Kirúgták, mert segített egy bácsinak – de másnap a főnök is csak állt némán… ? Adél csupán jót akart tenni. Egy idős bácsi egy kék Trabanttal gurult be a benzinkúthoz – remegő kézzel kotorászott az apróért, könnyes szemmel magyarázta, hogy tizenöt év után újra látja a fiát, de otthon felejtette a pénztárcáját. – Kérlek, tölts egy tankkal… a fiam majd kifizeti visszafelé – kérlelte. Sveti és Olgi csak nevettek: – Ez meg mit akar? Múzeumba való autóval reptérre menni? – Ja, biztos a fia is Trabanttal jár… De Adél komolyan vette. Megtöltötte a bácsi tankját – ingyen. Másnap reggel jött a válasz. Dániel, a főnök sziszegve rontott rá: – Mi ez? Jótékonysági alapítvány? Kirúgva vagy, azonnal! A két kolléganő kuncogva szedegette a morzsákat Adél megaláztatásából. Azt hitték, vége. De egy nappal később a történet új fordulatot vett. Ugyanaz a kék Trabant újra megjelent. De ezúttal nem egyedül. A bácsi mellett ott állt egy magas, öltönyös férfi – komoly tekintettel, hideg hangon szólt: – Hol van az a lány, aki segített az édesapámnak? Megfagyott a levegő. – Ha ő nincs itt… lehet, hogy nektek sincs már helyetek itt. ? Akkor már senkinek nem volt kedve nevetni... ? A teljes történetet a kommentek között találod! ? Olvasd el, hogyan fordult meg egy árva lány sorsa egyetlen jócselekedet miatt!
Az árva lány és a kék Trabant – 1. rész
Adél még csak húszéves volt, de már komoly tehertétellel a vállán kezdte meg önálló életét. /Túl sok volt a fájdalmas emlék, a gyermekkori trauma, a keserűséggel kevert hallgatások, amelyeket inkább magába zárt, semmint hogy bárkinek elmondjon\./
Nemrég kezdett dolgozni egy benzinkútnál, mint kezelő – szerény munkahely, de neki maga volt az újrakezdés. Egy hely, ahol végre nem mások szabják meg az életét.
Adél árvaházban nőtt fel. Nem emlékezett vissza jó érzéssel ezekre az évekre – ott nem barátság volt, hanem könyörtelen versengés. A gyerekek inkább egymás ellen voltak, mint együtt. A gyengék háttérbe szorultak, míg az erősebbek eltaposták őket, hogy megmutassák, ki az úr.
Pedig Adél nem mindig volt árva. Hatéves koráig az édesanyjával élt – egy kedves, melegszívű nő volt, aki fáradt szemmel, de szeretettel figyelte a kislányát, és próbálta megadni neki azt a kevés jót, amit tudott.
De amikor az anyja meghalt, Adél egyedül maradt a nevelőapjával. Egy durva, iszákos férfi volt, aki mindig ideges volt, minden apróság kihozta a sodrából. Egy nyikorgó padlódeszka, egy gyermeki nevetés… és már csattant is a pofon.
– Ne csinálj zajt, te kis féreg! – üvöltötte rá sokszor, majd ököllel verte a falhoz.
Ahogy a férfi teljesen lecsúszott, elveszítette a munkáját, a ház széthullott körülöttük, és Adélra már ételt sem főzött.
A kislány sokszor ült reszketve, üres hassal, a hideg szobában, ahol az ablak résein befújt a szél. Suttogva beszélt magához, csak hogy ne őrüljön meg a csendtől.
Szerencsére a szomszédok figyeltek. Hallották a vékony falakon át a sírást, látták a kis Adélt kóvályogni az udvaron, mindenféle maradék után kutatva.
Egy napon nem bírták tovább, és hívták a gyámügyet. A szociális munkások gyorsan kijöttek, és a lakásban uralkodó állapotok mindenről árulkodtak: üres üvegek, alkoholbűz, piszok mindenütt.
A nevelőapa részeg volt, összefüggéstelenül motyogott, még a saját nevét sem tudta kimondani rendesen.
Adélt aznap este elvitték.
Az orvosok megállapították, hogy alultáplált, a testén zúzódások voltak, a haja csomókban állt. Azonnal árvaházba került.
És furcsa mód, az intézet számára menedék lett. Meleg étel, meleg ágy, rend. A nevelők szigorúak voltak, de legalább nem bántották. Még ha rideg is volt a légkör, legalább nem kellett félnie esténként, hogy megverik.
Miután betöltötte a tizennyolcat, az állam egy kis lakást utalt ki neki. Ócska, nyikorgós ajtókkal, szakadozó linóleummal, de saját volt. Az övé.
A szomszédok – főként nyugdíjasok – gyanakodva méregették.
– Egyedül él? Ilyen fiatalon? – suttogták.
– Árva... ki tudja, miféle népséget fog idehordani!
Adél érezte a megvető pillantásokat, de nem szólt.
Egyetlen ember volt, aki igazán törődött vele: Nagy Valéria, az árvaházi nevelő. Egy mosolygós, jóságos asszony, akinek mindig volt egy kedves szava hozzá.
