Vedd le a kötéseket és menj a konyhába” – A férj kegyetlen szavai után az anyós lépett közbe, és mindent megváltoztatott

Vedd le a kötéseket és menj a konyhába” – A férj kegyetlen szavai után az anyós lépett közbe, és mindent megváltoztatott

1. Rész

A délután szokatlanul csendes volt. /A kisvárosi házban a függönyön átszűrődő fény tompán világította meg a hálószobát\./

Kata a takaró alatt feküdt, feje gondosan bekötözve, arca sápadt, szemei fáradtak. Nemrég esett át egy komoly műtéten: orvosai szigorúan megtiltották neki, hogy bármilyen megerőltetést végezzen.

Az ágy melletti székben néhány gyógyszer és víz állt, de ő még ahhoz sem érzett erőt, hogy kinyújtsa érte a kezét. Csak pihent volna, próbálva felejteni a tompa fájdalmat, ami minden mozdulatát kísérte.

Ekkor hirtelen becsapódott az ajtó.

Béla, a férje, dühtől vörös arccal lépett a szobába. A hangja olyan erővel csattant, hogy Katának szinte összerándult a gyomra.

— „Mit fekszel itt egész nap, mint valami királynő?” — ordította. — „Vedd le a kötéseket és menj a konyhába, anyám és a nővérem éhesek! Azonnal főzz nekik valamit.”

Kata lassan felemelte a fejét, szeme könnybe lábadt.

— „Béla… kérlek, tudod, hogy nem kelhetek fel. Az orvos is mondta, hogy pár hétig pihennem kell. Nem bírom…” — hangja halk volt, szinte könyörgő.

A férfi gúnyosan felnevetett.

— „Orvos, orvos! Mindig csak erre hivatkozol. Nekem nincs időm ilyen nyavalygásra. Miért nősültem meg, ha a feleségem még egy vacsorát sem tud főzni?”

Kata összeszorította az ajkát, hogy visszafojtsa a sírást. De a könnyei így is elindultak.

— „Talán te… talán te is tudnál főzni…” — suttogta, szinte önmagának.

— „Hogy mi?!” — kiáltott fel Béla, és közelebb hajolt hozzá. — „Én férfi vagyok! Nem fogok fazekakat csörgetni, miközben te itt lustálkodsz. A te dolgod, hogy kiszolgálj!”

Az asszony gyomra összeszorult. Érezte, hogy szavakkal most nem megy semmire. Csak bámulta a mennyezetet, miközben a férfi folytatta a dühöngést.

Aztán a bejárati ajtó nyikordulása hallatszott. Valaki belépett a házba. Léptek közeledtek a folyosón. Kata szíve megdobbant — felismerte azt a hangot, ahogy a bőrönd a padlóra koppant.

Az anyja érkezett.

Az ajtó kitárult, és Ilona, a mindig határozott, középkorú asszony belépett a szobába. Megállt egy pillanatra, végignézett a lányán az ágyban, majd a vején, aki még mindig az ujját rázta a beteg felesége felé.

Ilona szeme szikrázott.

— „Béla… te mit művelsz?” — kérdezte fojtott hangon.

A férfi hátrapillantott, kissé meglepve, de nem hátrált meg.

— „Csak rendre utasítom a feleségedet. Nincs jogod beleszólni. Ő a feleségem, azt csinálja, amit mondok.”

Ilona lassan közelebb lépett. A csend olyan sűrű lett, hogy szinte érezni lehetett. Kata lélegzete elakadt: tudta, valami történni fog.

És akkor váratlanul csattant a hang.

Egy hatalmas pofon.

Béla arca félrebillent, szeme kitágult. Nem számított rá.

— „Ez azért volt, mert mersz követelni egy beteg nőtől, hogy szolgáljon ki téged!” — mondta Ilona hidegen, a szeme egyenesen a férfiéba fúródott. — „Te nem férfi vagy, hanem gyáva zsarnok.”

Kata tátott szájjal nézett. Az anyja hangja erősebb volt, mint bármikor. És az, amit mondott, mélyen belehasított a levegőbe.

Béla néhány pillanatig dermedt csendben állt. Az arca vörös volt, nem tudni, a pofon miatt vagy a düh miatt, de szeme villámokat szórt.

— „Te… te megőrültél?!” — mordult fel végül, hangja remegett az indulattól. — „Hogy mersz engem megütni a saját házamban?”

