A házban csak a csend maradt – és egy kislány, aki már nem hitt a visszatérésben
Egy hét a csendben.
A nyár vége lassan átcsúszott a hűvös, szeles őszbe. /A kis faluban, valahol a Tisza mentén, az emberek már fát hasogattak, befőtteket raktak el, és esténként korán zárták be az ablakokat, mert a szél éles hangon fütyült végig az utcán\./
A falu szélén, egy öreg vályogház állt. A vakolat itt-ott lehullott róla, a kémény ferdén dőlt, mintha csak maga is fázott volna a közelgő télben. Ebben a házban élt a hatéves Panka, a szüleivel: Erzsébettel és Jánossal.
A házban nem sok minden volt. Egy nyikorgó vaságy, egy kis asztal, néhány kopott edény, és egy nagy, repedt tükör, amelyet Panka mindig kerülni próbált. Nem szerette látni benne magát, főleg este.
Erzsébet gyakran mondta:
— Kislányom, most el kell mennünk, tudod, sok dolgunk van a városban. Hamar visszajövünk, addig legyél jó, ne menj sehova!
Panka bólogatott. Már nem kérdezett semmit. Régen próbálta megérteni, mi az a „dolog”, amit mindig intézniük kell, de rájött, hogy a válasz sosem jön. Inkább csak várt.
A búcsú reggele.
Aznap is így történt. Az anya a konyhában kapkodott, a táskáját pakolta, közben János dühösen csapta be a szobaajtót. Valamin veszekedtek, de Panka nem értette, miről. Csak a hangokat figyelte: a csattanásokat, a nehéz lépteket, az ajtó nyikorgását.
— Hagyjuk már, Erzsi! Nem lesz semmi baj! — mordult fel János. — Pár nap az egész!
— Pár nap… mindig csak pár nap — sziszegte az anya. — És ha valaki észreveszi, hogy a gyerek egyedül van?
— Ki venné észre? Senki se jár ide. A szomszéd meg a saját bajával van elfoglalva.
Erzsébet elhallgatott. Aztán odalépett Pankához, megsimogatta a haját, és próbált mosolyogni. De a szeme mögött ott bujkált valami – szégyen, félelem, talán bűntudat.
— Kicsim, hallod? A konyhaasztalon van egy kis kenyér, meg víz. Ha nagyon fázol, húzd magadra a nagykabátomat. Ne nyisd ki senkinek az ajtót. Mi… hamarosan visszajövünk. Jó?
— Jó — mondta Panka halkan.
Az ajtó becsukódott. A kulcs megfordult a zárban.
A kislány ott maradt. A szél az ablakhoz csapta a függönyt, mintha valaki be akarna jutni.
A napok kezdetén.
Az első nap még könnyen telt. Panka játszott. A babáját ültette az ablakpárkányra, és kitalált történeteket mesélt neki.
— Látod, Borcsa, anya most a boltban van. Mindjárt hoz lekvárt, és akkor vacsorázunk.
Amikor besötétedett, Panka a takaró alá bújt, és hallgatta a ház hangjait. A falak recsegtek, a kémény szuszogott, mintha valaki lélegezne benne.
Másnap már hidegebb lett. A kenyér fele elfogyott, a víz félig üres üvegben ringott az asztalon. Panka próbált bátor lenni.
— Mindjárt jönnek… ma biztosan jönnek — suttogta magának.
A harmadik napra már nem volt mit enni. A gyomra korgott, de nem panaszkodott. Megtanulta, hogy a szavak semmit sem segítenek, ha senki nem hallja őket.
A sötétség barátai.
Éjszakánként a hangok egyre hangosabbak lettek. A padló alatt neszek jártak, mintha apró lábak futkároznának. Panka tudta, hogy egerek azok, de mégis úgy érezte, valami más is van ott — valami, ami figyeli.
Egyik éjjel nem bírta tovább, és megszólalt:
— Ne bánts, kérlek… csak aludni akarok.
A szoba néma maradt. Csak a szél válaszolt, ahogy végigsöpört a házon, és becsapta a kamraajtót.
Panka összerezzent. A sötétben a babáját kereste, de a játék leesett a földre, és a kislány nem mert utána nyúlni. Csak kuporgott, és a térdét szorította.
A falu túloldalán.
Közben a faluban senki sem sejtett semmit. A szomszéd, Ilonka néni, néha látta, hogy a házban sötét van, de azt hitte, elutaztak.
