nem vidámpark – vetette közbe egy másik. – Biztos csak a bácsik csináltak trükköt a kamerával.
A nagyobbak között akadt, aki gúnyolódott:
– Vigyázzatok, jön a farkassuttogó! – kiabálta egy hetedikes, amikor a folyosón meglátta. – Mindjárt odamegy az osztályfőnökhöz, és beidomítja.
Mások viszont csendes csodálattal nézték. Egyikük, Zsófi, aki a szomszéd padban ült, egyszer csak megszólította:
– Engem tényleg érdekelne, milyen volt. De ha nem akarod elmondani, akkor az is jó, ha csak lerajzolod.
Máté ránézett. Érezte, hogy a lány hangja nem szúr, nem lökdös, nem követel. Oda tette elé a füzetét.
A fiú elővett egy ceruzát, és rajzolni kezdett. Most viszont nem a farkasokat rajzolta, hanem az ösvényt magát. Kanyargós, vékony vonal volt, a két oldalán sűrű, fekete foltokkal – fák, bokrok, árnyak. Az ösvény végén pedig egy kis négyzet: a falu fénye.
– Ez itt mi? – kérdezte halkan Zsófi, a négyzetre mutatva.
– Az, ahova hazaértem – mondta Máté. – De közben már nem voltam ugyanaz, mint aki elindult.
Zsófi elmosolyodott.
– Én se vagyok ugyanaz, mióta ezt tudom rólad – felelte. – Valahogy… kevésbé félek ettől az egésztől. Az erdőtől. Meg tőled sem.
– Tőlem féltél? – hökkent meg a fiú.
– Nem úgy… – pirult el a lány. – Csak… más vagy. És az emberek néha attól félnek, ami más. De ha valakit farkasok kísérnek haza, az azért elég menő.
„Menő.” Ezt a szót Máté nem igazán tudta hova tenni, de ahogy Zsófi szemét nézte, rájött, hogy ez nem bántás. Inkább egy furcsa fajta tisztelet.
Tavasz, amikor a jég elenged.
A tél lassan elengedte a hegyoldalakat. A patakokban megindult a víz, a jég cserepekben szakadt le, mintha valaki óriási tükröt tört volna darabokra. A fák kérgén finom, friss zöld csíkok jelentek meg, a fák gyökereinél hóvirágok dugták ki félénken a fejüket.
Egy szombat délelőtt Kelemen Andor megjelent a Farkas ház előtt, vállán hátizsákkal, kezében túrabottal.
– Eljött a tavasz – mondta mosolyogva. – És a madarak is elég hangosak már. Emlékszel, mit mondtál? – fordult Mátéhoz.
Máté az ajtóban állt, kabátban, sapkában. Már reggel óta készülődött, mintha érezte volna, hogy ma történni fog valami.
– Emlékszem – bólintott. – Most már mehetünk.
Katalin idegesen gyűrögette a kezében a sálját.
– Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdezte Andort. – Mégiscsak…
– Vele megyek, nem engedem el – vágta rá az erdész. – És ismeri az utat. Higgye el, jobban, mint mi gondolnánk.
Dénes a felesége vállára tette a kezét.
– Menjen – mondta. – Ha ő akarja, menjünk vele. Máté… ha bármikor kellemetlen, szólsz, és visszafordulunk, rendben?
– Rendben – felelte a fiú, de a hangjából nem érződött félelem.
Az erdő felé vezető út közben Andor keveset beszélt. Megtanulta, hogy Máté mellett a csend nem zavaró, hanem szükséges. A patak mellett elhaladva viszont megállt egy percre, hogy visszafújja a levegőt.
– Ezen is átjöttél azon az éjszakán? – kérdezte.
– Nem – rázta meg a fejét a kisfiú. – A jég túl vékony lett volna. A farkasok kerülték. Ők jobban tudják, hol szabad lépni.
Andor elmosolyodott. A fiú úgy beszélt róluk, mintha régi tanítókról beszélne.
Mélyebbre értek az erdőben. Az a bizonyos köd most sehol sem volt – csak tiszta, áttetsző fény, madarak trillázása, távoli harkály kopogás. Az ágak között néha átcsúszott egy mókus, lábuk alatt avar zizegett.
– Itt kezdtem el félni – mondta egyszer csak Máté, és megállt egy vastag törzsű bükk mellett. – Itt már nem hallottam anyát. És itt éreztem, hogy nem vagyok egyedül – tette hozzá, és kezével a levegőbe rajzolt egy kört maga körül. – Mint amikor valaki nagyon csendben mögéd áll, és tudod, hogy ott van, még ha nem is szól.
