Kísérteties éjjeli felvétel: farkasok vigyázták a kilencéves Máté lépteit

A Farkasok Ösvénye.

 

A Zemplén sűrű erdei fölé lassan ereszkedett az alkonyat. A Kőkapu felett terjengő pára úgy kavargott, mintha az erdő maga fújna lassú, megfontolt lélegzeteket. A fenyők között visszhangzott a család nevetése: Farkas Dénes, a negyven körüli apa hátán túrázsákot cipelt, mögötte pedig felesége, Katalin, és két gyerekük, a tizenhárom éves Sára, valamint a kilencéves, csendes, autizmus spektrumzavarral élő Máté lépkedett.

/Máté mindig is érzékeny volt a hangokra, színekre, mozdulatokra; az erdő azonban valamiért megnyugtatta\./

Amikor belépett a fák közé, mintha hazaért volna – legalábbis így mondta egyszer, halkan, mintha maga sem lenne biztos benne, hogy hangot adhat ennek.

– Messzire nem megyünk, jó? – szólt oda Dénes.
– Jó – felelte Máté, és ujjai közé csippentett egy apró tobozt.

A köd, amely elválaszt.

A nap már lebukott a dombok mögött, amikor hirtelen sűrű, vakító köd ereszkedett a völgyre. A látótávolság néhány méterre csökkent, a levegő lehűlt, és a turistajelzések eltűntek a fehérségben.

– Álljunk meg egy pillanatra! – kérte Katalin. – Ez így veszélyes.

Ám Máté már nem állt az ösvényen.

– Máté? – szólt utána az anya, először nyugodtan, majd egyre remegőbb hangon. – Máté! Hol vagy?

A ködben egy árnyék mozdult, de mire odaléptek, már üres volt a tisztás.

A fiú eltűnt.

Máté után elindult a keresés. A szülők kétségbeesetten futottak ide-oda, míg végül Dénes elővette a telefonját és tárcsázta a 112-t. Egy óra sem telt el, és már ott voltak a helyi hegyimentők, az önkéntesek, sőt még néhány vadász is csatlakozott. Drónok cirkáltak a magasban, lámpák szelték a ködöt, kutyák ugattak a sűrűben – de sehol egy gyermeknyom.

A sötétedés beköszöntével a hőmérséklet drasztikusan zuhanni kezdett.

– Nem bírja ki egyedül… csak kilenc éves… – sírta Katalin karjait szorítva.
– Megtaláljuk – mondta Dénes, de hangjában már nem volt meggyőződés.

Az éjszaka végtelen hosszúra nyúlt. Az erdő tele volt motozással, távoli bagolyhuhogással, a mentők rádiójának recsegésével – mégis, mintha minden nesz ugyanazt a szót visszhangozta volna: Máté… Máté…

 A vadon csendje.

Máté nem félt. Amikor észrevette, hogy a köd elválasztotta a családjától, megállt egy nagy tölgyfa mellett és mély levegőt vett. A sűrű fehérségből halk, alig hallható neszek szűrődtek elő: apró lépések, levelek roppanása.

Aztán megjelent az első farkas.

Hatalmas, hamuszürke állat volt, sárga szemeiben nem csillogott éhség vagy fenyegetés – sokkal inkább valami megmagyarázhatatlan kíváncsiság. Máté nem mozdult. Ő mindig tudta, hogyan kell nyugodtnak maradni, ha valami nagy és idegen közeledik.

A farkas pedig letelepedett elé, mintha várna valamire.

– Elvesztem – mondta a fiú halkan.

A farkas oldalra biccentette a fejét. A ködből előlépett egy másik, ezüstös bundájú nőstény. A két állat úgy helyezkedett el Máté körül, hogy az egyik elöl, a másik mögötte állt.

Mintha… védenék.

Mintha mutatni akarnának neki valamit.

Máté lenézett a tappancsok által kijelölt ösvényre. A farkasok elindultak, nagyon lassan, állandóan hátrapillantva, figyelve, lép-e utánuk a kisfiú.