— Ezek mindig jönnek-mennek — motyogta. — Ki tudja, merre járnak most.
Egy délután mégis furcsa dolgot hallott. A ház felől halk kopogás jött, mintha valaki az ablakot verné.
Ilonka néni megtorpant az utcán, fülelt, de aztán megrázta a fejét.
— Csak a szél, semmi más.
És továbbment.
Az ötödik nap.
A ház belsejében már hideg volt, mint egy pincében. Panka a kályhához ült, és a hamut piszkálta egy fadarabbal, mintha lángot tudna gyújtani vele. A szeme csípett a füsttől, amit a hideg vasból szagolt ki, de mégis ott maradt.
— Ha anya hazajön, gyújt tüzet — mondta magának. — Mindig azt mondja, a tűz meleg, és a melegben nem fél az ember.
De a tűz nem jött. Csak a csend.
A kislány az ablakhoz ment. Kint már szürkült, a felhők között hollók keringtek. A mezőn túl a falu fényei pislákoltak. Olyan közel volt minden, mégis elérhetetlen.
— Ha elmennék… ha csak kicsit sétálnék a kapuig… — gondolta.
De eszébe jutott anyja szava: „Ne menj ki, különben rossz lesz neked.”
Így visszalépett.
A hatodik éjszaka előtt a levegő olyan hideg lett a vályogházban, mintha valaki belülről fújná a telet a falak közé. Panka a kályha mellé húzta a széket, a nagykabátot magára tekert, s a karfára fektette Borcsát, mintha egy kórházi ágy lenne. A kabátból öregasszonyszag áradt: füst és savanyú alma. Ezt a szagot Erzsébet kabátja mindig magával hozta, és furcsa mód Panka ettől megnyugodott.
Az asztalon már nem maradt semmi. A kenyérhéj is eltűnt – azt tegnap este apró darabokra tépte, és szopogatta, mintha cukorka lenne. A vizet kimérte: reggelre két kortyot hagyott. Kiosztotta a babának is a „részt”, mintha valódi lenne az étel.
— Látod, Borcsa, mindenkinek jár — suttogta. — Anyáék visszajönnek, és hoznak kiflit. Lekvárral. A meggy a legpirosabb.
A sötét megmozdult a sarokban. A padló alatt apró kaparászás. Panka mereven figyelte.
— Ne gyere közelebb — rebegte a semminek. — Nem bántalak, de én se bántsalak… jó?
Odakinn a szél végigszaladt a mezőn, megdöngette a kiskaput. A kapu vasnyelve beleütközött a fába, és minden ütésnél Panka úgy érezte, mintha valaki a szíve közepét kopogná.
A faluban mégis ment tovább az élet. A kocsma előtt a férfiak cigarettát tapostak el, a kenyérbolt pultja mögött Juliska csattogtatta a pénztárgépet. A kóbor kutyák a hentesnél vártak leeső csontért.
A szülők útja.
Debrecen felől, a sötét országúton egy ütött-kopott kék Astra fényszórója hullámzott. János vezetett, egy kézzel fogta a kormányt, a másikkal cigarettát. Erzsébet térdén olcsó, vékony kabát, a zsebében egy összehajtogatott, gyűrött papír: lakbérhátralék, csekkek, egy tértivevény „Felszólítás” felülírással.
— Mondtam, hogy vissza kellett volna fordulnunk már tegnapelőtt — sziszegte Erzsébet.
— És mondtam, hogy a Vincének meg kellett adni a pénzt! — csapta rá János. — Ha nem adom, éjjel mára már a ház ablakát verik ki. Hogy viszed haza a gyereket, ha nincs hova?
— De most se nagyon van hova — fújta ki a levegőt az asszony, és ablaknak döntötte a homlokát. — A gyerek… Hat éves. Nem bírja sokáig a hideget.
— Ne kezd el… — morogta a férfi. — Hány nap? Négy? Öt? Hamarabb érünk, mint gondolnád. Megcsináljuk. Veszek holnap kenyeret, hurkát is, jó? Szereti a hurkát.
— Nem szereti — felelte Erzsébet, és keserű mosoly futott át a szája szélén. — Félt tőle, hogy „fekete”. Emlékszel?
