A medve ajándéka ... Az erdő törvénye és az ember szíve
A hajnal csendje
A nap még csak pirkadni kezdett, amikor a Kőris-patak völgyében a harmat úgy csillogott a fűszálakon, mintha apró üveggyöngyök lepték volna el a rétet. /A ház, amelyben éltem, magányosan állt a hegyoldalban, távol mindentől, ami városnak vagy zajnak nevezhető\./
A kályha parazsa még pislákolt, amikor kinyitottam az ajtót, hogy beengedjem a reggel friss levegőjét.
Amit ott láttam, azt sosem fogom elfelejteni.
A veranda szélén, alig tíz méterre tőlem, egy barna medve állt. Egy hatalmas nőstény, talán három mázsa is megvolt. A bundája csapzott volt, orra véres, és a szeme... azok a szemek nem félelmet tükröztek. Inkább valami mély, szinte emberi fájdalmat.
Megdermedtem. A kezem már ösztönösen a puskához nyúlt, ami mindig az ajtó mellett állt, de valami visszatartott. A medve nem támadt. Csak állt, és a tekintete rám szegeződött, mintha kérne valamit.
Ekkor mozdult. Lassan, óvatosan előrelépett, és letett valamit a földre. Egy apró, mozdulatlan, piszkos kis csomót. Egy bocsot.
Aztán hátrált. Leült a fűbe, és csak nézett.
A szívem hevesen vert. A lábam remegett, de nem a félelemtől. Valami egészen más töltött el: a felismerés, hogy ez az állat bizalmat adott nekem.
Lassan kimentem a verandára, minden mozdulatomban óvatos voltam, mint aki egy álom peremén jár. A bocs nem mozdult, csak egy halk nyögést hallottam, ahogy fölé hajoltam. A mancsán mély seb tátongott, a bundája tapadt a száradó vértől. A teste forró volt, de gyengén emelkedett a mellkasa. Élt még.
– Hé… kicsikém… – suttogtam, bár tudtam, hogy ő nem érti. – Segítek, rendben?
A nőstény nem mozdult. Csak figyelt.
Gyorsan a házba siettem, és egy régi flanelinget vettem elő. Beletekertem a kicsit, és bevittem a konyhába. A tűzre tettem pár fadarabot, hogy melegebb legyen, és egy tálkába langyos vizet töltöttem. Egy kevés mézet is cseppentettem bele, hátha segít kicsit magához térni.
Amikor a bocs ajkához érintettem az ujjamat, egy apró nyelv mozdult. Egyetlen csepp vizet ivott, majd újra mozdulatlanul feküdt.
Felemeltem a telefont, és a legközelebbi állatorvost hívtam, Lajost, aki a faluban lakott. Álmos hangon szólt bele:
– Igen, Lajos vagyok.
– Figyelj… – mondtam remegő hangon. – Egy medve hozott ide egy bocsot. A verandámra. A kicsi sebesült.
– Micsoda? – hallottam, ahogy az álmosság hirtelen elszáll a hangjából. – Egy medve…?
– Igen. A nőstény itt ül a ház előtt.
– Jézusom. Ne menj közel hozzá, érted? De ha a kicsi még él, tartsd melegen. Ne adj neki tejet, semmit, csak vizet és mézet, egy keveset. Én értesítem Dórit, a vadmentőt. Ő tudja, mit kell tenni.
Ahogy letettem a telefont, a medve még mindig ott ült. A tekintete nyugodt volt, de fáradt. Valami megtört benne, mintha már minden erejét elvesztette volna.
Egész délelőtt ott maradt a ház előtt. Nem mozdult, csak néha fordította a fejét, ha a kicsi felsírt álmában.
A dél körüli nap már erősen tűzött, amikor egy fehér terepjáró gördült fel a földúton. Dóri szállt ki belőle – fiatal, de határozott nő, aki már sok sérült vadon élő állatot megmentett.
– Mutasd a kicsit – mondta, miközben elővette a kesztyűit.
Kibontottam a flanelingből a bocskát. Ő gyorsan végigfutotta a testét, majd a sebre hajolt.
– Ez harapásnyom – állapította meg komoran.
– Akkor… mit tehetünk? – kérdeztem.
– Sok pihenés, meleg, és egy kis szerencse – felelte. – De az anya itt van, igaz?
– Itt ül odakint. Azóta se ment el.