És ő ment.
Az erdő ősi illata körülölelte, a fák susogása megnyugtatta, és minden lépéssel úgy érezte, mintha valaki kézen fogná – noha ott csak a két állat volt.

Az éjszaka mély volt, de a farkasok sosem hagyták magára. Néha megálltak, körbeszimatoltak, a hímet halk morgás hagyta el, amikor távoli vaddisznók túrták fel a leveleket. A nőstény ilyenkor gyengéden Máté elé állt, takarta a testével.

Hajnal felé járhatott, amikor a köd lassan felszakadozott, és a távolban felvillantak az első fénypontok.

A falu lámpái.

A farkasok még kísérték egy darabon, aztán a tisztás szélén megálltak. A hím egy pillanatra Mátéra nézett, majd hangtalanul visszafordult a rengeteg felé. A nőstény követte.

Máté utánuk nézett, és suttogva mondta:

– Köszönöm.

A visszatérés és a bizonyosság.

Mátét egy erdei út szélén találták meg. Katalin térdre esett, amikor meglátta, és úgy ölelte magához, mintha attól félne, a gyerek egy újabb fuvallatra eltűnik.

– Drágám… hol voltál? Hogy találtál vissza?

A fiú fáradtan, kissé bágyadtan felelte:

– A farkasok hazavezettek.

Dénes és Katalin összenézett. Sára a könnyeit törölte, de igyekezett elmosolyodni.

– Kincsem… biztos csak képzelted.
– De ők voltak – mondta Máté, és tekintete olyan tiszta volt, hogy Katalin szíve egy pillanatra megállt.

A felnőttek persze nem hitték el. A mentők legyintettek: a gyerek sokkot kapott, hidegben volt, biztos belelátta valamibe, biccentettek. Máté viszont nem vitatkozott. Csak csendben mosolygott, amikor elárasztotta őt a család szeretete.

És eltelt egy hét.

A Bodzás-réti vadkamera, amelyet egy helyi erdész, Kelemen Andor szerelt fel pár nappal korábban, rögzített valamit. A felvételen először csak két nagytestű állat körvonalai tűntek fel. Aztán… a kisfiú.

Máté, amint két farkas között lépked az erdei ösvényen – mintha csak hozzá tartoznának. A hím vezeti, a nőstény mögötte tart távolságot, szemmel tartva minden rezdülést.

Amikor Andor megmutatta a videót a családnak, Katalin arcáról lassan legördült egyetlen könnycsepp.

– Ő mondta… igazat mondott…
Dénes csak ennyit tudott mondani:
– Sosem kételkedem benne többé.

Máté pedig, amikor ránézett a képernyőre, halkan megsimogatta a kabátja ujját – ugyanott, ahol aznap hajnalban a nőstény farkas érintette az orrával, búcsúzóul.

– Ők hazavitteK engem. Mert tudták, hogy anya vár.

A fiú, aki igazat mondott.

A vadkamera felvétele után néhány napig a falu egyetlen témája volt a „farkasos gyerek”. A presszóban, a kisboltban, még a buszmegállóban is erről suttogtak:

– Láttad a felvételt? – kérdezte az egyik idős asszony.
– Láttam biz’, hát a hideg is kirázott – rázta meg a fejét a másik. – Mintha vigyáznának rá azok a dögök…
– Ne mondd már így! – szólt közbe a pultos, Julika. – Az a gyerek életét nekik köszönhetjük.

A Farkas család házában azonban nem suttogás, hanem nehéz, lassú csend ült meg. Nem a rossz fajtából, hanem abból, ami után az ember másképp néz egy pohár vízre, egy fa árnyékára, egy gyermek szavaira.

Aznap este, amikor megkapták a felvételt, Katalin addig bámulta a laptop képernyőjét, míg a szemét csípni kezdte a fáradtság.

A videón újra és újra ugyanaz történt.

