„A magányos Iván bácsi minden reggel megsétáltatta a kutyáját a tanyája körül – de azon a reggelen olyasmit talált a bokrok között, amitől teljesen ledermedt… Három síró kisbabát! ???” A nap éppen csak felkelt a dombok mögött, amikor a 70 éves Bodó Iván bácsi, aki egész életét a földnek és az állatoknak szentelte, kilépett az apró, vályogból épült házának ajtaján. Egyedül élt már évek óta – felesége évekkel ezelőtt meghalt, gyermekük sosem született. A mindennapjai egyszerűen teltek: hajnalban kelés, földművelés, és minden reggel egy séta hűséges kutyájával, Verával. Azon a különös reggelen azonban Vera – aki általában csendesen ballagott mellette – egyszer csak vadul ugatni kezdett, és rohanva vette az irányt a gazdaság végében húzódó kis facsoport felé. – Mi van, te lány? – kérdezte rekedten Iván bácsi, és elindult a kutya után a sűrű ködbe. Ahogy odaért a bokrokhoz, hallott valamit. Halk, síró hang. A vér is megfagyott az ereiben. Félretolta az ágakat – és akkor meglátta őket… Három csecsemő feküdt ott, rongyos pokrócokba bugyolálva, egy kupac száraz levélre fektetve. Két kislány és egy kisfiú. Az arcuk piros volt a hidegtől, remegtek, sírtak. – Jézusom… – suttogta Iván bácsi, a szája kiszáradt, a szíve pedig úgy kalapált, mintha fiatal lenne újra. Körülnézett – senki. Sem levél, sem üzenet, sem nyom. Csak a három kis élet – elhagyva. És amikor közelebb hajolt, hogy felvegye őket… akkor történt az, ami miatt teljesen MEGFAGYOTT a mozdulat közben… valamit észrevett, amitől kis híján összerogyott. ??? A történet megdöbbentő folytatását az első kommentben találod! ???

Három csecsemő a bozótban

A nap még csak éppen kibukkant a somogyi dombok mögül, amelyek körülölelték azt a kis tanyát, ahol Kovács Iván, hetvenéves gazda élt, feleségével együtt. A tanya egy kicsi falu határában állt, a falubeliek csak úgy emlegették: az öreg Kovácsék portája.

Iván egész életét a földnek szentelte. /Arcát mély ráncok szabdalták, kezében a munka kérges nyoma ült, de a szeme még ma is élénken figyelt\./

Azon a reggelen is, mint mindig, korán kelt. Mellette ott szökdécselt hűséges kutyája, Vera, egy szemfüles keverék, aki minden reggel vele tartott. A mezőt még sűrű köd borította, amikor Vera hirtelen megmerevedett, majd ugatva az erdősor felé szaladt, a tanya mögött húzódó sűrű bozótosba.

– Mi az, Vera? Mit szimatoltál ki? – kérdezte Iván rekedtes hangon, miközben elindult a kutya után.

A hajnali hideg belecsípett az arcába, de nem törődött vele. Vera már előreszaladt, és egy bokor előtt toporgott, ide-oda kapkodva a fejét.

Hirtelen halk, nyöszörgő hang ütötte meg Iván fülét. Megdermedt.

– Ez… ez egy kisbaba? – suttogta, és óvatosan félretolta a sűrű ágakat.

A látványtól földbe gyökerezett a lába. Három apró csecsemő feküdt ott, szakadt pokrócba csavarva, avarból és száraz ágakból készített fészekben. A testük remegett, arcuk piroslott a hidegtől.

– Édes jó Istenem… – nyögte, és térdre ereszkedett.

Gyorsan megnézte, lélegeznek-e. Éltek. Két kislány és egy kisfiú. Halvány, de határozott légzéssel.

Iván zavartan nézett körül, hátha lát valakit – de az erdő néma volt.

– Ki képes ilyenre? Hogy lehet valaki ennyire… lelketlen?! – kérdezte magától, a homlokát markolva.

Vera figyelte őt, mozdulatlanul, mintha várta volna a döntését.

Iván végül levette a vastag gyapjúkabátját, gondosan bebugyolálta vele a három apróságot, majd a karjába vette őket, és gyors léptekkel indult vissza a ház felé.

Szíve a torkában dobogott.