– Ez… különös. A legtöbb medve már messze lenne. Valamit lát benned.
Dóri beadott neki egy injekciót, majd megbeszéltük, hogy ha a kicsi túléli az éjszakát, elviszi egy mentőközpontba.
Aznap este a ház csendes volt. Csak a kályha pattogása és a bocs halk szuszogása hallatszott. Kimentem a verandára: a medve ott feküdt a földön, a csillagok alatt. Szeme rám villant, de nem mozdult.
Leültem a lépcsőre, és azt mondtam halkan:
– Ha akarod, itt maradhatsz. Nem bántalak.
Nem tudom, megértette-e, de nem ment el.
Szálak a sötétben
A kályha fénye lassan elaludt, ahogy az este beült a Kőris-patak völgyébe, és a csillagok úgy ragyogtak, mintha valaki egy réges-régi, féltve őrzött párta gyöngyeit szórta volna szét a hegyek fölött. A konyhaasztalon egy üres bögrét forgattam a kezemben, az ablakban megcsillant a hold. A bocs – akit hirtelen csak úgy, minden szándék nélkül Borzának kezdtem hívni – összegömbölyödve szuszogott a törölközők között. Időnként megrándult a mancsa, a füle is rezdült – akár egy kutyakölyök. Ha nem láttam volna az anyját odakint, el sem hittem volna, hogy a vadon küldötte fekszik a konyhám közepén.
A verandán a nőstény medve – tudtam, hogy többé nem hívhatom egyszerűen „medvének” – még mindig ott feküdt, a fűbe préselve a testét, úgy, hogy a feje a lépcsőfok peremével egy magasságban legyen. Mintha őrizne. Mintha a deszkák roppanására is figyelne, nehogy valaki elvegye tőle azt az egyetlen dolgot, ami maradt.
– Itt vagyok – mondtam neki halkan, és az ajtófélfának támaszkodtam. – Nem viszem el tőled. Csak… életben maradjon.
Nem tudom, hallotta-e, értette-e a hangom rezgését, de a lélegzete lassabb lett, nyugodtabb. Éreztem, hogy valami láthatatlan szál feszül köztünk: tapintatos, vékony, mégis erős, mint a pókháló, amely még a hajnal harmatát is elbírja.
Reggel, amikor a fény bekúszott a függöny résein, Borza már nem volt lázas. Dóri kocsijának kerekei felporolták a földutat, és mire belépett, én már forró vízben fertőtlenítettem a kötszereket.
– Megvan még a kis csibész? – kérdezte, és az a fajta kemény, fáradt mosoly villant a szemében, amely embereken és állatokon túl sok fájdalmat látott már.
– Meg. Az anyja még mindig itt kint van.
– Az jó jel – felelte Dóri. – De azt is jelenti, hogy nem sok választásunk van. VAGY ő viszi vissza a kicsit a hegyrétre, VAGY mi fogjuk gondozni, amíg megerősödik. De ha ránk bízza… akkor neked is készülnöd kell. Nem lesz egyszerű.
Miután ellátta a sebet, beadott pár dolgot – nem kérdeztem, mik, csak azt figyeltem, hogyan engedi ki a levegőt Borza az orrán, és hogyan mozdul a mellkasa. A veranda felé pillantottam. A nőstény felült, és a testtartásából megértettem: egyszerre feszül várakozás és rettegés.
– Ha akarsz… – mondta Dóri –, beszélhetek az erdészettel. De tudod, mire számíts. A legtöbb helyen azt mondják, nem etetünk medvét háznál, nem szoktatjuk emberhez. Jogszabály és józan ész.
– Józan ész? – kérdeztem, és talán keményebb volt a hangom a kelleténél. – Nézz rá.
– Néztem. Éppen ezért mondom. Nem a könyörület ellen beszélek – tette hozzá halkan –, hanem a jövőjéért. Vissza kell térnie az erdőbe.
Először csak annyit ígértem, hogy nem teszek semmit elhamarkodottan. Aztán Dóri elment, és a ház körül megint visszaállt a némaság, mint amikor az első hó elnyeli az erdő minden apró neszét. Dél felé járt, amikor lépéseket hallottam a kavicson – Lajos jött, mögötte a bicikli, amit még a nagyapjától örökölt.
– Na? – kérdezte a küszöböt átlépve. – A faluban már azt beszélik, hogy szelídítesz egy medvét.