Ott ment Máté, kissé oldalra billent fejjel, ahogy szokott, amikor túlságosan sok a zaj körülötte – csak most a zaj maga az erdő volt. Elöl a hím farkas, kimért léptekkel, mint egy vezér. Hátul a nőstény, egyszer-egyszer megállva, körbeszimatolva, majd továbblendülve.

Olyan volt az egész, mintha az erdő visszakísérte volna azt, akit magához vett egy éjszakára.

– Emlékszel, mit mondott, mikor rátaláltunk? – kérdezte halkan Katalin.
– Hogy a farkasok hazavezették – válaszolta Dénes, és a hangja rekedt lett. – Én meg… én meg ráfogtam, hogy képzelte.
– Mind ráfogtuk – nézett a férjére az asszony. – Még Sára is.

Sára a szoba sarkában ült, a telefonját nyomkodta, de a fülénél látszott, hogy figyel.

– Én nem… – szólalt meg bizonytalanul a kamaszlány. – Én inkább csak féltem tőlük.
– Mitől? – kérdezte Dénes. – A farkasoktól?
– Nem – rázta meg a fejét Sára. – Attól, hogy mindenki azt hiszi majd, Máté nem normális. Hogy kinevetik… tudod, a suliban már így is… – elharapta a mondat végét.

Katalin odalépett hozzá, leült mellé, és átkarolta.

– Nem kell többé bizonygatnunk semmit – mondta. – Itt a felvétel. Nem mese. Nem fantázia. Ez megtörtént.

A nappaliban Máté a szőnyegen ült, térdét felhúzva, és egy fehér ceruzával rajzolt a fekete lapra. Nem kérdezte, mit beszélnek róla. Nem nézett a kijelzőre. Nem volt szüksége rá.

A lapra két farkast rajzolt, köztük egy apró alakot.

Nem volt részletes – csak mozdulat. A fiú teste egy picit előre dőlve, mintha épp átlépne egy láthatatlan határt.

– Anya – szólt halkan. – Ők is látták?
– Kik, kincsem? – lépett közelebb Katalin.
– Az erdőben lakók – mondta Máté. – A fák, a szarvasok, a baglyok. Ők is tudják, hogy hazajöttem.

Katalin elszorult torokkal válaszolt:

– Igen. Szerintem mindenki tudja, hogy hazajöttél.

Kelemen Andor titka.

Kelemen Andor, az erdész, másnap kora reggel a szolgálati UAZ mellett állt, és cigarettára gyújtott. Az éjszakás műszak után mindig úgy érezte, mintha a rengeteg egy darabja ott rekedt volna a tüdejében: nehéz, gyantás levegő, a moha szaga, a nedves avar.

A vadkamera felvétele óta nem talált nyugalmat.

Nem azért, mert félt a farkasoktól – ő tudta, hogy az embernek ritkán van félnivalója tőlük. Hanem azért, mert a felvétel valami régóta elfojtott emléket cibált elő a lelkéből.

Tizenegy évvel korábban egy másik télen, másik hóban, egy másik farkassal szemben állt. Akkor fiatalon, bizonyítani akart. A faluban a farkas akkor még csak „kártételként” szerepelt a beszélgetésekben. Az öregeknek bárányok tűntek el, a gazdák dühöngtek, és Andor – friss diplomás erdőmérnökként – túlbuzgón vállalta, hogy „intézkedik”.

Azan az estén, mikor a hó alatt csak tompa puffanás volt minden lépés, meglátta az állatot a tisztáson. Karcsú volt, éber, és a szeme – most már tudta – egyáltalán nem volt gonosz. Csak élni akart.

Mégis meghúzta a ravaszt.

Azóta hordozta magában a súlyt. Nem mondta el senkinek, hogy utána mennyit ült az erdei ház előtt, a puskát maga mellé támasztva, és mennyiszer kérte hangtalanul a rengetegtől, hogy bocsásson meg neki.

A mostani felvétel… mintha választ adott volna valamire, amit soha nem mert hangosan feltenni.