Valéria már az első perctől figyelt rá. Látott valamit a csendes, de értelmes kislányban, amit mások nem. És Adél is ragaszkodni kezdett hozzá – mint valakihez, aki egy kicsit pótolta az anyát, akit elvesztett.
– Valikám, mit csinálnék nélküled… – sóhajtotta többször is telefonban.
Valéria segített neki a lakás papírjaival, tanácsokat adott, meghívta őt ünnepekre is.
– Adélka, gyere át, a gyerekek is kérdeznek utánad. Most sütöttem mákos beiglit! – mondta egy hideg decemberi napon.
Valéria felnőtt gyermekei is szívesen látták őt. Karácsonykor, húsvétkor, névnapokon... mindig ott volt a helye az asztalnál. Nem hagyták, hogy egyedül legyen.
Ám a munka világában már más volt a helyzet. Adél hiába próbálkozott: mindenhol elutasították, vagy ha be is vették gyakornoknak, hónapokig dolgozott pénz nélkül.
Felmosott, árut pakolt, boltban állt a pult mögött, de végül mindig azt mondták: „Köszönjük, most nincs lehetőség.”
De nem adta fel. Ment tovább, újra és újra jelentkezett.
Kék munkaruhát kapott, gyors betanításon esett át, és már dolgozhatott is – nem volt elég ember, ezért örültek bárkinek, aki kibírta a 12 órás műszakokat, a benzingőzt, és a folyamatos ügyfélzajt.
Nem volt könnyű munka, de Adél örült: végre van állása, fix fizetése.
Egy dolog azonban zavarta: a főnöke, Dániel, túl sok figyelmet szentelt neki. Ő volt a kút tulajdonosa – középkorú, nős férfi két gyerekkel, de ez nem akadályozta abban, hogy a fiatal, csinos lányokat zaklassa.
Adél észrevette a tekintetét, amikor elhaladt mellette. Néha megérintette a derekát, haját, combját – mintha véletlenül.
– Mit csinál? – szólalt meg egyszer Adél.
Dániel csak elmosolyodott:
– Ne légy olyan félénk. Ez természetes. Férfi és nő között mindig van valami feszültség...
– Hát én nem kérek ebből – felelte határozottan a lány. – Nem érdekel. Ha ezért alkalmazott, akkor inkább felmondok.
Dániel felemelte a kezét, mintha ártatlan lenne.
– Ugyan már, csak beszélgetünk. Amúgy, ha akarsz, lehetne előléptetés is… csak egy szavadba kerül.
Adél undorodott tőle, de nem szólt többé.
A kollégái – két idősebb nő, Sveti és Olgi – sem kedvelték meg. Már évek óta ott dolgoztak, gyorsan, automatikusan végezték a dolgukat.
Adél próbált kedves lenni, de hamar kiderült, hogy a két nő „külön rendszert” működtet: ügyeskedtek, kicsit mindig kevesebb benzint adtak ki, mint amit a gép mutatott, így estére jutott nekik némi készpénz, amit elosztottak.
Adél látta, de nem akart részt venni benne.
– Te buta vagy, Adél! – nevetett Sveti. – A becsületből nem veszel kenyeret.
– Csináld utánunk, mi is így kezdtük – mondta Olgi. – Miért kell neked különcködni?
– Mert utálnám magam érte – felelte halkan a lány.
Adél nem engedett. Továbbra is tisztességesen dolgozott, becsületesen élt a fizetéséből, még ha az kevés is volt. Nem keresett kiskapukat. Nem akart könnyű pénzt.
Egy napon, egy esős, szürke délutánon, a benzinkúthoz becsoszogott egy elázott kiscica. Reszketett, vékonyan nyávogott, a bundája csapzottan lógott.
– Szegényke… – Adél lehajolt hozzá. – Gyere csak…
Beengedte az irodába, letett neki egy kis vizet, maradék virslit aprított mellé. A macska hálásan dorombolt.
Mikor végzett a műszakkal, Adél nem tudta otthagyni. Hazavitte. A kis állatot Morzsinak nevezte el. Ettől a naptól kezdve minden más lett.
Amikor hazaért, Morzsi mindig ott várt az ajtóban. Hozzádörgölőzött, dorombolt, ugrált az ölébe. Adél életében újra lett valami, ami miatt érdemes volt hazaérni.
Közben a benzinkútnál sűrűsödtek a problémák. Dániel egyre gyakrabban jött le, ideges volt, morcos, és hangosan panaszkodott:
– Kezdünk mínuszba csúszni. Rengeteg a kocsi, mégis alig van bevétel. Ha ez így megy tovább, el kell adni a hálózatot!
A kollégák bólogattak, sóhajtoztak.
– Nagy kár lenne, Dániel – mondta Olgi, de a szemében valami huncut fény csillant.
Adél gyanakodni kezdett. Talán épp azok a kis stiklik tették tönkre a vállalkozást?