Andor figyelte az arcát.
– És aztán?
– Aztán megjelent az első – nézett maga elé a fiú. – A szürke. Olyan szeme volt, mint a… – keresni kezdte a hasonlatot, de végül csak vállat vont. – Mint egy erdei tónak éjszaka. Nem látsz bele, de érzed, hogy mély.
Az erdész torkában megakadt a levegő. Részben az emelkedő miatt, részben valami más miatt – valami régi bűnbánat miatt, amit most mosott át ez a szelíd, gyermeki látásmód.
– Utána megjött a másik – folytatta Máté. – Az óvatos. Mindig hátul jött. Ha elmaradtam, megállt. Ha túl közel mentem a sötétebb részhez, finoman előrébb lépett.
– Sötétebb rész? – kérdezte Andor.
– Ahol a szag más. – A fiú az orrára mutatott. – Ahol a halál közelebb jár. Vaddisznók, mély gödrök, kidőlt fák. Ők tudták, hol kell elvinni onnan.
Végül egy kis tisztásra értek. A fák ritkábban álltak, a földön puha moha terült el, közepén néhány kövér faággal.
– Itt volt az a hely, ahol megálltunk – mutatta Máté. – A hím leült, és sokáig figyelte a levegőt. A szél felől jött az illat, hogy valahol messze tűz ég. Onnan tudtam, hogy emberek vannak a közelben.
Andor lehajolt, és ujjai közé vett egy marék mohát.
– A tűz szagát ők is ismerik – mondta. – És azt is, hogy az ember néha veszélyes.
– De engem mégis odavittek – nézett rá a fiú.
– Mert ők jobban láttak téged, mint az emberek – mondta halkan az erdész. – Nem azt látták, hogy „más” vagy. Csak azt, hogy „kicsi”, „elveszett”, „nem jelentesz veszélyt”. És talán azt is, hogy valahol, odébb, valaki nagyon vár rád.
A tisztás szélén, a fák közé rejtve, Andor egy új vadkamerát szerelt fel.
– Miért teszed ide? – kérdezte Máté.
– Mert ha egyszer visszajönnek erre – felelte az erdész –, szeretném látni őket úgy, ahogy te láttad. Vagy legalább egy kicsit úgy.
Máté elgondolkodva nézte a szerkezetet.
– Nem szeretik a gépeket – jelentette ki. – De elviselik. Amíg nem bántja őket.
– Akkor igyekszem nem bántani őket – mosolygott Andor.
Mielőtt visszaindultak volna, Máté megállt, és lehajolt. A földön száraz ágakból, levelekből, kövekből kis alakot rakott ki: két hegyes fület, hosszú testet, farkat.
– Ez mi? – kérdezte az erdész.
– Köszönöm – felelte a fiú. – Ezt hagyom nekik.
A hazafelé vezető úton Andor valami furcsa könnyűséget érzett a mellkasában. Mint amikor az ember évekig cipelt egy zsák követ, és rájön, hogy a felét már régen letehette volna.
Amikor a falu első házai feltűntek, Máté megszólalt:
– Ők nem haragszanak rád.
– Kik? – kérdezte az erdész, bár sejtette.
– A farkasok – mondta a fiú. – Tudják, hogy most már vigyázol rájuk. És ha vigyázol rájuk, ők is vigyáznak egyszer valaki másra. Mint rám.
Andor nem mert azonnal válaszolni. Ha megszólal, attól félt, elcsuklik a hangja. Végül mégis kinyögte:
– Köszönöm, hogy elhoztál ide, Máté.
– Én csak megmutattam – vont vállat a gyerek. – Az út már megvolt. Csak végig kellett menni rajta.
És ezen a mondaton Andor még sokáig gondolkodott. Hogy hány út létezik az ember szívében, amin fél elindulni – pedig már régen ott van, csak végig kell menni rajta.
Epilógus – A Farkasok Ösvénye.
A történet futótűzként terjedt a környéken. A falubeliek először kétkedve fogadták, de a vadkamera felvétele mindent bizonyított. A gyerekek azóta is csak „farkasok ösvényének” hívják azt a keskeny csapást.
Máté pedig nyugodtabb lett, mint valaha. Mintha valami összekötötte volna az erdővel – vagy talán mindig is összekötötte, csak most már mindenki tudta.
És amikor újra kilátogattak a völgybe, a fiú megállt a tisztáson, felnézett az égig érő fenyőkre, és így szólt:
– Itt vannak. Figyelnek minket.
És Katalin – első alkalommal életében – nem érezte ezt ijesztőnek.
Csak gyönyörűnek.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 18. (kedd), 14:48