Aznap délután felkereste a Farkas családot. A kapuban Dénes állt, megnyúlt arccal, de valamivel nyugodtabb tekintettel, mint az eltűnés éjszakáján.

– Jó napot, Dénes – biccentett Andor. – Bemehetek egy percre?

Bent a konyhában Katalin teát tett elé, és sűrű bocsánatkérések közé ágyazta a köszöneteit.

– Ha maga nem teszi fel azt a kamerát, sosem hinné el a világ, mi történt – mondta.
– A világ gyakran nem hisz addig, míg valamit meg nem mutatnak neki – felelte Andor, és lopva a nappali felé sandított.

Máté ott ült a kanapén, mellette Sára, és a videót nézték hangtalanul újra. A fiú most valamivel közelebb hajolt a képernyőhöz, mintha próbálná kivenni a farkasok arcvonásait.

– Beszélhetnék vele? – kérdezte az erdész.
– Természetesen – bólintott Dénes.

– Nem szereti, ha túl sok kérdést tesznek fel neki… de próbálja meg.

Andor óvatosan leült a dohányzóasztal mellé, nem túl közel a gyerekhez.

– Szervusz, Máté. Én vagyok az, aki azt a gépet tette az erdőben a fára. Tudod, azt a gépet, ami ezt a felvételt készítette.

Máté ráemelte a tekintetét. Nem mosolygott, de nem is húzódott el. Figyelt – úgy, ahogy csak azok tudnak, akik egész életükben inkább a részletek mögött éltek, nem a szavak felszínén.

– Te is ott voltál? – kérdezte.
– Nem – rázta meg a fejét Andor. – Csak a gépem. De… szeretném tudni, milyenek voltak. A farkasok. Mit éreztél, amikor melletted mentek?

A fiú elgondolkodott. Szavakat keresett, de nem volt könnyű. Végül mégis megszólalt:

– Olyan volt, mintha… mintha az erdőnek lenne két keze, és ők lennének azok.
– Két keze? – ismételte meg Andor, egészen halkan.
– Igen. Az egyik keze vezetett – mutatott maga elé –, a másik kitakarta a hátamat – érintette meg finoman a lapockáját. – Nem beszéltek. De tudtam, hogy ha letérnék az ösvényről, visszaterelnének.

Andor szeme összeszűkült. Látta maga előtt a térképeket, a vonalakat, a vadcsapásokat, amiket éveken át rajzolt. De soha nem gondolt az erdőre úgy, mint valamire, ami… kezet ad.

– Megijedtél tőlük? – kérdezte.
– Nem. – Máté habozás nélkül felelt. – Hangosabbak az emberek.

A mondat olyan halkan hangzott, hogy Katalinnak kis időbe telt, mire eljutott hozzá a jelentése. Aztán az arca megrándult – mert tudta, miről beszél a fia. Az ordító tévéről, a zsúfolt iskolai folyosóról, a fölé tornyosuló felnőttekről, akik túl gyorsan kérdeznek, túl erősen érnek hozzá, túl nagy tekintettel néznek rá.

Andor egy pillanatra elhallgatott, majd felegyenesedett.

– Máté… – mondta végül. – Megtennéd, hogy egyszer megmutatod nekem, hol érezted először, hogy melletted vannak? Nem most. Amikor neked jó.

A fiú ránézett. Kis ideig mozdulatlan maradt, majd bólintott.

– Tavasszal – mondta. – Amikor már nincsenek kövek a jégen, és a madarak hangosak.

– Jó – biccentett Andor. – Tavasszal.

Az iskola, ahol túl sok a hang.

A történet elterjedt az országban is. Egy megyei lap cikket írt róla, aztán kijött egy televíziós stáb is. A bemutatkozó riporternő harsány hangja már a kapunál szétrepedt a levegőben:

– Itt vagyunk tehát Kőkapu közelében, annál a családnál, amelynek kisfia… – kezdte, de Katalin már az első mondat után megbánta, hogy beleegyezett.

