A kislány odasétált a rendőrhöz, és csak halkan ennyit mondott: "Kérlek, ments meg!" – A járőr AZONNAL erősítést hívott, az oka pedig minden képzeletet felülmúl!
A tavaszi eső hangtalanul koppant a járdán, ahogy Lívia százados kilépett a rendőrségi autóból. Az Aranyhegyi út csendes volt hajnalban – túl csendes. /A szomszédos házak sötétek, csak néhány ablakból derengett halvány fény\./
– Itt vagyunk – morogta Sándor bácsi, a nyugdíjhoz közelítő, kissé megfáradt, de tapasztalt nyomozó, miközben becsukta az autó ajtaját. – A járókelő hajnali négykor vette észre a kislányt. Egyedül jött felfelé a dombról.
– Egyedül? Ebben az időben? – kérdezte Lívia hitetlenkedve, miközben a rendőrségi szalaggal elkerített pad felé indultak.
A padon egy vékony testű kislány ült, maximum nyolcéves lehetett. Nedves ruhája a bőrére tapadt, haja csapzottan lógott az arcába. Két rendőr állt mellette, egyikük próbált valami meleg italt adni neki. A lány nem sírt. A tekintete… üres volt. Mintha túl sokat látott volna.
Lívia lassan odalépett, leguggolt elé.
– Szia, kicsim. A nevem Lívia. Rendőr vagyok. Elmondod, hogy hívnak?
A kislány remegett, majd alig hallhatóan suttogta:
– Szép neved van. Tudod, hol vagy?
– Itt… visszajöttem. De nem tudom, hogyan… – A szeme megrebbent. – Nem akartam… lent maradtam. A sötétben.
Sándor bácsi melléjük lépett, összefont karral figyelte a jelenetet.
– Emlékszel, honnan jöttél? Hol a ház, ahol voltál?
Erika lassan felnézett, szemében valami olyan tükröződött, amit egy gyerek tekintetében sosem lenne szabad látni: rettegés és valami… mélyebb.
– A ház a dombon. Ahol a néni lakik. Aki nem mozdul. Aki figyel.
Lívia és Sándor összenéztek.
– Milyen néni? – kérdezte Lívia óvatosan.
– Ő nem beszél. Csak suttog. De nem a szájával. A fejembe beszél. Amikor lent vagyunk a pincében. A többiekkel. – Erika hangja remegett. – És mindig azt mondja: ne szólj senkinek.
A levegő egy pillanatra megfagyott. A háttérben felhangzó sziréna hangja élesen hasított az éjszakába. Valaki a szomszéd házból nézte őket az ablakból, de amikor Sándor felpillantott, a függöny lassan megmozdult és visszahullott.
– Ez kezd nagyon rossz irányba menni – morogta az öreg nyomozó.
Lívia bólintott.
– Hozzuk el a gyereket az állomásra, és nézzük meg azt a házat. Most.
Erika karjába kapaszkodott, amikor Lívia felvette. A lány keze hideg volt, szinte jéghideg. És még valami... mintha suttogás csendült volna a levegőben. Nem a gyerektől. Valami más forrásból.
A hátsó ülésen ülve Erika még egyszer megszólalt:
– Ne menjünk vissza oda. Ott lent... még mindig ott vannak.
Lívia megborzongott.
– Kik?
Erika csak ennyit felelt:
– A többiek. Akik nem tudnak elmenni. Akik nem is emlékeznek már a nevükre.
A rendőrőrsön tompa fények égtek, a neonlámpák halk zümmögése úgy szűrődött át a csendbe, mint valami rossz ómen. Erika egy pokrócba burkolózva ült a kihallgatóban, mellette egy gyerekpszichológus beszélt hozzá halkan, de a kislány csak a teáját szorongatta.
Lívia az üveg mögül figyelte.
– Túl fiatal ahhoz, amit átélt – mondta halkan.
Sándor bácsi belépett mögé, kezében egy kinyomtatott térképpel.
– Megtaláltuk a házat, amit említett. A dombon, az erdőszélén. Kívülről üres, a szomszédok szerint évek óta nem lakik ott senki. De most jön a csavar: négy különböző szemtanú is látott egy idős nőt az ablakban az elmúlt két hétben.
– És senki nem jelentette? – kérdezte Lívia.
– Ugyan, ki jelent be egy öregasszonyt, aki kinéz az ablakon? Magyarországon még nem bűn a függöny mögül nézni. Egyelőre.
Lívia biccentett, majd egy újabb pillantást vetett Erikára.
– Azt mondta, a pincében volt. És más gyerekek is voltak vele.
– Igen, és hogy a „néni” a fejében beszél hozzájuk. Olyasmit mesél, amit hallani is rossz. De figyelj: nincs semmiféle bejelentés eltűnt gyerekekről a környéken. Se mostanában, se évekkel ezelőttről.
Lívia összevonta a szemöldökét.
– Mi van, ha nem is itt történtek a dolgok?
– Mármint?
– Mi van, ha Erika nem most szökött el? Mi van, ha évekkel ezelőtt tűnt el, és valahogy… visszatért?
Sándor bácsi hümmögött.
– Mint valami… kiszabadult fogoly?
– Vagy valami rosszabb.
Ekkor a pszichológus lépett ki a szobából.
– Nem mond sokat – szólalt meg halkan. – De most azt kérdezte, hogy meg tudjuk-e keresni az „ajtót a fal mögött”. Szerinte azon jönnek át.
– Miféle ajtó? – kérdezte Sándor.