Otthon, a kis konyhában, a felesége, Marika néni éppen kenyeret dagasztott. Haja kendő alá volt tűrve, a keze lisztes volt, ahogy mindig. Amikor meglátta férje arcát és karjában a furcsa csomagot, elejtette a tálat.

– Iván! Mi történt? Olyan sápadt vagy… – kérdezte, majd észrevette a gyerekeket. – Úristen! Kik ezek a kicsik?!

– Marika… a bozótosban találtam őket… Vera vezette oda… – motyogta Iván, és letette a babákat a konyhaasztalra.

Marika elnémult. Először csak nézte őket, majd remegő kézzel a szája elé kapott, és könnyek szöktek a szemébe.

– Nem hiszem el… – suttogta. – Hogy tehette ezt valaki?

– Fogalmam sincs… De ott hagyni őket a hidegben… éjjel… mint valami szemetet… – Iván hangja megremegett.

Marika nem tétovázott tovább. Elővett tiszta pokrócokat, gyorsan felmelegítette a reggeli kávéhoz szánt maradék tejet, és kiskanállal próbálta megetetni a piciket. Iván begyújtotta a sparheltet, hogy meleg legyen, és forró vizet tett fel.

– És most? – kérdezte, amikor végre egy pillanatra megpihentek.

– Most? – ismételte Marika. – Most életben tartjuk őket. Aztán… majd meglátjuk. De el nem küldjük őket, az biztos.

Egész nap csendes feszültség uralkodott. Felváltva ringatták, etették a babákat, próbálták őket nyugtatni. Még Vera is csak némán figyelte őket, mintha ő is tudta volna, mennyire komoly a helyzet.

Amikor beesteledett, Marika egy apró bölcsőt készített összehajtogatott pokrócokból. Iván a sarokba húzta a régi hintaszéket, és ott maradt ülve, az apró sírásokra figyelve.

– Holnap reggel elmegyünk a faluba. Talán a plébános tud segíteni. Vagy a jegyző. Valakit értesíteni kell – mondta Marika halkan.

Iván csak bólintott, de tudta: ez a három gyerek már örökre a szívéhez nőtt.

Másnap hajnalban, alig hogy világosodni kezdett, Iván bácsi már úton volt a falu felé. Marika néni otthon maradt a kicsikkel. A régi, nyikorgó szekérre pokrócokból rögtönzött bölcsőt tett, abba fektette a babákat, és a hűséges Vera a szekér mellett szaladt.

A cél a falu szélén álló Szent László-templom volt, ahol Tóth atya szolgált, egy ötvenes éveiben járó, bölcs és nyugodt pap, akit mindenki tisztelt. A templom kertjében épp gereblyézett, amikor megérkezett a szekér.

– Jó reggelt, Kovács bátyám! Mi járatban ilyen korán? – szólította meg barátságosan.

De amint meglátta a gyerekeket a szekéren, arca elsápadt.

– Istenem… kik ezek a babák?

Iván megköszörülte a torkát, és belekezdett:

– A tegnapi hajnalban találtam őket… az erdőszéli bozótosban. Egyik se volt nagyobb egy hónaposnál. Egyik se sírt hangosan – már alig éltek.

Tóth atya meghallgatta a történetet, és közben letérdelt a babákhoz. Óvatosan megérintette egyikük homlokát.

– Lázas ez a kicsi. A Jóisten küldött most próbát önöknek, Iván bátyám.

– Vagy épp lehetőséget, atyám – válaszolta Iván halkan. – De hogy mi lesz most, azt nem tudjuk.

A plébános bólintott.

– El kell mondani a faluban is. Meg kell tudni, ki lehetett az anyjuk. Talán nem messziről jöttek. Hagyjanak itt ma egy babát, az asszonynépek segítenek vele. Ön menjen haza a másik kettővel, és küldje Marikát délután hozzám.

Így is lett. Mire Iván visszaért, Marika már izgatottan várta.

– Na? Mit mondott a plébános?

– Egy babát ott hagytunk nála. Azt mondta, kérdezősködik. Te meg menj le délután, segíts a kicsivel. Tán hall valamit.

Marika gyorsan összekapta magát, és elindult a faluba. A templom mellett lakott egy öregasszony, Ilonka néni, aki sok mindent tudott a faluban történtekről. Mikor meglátta Marikát, odaszólt neki:

– Hallom, megtaláltátok a szerencsétleneket. Három is volt?