A kamerák, a mikrofonok, a hirtelen jövő idegenek elárasztották a nappalit.

A fények vakították Máté szemét, a sok hang egyszerre csapódott le az idegeiben. A fiú egy darabig bírta, aztán felpattant és kiment a hátsó udvarra.

– Kincsem, várj… – indult volna utána az anya, de a riporter már kérdezett:
– Milyen érzés volt, amikor megtudta, hogy a fia farkasok között sétált? Nem félt, hogy megtámadják? – a mondatában ott lappangott a szenzációéhség, a dráma utáni vágy.

– Többet féltem az erdő csendjétől, mint tőlük – vágta rá Katalin, szokatlan határozottsággal. – Az ürességtől, amiben a fiam nincs sehol.

A riporter zavarba jött, pillanatra elakadt a beállított mosoly az arcán. Katalin kihasználta a szünetet, és folytatta:

– És most attól félek, hogy a fiamat nem emberként fogják nézni, hanem érdekességként. Ez lesz a következő kérdése?

Dénes döbbenten nézte a feleségét. Sosem látta még így kiállni magukért. A riporter zavartan motyogott valamit, hogy „természetesen tiszteletben tartjuk”, aztán visszavettek a tempóból. A forgatás rövidebb lett, mint tervezték.

Kint, az udvaron Máté a kerítés tövében ült, és a távoli erdőt nézte. A ház mögött már kezdett sötétedni, az ég alján lila csík ült, mint egy gyógyuló seb.

Sára mellé kuporodott.

– Elegem van ebből – morogta a lány. – Előtte még alig vettek észre, most meg mindenki itt turkál az életünkben.

– Nem kell őket hallgatni – mondta Máté.
– Könnyű mondani. – Sára fújt egyet. – Téged legalább nem kérdeznek meg folyamatosan, hogy „milyen érzés így élni”, meg hogy „mit érzel másképp”.
– De. Megkérdeznek – felelte a fiú. – Csak én nem válaszolok.

A lány elnevette magát – először őszintén napok óta.

– Igazad van – sóhajtott. – Ezt kéne megtanulnom nekem is.

Máté felnézett rá.

– A farkasok sem válaszolnak. Mégis figyelnek mindenkire.

– Na igen – bólintott Sára. – De nekik nem dugnak mikrofont az orruk alá.

Az iskolában aztán vegyes volt a fogadtatás. A gyerekek egy része irigy mód lelkesedett:

– Te vagy a farkasos gyerek? – kérdezte egy alsós fiú, aki még alig ért Máté válláig. – Én is akarok farkasokkal menni!
– Ez nem vidámpark – vetette közbe egy másik. – Biztos csak a bácsik csináltak trükköt a kamerával.

A nagyobbak között akadt, aki gúnyolódott:

– Vigyázzatok, jön a farkassuttogó! – kiabálta egy hetedikes, amikor a folyosón meglátta. – Mindjárt odamegy az osztályfőnökhöz, és beidomítja.

Mások viszont csendes csodálattal nézték. Egyikük, Zsófi, aki a szomszéd padban ült, egyszer csak megszólította:

– Engem tényleg érdekelne, milyen volt. De ha nem akarod elmondani, akkor az is jó, ha csak lerajzolod.

Máté ránézett. Érezte, hogy a lány hangja nem szúr, nem lökdös, nem követel. Oda tette elé a füzetét.

A fiú elővett egy ceruzát, és rajzolni kezdett. Most viszont nem a farkasokat rajzolta, hanem az ösvényt magát. Kanyargós, vékony vonal volt, a két oldalán sűrű, fekete foltokkal – fák, bokrok, árnyak. Az ösvény végén pedig egy kis négyzet: a falu fénye.

– Ez itt mi? – kérdezte halkan Zsófi, a négyzetre mutatva.
– Az, ahova hazaértem – mondta Máté. – De közben már nem voltam ugyanaz, mint aki elindult.

Zsófi elmosolyodott.

