A gyermekei az erdőbe száműzték az öregembert – de amit a farkas tett, arra senki nem számított
Az alkonyat lassan ráült a Börzsöny erdeire. A magas fenyők és tölgyek lombjai között már csak itt-ott szűrődött át a nap utolsó fénye. A mélyben, egy vastag fatörzs tövében ült egy idős férfi, Nagy Lajos. /Ruhája gyűrött volt, arca szürke a fáradtságtól, szemeiben pedig ott ült a kétségbeesés\./
Nem magától került ide. Saját gyermekei hozták – azok, akiket felnevelt, akiknek mindent megadott. Ők, akik éveken át élvezték munkája gyümölcsét, most úgy döntöttek: az apjuk útban van.
– Nem bírjuk tovább, apa – mondta legidősebb fia, Péter, amikor még otthon álltak a tornácnál. – Ideje, hogy átadd a házat és a földet. Mi már nem várhatunk örökké.
– De hát… én még élek – válaszolta remegő hangon Lajos, tenyerét a botjára szorítva. – A ház az otthonom, a föld az életem munkája.
A legkisebb lánya, Éva, fagyos tekintettel pillantott rá:– Nekünk több jogunk van hozzá, mint neked. Mi vagyunk a jövő. Neked már csak a múlt maradt.
Az öreg ekkor érezte először, hogy nincs többé helye a saját házában. A gyerekei hideg szavai, mint késelek, úgy vágtak a szívébe.
Néhány nappal később elhozták őt ide, a rengetegbe. Nem hoztak sem vizet, sem élelmet.
– Pihenj meg itt, apa – mondta Péter ridegen, miközben leültették a fa tövébe. – Úgyis szeretted mindig az erdőt.
Majd faképnél hagyták.
Lajos egy ideig csak ült, próbálta felfogni, mi történt. A madarak elcsendesedtek, helyettük a szél zúgása és a távoli állatok nesze töltötte be az estét.
– Uram… hát tényleg így ér véget az életem? – suttogta maga elé, könnyeit visszatartva. – A saját vérem fordult ellenem…
Ahogy az éj leszállt, a hideg egyre erősebben marta a testét. Reszketett, ujjai jéghidegek voltak. Próbált imádkozni, de gondolatai újra és újra a gyerekeire tértek vissza.
És ekkor meghallotta. Először csak halk nesz volt, majd egyértelmű: ágak roppantak valami nehéz lépése alatt.
– Ki van ott?! – kiáltott remegő hangon, de válasz nem érkezett.
Aztán feltűnt a bokrok között két fénylő szempár. Egy farkas lépett elő a holdfénybe. Bundája sűrűn csillogott, tekintete villámként hasított a sötétbe.
Lajos szíve hevesen vert. A botját szorította, de tudta: nincs esélye.
– Hát ez a vég – sóhajtotta, és behunyta a szemét. – Legyen, ahogy az Úr akarja.
De a farkas nem vetette rá magát. Lassan, méltósággal közeledett, és megállt közvetlenül előtte. Orrát a férfi arca felé nyújtotta, és halkan szimatolt.
Lajos lassan kinyitotta a szemét. Döbbenten nézte az állatot.
– Miért… miért nem támadsz? – suttogta.
A farkas nem vicsorgott, nem morgott. Csak ott állt előtte, tekintetéből valami különös felismerés sugárzott.
Lajos reszketve nézett a farkas szemeibe. Az állat ott állt előtte, alig karnyújtásnyira, és orrával a férfi haját szimatolta. A szívverése olyan hangosan dübörgött a mellkasában, mintha az egész erdő hallhatta volna.
Emlékek törtek elő benne, villámgyorsan, mint a régi falusi templom harangjának kondulásai.
„Ez a tekintet… mintha már láttam volna valaha.”
Az öreg lehunyta a szemét, és hagyta, hogy az emlékek magukkal sodorják.
Harminc évvel korábbanEgy fiatalabb Nagy Lajos térdelt az erdőben. Vadászni indult, de nem zsákmányt talált, hanem egy csapdába esett állatot. Egy apró farkaskölyök vergődött a fémvasak között, lábát véresre hasította a csapda.
– Jézus Mária… – szaladt ki Lajos száján. – Ki az ördög tett ide ilyet?
A kölyök vonyított, de nem támadt. Inkább könyörgőn nézett rá, mintha megértette volna, hogy a férfi segíteni akar.
Lajos jól tudta: veszélyes dolog belenyúlni a vadászok csapdájába. Ha a kölyök harap, könnyen súlyos sérülés lehet belőle. Mégis, valami erősebb volt benne a félelemnél: az együttérzés.
– Ne félj, kis barátom… – mondta, miközben két kézzel feszíteni kezdte a vasfogakat. Az ujjaiban égett a fájdalom, a fém szinte belevágott a bőrébe, de végül sikerült szétfeszítenie a csapdát.
A kölyök felszabadult, előbb hátraugrált, mintha kész lenne elszaladni, aztán egy pillanatra megállt. Szeme találkozott Lajos szemével.
A férfi akkoriban nem gondolt erre többet. A kölyök elszaladt az erdő mélyére, ő pedig hazament.
Most, évtizedekkel később, ugyanaz a tekintet nézett vissza rá. Már nem kölyök, hanem erős, hatalmas farkas, de valami a szemében ugyanazt sugározta: emlékezett.