– A faluban mindent beszélnek – dohogtam. – A kis Borza él.
– Borza? – vonta fel a szemöldökét. – A medvelábú hegyek apró szelleme. Illik hozzá.
Kinéztem a verandára, a nőstény nappal óvatosabb volt. Föl-le járt a rét széle és a ház között, a mozdulatai idegesek, de figyelme a küszöböt őrizte.
– Nem fog támadni – mondtam ki, mielőtt még megkérdezte volna. – Tudja, mi történik.
– Tudja, mert benne vagy – felelte Lajos. – Néha a jelenlétünk többet mond bármely nyelvnél.
Aznap délután borús felhők kerekedtek a Bakony felett; az ég, mint valami áttetsző, gyűrött kendő, ráborult a völgyre. A szél felélénkült, az eperfán zizegtek a levelek. A konyhában ültem, és lassan, türelmesen itattam a kicsit. Közben halkan meséltem valamit – gyerekkori történeteket, amikor apámmal gombát szedtünk a Kőris alatt, és úgy hittük, a patak minden kanyarja újabb titkot rejteget. Nem mintha a medve értené – de az ember a beszédbe kapaszkodik, ha fél a csöndtől.
Este kopogtak. A küszöbön Pista állt, a szomszéd, akinek a földje a rét másik oldalán terült el.
– Áron – kezdte ridegen –, nálad van a medve?
– A bocs.
– Nem érdekel, hogy bocs vagy micsoda – vágta rá. – A fiam a hétvégén kijönne, és ha itt bóklászik egy nőstény medve a házak között…
– Nem a házak között van – szakítottam félbe. – Az erdő peremén. És nem bóklászik. Vár.
– Vár? Mire?
– Hogy döntsek. Hogy visszaadom-e neki a kicsit, vagy rábízom Dórira és az erdészetre.
Pista a cipője orrával megbökte a küszöb deszkáját, aztán hosszan rám nézett. – Engem nem zavar, ha segítesz – mondta végül. – De ha baj lesz, a faluban téged fognak okolni.
– Rám fér a felelősség – feleltem. – A medve pedig már így is a kertem határán ül.
Pista bólintott, aztán elment. Lépéseinek koppanását sokáig hallottam a kavicson.
A másnap hajnala összefüggő, puha esőt hozott. A terasz korlátjáról fehérre mosott víz csepegett, és a levegőnek olyan illata volt, mint azoknak a régi, nyári vasárnapoknak, amikor a templom után kimentünk az erdőre zsályát gyűjteni anyámmal. Borza a melegen pihent, és amikor az ujjamhoz érintettem a száját, már erősebben szívott. A mellkasa biztosabban járt, a fülét időnként megrezzentette a kinti zajokra.
– Látod – súgtam –, ez már valami.
Aznap délre már a ház körüli levegő is változott. A nőstény felállt, és odébb vonult a bodzabokrok felé. Mintha azt mondaná: „Bízom benned.” És ahogy távolodott, a szívemben különös üresség támadt. Olyan érzés volt, mintha valami nehéz, mégis természetes felelősség helyet váltott volna: a válláról az enyémre.
Dóri visszajött kora délután.
– Túl lesz rajta – jelentette ki. – De a következő napok döntik el, mennyi marad meg az erdőből a lelkében.
– Az erdő a vérében van – mondtam. – A kérdés talán az, mennyi marad meg belőlünk benne.
– Igaz. Amit most kap tőlünk – a hangunk, a szagunk, a mozdulataink –, mind lenyomat lesz. Ha el akarjuk engedni, tanítanunk kell a távolságot is.
– Hogyan tanítasz távolságot a szeretet közben? – bukott ki belőlem, és én lepődtem meg leginkább, milyen könnyen és milyen fájdalmasan jött a kérdés.
Dóri nem felelt. Csak megfogta a karom, röviden, emberi módon, mint aki azt mondja: „Megértem.”
A délután végén, amikor a felhők széle kékes fehérbe foszlott, és a fény aranyló csíkokat húzott a völgybe, beállított két magas, csontos, hivatalos arcú ember. Az egyik az erdészeté, a másik a jegyző hivatalából.
– Hallottuk, Áron – kezdte az erdész, akit Csabának hívtak, és akit régről ismertem –, hogy itt nevelsz valamit, ami nem macska.