– Én se vagyok ugyanaz, mióta ezt tudom rólad – felelte. – Valahogy… kevésbé félek ettől az egésztől. Az erdőtől. Meg tőled sem.

– Tőlem féltél? – hökkent meg a fiú.
– Nem úgy… – pirult el a lány. – Csak… más vagy. És az emberek néha attól félnek, ami más. De ha valakit farkasok kísérnek haza, az azért elég menő.

„Menő.” Ezt a szót Máté nem igazán tudta hova tenni, de ahogy Zsófi szemét nézte, rájött, hogy ez nem bántás. Inkább egy furcsa fajta tisztelet.

Tavasz, amikor a jég elenged.

A tél lassan elengedte a hegyoldalakat. A patakokban megindult a víz, a jég cserepekben szakadt le, mintha valaki óriási tükröt tört volna darabokra. A fák kérgén finom, friss zöld csíkok jelentek meg, a fák gyökereinél hóvirágok dugták ki félénken a fejüket.

Egy szombat délelőtt Kelemen Andor megjelent a Farkas ház előtt, vállán hátizsákkal, kezében túrabottal.

– Eljött a tavasz – mondta mosolyogva. – És a madarak is elég hangosak már. Emlékszel, mit mondtál? – fordult Mátéhoz.

Máté az ajtóban állt, kabátban, sapkában. Már reggel óta készülődött, mintha érezte volna, hogy ma történni fog valami.

– Emlékszem – bólintott. – Most már mehetünk.

Katalin idegesen gyűrögette a kezében a sálját.

– Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdezte Andort. – Mégiscsak…
– Vele megyek, nem engedem el – vágta rá az erdész. – És ismeri az utat. Higgye el, jobban, mint mi gondolnánk.

Dénes a felesége vállára tette a kezét.

– Menjen – mondta. – Ha ő akarja, menjünk vele. Máté… ha bármikor kellemetlen, szólsz, és visszafordulunk, rendben?

– Rendben – felelte a fiú, de a hangjából nem érződött félelem.

Az erdő felé vezető út közben Andor keveset beszélt. Megtanulta, hogy Máté mellett a csend nem zavaró, hanem szükséges. A patak mellett elhaladva viszont megállt egy percre, hogy visszafújja a levegőt.

– Ezen is átjöttél azon az éjszakán? – kérdezte.
– Nem – rázta meg a fejét a kisfiú. – A jég túl vékony lett volna. A farkasok kerülték. Ők jobban tudják, hol szabad lépni.

Andor elmosolyodott. A fiú úgy beszélt róluk, mintha régi tanítókról beszélne.

Mélyebbre értek az erdőben. Az a bizonyos köd most sehol sem volt – csak tiszta, áttetsző fény, madarak trillázása, távoli harkály kopogás. Az ágak között néha átcsúszott egy mókus, lábuk alatt avar zizegett.

– Itt kezdtem el félni – mondta egyszer csak Máté, és megállt egy vastag törzsű bükk mellett. – Itt már nem hallottam anyát. És itt éreztem, hogy nem vagyok egyedül – tette hozzá, és kezével a levegőbe rajzolt egy kört maga körül. – Mint amikor valaki nagyon csendben mögéd áll, és tudod, hogy ott van, még ha nem is szól.

Andor figyelte az arcát.

– És aztán?
– Aztán megjelent az első – nézett maga elé a fiú. – A szürke. Olyan szeme volt, mint a… – keresni kezdte a hasonlatot, de végül csak vállat vont. – Mint egy erdei tónak éjszaka. Nem látsz bele, de érzed, hogy mély.

Az erdész torkában megakadt a levegő. Részben az emelkedő miatt, részben valami más miatt – valami régi bűnbánat miatt, amit most mosott át ez a szelíd, gyermeki látásmód.

– Utána megjött a másik – folytatta Máté. – Az óvatos. Mindig hátul jött. Ha elmaradtam, megállt. Ha túl közel mentem a sötétebb részhez, finoman előrébb lépett.

