„A magányos Iván bácsi minden reggel megsétáltatta a kutyáját a tanyája körül – de azon a reggelen olyasmit talált a bokrok között, amitől teljesen ledermedt… Három síró kisbabát! ???” A nap éppen csak felkelt a dombok mögött, amikor a 70 éves Bodó Iván bácsi, aki egész életét a földnek és az állatoknak szentelte, kilépett az apró, vályogból épült házának ajtaján. Egyedül élt már évek óta – felesége évekkel ezelőtt meghalt, gyermekük sosem született. A mindennapjai egyszerűen teltek: hajnalban kelés, földművelés, és minden reggel egy séta hűséges kutyájával, Verával. Azon a különös reggelen azonban Vera – aki általában csendesen ballagott mellette – egyszer csak vadul ugatni kezdett, és rohanva vette az irányt a gazdaság végében húzódó kis facsoport felé. – Mi van, te lány? – kérdezte rekedten Iván bácsi, és elindult a kutya után a sűrű ködbe. Ahogy odaért a bokrokhoz, hallott valamit. Halk, síró hang. A vér is megfagyott az ereiben. Félretolta az ágakat – és akkor meglátta őket… Három csecsemő feküdt ott, rongyos pokrócokba bugyolálva, egy kupac száraz levélre fektetve. Két kislány és egy kisfiú. Az arcuk piros volt a hidegtől, remegtek, sírtak. – Jézusom… – suttogta Iván bácsi, a szája kiszáradt, a szíve pedig úgy kalapált, mintha fiatal lenne újra. Körülnézett – senki. Sem levél, sem üzenet, sem nyom. Csak a három kis élet – elhagyva. És amikor közelebb hajolt, hogy felvegye őket… akkor történt az, ami miatt teljesen MEGFAGYOTT a mozdulat közben… valamit észrevett, amitől kis híján összerogyott. ??? A történet megdöbbentő folytatását az első kommentben találod! ???

Három csecsemő a bozótban

A nap még csak éppen kibukkant a somogyi dombok mögül, amelyek körülölelték azt a kis tanyát, ahol Kovács Iván, hetvenéves gazda élt, feleségével együtt. A tanya egy kicsi falu határában állt, a falubeliek csak úgy emlegették: az öreg Kovácsék portája.

Iván egész életét a földnek szentelte. /Arcát mély ráncok szabdalták, kezében a munka kérges nyoma ült, de a szeme még ma is élénken figyelt\./

Azon a reggelen is, mint mindig, korán kelt. Mellette ott szökdécselt hűséges kutyája, Vera, egy szemfüles keverék, aki minden reggel vele tartott. A mezőt még sűrű köd borította, amikor Vera hirtelen megmerevedett, majd ugatva az erdősor felé szaladt, a tanya mögött húzódó sűrű bozótosba.

– Mi az, Vera? Mit szimatoltál ki? – kérdezte Iván rekedtes hangon, miközben elindult a kutya után.

A hajnali hideg belecsípett az arcába, de nem törődött vele. Vera már előreszaladt, és egy bokor előtt toporgott, ide-oda kapkodva a fejét.

Hirtelen halk, nyöszörgő hang ütötte meg Iván fülét. Megdermedt.

– Ez… ez egy kisbaba? – suttogta, és óvatosan félretolta a sűrű ágakat.

A látványtól földbe gyökerezett a lába. Három apró csecsemő feküdt ott, szakadt pokrócba csavarva, avarból és száraz ágakból készített fészekben. A testük remegett, arcuk piroslott a hidegtől.

– Édes jó Istenem… – nyögte, és térdre ereszkedett.

Gyorsan megnézte, lélegeznek-e. Éltek. Két kislány és egy kisfiú. Halvány, de határozott légzéssel.

Iván zavartan nézett körül, hátha lát valakit – de az erdő néma volt.

– Ki képes ilyenre? Hogy lehet valaki ennyire… lelketlen?! – kérdezte magától, a homlokát markolva.

Vera figyelte őt, mozdulatlanul, mintha várta volna a döntését.

Iván végül levette a vastag gyapjúkabátját, gondosan bebugyolálta vele a három apróságot, majd a karjába vette őket, és gyors léptekkel indult vissza a ház felé.

Szíve a torkában dobogott.

Otthon, a kis konyhában, a felesége, Marika néni éppen kenyeret dagasztott. Haja kendő alá volt tűrve, a keze lisztes volt, ahogy mindig. Amikor meglátta férje arcát és karjában a furcsa csomagot, elejtette a tálat.

– Iván! Mi történt? Olyan sápadt vagy… – kérdezte, majd észrevette a gyerekeket. – Úristen! Kik ezek a kicsik?!

– Marika… a bozótosban találtam őket… Vera vezette oda… – motyogta Iván, és letette a babákat a konyhaasztalra.

Marika elnémult. Először csak nézte őket, majd remegő kézzel a szája elé kapott, és könnyek szöktek a szemébe.

– Nem hiszem el… – suttogta. – Hogy tehette ezt valaki?

– Fogalmam sincs… De ott hagyni őket a hidegben… éjjel… mint valami szemetet… – Iván hangja megremegett.

Marika nem tétovázott tovább. Elővett tiszta pokrócokat, gyorsan felmelegítette a reggeli kávéhoz szánt maradék tejet, és kiskanállal próbálta megetetni a piciket. Iván begyújtotta a sparheltet, hogy meleg legyen, és forró vizet tett fel.

– És most? – kérdezte, amikor végre egy pillanatra megpihentek.

– Most? – ismételte Marika. – Most életben tartjuk őket. Aztán… majd meglátjuk. De el nem küldjük őket, az biztos.