– Nem nevelem – feleltem óvatosan. – Átmeneti menedéket adok neki.
– A törvény szerint – vette át a szót a jegyzői ember, akinek a neve nem maradt meg bennem, talán mert az arca szinte azonnal idegenné fagyott – vadon élő állatot tartani tilos.
– Vadon élő állat halt volna meg a küszöbömön – feleltem –, ha nem veszem fel.
Csaba sóhajtott. – Dóri biztos mondta, mi a teendő. A rehabilitáció a hivatalos út. Ha nálad marad, minden nap nő az esélye, hogy megtanul tőled kérni. Az erdő nem kér. Az erdő elvesz.
– Én is az erdő gyereke vagyok – mondtam. – Nem akarom elvenni tőle semmit. Csak visszaadni azt, amit valaki egy éjszaka el akart venni.
– Kapsz három napot – mondta végül Csaba. – Három nap múlva elvisszük a kicsit a központba. Addig… – és itt elakadt a tekintete, mintha az ajtófélfa túl sötét volna –, addig tartsd meg a távolságot. Aztán… majd kint találkoztok, a hegyek között, ha úgy rendeli a szerencse.
Amikor elmentek, leültem a küszöbre, és akkor vettem észre először: a nőstény nincs a bodza alatt. Kiment a mezőre, bekúszott a fák közé, mintha a fenyők árnyéka magába nyelte volna. Hirtelen kiszáradt a szám. A lámpa fénye sárgán billent a verandára, és a házban minden hang – a tűz pöffenése, a kanál csendülése – idegennek tűnt.
Éjjel a vihar észak felől indult, és a villámok úgy hasítottak az égbe, mintha valaki nagy késsel szelte volna a felhők húsát. Borza nyüszített álmában, és én mellé ültem a konyhakőre, a tenyerem épp csak a bundája fölött – nem hozzáérve, csak ott tartva, mint valami láthatatlan védőernyőt.
A vihar hajnalra elvonult. A völgy fölött átsuhanó köd egy pillanatra eltüntette a hegyek kontúrját, aztán lassan, mintha gondolkodna, visszahúzódott. A ház előtti réten sárfoltok, csiganyomok és ezerszámra csillogó vízcseppek maradtak utána.
A bodza alatt mozgás. A nőstény visszatért. Rám nézett. Aztán a házra. A szívem a torkomban dobogott. Kihoztam a kis faládát – benne a friss, puha alom –, és a küszöb elé tettem. Borzát óvatosan belefektettem. A nőstény nem mozdult, aztán mégis: két lépést tett, megállt, és lassan, szinte már nevetségesen óvatosan leült a fűre.
– Ha el akarod vinni, most vidd el – suttogtam.
A nőstény csak nézett. És a tekintetéből olyan csönd áradt, amelyben egyszerre volt benne az erdő törvénye és valami, amit talán bizalomnak hívnak. Aztán – akár egy ember, aki döntést hoz – felállt, odalépett a ládához, beleszagolt. A bocs mocorgott, gyomra csöndes, apró morgást adott. A nőstény rám pillantott, s az a pillantás egyszerre volt kérdés és áldás.
Nem nyúlt a kicsihez. Hátrált egyet, kettőt, és beolvadt az erdőbe.
A harmadik nap estéjén, amikor a nap annyira lecsúszott, hogy már csak a fák felső ágait érte, Dóri jött, a terepjáróval.
– Itt az idő – mondta. – Ha most elvisszük, rendbe jön, aztán visszatehetjük a környékre. Ha itt marad, előbb-utóbb valaki meg fog ijedni tőle.
Bólintottam. A döntés mégis úgy hasított belém, mintha a saját szívemet kellett volna kétfelé vágni. Borzát betakartuk, és óvatosan beraktuk az autó hátuljába. Én a verandán maradtam, és a járgány piros fénye lassan eltűnt a kanyarban.
Az éjszaka üres volt. A házban pörkölt kávé illata keveredett a fertőtlenítő szagával, és a régi szekrény polcán megreccsent a fa. Kimentem a teraszra, és a bodza alatti fűben diszkrét, puha helyet láttam, ahol a nőstény a napokban feküdt. Semmi több. Csak a hely. Odaléptem, leguggoltam, a kezemet a fűbe nyomtam, és akkor éreztem meg igazán, milyen súlyos tud lenni a hiány.