– Három, Ilonka néni. De nem tudjuk, kitől vannak…

Az asszony elhallgatott, aztán azt mondta:

– Valakit én láttam pár hete az erdő szélén. Egy fiatal, sovány lány volt, hosszú kabátban. Egyedül, rongyokban. Lehet, ő volt az… Azt beszélték a szomszédfaluban, hogy egy Sebestyén Valéria nevű lány eltűnt nemrég. Állítólag gyereket várt.

Marika szíve összeszorult.

– Valéria? Itt lakott valaha?

– Nem. De a nagynénje itt volt nevelőnő.

Az a lány bajban lehetett. Talán úgy érezte, nem tudja felnevelni őket…

Este Marika mindent elmondott Ivánnak.

– Vali? Aki aztán már iskolába se járt? Aki mindig csak csellengve jött-ment? – tűnődött Iván.

– Lehet. De akárki is volt, már nincs itt. Az egyik asszony azt mondta: látták összeesni a vonatmegállónál, de mire kiértek, már nem élt.

A csend, ami eztán beállt köztük, mindent elmondott.

Telt az idő. A gyerekek nevét Sára, Panna és Máté lett. A kis ház megtelt élettel és sírással. A faluban volt, aki segített, volt, aki csak fejcsóválva suttogott:

– Mit akarnak ezek az öregek három csecsemővel?

De Tóth atya kiállt mellettük a templomban:

– Ezek a gyerekek Isten ajándékai. Ne bántsuk őket a szóval, ha már az élet elején elhagyták őket!

A falu lassan elfogadta őket.

Máté, a kisfiú, mindig a legnyugodtabb volt. Sára hangosan kacagott, Panna viszont sokat sírt – de Marika tudta: ő volt a legérzékenyebb.

Egy nap, hónapokkal később, a ház elé egy ismeretlen férfi lépett. Kézben tartott egy barna borítékot.

– Kovács Iván? – kérdezte udvariasan.

– Az vagyok – bólintott az öreg.

– A gyermekek vér szerinti rokonát keressük. De most már… úgy tűnik, jó helyen vannak.

A borítékban hivatalos iratok voltak. Valéria valóban meghalt, és a gyermekeknek nem maradt más rokona.

Iván és Marika egymásra néztek. Egyikük sem szólt. De tudták, mit fognak mondani:

– Mi felneveljük őket. Ameddig csak élünk. Ők a mi családunk.

A három gyermek felnőtt. Máté tanár lett, Sára gyerekorvos, Panna pedig szociális munkásként dolgozik.

És minden évben, decemberben, egy kicsi somogyi falu határában, egy öreg háznál mécsesek gyúlnak a verandán. Három kis láng – azokért a szívekért, akik nem csak megtalálták őket… de otthont is adtak nekik. ?