János hunyorított. Emlékezett. Arra kevés pillanatra, amikor Panka összekucorodva nevetett az asztal alatt, miközben a rádióból halk magyar nóta szólt. Arra a délutánra, amikor még azt hitte, képes lesz valamire.
A cigaretta parazsa piros pontot húzott a sötétben. János a hamutartóba pöccintett.
— Hazamegyünk. Reggelre ott leszünk. Mindent elrendezünk — mondta, mintha maga is elhinné.
Ilonka néni dönt.
A falu szélén Ilonka néni egész éjjel forgolódott. Ült az ágy szélén, a lábát papucsba gyömöszölte, és a kis órára pislogott, amelynek ketyegése olyan hangosan verte az időt, mintha kalapáccsal mért volna ütéseket az éjszakára. Valami nem hagyta nyugodni. A csönd nem csönd volt, inkább olyan sűrű, mint a méz: rátapadt a gondolataira, és lelassította őket.
Felvette a kötött kardigánját, sétapálcáját maga mellé vette, és útnak indult. A csillagok mögött felhő ült, a levegőnek nedves földszaga volt. Elment a vályogházig, megállt, és átnézett a kerítésen.
— Halló? — szólt be félhangosan. — Erzsi? János?
Semmi. A konyhaablak sötét volt, és a függöny mozdulatlan.
Ilonka óvatosan megnyomta a kiskapu zárját. Zárva. A kerítés fölött reccsent egy gally. A néni megtorpant — aztán furcsa hangot hallott, valami egészen halkan kopogott odabent, mintha fakanállal egy üres lábost ütögetnének.
— Szent Isten — suttogta a néni, és elindult vissza a házához. A telefon a falon lógott, vezetékes, régi masina. Felvette a kagylót, és tárcsázott.
— Kata? Te vagy az? A védőnő. Gyere már ki, lányom. Nem kell rendőr… még. Nézzük meg előbb. Rossz érzésem van.
Kata, a harmincas évei elején járó védőnő kabátot kapott, papucsot csizmára cserélt, és húsz perc múlva Ilonka néni kerítésénél álltak ketten.
— Kopogok — mondta Kata, és ököllel, keményen rátett az ajtóra. — Panka? Édesem? Itt Kata néni van, a védőnő.
A ház lélegzett egyet. Mintha a falakban bent tartott levegő egy pillanatra megsuhant volna. Aztán egy egészen vékony, alig hallható hang jött bentről:
— N… ne gyere be. Anya azt mondta…
Kata és Ilonka egymásra néztek. Kata lenyomta a kilincset. Zárva.
— Panka, itt vagy? Egyedül?
— Nem vagyok… éhes… — jött a válasz, teljesen életidegen hangsúllyal.
Ilonka néni szeme megtelt könnyel. — Istenem.
Kata elővette a telefonját. — A jegyzőnek szólok, meg a rendőrnek is. Kinyitjuk az ajtót, de addig beszélj hozzá, jó? Ne legyen egyedül a csendben.
Ilonka néni nekidőlt a deszkának, és halkan mesélni kezdett: régi történetet a Tiszáról, amikor még ladikon át lehetett vágni a folyót, a halakról, amik ezüstként forogtak a vízben. Közben Kata hátán felállt a szőr: a gyerek hangja túl tiszta volt, mintha régen sírt volna ki mindent, és már csak az üresség koppanna a szavak helyén.
Panka, a csend közepe.
A kislány a sarokba húzódva ült, lábait maga alá szorította. A babája a karfán pihent, a feje kibicsaklott. A tükörben (amelyet nem szeretett) látta, hogy a szája sarka szürke, a szeme alatt kék árnyék ül. A falon krétákkal húzott vonalak: egy kör, benne házikó, két pálcikaember és egy pálcikalány. A pálcikáknak szája nem volt.
— Nem vagyok éhes… — mondta ki harmadszor is, és maga sem értette, miért ezt. Talán mert amikor éhesen sírt, egyszer Erzsi azt mondta: „Mondogasd, hogy nem vagy éhes, elmúlik.” Nem múlt el.
A kopogást hallva Panka felkapta a fejét. „Kata néni?” – a hang ismerős volt valahonnan, a rendelőből, ahol mérni szokták a magasságát. „Ne gyere be…” – mondta reflexből, mert a tiltás sokkal erősebb parancs volt benne, mint a segítség iránti vágy.