– Sötétebb rész? – kérdezte Andor.
– Ahol a szag más. – A fiú az orrára mutatott. – Ahol a halál közelebb jár. Vaddisznók, mély gödrök, kidőlt fák. Ők tudták, hol kell elvinni onnan.

Végül egy kis tisztásra értek. A fák ritkábban álltak, a földön puha moha terült el, közepén néhány kövér faággal.

– Itt volt az a hely, ahol megálltunk – mutatta Máté. – A hím leült, és sokáig figyelte a levegőt. A szél felől jött az illat, hogy valahol messze tűz ég. Onnan tudtam, hogy emberek vannak a közelben.

Andor lehajolt, és ujjai közé vett egy marék mohát.

– A tűz szagát ők is ismerik – mondta. – És azt is, hogy az ember néha veszélyes.
– De engem mégis odavittek – nézett rá a fiú.
– Mert ők jobban láttak téged, mint az emberek – mondta halkan az erdész. – Nem azt látták, hogy „más” vagy. Csak azt, hogy „kicsi”, „elveszett”, „nem jelentesz veszélyt”. És talán azt is, hogy valahol, odébb, valaki nagyon vár rád.

A tisztás szélén, a fák közé rejtve, Andor egy új vadkamerát szerelt fel.

– Miért teszed ide? – kérdezte Máté.
– Mert ha egyszer visszajönnek erre – felelte az erdész –, szeretném látni őket úgy, ahogy te láttad. Vagy legalább egy kicsit úgy.

Máté elgondolkodva nézte a szerkezetet.

– Nem szeretik a gépeket – jelentette ki. – De elviselik. Amíg nem bántja őket.
– Akkor igyekszem nem bántani őket – mosolygott Andor.

Mielőtt visszaindultak volna, Máté megállt, és lehajolt. A földön száraz ágakból, levelekből, kövekből kis alakot rakott ki: két hegyes fület, hosszú testet, farkat.

– Ez mi? – kérdezte az erdész.
– Köszönöm – felelte a fiú. – Ezt hagyom nekik.

A hazafelé vezető úton Andor valami furcsa könnyűséget érzett a mellkasában. Mint amikor az ember évekig cipelt egy zsák követ, és rájön, hogy a felét már régen letehette volna.

Amikor a falu első házai feltűntek, Máté megszólalt:

– Ők nem haragszanak rád.

– Kik? – kérdezte az erdész, bár sejtette.
– A farkasok – mondta a fiú. – Tudják, hogy most már vigyázol rájuk. És ha vigyázol rájuk, ők is vigyáznak egyszer valaki másra. Mint rám.

Andor nem mert azonnal válaszolni. Ha megszólal, attól félt, elcsuklik a hangja. Végül mégis kinyögte:

– Köszönöm, hogy elhoztál ide, Máté.
– Én csak megmutattam – vont vállat a gyerek. – Az út már megvolt. Csak végig kellett menni rajta.

És ezen a mondaton Andor még sokáig gondolkodott. Hogy hány út létezik az ember szívében, amin fél elindulni – pedig már régen ott van, csak végig kell menni rajta.

Epilógus – A Farkasok Ösvénye.

A történet futótűzként terjedt a környéken. A falubeliek először kétkedve fogadták, de a vadkamera felvétele mindent bizonyított. A gyerekek azóta is csak „farkasok ösvényének” hívják azt a keskeny csapást.

Máté pedig nyugodtabb lett, mint valaha. Mintha valami összekötötte volna az erdővel – vagy talán mindig is összekötötte, csak most már mindenki tudta.

És amikor újra kilátogattak a völgybe, a fiú megállt a tisztáson, felnézett az égig érő fenyőkre, és így szólt:

– Itt vannak. Figyelnek minket.

És Katalin – első alkalommal életében – nem érezte ezt ijesztőnek.
Csak gyönyörűnek.

 

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.

2025. november 18. (kedd), 14:48