2025. március 30. (vasárnap), 06:21

Előző

Következő

Cikkajánló

Mindenegyben blog
2025. április 02. (szerda), 16:32

– Vidd a fattyadat, és tűnj el! A télre majd beköltözöl egy közös lakásba! – mordult a férj, miközben a feleségét és a gyereket kilökte a hóviharba. A hópelyhek lassan forogtak a lámpák fényében, akár táncoló művészek hófehér ruhában. Kata mozdulatlanul állt negyedik emeleti lakásának ablaka előtt, elmerülve a februári sötétségben. Minden alkalommal, amikor egy autó fényszórója végigsöpört az udvaron, a szíve hevesebben kezdett verni. Hamarosan haza kellett érkeznie Gábornak a következő üzleti útjáról. Tíz évvel ezelőtt találkoztak az egyetemi könyvtárban: ő – egy bölcsészhallgató, Gábor – egy ígéretes közgazdász. Szép románcuk volt, amely korai házassághoz és fiuk megszületéséhez vezetett. Akkor úgy tűnt, a boldogság örökké fog tartani. De az utóbbi két évben minden megváltozott. – Anyu, ugye tényleg hazajön ma apa? – szakította ki gondolataiból a hatéves Marci hangja. – Igen, kicsim – válaszolta Kata, igyekezve mosolyogni a mellkasát szorító rossz érzés ellenére. – Süssük meg a kedvenc káposztás pitéjét! – Hurrá! – kiáltotta boldogan a kisfiú. – Segítek! Hamarosan friss sütemény illata töltötte be a konyhát. Kata eszébe jutott, hogyan sietett régen Gábor haza, hogy beleszippantson ebbe az illatba. „Egy otthonnak piteillatúnak kell lennie” – mondogatta az anyja, Ilona néni, miközben megtanította az ifjú menyét sütni. Ilona néni már három éve velük élt, mióta szélütést kapott. Ez a szigorú, de jószívű asszony volt az egyetlen, aki még képes volt hatni a fiára. Bár az utóbbi időben már az ő szava sem jelentett semmit. A kulcs elfordulásának kattanása megremegtette Katát. Az ajtóban ott állt a férje – fáradt, borostás, vörös szemmel. Idegen parfüm illata lengte körül. – Kész a vacsora? – kérdezte élesen, ügyet sem vetve a fiára, aki odarohant hozzá. – Apa! – kiáltotta Marci, és a lábához próbált bújni. – Hagyjál, fáradt vagyok – lökte el magától Gábor. – Minek sütitek ezeket a pitéket megint? Ne pazaroljátok a pénzt! Kata nem válaszolt. Megtanulta már, hogy jobb hallgatni, amikor a férje ilyen állapotban van. Szótlanul terített meg, és a legszebb szelet pitét tette a férje tányérjára. Az asztalnál nyomasztó csend telepedett a levegőbe. Csak az evőeszközök halk csilingelése és Ilona néni elhaló hangja törte meg a némaságot, miközben unokájának mesélt fiatalságáról. – Hogy sikerült az üzleti út? – érdeklődött óvatosan Kata, amikor Gábor végzett az evéssel. – Jól – vágta rá röviden. – Elég a kérdésekből. – Csak szerettem volna… – Mit szerettél volna? – lökte arrébb a tányérját. – Elegem van a kérdéseidből! Csak figyelsz, ugye? Kémkedsz utánam! Marci ijedten bújt a nagymamájához. Ilona néni a fejét csóválta: – Gábor, nyugodj meg. Kata csak érdeklődött… – Te is? – mordult rá. – Mind összeesküdtetek ellenem! Ekkor megcsörrent Gábor telefonja. Kiment a folyosóra, de még a zárt ajtón keresztül is hallani lehetett egy nő csicsergő hangját. „Petra” – gondolta Kata. Már régóta tudta ezt a nevet, bár sosem látta azt a nőt, akinek a hangja most a telefonból áradt. Amikor Gábor visszatért, az arca dühbe torzult. – Elég volt! – megragadta a táskáját. – Fogd a kölyködet, és tűnj el innen! – Gábor! – kiáltott fel Ilona néni. – Térj észhez! – Hallgass, anya! Elegem van mindnyájatokból! Megragadta Kata karját, és a bejárati ajtóhoz vonszolta. Marci sírva rohant utánuk. – A télre beköltözöl egy közös lakásba! – üvöltötte a férfi, és feleségét fiával együtt a hóviharra lökte. Az utolsó dolog, amit Kata látott, Gábor eltorzult arca és Ilona néni könnyei voltak, mielőtt a fia durván félrelökte. Odakint tombolt a hóvihar. Kata erősen... – Be kell jelenteni a rendőrségen, különben úgy tűnik, mintha mi magunk loptuk volna el őt… A folytatást a linken találod a hozzászólásokban???