A földön egy papírfecni hevert: „HAMAR VISSZAJÖVÜNK.” János írta filctollal, sietve, ferdén. A betűk mintha dülöngéltek volna a papíron, mint részeg emberek a falusi búcsú után.
Panka kezében megdermedt a kabát ujja. Várta az ajtót, ami kinyílik — de az most még csukva maradt.
A kulcs és a következmény.
A jegyző és a rendőr húsz perccel később érkezett. A vas kapun csattant a retesz, a ház ajtaján a zár csak annyit csinált, hogy tiltakozva felnyikordult.
— Kulccsal tudunk csak törvényesen — morogta a rendőr.
— Ha egy gyerek van odabent, és veszélyben van, be kell menni — felelte Kata, és a szemében olyan fény gyúlt, ami nem tűrt ellentmondást.
A rendőr bólintott. — Akkor betörjük. Felelősség az enyém.
A következő pillanatban a fa az ütéstől recsegett, majd engedett. A hideg külső levegő úgy áradt be, mintha bent melegebb lett volna — pedig nem.
— Panka? — lépett be Kata, és letérdelt.
A kislány tekintete lassan rátalált. A szemében nem volt könny — annál rosszabb: a szabályos, dermedt üresség. Olyan volt, mint amikor a Tisza befagy, s a jég alatt megáll a víz. Panka ajka alig mozdult.
— Nem… vagyok… éhes.
Kata halkan felszisszent, és óvatosan a kabátot a gyerek vállára igazította. — Nem baj, hogy nem vagy éhes, kicsi. Előbb megmelegítünk. Aztán megnézzük, mi lenne jó.
Ilonka néni a küszöbön állt, és imát mormolt. A rendőr kifelé telefonált valakinek, jegyzőkönyv, protokoll, papír és pecsét. De ezek mind csak zajok voltak a háttérben. A lényeg az volt, hogy a csend szétrepedt, mint az üveg, amikor kaviccsal találják el.
Kata felállt, és Pankát felemelte. A kislány testének súlya könnyű volt, de nem olyan könnyű, mint egy gyereké — inkább olyan, mint egy üres kabát.
— Elmész velem, jó? — kérdezte Kata. — Mutatok egy helyet, ahol meleg van, és van kakaó.
— Kakaó… — ismételte Panka, mintha egy idegen szót próbálna kimondani.
A bejáratnál, a küszöbnél Panka megállt, hátrafordult, és a falra nézett. A krétakör közepén a pálcikalányra. Aztán lesütötte a szemét, és elindult.
.
A falu orvosi rendelőjében nem volt nagy forgalom aznap. A csempe hideg fénnyel csillogott, a radiátor halkan kattogott, mintha vén csontokat ropogtatna. Kata egy vékony pokrócba bugyolálta a gyereket, teát készített, és a bögrét megfogatta vele.
— Fogd csak, melegítsd a kezed — mondta. — Ha túl forró, letesszük.
Panka ujjai köré fonódott a bögre pereme. Nem ivott, csak nézte a felszín hullámát, ahogy Kata mozdulatai megrezegtették.
Ilonka néni egy táskában hozott valamit: lekváros kiflit, almát, egy kötött sapkát.
— Ne haragudj, kislányom — hajolt fölé —, hogy előbb nem jöttem át. Néha az ember úgy gondolja, a csend azt jelenti, minden rendben. De néha a csend éppen azt jelenti, semmi sincs rendben.
Panka torkában valami megmozdult, de hang nem jött. Egy fal. A fal mögött a szó.
Kata telefonált közben. A jegyzővel, a gyámhivatallal, a családsegítővel. Rövidek voltak a válaszok, hosszú a lista: ideiglenes elhelyezés, értesítés, átmeneti nevelő. A falusi pap is bejött, csendben leült, és csak annyit mondott:
— Ha kell, nyitva a plébánia.
Dél felé megérkezett az Astra. Az udvarra olyan fékezéssel gurult be, hogy a kavics szétfröccsent. János kiszállt, csapta az ajtót. Erzsébet utána, kabátja szélét görcsösen gyűrte.
— Hol a gyerek? — kérdezte János remegő hanggal, és az üres házban állva hirtelen öregnek látszott.
— Nem itt — mondta a rendőr. — A védőnővel van. Biztonságban.
— Mi a franc az, hogy „védőnővel van”? — tört ki a férfi. — A gyerek az enyém!