Másfél hónappal később jött a hír: a teljes benzinkúthálózatot megvette egy ismeretlen befektető a megyeszékhelyről. Az emberek találgattak, ki lehet az új tulajdonos, mit hoz majd a jövő.
Dániel maradt ugyan ideiglenesen az irányításnál, de már nem volt igazi hatalma.
Adél nem mondott fel. Úgy volt vele: már volt rosszabb is.
Aztán egy napon különös kocsi gördült be a kúthoz. Egy kék Trabant. Régimódi, de meglepően jó állapotban volt.
– Na ne! – nevetett fel Sveti. – Még mindig működnek ezek?
– Ez meg hogy bírta ki az utat? – kontrázott Olgi.
Dániel is odajött, kíváncsian fürkészve az autót. Egy idős, szakállas bácsi szállt ki, kockás flanelingben, sapkában. Körbetapogatott a zsebeiben, majd a fejéhez kapott.
– A mindenit… Otthon felejtettem a pénztárcámat! – sóhajtott. – Lányok, kérlek, segítsetek ki!
Adél a férfira nézett. Az ajka remegett, a szeme könnyes volt.
– Meg kell érkeznem a reptérre… A fiam érkezik! Tizenöt éve nem láttam! Ő majd kifizeti visszafelé az egészet, esküszöm!
Olgi rávágta:
– Milyen reptér, bácsi? Te? Trabanttal? Mi van, eltévedtél az időben?
– Fizetni majd a „gazdag” fiad fog? Na persze – kacagott Sveti.
Az idős férfi elhallgatott, majd levette a kezéről egy régi, vékony aranygyűrűt.
– Fogadjátok el zálogba. Ez volt a jegygyűrűnk… A feleségem halála óta hordom, de most nincs másom. Kérlek, segítsetek!
Adél érezte, ahogy görcsbe rándul a gyomra. Látott már szenvedést – túl sokat. És ez az ember nem hazudott. A tekintete, a hangja, minden igaz volt benne.
– Nem kell zálog. – szólalt meg halkan. – Én megtöltöm a tankot.
– Tényleg? – kérdezte az öreg, könnyes szemmel. – Kislány, ezt sosem felejtem el!
– Menjen csak. Vezessen óvatosan – mosolygott Adél.
Dániel dühösen odalépett.
– Mit művelsz?! Elment az eszed?! Ezt levonhatod a fizetésedből, mert én biztos nem fizetem ki!
– Vegye le, ha akarja – mondta Adél fáradtan. – Inkább legyek szegény, mint lelkiismeret-furdalásos.
Dániel csattogott:
– Talán te tehetsz arról, hogy csődbe megyünk?!
Adél nyugodtan nézett rá:
– Akkor bizonyítsa be. Ne engem hibáztasson!
A kollégái némán bámulták. Nem gondolták volna, hogy a csendes Adél így visszaszól.
Negyven perccel később a kék Trabant visszatért.
De most már nem egyedül. Egy elegáns, öltönyös, magas férfi szállt ki mellőle.
– Jó napot kívánok, Lugosi Konstantin vagyok, a kúthálózat új tulajdonosa – mutatkozott be határozott hangon.
Mindenki megdöbbent.
Sveti és Olgi egymásra néztek – hirtelen sajnálták, hogy másik munka után kezdtek nézni. Konstantin fiatal volt, jóképű, és gazdag.
– Ő pedig az édesapám – mutatott az idős férfira. – Lugosi Mihály.
Kiderült, hogy Mihály bácsi bányász volt, kemény munkával kereste meg a pénzét, és soha nem felejtette el, honnan indult. A fia karrierjét támogatta, de mindig megőrizte a szerénységét.
– Apám eljött elém a reptérre ezzel a Trabanttal. Én meg taxival mentem volna, de ő ezt választotta – nevetett.
– És mesélt rólad, Adél – nézett rá Konstantin. – Azt mondta, segítettél neki, amikor mindenki csak nevetett rajta.
– Én csak azt tettem, amit kellett – motyogta a lány, zavartan.
– Én meg most teszem azt, amit nekem kell – válaszolta mosolyogva Konstantin. – Köszönöm, hogy helyettem is ott voltál.
Másnap a vezetőség lecserélődött. Dániel távozott, a régi kollégák is eltűntek. Egyedül Adél maradt, de már telephelyvezetőként.
Mihály bácsi gyakran meglátogatta őket a kék Trabanttal, mindig hozott süteményt vagy szódásüveget.
– A fiam okos, de én megint bután jártam volna, ha nem segít nekem ez a kis angyal – kacsintott rá Adélra. – Egy ilyen menyasszonyt kihagyni… őrültség lenne!
Adél elpirult. Konstantinra nézett.
– A fia is… különleges ember.
Kettejük között már korábban is kialakult valami, de nem kapkodtak. Titokban találkozgattak, beszélgettek, sétáltak a városban.
Egy héttel később Konstantin hivatalosan is bejelentette az eljegyzésüket. Mihály bácsi könnyezve ölelte át őket.
– Ez a két gyermek… nekem többé már nemcsak fiam van, hanem lányom is! – mondta meghatottan.
2025. március 29. (szombat), 21:50