Egész nap csendes feszültség uralkodott. Felváltva ringatták, etették a babákat, próbálták őket nyugtatni. Még Vera is csak némán figyelte őket, mintha ő is tudta volna, mennyire komoly a helyzet.

Amikor beesteledett, Marika egy apró bölcsőt készített összehajtogatott pokrócokból. Iván a sarokba húzta a régi hintaszéket, és ott maradt ülve, az apró sírásokra figyelve.

– Holnap reggel elmegyünk a faluba. Talán a plébános tud segíteni. Vagy a jegyző. Valakit értesíteni kell – mondta Marika halkan.

Iván csak bólintott, de tudta: ez a három gyerek már örökre a szívéhez nőtt.

Másnap hajnalban, alig hogy világosodni kezdett, Iván bácsi már úton volt a falu felé. Marika néni otthon maradt a kicsikkel. A régi, nyikorgó szekérre pokrócokból rögtönzött bölcsőt tett, abba fektette a babákat, és a hűséges Vera a szekér mellett szaladt.

A cél a falu szélén álló Szent László-templom volt, ahol Tóth atya szolgált, egy ötvenes éveiben járó, bölcs és nyugodt pap, akit mindenki tisztelt. A templom kertjében épp gereblyézett, amikor megérkezett a szekér.

– Jó reggelt, Kovács bátyám! Mi járatban ilyen korán? – szólította meg barátságosan.

De amint meglátta a gyerekeket a szekéren, arca elsápadt.

– Istenem… kik ezek a babák?

Iván megköszörülte a torkát, és belekezdett:

– A tegnapi hajnalban találtam őket… az erdőszéli bozótosban. Egyik se volt nagyobb egy hónaposnál. Egyik se sírt hangosan – már alig éltek.

Tóth atya meghallgatta a történetet, és közben letérdelt a babákhoz. Óvatosan megérintette egyikük homlokát.

– Lázas ez a kicsi. A Jóisten küldött most próbát önöknek, Iván bátyám.

– Vagy épp lehetőséget, atyám – válaszolta Iván halkan. – De hogy mi lesz most, azt nem tudjuk.

A plébános bólintott.

– El kell mondani a faluban is. Meg kell tudni, ki lehetett az anyjuk. Talán nem messziről jöttek. Hagyjanak itt ma egy babát, az asszonynépek segítenek vele. Ön menjen haza a másik kettővel, és küldje Marikát délután hozzám.

Így is lett. Mire Iván visszaért, Marika már izgatottan várta.

– Na? Mit mondott a plébános?

– Egy babát ott hagytunk nála. Azt mondta, kérdezősködik. Te meg menj le délután, segíts a kicsivel. Tán hall valamit.

Marika gyorsan összekapta magát, és elindult a faluba. A templom mellett lakott egy öregasszony, Ilonka néni, aki sok mindent tudott a faluban történtekről. Mikor meglátta Marikát, odaszólt neki:

– Hallom, megtaláltátok a szerencsétleneket. Három is volt?

– Három, Ilonka néni. De nem tudjuk, kitől vannak…

Az asszony elhallgatott, aztán azt mondta:

– Valakit én láttam pár hete az erdő szélén. Egy fiatal, sovány lány volt, hosszú kabátban. Egyedül, rongyokban. Lehet, ő volt az… Azt beszélték a szomszédfaluban, hogy egy Sebestyén Valéria nevű lány eltűnt nemrég. Állítólag gyereket várt.

Marika szíve összeszorult.

– Valéria? Itt lakott valaha?

– Nem. De a nagynénje itt volt nevelőnő.

Az a lány bajban lehetett. Talán úgy érezte, nem tudja felnevelni őket…

Este Marika mindent elmondott Ivánnak.

– Vali? Aki aztán már iskolába se járt? Aki mindig csak csellengve jött-ment? – tűnődött Iván.

– Lehet. De akárki is volt, már nincs itt. Az egyik asszony azt mondta: látták összeesni a vonatmegállónál, de mire kiértek, már nem élt.

A csend, ami eztán beállt köztük, mindent elmondott.

Telt az idő. A gyerekek nevét Sára, Panna és Máté lett. A kis ház megtelt élettel és sírással. A faluban volt, aki segített, volt, aki csak fejcsóválva suttogott:

– Mit akarnak ezek az öregek három csecsemővel?

De Tóth atya kiállt mellettük a templomban:

– Ezek a gyerekek Isten ajándékai. Ne bántsuk őket a szóval, ha már az élet elején elhagyták őket!

A falu lassan elfogadta őket.

Máté, a kisfiú, mindig a legnyugodtabb volt. Sára hangosan kacagott, Panna viszont sokat sírt – de Marika tudta: ő volt a legérzékenyebb.

Egy nap, hónapokkal később, a ház elé egy ismeretlen férfi lépett. Kézben tartott egy barna borítékot.

– Kovács Iván? – kérdezte udvariasan.

– Az vagyok – bólintott az öreg.

– A gyermekek vér szerinti rokonát keressük. De most már… úgy tűnik, jó helyen vannak.

A borítékban hivatalos iratok voltak. Valéria valóban meghalt, és a gyermekeknek nem maradt más rokona.

Iván és Marika egymásra néztek. Egyikük sem szólt. De tudták, mit fognak mondani:

– Mi felneveljük őket. Ameddig csak élünk. Ők a mi családunk.

A három gyermek felnőtt. Máté tanár lett, Sára gyerekorvos, Panna pedig szociális munkásként dolgozik.

És minden évben, decemberben, egy kicsi somogyi falu határában, egy öreg háznál mécsesek gyúlnak a verandán. Három kis láng – azokért a szívekért, akik nem csak megtalálták őket… de otthont is adtak nekik. ?

 

2025. március 30. (vasárnap), 06:21