— A gyerek nem tárgy — vágta rá Kata, és a hangja olyan határozott volt, hogy a férfi megtorpant. — Hat nap.
Erzsébet előrelépett. Az arcán nem volt smink, csak a karikák a szeme alatt, és az ajka olyan volt, mint egy rosszul húzott vonal.
— Én… nem… — kezdte, majd sírni kezdett. — Én akartam jönni. De János mondta… és a pénz… és a Vince… és…
— Nem számít a magyarázat — szólalt meg Ilonka néni csendesen. — Csak az számít, hogy nem volt ott, amikor a gyereke megijedt.
János öklei az oldala mellett rándultak. Aztán leengedte a vállát. Mintha belátta volna, hogy a szavak itt nem állnak össze pajzzsá.
A szembesítés.
A rendelőben Kata leültette őket. Panka a sarokban, a pokrócba bugyolálva. Nem menekült, de nem is közeledett. Úgy nézett, mint aki messziről figyeli a filmet, amelyben ő is szerepel, csak már nem érti a cselekményt.
— Panka… — kezdte Erzsébet, és odalépett. — Kicsim… itt vagyunk.
A kislány pislogott. A szeme nem mozdult, a tekintet valahol Erzsébet vállán túl célozta a semmit.
— Nem vagyok éhes — mondta gépiesen.
Erzsébet összerogyott a székre. János a plafont nézte, aztán minden erejét összeszedve Pankához guggolt.
— Én vagyok az apád — mondta halkan, olyan hangon, amilyet ritkán használt. — Elnézést kérek. Rosszul csináltam. Nem fog többet…
A mondat beleveszett a levegőbe. A bocsánatkérés súlya nem találta a helyét. Kata közbevágott:
— Most nem az a legfontosabb, mit ígérnek. Most az a legfontosabb, hogy a gyerek melegben legyen, egyen, és valaki mellette legyen éjszaka is. Utána jön a többi: felelősség, döntés, változás.
A rendőr köhintett, jelezve, hogy neki is megvan a maga feladata: jegyzőkönyv, eljárás. De most mindenki tudta, hogy a papír csak zárójel.
A napok utána.
Pankát ideiglenesen a védőnő nővéréhez vitték, a falu másik végére, egy kis, kék ajtós házba. A konyhában állandóan valami illat úszott: darás tészta, gőzölgő nudli, téli tea, amibe citromkarikát tettek és kevés mézet. Az udvaron egy öreg cseresznyefa állt, amelynek kérgében repedések futottak, mint a térképvonalak.
Első este a kanapén, takaró alatt aludt el. Kata ott maradt mellette egy széken, és a zsebkönyvébe jegyzeteket írt: „keveset beszél”, „rutin: meleg tea, esti mese”, „érintésre nem húzódik el, csak nem reagál”.
Hajnalban Panka felriadt. Nem sírt, csak felült, és a konyhaajtó felé bámult, mintha valaki állna ott. Kata felébredt, és halkan megszólalt:
— Szeretnél mesét?
Panka vállat vont.
— Volt egyszer egy lány, aki a Tisza partján köveket gyűjtött — kezdte Kata. — A kövek közül volt, amelyik teljesen sima volt, másik meg rücskös. A lány minden nap kiválasztott egy követ, és a zsebében vitte magával — hogy ne legyen egyedül.
A kislány az ujját a takaró széléhez nyomta.
— A lány… hazatalált? — kérdezte végül.
— Igen — mondta Kata. — De előbb el kellett hinnie, hogy valaki hazavezeti.
Aznap délelőtt jött a családsegítő, egy fiatal férfi, neve Kelemen, a kabátja úriasan állt, de a cipője poros volt a dűlőúttól. Leült Pankához a földre, és felkínált egy csomag zsírkrétát.
— Rajzolunk?
Panka vállat vont.
— Jó. Én húzok egy kék vonalat. Te meg, ha gondolod, ráteszel egy piros pontot. Nem muszáj… csak ha kedved van.
A kék vonal megjelent a papíron. Sokáig semmi. Aztán Panka apró, reszkető kézzel odatett egy piros pontot.
— Szép — mondta Kelemen. — A kettő együtt már nem egyedül van.
A szülők szembenézése.