– Azt mondta, a ház pincéjében van. De csak akkor látszik, ha nagyon csönd van. Ha senki sem lélegzik.
Lívia már indult is.
– Készüljön fel a terepmunka, most megyünk ki oda.
Az erdei ház
A dombtetőn álló ház omladozó vakolata még a sötétben is sápadtan világított. Az épület elhagyatott volt, de a kertben friss nyomok vezettek a hátsó ajtóhoz. Egy régi, rozsdás lakat lógott rajta – valaki nemrég feszítette le.
– Klasszikus horror kezdés – morogta Sándor. – Ha egy zongora elkezd magától játszani, én kiszállok.
Lívia elmosolyodott, de a levegő valahogy nem engedte meg a tréfát. Ahogy beléptek, a padló recsegett a talpuk alatt. Por és penész szaga ült meg a levegőben. A nappaliban egy megsárgult újságkupac hevert, az asztalon egy régi, kifakult fénykép: egy idős nő két kislánnyal.
– Ez… lehetetlen – suttogta Lívia.
Sándor a pincelépcsőhöz intett.
– Itt van. Menjünk.
A pince sötét volt és hideg. A zseblámpák fénye furcsán torzult el a falakon, mintha azok visszanéztek volna. A lépcső alján egy kopott ajtó állt – mögötte sűrű sötétség.
És ott… a fal mögött… halk, reszkető hang csendült fel. De nem a házban. A fejükben.
– Ne gyertek lejjebb.– Nem szabad látni az ajtót.
Sándor megszédült.
– Ez… ez nem lehet…
Lívia már a falat nézte. A téglákon halvány jelek. Mintha valaki belülről kaparta volna őket. És középen – alig láthatóan – egy ajtó körvonala.
– Erika igazat mondott – suttogta. – Ez itt van.
És ekkor… az ajtó nyikordulni kezdett.
Az ajtó nyikorgása nem volt hangos. Inkább olyan, mint egy távoli, régi zongora legmélyebb billentyűje – halkan, de gyomorbavágóan szólalt meg.
Lívia és Sándor csak álltak ott, mozdulatlanul, mint két szobor. A levegő hirtelen megváltozott: nehéz lett és állott, mintha az egész pince egyetlen hatalmas, ősi tüdő lenne, amely éppen belélegez.
– Menjünk vissza. Most. – suttogta Sándor.
De Lívia nem mozdult. A zseblámpája fénye remegett a kezében, mintha maga a lámpa is félne attól, amit megvilágít.
A falban lévő ajtó résnyire nyílt. Onnan nem jött fény – csak sűrű, mozgó sötétség. És egy hang, amit egyszerre hallottak mindketten… belülről. A saját gondolataik alá fúrva.
– Emlékszel? Nem te vagy az első, aki megtalált...
– Ki beszél?! – kiáltott Lívia, de a hang nem kívülről jött. Nem visszhangzott. Csak... volt.
Ekkor hirtelen képek kezdtek bevillanni: gyerekek arca. Ismeretlenek. Mind a sötétből bámultak vissza rá, arcuk fakó volt, mintha víz alatt lettek volna. Némán suttogtak.
„Segíts...”
Sándor ekkor megragadta Lívia karját.
– Ki kell mennünk. Most. Ez nem... ez nem rendőrségi ügy. Ez valami más.
De késő volt.
Az ajtó teljesen kinyílt.
És ott állt valaki.
Nem egy szörny. Nem egy démon. Egy idős nő. A bőre viaszos, a ruhája régi, mintha az ötvenes évekből maradt volna itt. De a szemei... túl sok mindent láttak.
– Nem lett volna szabad visszahoznotok őt – mondta halk, szinte szülői dorgálással. – Erika már hozzám tartozik.
– Hogyhogy hozzád?! – kérdezte Lívia.
Az idős nő elmosolyodott.
– Aki egyszer átlép azon az ajtón, már sosem lesz igazán itt. Csak egy másolat. Egy árnyék. Ti meg… most belenéztetek. Ez már elég.
A nő hátrált – vissza a sötétségbe, ahonnan jött. A gyerekek árnyai is eltűntek vele együtt. Az ajtó hang nélkül becsukódott, és a fal úgy nézett ki, mint egy teljesen sima kőfelület. Semmi nyoma nem maradt.
Csend.
Sándor hátralépett. A lámpa most már csak egy poros pincefalat világított.
– Ezt... ezt nem fogják elhinni az őrsön – suttogta.
Lívia csak bólintott.
– És Erika?
Epilógus – Három hét múlva
Erika a gyermekotthon udvarán játszott. Vagy legalábbis úgy tűnt, játszik. A többi gyerek között volt, de mégis külön. Mindig egyedül hintázott, mindig ugyanazzal a mozdulattal, mindig ugyanolyan távolságra lengve előre-hátra.
A gondozók szerint rendben van. Néha furcsa dolgokat mond, de melyik gyerek nem teszi?
Csak egy dolgot ismétel gyakran – mintha valami dal lenne:
– Egy ajtó van, ami mindig vár. Csöndben nyílik, ha nem vagy már. Egy néni őrzi, rég halott, de a hangja benned ott maradt...
Lívia néha meglátogatja. Soha nem beszélnek az esetről. Csak ülnek. És néha, nagyon ritkán, Lívia úgy érzi, hogy Erika tekintete nem hozzá tartozik. Hanem valaki máshoz.
Valakihez, aki... a fal mögött él.
2025. május 02. (péntek), 06:53
