Senki sem tudta, ki ő... Aztán egy nő megállt előtte, és olyasmi történt, amire senki sem számított...?⬇️
.
A belváros egyik legforgalmasabb sarkán, ahol az emberek sietve haladnak el a pékség, a patika és a buszmegálló között, egy öreg férfi kuporgott a járda szélén. /Sanyi bácsi – ahogy a környékiek ismerték – már hónapok óta ugyanazon a helyen ült minden reggel\./
Az arcát mély barázdák szabdalták, haja ősz volt, de sűrű, és gondosan hátrafésülve tartotta, mintha ezzel próbálna valamiféle méltóságot megőrizni.
– Jó reggelt, Sanyi bá! – köszönt oda néha egy-egy járókelő, főként az idősebbek. Ők még emlékeztek rá, hogy valaha portásként dolgozott az egyik közeli gimnáziumban, és mindig volt egy jó szava a diákokhoz.
Sanyi bácsi azonban nem felelt. Csak bólintott, és visszamerült saját gondolataiba.
Egy szerdai napon történt, amikor a nap épp áttört a felhők között, és a város pora aranyba öltözött, hogy egy fiatal nő megállt előtte.
– Jó napot, bácsi – szólította meg határozott, de barátságos hangon.
– Jó napot, kisasszony – válaszolt Sanyi bácsi óvatosan, s rápillantott az idegenre.
– Meghívhatom egy ebédre?
– Ebédre? – kérdezett vissza bizalmatlanul.
– Igen. Tudok egy jó helyet a sarkon túl, van jólevesük, és nem kérdezősködnek sokat.
Sanyi bácsi felmérte a nőt. Nem tűnt gúnyosnak vagy sajnálkozónak. Csak... kíváncsinak. És kedvesnek.
– Nincs pénzem, ha erre megy ki – morogta.
– Nem is kértem – vont vállat Eszter. – Csak egy társaságot kérek cserébe. A főnököm szerint túlságosan sokat ebédelek egyedül.
Ez már megmosolyogtatta az öreget.
– Hát, ha csak ez a baja, legyen – mondta, és lassan feltápászkodott.
A kisvendéglő, ahová betértek, melegséget árasztott. A kockás terítők, a házias illatok és a pincérnő hangos köszönése mind olyan világot idéztek, amit Sanyi bácsi már rég eltemetett magában.
– Két gulyáslevest kérek, és két palacsintát desszertnek – mondta Eszter. – Szereti?
– A palacsintát mindig szerettem – biccentett az öreg.
– Mióta él az utcán, ha megkérdezhetem?
Sanyi bácsi hosszan nézett ki az ablakon.
– Négy éve. De valójában csak másfél éve vagyok teljesen egyedül. Előtte még volt egy pincém, ahol meghúzhattam magam. Aztán lebontották a házat.
– És a családja?
– Meghalt a feleségem tíz éve. A fiam... ő külföldre ment. Azóta nem hallottam róla.
Eszter bólintott. Nem sajnálkozott, nem tört ki empatikus sóhajban, mint mások. Csak figyelt. Ettől Sanyi bácsi kicsit megnyílt.
– A gimnáziumban dolgoztam portásként.
– Oda jártam nyolc évvel ezelőtt – mosolygott Eszter. – Maga volt az, aki mindig almát osztogatott az éhes diákoknak?
– Én bizony – nevetett fel az öreg, először igazán.
A leves illata közben betöltötte az asztalt. A pincérnő kihozta a rendelést, és Sanyi bácsi nagyot sóhajtott, mikor belekóstolt.
– Mint az otthoni – mondta. – Mint Marikám főztje.
Eszter nem sietett. Hagyta, hogy a múlt árnyai lassan kibújjanak a sarokból.
– Miért nem keres segítséget? – kérdezte aztán csendesen.
– Mert nem szoktam kérni. És ha kértem is, csak ígéreteket kaptam. De azokból nem lehet vacsorát főzni.
– És ha én segítenék? Nem ígéretből, hanem tettekből?
Sanyi bácsi szemébe könny szökött. A szeme sarkából nézte a fiatal nőt.
– Azt hiszi, érdemes még egy öregemberre pazarolni az idejét?
– Nem pazarolom. Én visszafizetem azt az almát – válaszolt Eszter halkan.
A következő napokban Eszter szinte minden délután visszatért Sanyi bácsihoz. Nem mindig ebédeltek együtt – volt, hogy csak egy kávét hozott neki, máskor egy meleg pulóvert, vagy egy friss hírlapot. De a legfontosabb, amit mindig hozott magával, az a figyelem és türelem volt.
Egyik nap leült mellé a járdaszegélyre, és letett elé egy dossziét.
– Mi ez? – kérdezte Sanyi bácsi gyanakodva.
– Egy segélykérelem, egy egészségügyi vizsgálati beutaló és egy kérvény az átmeneti szállóra. Mindet kitöltöttem, csak alá kell írnia.
– Te ezt... mind elintézted helyettem?
– Mindenkinek kell valaki, aki segít elindítani a lavinát – felelte Eszter. – Most már csak tolni kell lefelé.
Sanyi bácsi sokáig nézte a papírokat. Az ujjai remegtek, miközben a tollat a kezébe vette.
– Ez több, mint amit bárkitől kaptam az elmúlt tíz évben – mondta halkan.
A fiatal nő lehajtotta a fejét.