Erzsébet és János időközben bejártak a gyámhivatalba, a családsegítőhöz, és mindenhová, ahová kellett. A papírok vastagodtak, a mondatok szaporodtak: „gondatlanság”, „veszélyeztetés”, „együttműködési terv”. János megpróbált munkát találni a szomszéd városban, kőműves ismerősnél, Erzsébet kitakarította a házat. A kályhát kiganézták, a konyhaasztalt letörölték, a tükörre terítőt borítottak, hogy ne látszódjon a repedés.
Egy délután Kata elkísérte őket a kék ajtóhoz.
— Ma csak ülni fogtok. Nem magyarázkodni — figyelmeztette őket. — Ha kérdez, válaszoltok. Ha nem kérdez, csendben vagytok vele.
Panka a kisasztalnál rajzolt, amikor beléptek. Nem nézett fel. János megállt, olyan mozdulatlanná vált, mint a szobor. Erzsébet közelebb somfordált, és leült a földre, a lány mellé.
— Mit rajzolsz? — kérdezte halkan.
— Vizet — felelte Panka, és odahúzott egy hullámos, vékony vonalat.
— A Tiszát?
A kislány bólintott.
— Én a gyerekkoromban beestem egyszer — kezdte Erzsébet, és elmosolyodott, nem a vicc, hanem az emlék fájdalma miatt. — A víz hideg volt, és azt hittem, elsüllyedek. De apám kirántott a galléromnál fogva. Azt mondta: „Amíg én itt vagyok, nem nyel el a folyó.”
Panka egy újabb piros pontot tett a kék vonal mellé.
— És most ki van itt? — kérdezte.
Erzsébet szemébe könny szaladt. — Ha engeded: én. És Kata. És Ilonka néni. És Kelemen, aki piros pontokat talál ki.
János megköszörülte a torkát. — Én nem tudok szépen beszélni — mondta. — De megcsinálom, ami kell. Reggel felkelek, este hazajövök, hozok fát, kenyeret. Nem megyek el úgy, hogy ne szólok. Nem ígérem, hogy nem hibázok. De nem hagylak magadra. Nem hagyunk.
Panka letette a krétát. A szeme sarkában mozdult valami. Nem könny, csak egy kicsi fény.
— Ha nagyon fázok, csinálsz tüzet? — kérdezte.
— Igen — felelte János. — Előbb a hamut kihúzom, aztán újra rakom. Olyan meleget csinálok, hogy a radiátor irigykedjen.
— A radiátor nem tud irigykedni — mondta Panka, és először mosolygott egészen kicsit. A mosoly vékony volt, mint az első jég a vödör tetején. De jég is elolvad, ha nap éri.
Együtt a küszöbön.
A következő hetek lassan teltek. Panka nem szeretett sokat enni, de a kakaót elfogadta, a kifli héját ropogtatta. Éjszaka néha felült, és hallgatta, ahogy a szél a háztetőn megfut, de már nem takarta el a fülét. Csak megfogta a takaró szélét, és belegyűrte a markába.
Kata tanította az „órát”: reggeli, játék, séta Ilonka nénivel a boltig, délután mese, este fény lekapcsol. A napoknak ritmusa lett, a ritmusnak értelme. A krétarajzok megteltek szájak nélküli figurák helyett olyan pálcikaemberekkel, akiknek szeme mosolygott, és a szájuk vörös volt, mint a lekvár.
A gyámhivatal döntést hozott: feltételes visszahelyezés sok-sok feltétellel, ellenőrzéssel, heti látogatásokkal. Nem volt ünnep ez, inkább egy hosszú út eleje, amin lehet lépni előre, de vissza is.
Az első nap, amikor Panka hazament a vályogházba — immár felújított kályhával, tiszta takaróval, a repedt tükörre új üveg vágva —, a küszöbnél megállt.
— Fázik a ház — mondta.
— Megmelegítjük — felelte János, és már indult is a fészer felé a hasogatott fáért.
Erzsébet a konyhapultra terítőt tett, és kibontotta a kenyeret.
— Megkóstolod? Ha nem, nem baj — mondta. — Van alma is.
— A babám? — kérdezte Panka halkan.
Erzsébet elővette a polcról Borcsát, leporolta, és a lány kezébe adta.
— Itt vagyunk — tette hozzá. — Ha dolgunk van, elmondjuk. Ha késünk, telefonálunk. A kulcsot pedig soha többé nem fordítjuk rád belülről.