A következő napokban Dóri időről időre üzent. – Eszik. – Alszik. – Letisztult a sebe. – Szaglássza a gallyakat. – Nem áll szóba senkivel, kivéve, ha mézes vízről van szó.
Minden hír olyan volt, mint egy pohár langyos bor egy hideg estén – nem oldott meg semmit, de lelazította a megfeszített idegeket. Aztán egy hét múlva: – Készen áll. Visszavisszük. A kérdés csak az: hová.
Nem kellett sokat gondolkodnunk. A Kőris-patak mentén, feljebb, ahol a kőrisek tényleg égig érnek, volt egy ösvény, amely keveseknek titok. Onnan nyílik egy mélyedés, ahol tavaszonként olyan bogyó terem, amit még a róka is megirigyel. Oda vittük.
Dóri előrement, én a ládát tartottam. A fák között az erdő úgy susogott, mint egy lélegző lény. Elértük a mélyedést. Letettem a ládát, és kinyitottam.
– Most menj – mondtam halkan.
Borzának először remegett a lába. Aztán kilépett, beleszagolt a levegőbe, a fülét mozgatta, ahogy a fény megcsillant a szeme helyén. Vett egy lépést, aztán még kettőt. Megállt. Visszafelé fordította a fejét, engem keresett. Szinte láttam, ahogy a kis agyában összecsap a két tudás: itt az erdő, ott meg valami, ami meleg volt és édes víz.
– Menj – suttogtam. – Ez a helyed.
Ekkor történt, hogy a fák közül előlépett a nőstény. Nem zajjal, nem indulatból. Egyszerűen ott volt, mint egy belátás. Lassan közelebb lépett, Borzát megszaglászta, én pedig hátráltam. A nőstény rám nézett. Nem kért semmit. Csak állt. Aztán egy mozdulattal odébb tessékelte a kicsit – de a mozdulatban nem volt keménység, inkább valami anyai, gömbölyű erő. Borza ment. A nőstény még egyszer felém fordult, többet, mint kellett volna.
És aztán eltűntek a fák között.
A fák levelei összeértek fölöttük, és én hirtelen azt éreztem, hogy egy állat elvitte tőlem azt, amiről azt hittem, átvállaltam. De nem düh volt ez. Inkább valami furcsa, kissé keserű hálát éreztem.
Aznap este a ház csendesebb volt a szokásosnál. A kályha is kevesebbet pattogott, az órám mutatója is lassabban járt. A verandán ültem, és a patak moraját hallgattam, amikor egy ismerős szuszogás suhant át a kert alján. Nem láttam semmit – csak a sötét megremegett, és egy pillanatra úgy éreztem, mintha valaki a vállamra tenné a kezét. Aztán semmi.
Két világ között
A Bakony ősze több fajta színből áll, mint amennyit az ember valaha is fel tudna sorolni: rozsda, birsalma, fűégett zöld, a köd fehére és a fenyők mély, komor árnyéka. Október közepére járt az idő, amikor először vettem észre, hogy a verandám alá valaki fészket épít. Nem volt nagy, nem volt kusza – egy pedáns lélek munkája: levelek, fűcsomók, némi kéreg. Eleinte rókára gyanakodtam, de a nyomok – azok a puha, szív alakú tappancsok – mást meséltek.
– Nem lehet – nevettem fel magamban. – Nem lehetsz ilyen ravasz.
Két nap múlva a gyanúm bizonyossággá vált. Alkonyatkor kiléptem a konyhába, a mosogatónál vizet engedtem a kancsóba, és a szemem sarkából láttam, ahogy valami árnyék megáll a verandalépcső alatt. A szívem is megállt velem együtt. Lassan, nagyon lassan félrehúztam a függönyt.
Borzát láttam. Megnyúlt, megerősödött, sötétebb lett a bundája, és a testtartása is más volt: biztosabb, de épp annyi kíváncsiság maradt benne, amennyi egy kicsinynek kijár. A pofáját magasra emelte, a levegőt szimatolta, és a következő pillanatban a lépcsőre tette a mellső mancsát.
– Hé – mondtam ki, mielőtt átgondoltam volna. – Nem vagyok mézes víz. Megtanultad.