– Vidd a fattyadat, és tűnj el! A télre majd beköltözöl egy közös lakásba! – mordult a férj, miközben a feleségét és a gyereket kilökte a hóviharba. A hópelyhek lassan forogtak a lámpák fényében, akár táncoló művészek hófehér ruhában. Kata mozdulatlanul állt negyedik emeleti lakásának ablaka előtt, elmerülve a februári sötétségben. Minden alkalommal, amikor egy autó fényszórója végigsöpört az udvaron, a szíve hevesebben kezdett verni. Hamarosan haza kellett érkeznie Gábornak a következő üzleti útjáról. Tíz évvel ezelőtt találkoztak az egyetemi könyvtárban: ő – egy bölcsészhallgató, Gábor – egy ígéretes közgazdász. Szép románcuk volt, amely korai házassághoz és fiuk megszületéséhez vezetett. Akkor úgy tűnt, a boldogság örökké fog tartani. De az utóbbi két évben minden megváltozott. – Anyu, ugye tényleg hazajön ma apa? – szakította ki gondolataiból a hatéves Marci hangja. – Igen, kicsim – válaszolta Kata, igyekezve mosolyogni a mellkasát szorító rossz érzés ellenére. – Süssük meg a kedvenc káposztás pitéjét! – Hurrá! – kiáltotta boldogan a kisfiú. – Segítek! Hamarosan friss sütemény illata töltötte be a konyhát. Kata eszébe jutott, hogyan sietett régen Gábor haza, hogy beleszippantson ebbe az illatba. „Egy otthonnak piteillatúnak kell lennie” – mondogatta az anyja, Ilona néni, miközben megtanította az ifjú menyét sütni. Ilona néni már három éve velük élt, mióta szélütést kapott. Ez a szigorú, de jószívű asszony volt az egyetlen, aki még képes volt hatni a fiára. Bár az utóbbi időben már az ő szava sem jelentett semmit. A kulcs elfordulásának kattanása megremegtette Katát. Az ajtóban ott állt a férje – fáradt, borostás, vörös szemmel. Idegen parfüm illata lengte körül. – Kész a vacsora? – kérdezte élesen, ügyet sem vetve a fiára, aki odarohant hozzá. – Apa! – kiáltotta Marci, és a lábához próbált bújni. – Hagyjál, fáradt vagyok – lökte el magától Gábor. – Minek sütitek ezeket a pitéket megint? Ne pazaroljátok a pénzt! Kata nem válaszolt. Megtanulta már, hogy jobb hallgatni, amikor a férje ilyen állapotban van. Szótlanul terített meg, és a legszebb szelet pitét tette a férje tányérjára. Az asztalnál nyomasztó csend telepedett a levegőbe. Csak az evőeszközök halk csilingelése és Ilona néni elhaló hangja törte meg a némaságot, miközben unokájának mesélt fiatalságáról. – Hogy sikerült az üzleti út? – érdeklődött óvatosan Kata, amikor Gábor végzett az evéssel. – Jól – vágta rá röviden. – Elég a kérdésekből. – Csak szerettem volna… – Mit szerettél volna? – lökte arrébb a tányérját. – Elegem van a kérdéseidből! Csak figyelsz, ugye? Kémkedsz utánam! Marci ijedten bújt a nagymamájához. Ilona néni a fejét csóválta: – Gábor, nyugodj meg. Kata csak érdeklődött… – Te is? – mordult rá. – Mind összeesküdtetek ellenem! Ekkor megcsörrent Gábor telefonja. Kiment a folyosóra, de még a zárt ajtón keresztül is hallani lehetett egy nő csicsergő hangját. „Petra” – gondolta Kata. Már régóta tudta ezt a nevet, bár sosem látta azt a nőt, akinek a hangja most a telefonból áradt. Amikor Gábor visszatért, az arca dühbe torzult. – Elég volt! – megragadta a táskáját. – Fogd a kölyködet, és tűnj el innen! – Gábor! – kiáltott fel Ilona néni. – Térj észhez! – Hallgass, anya! Elegem van mindnyájatokból! Megragadta Kata karját, és a bejárati ajtóhoz vonszolta. Marci sírva rohant utánuk. – A télre beköltözöl egy közös lakásba! – üvöltötte a férfi, és feleségét fiával együtt a hóviharra lökte. Az utolsó dolog, amit Kata látott, Gábor eltorzult arca és Ilona néni könnyei voltak, mielőtt a fia durván félrelökte. Odakint tombolt a hóvihar. Kata erősen... – Be kell jelenteni a rendőrségen, különben úgy tűnik, mintha mi magunk loptuk volna el őt… A folytatást a linken találod a hozzászólásokban???

Vidd a fattyadat, és tűnj el innen!” – kiáltotta a férj, miközben feleségét és gyermekét kilökte a hóviharba…– Vidd a...