A kályha hamarosan felhördült, aztán dorombolni kezdett. A lángok a tűzterében kis nyelvekkel nyaldosták a fát, és a vas melegedő szaga betöltötte a szobát. Panka leült az asztal alá — úgy, ahogy régen bújt oda a sötét elől —, de most csak játékból.
— Csinálunk kuckót? — kérdezte. — Olyat, ahová befér anya meg apa is.
— Csinálunk — mondta János, és letérdelt a földre. — Én leszek a fal.
— Én meg az ajtó — kuncogott Erzsébet. — De olyan ajtó, ami mindig nyitva van.
Az üresség helyén.
A tél végül tényleg megérkezett: hó borította a szántót, a Tisza partján ragyogott a jég, nappal vakító, este fekete. A vályogházból füst csorgott az ég felé, a kerítésre két vastag sálat terítettek száradni: egy kék csíkosat és egy piros pöttyöset.
Kata minden héten jött, leült a konyhában, és teát ivott. Nem mindig beszéltek sokat. Néha csak rádió szólt halkan, „Kossuth, délutáni műsor”. A ház már nem hallgatott fenyegetően — inkább olyan csönd volt benne, mint amikor a hó minden zajt tompít.
Egy este Panka felállt, és hozott a táskájából egy rajzot. Rátette az asztalra. Kék hullámvonal, mellette apró piros pontok sokasága.
— Mi ez? — kérdezte Kata.
— A víz — mondta Panka. — És akik hazavezetnek.
Kata vállán meghúzódott egy feszültség, amely hetek óta ott ült. Aztán elszállt.
— Szép — felelte. — És tudod, ha egyszer mégis megint sötétebb lesz körülötted, elég lesz ránézni, és emlékezni fogsz, hogy a piros pontok akkor is ott vannak.
Az ajtóban Ilonka néni megjelent friss kenyérrel.
— Gondoltam, kell még — mosolygott. — Meg hoztam almát. A legpirosabbat.
Panka elvette, a kezébe fogta, és beleharapott. Nem nagyot, csak egy kicsit. Aztán még egy falatot. Nem sietett. A harapás nyoma félkör lett az alma húsában, mint egy mosoly lenyomata.
Az ablakhoz húzódott, és kinézett. A falu felett a lemenő nap narancssárga csíkot húzott az égre. A kiskapu halkan mozdult a szélben, de most nem kopogtatott olyan hangosan. Inkább csak emlékeztetett valamire: hogy van kint világ, van bent otthon, és a kettő között van egy küszöb, amit nem jó egyedül átlépni.
Panka a kabát zsebéből elővett egy kavicsot. Simát, kerekdedet. Kata hozta neki a Tisza partjáról, s azt mondta: „Amíg nálad van, addig emlékszel, hogy az üresség helyén lehet valami.”
A kislány a kavicsot az ablakpárkányra tette Borcsa mellé. A tükörre pillantott. Már nem félt tőle. A repedés helyén új üveg csillogott, és benne nem ürességet látott, hanem három alakot, akik kicsit fáradtak, kicsit szomorúak, de ott vannak egymásnak.
— Nem vagyok éhes — mondta hirtelen, majd megállt, és kijavította magát: — Vagyis… most már igen.
Erzsébet felnevetett, aztán a nevetés közepén megbicsaklott a hangja, de nem sírt. Csak levette a tűzről a teát, és beletöltötte a bögrébe.
— Lekváros kiflit?
— Piros lekvárral — bólintott Panka.
A konyhaasztal körül leültek. A kenyér roppant, a lekvár illata édesen terjengett. János a lábát a kislány lábához érintette az asztal alatt, hogy tudja: itt van. Erzsébet a bögrét Panka kezébe adta, és nem kapta el hirtelen – hagyta, hogy a meleg végigkússzon a kicsi ujjakon.
Odakinn a hó az ablakpárkányra tapadt. Bent a falióra kattogott, de már nem ütötte szét a csöndet. Csak mérte, hogy az idő halad — méghozzá együtt.
És amikor lefekvés után a kályha még utoljára felsóhajtott, Panka az ágyán, a takaró alatt, egészen halkan, inkább csak magának azt suttogta:
— Anya jön… Anya itt van.
A válasz pedig most nem a szél volt, nem az egér, nem a csönd: hanem valódi léptek a folyosón, egy pohár víz csengése a konyhapulton, és két ember lélegzete a szobában, akik nem mentek sehová, csak leoltották a lámpát.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 11. (kedd), 16:49