Lajos halkan, szinte magának motyogta:– Te vagy az… Te vagy az a kicsi… Nem felejtettél el.
A farkas lassan leült elé, mintha jelezni akarná: nincs ok a félelemre. Orrával finoman megbökte az öreg kezét.
Lajos reszkető kézzel előre nyúlt. Szíve majd’ kiugrott a helyéről, ahogy ujjaival hozzáért a farkas vastag bundájához. Az állat nem mozdult el, sőt, engedte, hogy megsimogassa.
– Szent Isten… – szaladt ki a férfi száján. – Egy farkas… és én… így ülünk itt.
Az erdőben eközben más zajok is hallatszottak: távoli ropogások, árnyak suhantak a fák között. Más állatok közeledtek, talán kíváncsian, talán vadászat reményében.
A farkas azonban felemelte a fejét, és mély, dörmögő morgással jelezte: „Ez az ember az enyém.
Az árnyak visszahúzódtak.
Lajos könnyei kicsordultak. Nem a félelemtől sírt, hanem attól a felismeréstől, hogy ebben a pillanatban az erdő királya több emberséget mutatott, mint a saját gyermekei.
– Te vagy az én őrzőangyalom – suttogta remegve. – Egy farkas… nem ellenségem, hanem a megmentőm.
Az állat ekkor lehajtotta a fejét, szinte meghajolt előtte, majd oldalát Lajos vállához nyomta, mintha azt mondaná: „Támaszkodj rám.”
Az öreg remegve kapaszkodott a bundájába.
Lajos ujjai mélyen kapaszkodtak a farkas vastag bundájába. A teste gyenge volt, a lábai nem engedelmeskedtek már, de a szívében valami apró szikra újra fellángolt: a remény.
– Segítesz nekem, igaz? – suttogta, miközben homlokát az állat nyakához hajtotta. – Még egyszer… utoljára… haza szeretnék jutni.
A farkas nem felelt, de tetteivel beszélt. Lassan felegyenesedett, és engedte, hogy Lajos oldalra billenjen, ránehezedjen. Az öreg szinte a hátára borult, s a farkas óvatos, de határozott léptekkel elindult a rengetegben.
Az erdő neszei újra körülölelték őket: bagoly huhogott a magasban, ágak recsegtek a talpuk alatt, a szél hosszú sóhajként fújta a lombokat. Lajos csukott szemmel feküdt a farkas hátán, és minden rezdülést érzett. Érezte a bundája melegét, a mozdulatai ritmusát, a szívének lassú, erőteljes dobbanásait.
Ahogy haladtak, más állatok is megjelentek a fák között: rókák, szarvasok, kisebb vadak. Mind félrehúzódtak, amikor meglátták a farkast, aki egy öregembert cipelt a hátán. Mintha az erdő egész népe tudta volna, hogy ez most nem vadászat – ez valami egészen más.
– Uram… – suttogta Lajos könnyeivel küszködve. – Egy farkasban több emberség van, mint a saját véremben.
Kilométereken át vitte őt az állat, mígnem a távolban apró fények jelentek meg. A falu lámpásai. A kutyák ugatása betöltötte a csendet.
Amikor az első házakhoz értek, a farkas megállt a kapuk előtt. Lassan lehajtotta magáról Lajost, és óvatosan a földre fektette. Az öreg alig kapott levegőt, de mégis mosolyogott.
Egy fiatalasszony, Kovács Juli, aki vizet hozott a kútról, sikoltva ejtette el a vödröt. – Jézusom! Egy farkas! És… egy ember a földön! – kiáltotta, s a zajra a falu lakói sorban rohantak ki a házaikból.
Péter, az öreg fia, aki épp ott járt a faluban, döbbenten torpant meg a tömegben. Nem hitt a szemének: apja feküdt a földön, de élve, mellette pedig a farkas állt, szemei izzó fényben ragyogtak.
A falu népe megdermedt. Senki nem mert a közelébe menni. De a farkas nem vicsorgott, nem támadt – csak halkan vonyított, majd méltóságteljesen megfordult, és visszasétált az erdőbe. Egyetlen pillantást vetett még Lajosra, mintha búcsút venne, aztán eltűnt a fák sűrűjében.
A falubeliek körbeállták az öreget. Juli letérdelt mellé, vizet hozott neki, mások takarót hoztak.
– Lajos bácsi… hogy került ide? – kérdezték többen is egyszerre.
Az öreg szeme könnyben úszott, hangja remegett, de érthetően szólt:– A gyerekeim… magamra hagytak. Azt hitték, itt végem lesz. De az erdő adott egy őrzőt… egy barátot… egy farkast. Ő mentett meg.
Az emberek egymásra néztek, és döbbenten rázták a fejüket. A hír gyorsan terjedt: nemcsak az öreg túléléséről, hanem arról a hihetetlen csodáról, amit senki sem felejtett el soha.
És Lajos, bár testileg gyenge maradt, a lelkében erősebb lett, mint valaha. Tudta, hogy a gyerekei elárulták – de azt is tudta, hogy a természet, amelyet egész életében tisztelt, végül visszaadta neki, amit az emberek elvettek: a méltóságát.
Utóirat
Attól a naptól kezdve a faluban gyakran hallották esténként a farkas vonyítását a hegyek felől. Mintha csak jelezte volna: „Figyelek rád. Soha többé nem leszel egyedül.”
2025. szeptember 16. (kedd), 17:03