Ilona azonban egy pillanatra sem hátrált meg. Egyenes tartással állt előtte, mint egy bástya, amit nem lehet ledönteni.

— „Ez nem a te házad, Béla. Ez a lányom otthona. Ő kereste meg a pénzt, ő rendezte be ezt a szobát, és ő tartotta össze a családot, miközben te a kocsmában ültél vagy a barátaiddal lófráltál.

Te csak beleültél a készbe. És ha azt hiszed, hogy itt te vagy az úr, akkor nagyon tévedsz.”

Kata könnyein keresztül nézte az anyját. Ritkán látta így — határozottan, keményen, szinte félelmetesen.

Béla hangosan felnevetett, de a nevetése erőltetett volt.

— „Na persze! Mindenki csak engem hibáztat. Én vagyok a rossz, ugye? Mert elvárom, hogy egy feleség tegye a dolgát. Mi másért való a házasság?”

Ilona szeme szűkebbre húzódott.

— „Tudod, Béla, én láttam, hogy a szüleid hogyan bántak egymással. A te apád is mindig parancsolgatott, anyád pedig tűrte. Te ezt tanultad, ezt hitted normálisnak. De figyelj rám jól: ez itt más lesz. Nem fogod a lányomat rabszolgaként kezelni.”

— „Rabszolga?!” — vágott közbe Béla, hangja egyre hangosabb lett. — „Csak annyit kértem, hogy főzzön valamit a családomnak. Hát olyan nagy kérés ez?”

Kata ekkor halkan megszólalt, szinte suttogva:

— „Nem nagy kérés… ha egészséges lennék. De most… minden lépés olyan, mintha kést döfnének a fejembe.”

Béla odafordult hozzá, de mielőtt bármit mondhatott volna, Ilona közbevágott:

— „Hallod, mit mond? Nem színlel, nem kifogást keres. Beteg! Műtéten esett át. Az orvos is megmondta, hogy pihenésre van szüksége.

És te mit csinálsz? Bejösz ide, és üvöltözöl vele, mintha valami szolgáló lenne!”

A férfi nagyot sóhajtott, de a dac ott maradt az arcán.

— „Mindig csak ő, mindig csak ő… és én? Senki sem gondol rám. Ki törődik velem? Én dolgozom, én tartom el a házat.”

Ilona ekkor előrébb lépett, és a szemébe nézett.

— „Dolgozol? Tartod a házat? Ugyan már, Béla. Tudod te jól, hogy Kata pénzéből fizettétek a számlákat. Ő varrta a ruhákat, ő készítette a tortákat a faluban, hogy befoltozza a lyukakat a költségvetésben. És közben még neked is mosott, főzött, takarított. Ez tartja el a házat, nem a te büszke szavaid.”

Kata ekkor felzokogott. Az anyja szavai egyszerre fájtak és felszabadították. Annyi év hallgatás után valaki végre kimondta az igazat.

Béla viszont elsápadt. A szeme ide-oda járt, mintha keresné a megfelelő választ, de nem találta.

— „Én… én csak azt akartam, hogy rend legyen… hogy minden úgy menjen, mint régen…” — hebegte.

Ilona hangja most halkabb lett, de még mindig kemény.

— „Mint régen? Amikor minden este veszekedtetek, és Kata sírva feküdt le? Az a te ‘régi rend’? Nos, én azt mondom, vége van. Csomagolj össze, Béla. Nem maradsz itt tovább.

”

A férfi szeme kitágult.

— „Te ezt nem teheted! Ez az én házam is! Jogom van itt lenni!”

Ilona karba fonta a kezét.

— „Jogod? Jogod talán van a falakhoz. De az emberhez, aki itt fekszik, már nincs jogod. Eljátszottad. És ha nem mégy el magadtól, akkor én intézem el, hogy ne legyen békéd ebben a városban.”

A csend, ami ezután beállt, nyomasztó volt. Béla csak állt, mintha minden önbizalma kifolyt volna belőle. Kata pedig lassan érezni kezdte: talán most először nem teljesen egyedül van ebben a házasságban.

A szoba csendje szinte fojtogatóvá vált. Béla állt az ágy mellett, ökölbe szorított kézzel, de a tekintete már nem volt olyan magabiztos, mint az imént. A pofon, az anyós szavai és Kata könnyei mintha lassan falakat bontottak volna le benne.