– Tudja, amikor a szüleim elváltak, és apám elment, egy ideig nem tudtam bízni senkiben. Akkoriban egy öreg portás mindig azt mondta nekem: „Kislány, az élet soha nem azt adja, amit kérsz, hanem amit elbírsz.” Maga volt az.
Sanyi bácsi szemei könnybe lábadtak.
– Nem is tudtam, hogy emlékszik rám.
– Most visszaadom, amit kaptam.
Egy új cím, egy új élet
Az ügyintézés gyorsabban haladt, mint várták. Három héttel később Sanyi bácsi már egy tiszta, meleg szobában lakott egy idősek átmeneti otthonában. Saját ágy, szekrény, és – ami számára különös újdonság volt – saját postaláda.
Eszter egy kis rádiót ajándékozott neki, és minden héten új könyvet hozott, amiket az antikváriumból válogatott. A férfi lassan kezdte visszanyerni a bizalmát az emberekben – és önmagában is.
Egy délután az otthon gondnoka egy borítékkal a kezében állította meg:
– Bácsi, levele jött.
Sanyi bácsi összeráncolta a homlokát. Nem számított senkitől levélre. A boríték külföldi bélyeget viselt.
Remegő kézzel bontotta fel. A betűk ismerősek voltak.
„Apa,
Nem tudom, hogy megkapod-e ezt a levelet, de ha igen, kérlek, bocsáss meg. Sok év telt el, mióta utoljára beszéltünk. Akkor dühös voltam, és vak. Most már én is apa vagyok. Megértem.
Egy barátom látta a nevedet egy segélyszervezet listáján. Ha valóban te vagy, kérlek, írj vissza.
Szeretnélek látni.
Ádám.”
Sanyi bácsi sokáig ült mozdulatlanul. Nem szólt, nem sírt, csak az asztal lapját nézte, mintha a világ most először adott volna neki valamit, amit már nem mert remélni sem.
Aznap este Eszter meglátogatta, mint mindig.
– Mi baj, Sanyi bá? – kérdezte azonnal.
– Levelet kaptam a fiamtól – mondta, és átnyújtotta a papírt. – Él. És keres.
Eszter halkan bólintott.
– Akkor itt az ideje, hogy írjon neki.
– Nem tudom, mit mondjak.
– Mondja azt, amit nekem mondott az első napon: „Nincs mit mondanom.” Az igazság mindig elég.
Epilógus – A pad a parkban
Két hónappal később, egy kora nyári napon, a városi park egyik padján két ember ült egymás mellett. Egy idősebb férfi, tiszta ingben, fésült hajjal, és egy fiatal nő, aki nevetve hallgatta, ahogy a másik mesél.
A park túloldalán egy fiatal férfi kisfiával közeledett. A gyerek futva rohant a padhoz.
– Nagypapa! – kiáltotta, és Sanyi bácsi térdére vetette magát.
A fiatal férfi lassan lépett oda. Eszter felállt, helyet adva neki. Ádám némán bólintott, leült apja mellé. Nem kellett beszélniük. Az ölelés, a jelenlét, a pillanat önmagában válasz volt.
Eszter csendesen távozott, a háttérből nézve, ahogy Sanyi bácsi lassan visszakapja azt, amit elveszített – nem pénzt, nem otthont, hanem a legfontosabbat: az emberi méltóságot.
2025. május 02. (péntek), 05:59
Kapcsolódó cikkünk
Egy haldokló nő megkérte a barátnőjét, hogy vegye magához a kislányát. A temetés után azonban a gyerek odasúgta: „Anya él!” ???
Bíró Mária a kezét fogta legjobb barátnőjének, Kerekes Tímeának, és alig tudta elhinni, hogy mindez valóban megtörténik. Tímea haldoklott, teljesen legyengítette a betegség, de a tekintete még mindig élénk volt — nem a saját sorsa miatt, hanem a szoba sarkában ülő kislányért aggódott, aki csendben virágokat rajzolt egy szalvétára filctollal.
— Mári, kérlek... — suttogta Tímea rekedten. — Vidd magadhoz Vikit. Neked van otthonod, nagy szíved... neki már nincs senkije. Csak te. Ígérd meg…
Mária alig hallhatóan bólintott:
— Megígérem. Úgy fogom szeretni, mintha a sajátom lenne, Timi.
Két nappal később Tímea meghalt. A temetés szerény volt. Viki szorosan Mária mellett állt, a kezét szorongatta. Nem sírt. Csak hallgatott.
Aznap este, amikor megérkeztek Mária lakásába, a kislány sokáig állt az ablaknál, és némán nézett ki a sötétségbe. Aztán hirtelen, nagyon halkan megszólalt:
— Anya él. Érzem...
Mária összerezzent. Leült mellé.
— Drágám, anyukád most már a mennyben van. A szívedben él tovább. És ez is egyfajta élet.
De Viki csak rázta a fejét:
— Nem... érzem. Ott van valahol... és hív engem. Halkan. Egyre csak hív...
Mária nem szólt ellene. Azt gondolta, talán így védi magát a gyerek lelke a fájdalomtól. Ám másnap reggel a kislány váratlanul megkérte, hogy menjenek el az állomásra.
— Tudom, hol van — jelentette ki komolyan.
Kíváncsiságból — vagy talán aggodalomból — Mária beleegyezett. Felszálltak egy buszra, majd egy kis helyi furgonra. A város szélén, egy elhagyatott régi épületnél szálltak le…
? A történet folytatását a hozzászólások között találod! ???
Két külön világban éltek.
Ő – Kárász András, egykor mérnök, aki mára mindent elveszített:...