Mindenegyben blog
2025. április 02. (szerda)

Kislányok látogatják meg elhunyt édesapjuk sírját, hogy „megmutassák” neki az új ruháikat – ahogy ő kérte. És két dobozt találnak a nevükkel... „A születésnapomon azt szeretném, ha a kicsi lányaim a legszebben néznének ki” – mondta Dávid halkan, reménnyel teli hangon. „Nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok viselni. Ígérjétek meg nekem, hogy eljöttök apához, és megmutatjátok a csinos ruháitokat, lánykák! Még ha apa nem is lehet veletek azon a napon... ígérjétek meg, hogy a legszebbek lesztek.” Ezek voltak az utolsó szavai. Egy egyszerű, szívből jövő kérés: hogy a lányai – Emma és Anna – a születésnapján látogassák meg őt. Amikor elérkezett Dávid születésnapja, a lányok felvették az új ruháikat – gondosan választották ki őket, hogy méltók legyenek apjuk kívánságához. Kézen fogva indultak el a temetőbe. Apró lépteik lassúak, de elszántak voltak. Katalin, az édesanyjuk, néhány lépéssel mögöttük haladt – figyelve őket, és csendben támogatta ezt a különleges utat. Amikor megérkeztek Dávid sírjához, a gyerekek döbbenten álltak meg: két gyönyörűen becsomagolt doboz hevert a sírkő előtt, mindkettőn ott volt a nevük, „Anna” és „Emma”, és egy-egy apró matrica a tetejükön, amelyen csak ennyi állt: „Szeretettel: Apa.” ⬇️⬇️A teljes történet megrázó fordulatokat tartogat, amit az olvasók a kommentekben találhatnak meg..

Kislányok látogatják meg elhunyt édesapjuk sírját, hogy „megmutassák” neki az új ruháikat – ahogy ő kérte. És két dobozt találnak a nevükkel... „A születésnapomon azt szeretném, ha a kicsi lányaim a legszebben néznének ki” – mondta Dávid halkan, reménnyel teli hangon. „Nagyon kíváncsi vagyok, mit fogtok viselni. Ígérjétek meg nekem, hogy eljöttök apához, és megmutatjátok a csinos ruháitokat, lánykák! Még ha apa nem is lehet veletek azon a napon... ígérjétek meg, hogy a legszebbek lesztek.” Ezek voltak az utolsó szavai. Egy egyszerű, szívből jövő kérés: hogy a lányai – Emma és Anna – a születésnapján látogassák meg őt. Amikor elérkezett Dávid születésnapja, a lányok felvették az új ruháikat – gondosan választották ki őket, hogy méltók legyenek apjuk kívánságához. Kézen fogva indultak el a temetőbe. Apró lépteik lassúak, de elszántak voltak. Katalin, az édesanyjuk, néhány lépéssel mögöttük haladt – figyelve őket, és csendben támogatta ezt a különleges utat. Amikor megérkeztek Dávid sírjához, a gyerekek döbbenten álltak meg: két gyönyörűen becsomagolt doboz hevert a sírkő előtt, mindkettőn ott volt a nevük, „Anna” és „Emma”, és egy-egy apró matrica a tetejükön, amelyen csak ennyi állt: „Szeretettel: Apa.” ⬇️⬇️A teljes történet megrázó fordulatokat tartogat, amit az olvasók a kommentekben találhatnak meg..

Kislányok látogatják meg elhunyt édesapjuk sírját, hogy megmutassák neki az új ruháikat – ahogy kérte tőlük. A sírnál...

Mindenegyben blog
2025. április 02. (szerda), 14:09

Gábor évente egyszer látogatott el édesanyjához, a születésnapján. Több ezer kilométerre élt tőle, és ennél gyakrabban nem tudott eljönni. A feleségét, Liliát nem hozta magával – anyja nem jött ki vele, mert Lili egyszer azt mondta, hogy Gábor meddő. Az édesanyja nem volt hajlandó ezt elhinni, és mindenért Liliát hibáztatta. Hét év házasság után sem sikerült nekik gyermeket nemzeni. Amikor kivizsgáltatták magukat, kiderült, hogy Gábor valóban nem lehet apává. Mindketten elszomorodtak, de elfogadták, hogy ez a sorsuk – gyerek nélkül élni. Amikor Gábor megérkezett édesanyjához, rögtön elment a boltba bevásárolni. A pultnál egy hatéves forma kisfiú állt, és piszkos kis kezeivel aprópénzt számolt a tenyerében. Ruházata is elhanyagolt volt – koszos rövidnadrág és trikó. Gábor szíve megdobbant a látványra. A fiú emlékeztette őt saját gyerekkorára. Ugyanolyan világos, göndör hajtincsei voltak, és kék szeme. – Kisfiú, mennyi hiányzik? Hadd pótoljam ki! – Nagyon sok, 45 forint. Fagylaltot szeretnék venni... – Hogy hívnak? – Sanyika. – Tessék, Sanyika, itt van 50 forint. Vedd meg a fagyit, és siess haza, anyukád biztosan keres. – Nekem nincs anyukám, nemrég meghalt. Apám sose volt. Anyu azt mondta, jó ember volt, de még azelőtt meghalt, hogy megszülettem volna. A nagymamámmal maradtam, de ő... hát... iszik. Gábor adott neki pénzt, és a kisfiú boldogan megvette a fagyit, majd elszaladt. Gábor, miután bevásárolt, hazafelé indult, közben pedig Sanyikán gondolkodott – vajon milyen sors vár rá az életben? Hazaérve úgy döntött, megkérdezi az anyját róla: – Mama, nem ismered véletlenül azt a hatéves forma fiút, Sanyikát? A boltban találkoztam vele, nem volt elég pénze fagyira. Egészen piszkos és elhanyagolt volt... Mi történt az anyjával? ? A folytatást olvassátok a kommentekben... ??