— „Nem… nem mehetek el” — mondta végül halkan, de a hangja inkább könyörgésnek tűnt, mint tiltakozásnak. — „Én… én csak családot akartam. Csak azt, hogy rend legyen.”

Ilona szeme megtelt könnyel, de a hangja továbbra is kemény maradt.

— „Családot? A család nem abból áll, hogy parancsolsz és követelsz. A család abból áll, hogy támogatod a másikat, hogy mellette állsz a legnehezebb időkben is.

Te most itt állhattál volna, a feleséged kezét fogva, bátorítva őt. De inkább meg akartad alázni. Ez nem család, Béla. Ez önzés.”

Kata lassan felemelte a tekintetét, és egyenesen a férjére nézett. Hangja gyenge volt, de minden szava éles, mint a penge.

— „Béla… amikor összeházasodtunk, azt hittem, társat találtam. Olyat, aki velem együtt sír és nevet. Most viszont úgy érzem, csak egy terhet cipellek. És ezt nem bírom tovább.”

A férfi ajka remegett. Sosem hallotta így beszélni a feleségét. Az a nő, akit eddig csendben tűrőnek hitt, most mintha erőt kapott volna.

— „Ne mondd ezt…” — motyogta. — „Én… szeretlek. Csak rosszul mutatom ki.”

Ilona azonban közbevágott:

— „A szeretet nem bántás, Béla. Nem üvöltés, nem követelőzés. Amit te tettél, az nem szeretet volt, hanem zsarnokság. És én nem engedem, hogy a lányom tovább szenvedjen.”

Béla hátrált egy lépést. Tekintete körbejárt a szobán: a fehér falakon, a becsomagolt bőröndön, amit Ilona hozott, majd Katán, aki könnyei mögött most először tűnt határozottnak.

— „És ha elmegyek… mi lesz velem?” — kérdezte végül megtörten.

— „Az már a te dolgod” — felelte Ilona ridegen. — „De innen most elmész.”

A férfi lassan lehajtotta a fejét. A dac és a harag helyét valami más vette át: szégyen. Megfordult, és szó nélkül kiment a szobából. A folyosón hallatszott, ahogy idegesen összeszedi a kabátját, majd becsapja maga mögött az ajtót.

A csend, ami utána maradt, olyan volt, mint a vihar utáni nyugalom.

Kata végül hangosan zokogni kezdett. Az anyja azonnal mellé ült az ágyra, és átölelte.

— „Kicsim, most már vége. Többé nem engedem, hogy bántson téged” — suttogta Ilona, miközben simogatta lánya fejét.

— „Anya… félek. Mi lesz velem nélküle? Mégiscsak a férjem volt…” — törte el a hangja.

— „Nem kell félned. Erősebb vagy, mint gondolnád. És nem vagy egyedül. Én itt vagyok melletted. És hidd el, a falu is látja, mi történt. Nem maradsz magadra.”

És valóban így történt. A következő napokban a szomszédok jöttek segíteni: hoztak ételt, bevásároltak, és mindent megtettek, hogy Kata pihenhessen. Az emberek között gyorsan elterjedt a hír, hogy Ilona kiállt a lányáért, és mindenki elismeréssel beszélt róla.

Béla neve pedig lassan szégyenként maradt fenn. A férfit a kocsmában is suttogva emlegették, és senki sem állt mellé.

Kata viszont lassan erőre kapott. A műtét után nehéz volt minden nap, de az anyja jelenléte, a közösség támogatása és az a tény, hogy végre megszabadult a zsarnokságtól, új reményt adott neki.

Egy este, mikor már jobban érezte magát, megfogta anyja kezét.

— „Köszönöm, hogy megvédtél” — mondta halkan.

Ilona mosolyogva simogatta meg lánya kezét.

— „Nem tettem mást, csak amit egy anyának tennie kell. De a legnagyobb erőt nem tőlem kapod, Kata. Hanem saját magadból. Te fogod újra felépíteni az életed. És én mindig melletted leszek.”

A lány szeme megtelt könnyel, de ezúttal nem a fájdalomtól, hanem a hála és a megkönnyebbülés könnyei voltak.

És így ért véget egy korszak. A félelem és a megalázás ideje. Egy új élet kezdődött, ahol Kata már nemcsak betegként, hanem emberként, nőként és anyaként állhatott helyt — szabadon, félelem nélkül.

2025. szeptember 16. (kedd), 19:07