Gábor évente egyszer látogatott el édesanyjához, a születésnapján. Több ezer kilométerre élt tőle, és ennél gyakrabban nem tudott eljönni. A feleségét, Liliát nem hozta magával – anyja nem jött ki vele, mert Lili egyszer azt mondta, hogy Gábor meddő. Az édesanyja nem volt hajlandó ezt elhinni, és mindenért Liliát hibáztatta. Hét év házasság után sem sikerült nekik gyermeket nemzeni. Amikor kivizsgáltatták magukat, kiderült, hogy Gábor valóban nem lehet apává. Mindketten elszomorodtak, de elfogadták, hogy ez a sorsuk – gyerek nélkül élni. Amikor Gábor megérkezett édesanyjához, rögtön elment a boltba bevásárolni. A pultnál egy hatéves forma kisfiú állt, és piszkos kis kezeivel aprópénzt számolt a tenyerében. Ruházata is elhanyagolt volt – koszos rövidnadrág és trikó. Gábor szíve megdobbant a látványra. A fiú emlékeztette őt saját gyerekkorára. Ugyanolyan világos, göndör hajtincsei voltak, és kék szeme. – Kisfiú, mennyi hiányzik? Hadd pótoljam ki! – Nagyon sok, 45 forint. Fagylaltot szeretnék venni... – Hogy hívnak? – Sanyika. – Tessék, Sanyika, itt van 50 forint. Vedd meg a fagyit, és siess haza, anyukád biztosan keres. – Nekem nincs anyukám, nemrég meghalt. Apám sose volt. Anyu azt mondta, jó ember volt, de még azelőtt meghalt, hogy megszülettem volna. A nagymamámmal maradtam, de ő... hát... iszik. Gábor adott neki pénzt, és a kisfiú boldogan megvette a fagyit, majd elszaladt. Gábor, miután bevásárolt, hazafelé indult, közben pedig Sanyikán gondolkodott – vajon milyen sors vár rá az életben? Hazaérve úgy döntött, megkérdezi az anyját róla: – Mama, nem ismered véletlenül azt a hatéves forma fiút, Sanyikát? A boltban találkoztam vele, nem volt elég pénze fagyira. Egészen piszkos és elhanyagolt volt... Mi történt az anyjával? ? A folytatást olvassátok a kommentekben... ??

Gábor évente egyszer, a születésnapján látogatott el az édesanyjához. Több ezer kilométerre élt tőle, külföldön...

Három csecsemő a bozótban

Cikkajánló

Éhesen, karján újszülöttel, pénzt kért egy idegentől – amit ezután mondott neki, attól mindenkinek könnybe lábadt a szeme… ??

A falusi nagymama hazahozott a városból egy jóképű, fiatal hajléktalant! ? A szomszédok csak suttogtak... DE MÁSNAK REGGELÉN MINDANNYIAN MEGNÉMULTAK! ??

?? Sokkoló felvétel mutatja, ahogy egy hatalmas aranysas megpróbál elrepülni egy 8 éves kislánnyal... ?? Videó a hozzászólásokban ?

? Egy 73 éves öregúr kiment a mocsárhoz – amit ott talált, az örökre megváltoztatta az életét! Másnap az egész falu AZT BESZÉLTE, amit a házából hallottak…

Mindenegyben blog