Az árnyék visszahúzódott, és én érzéketlenül széles mosollyal álltam a sötét konyhában, mint valami ostoba gyerek, akinek visszahoztak valamit, amiről azt hitte, örökre elveszett. Nem jött fel a verandára, és én nem is hívtam. Csak tettem ki egy tálat – nem közelebb, mint a lépcsőtől két lépésnyire –, benne bogyó, némi főtt gesztenye, és pár szem ringló, amit még a régi fáról szedtem le. Másnap reggelre a tál üres volt.
Ettől fogva Borza úgy jelent meg az életemben, mint a köd: láthatatlanul jött, és csak a nyomát hagyta maga után.
A falu persze nem volt vak. Pista megállt egy délután a kapumnál. – Hallom, visszajár – mondta röviden.
– Csak enni.
– Enni azt mindenki. Az erdész mit szól?
– Csaba azt mondta, ha nem jön túl közel a házhoz, nem csinálunk ügyet belőle.
– És te hogy állsz a „túl közel”-lel? – kérdezte félmosollyal.
Megrántottam a vállam. – Az ember vagy megismeri a határát, vagy a határa is megismeri őt.
Pista felnevetett. – A filozófiát hagyjuk a kocsmára. Vigyázz magadra.
A következő hetekben Borza úgy ült be az életembe, mint egy régi dallam, amelyet nem tudsz és nem is akarsz kiverni a fejedből. Nem simogattam meg, nem szóltam hozzá feleslegesen. Ő sem kért tőlem semmit, csak néha megjelent a veranda alatti félhomályban, és sötét szeme – már nem a kisded rémült gömbszeme – villant valamit, amit leginkább kíváncsiságnak mondanék. Néha egy-egy gyümölcsöt odagurítottam a lépcsőre – nem hozzám, csak a küszöbig. Ő elvette, aztán eltűnt. Mint aki tudja: ebből az adok-kapokból a világ egyensúlya lesz.
Eljött azonban egy nap, amikor a világ egyensúlya megingott.
A bolt előtt hallottam őket, amikor lisztért mentem.
– Láttatok itt mostanában medvét? – kérdezte az egyik. – Hallottam, hogy egy anya a környéken bóklászik a kölykével.
– Ilyenkor már a bogyónak vége – felelte a társa –, a méz meg eltéved a házakhoz.
Az ujjaim megfeszültek a liszteszacskón. Hazafelé kerültem – nem akartam, hogy bárki mögöttem jöjjön. A házhoz érve első dolgom volt, hogy a verandát üresen hagyjam, se tál, se semmi. Éjjel nem gyújtottam villanyt, csak ültem a sötétben, és a szél hangját hallgattam.
Másnap reggel Csaba állt a kapuban.
– Hallottam a hírt – mondta. – Idegenek járnak a környéken. Lehet, hogy itt hagytak csapdát is.
– Nem fog bejönni a házhoz – feleltem. – Tudja a határt.
– Az erdő nem mindig tudja – mondta ő. – Ha mégis bejön, ne engedd közel. Ha kell, zajt csinálj, vizet locsolj, de ne hagyd, hogy a verandát a terepének tekintse.
– Értem.
Aznap este vihar ígérete feszült a levegőben. A felhők alja sötéten lógott a völgy fölött, és a patak olyan hangon morajlott, mint amikor egy öreg ember maga elé dünnyög. A hátsó bejáratnál álltam, és egyszer csak zaj ütötte meg a fülem: éles, rövid csattanás. Úgy szólt, mint amikor egy fémdarab a kőhöz ér. A gyomromban valami összehúzódott.
A rét szélén, a vadalmafa alatt mozgás. Leheletfinom, mégis felismerhető. Egy árnyék. Hallottam a szaglás hangját – a levegőt apró, sietős kortyokban vette valaki. Aztán egy éles, rekedt nyüszítés – nem emberi hang, mégis olyan gyökeresen fájdalmas, hogy a térdem megremegett.
Nem gondolkodtam. Zseblámpát kaptam, és futottam a vadalma felé. A lámpa köre meg-megcsúszott a vizes fűszálakon, és amikor elértem a fa tövét, láttam: egy dróthurkokból összesodort csapda ült a földön, és benne Borza mellső mancsának szőre összekócolva, véresen, a fémbe vágva. A csapda lánca egy földbe vert vashoz erősítve.
– Hé, hé, hé… – szakadt ki belőlem, és a hangom remegett, pedig erősnek akartam hallatszani. – Itt vagyok.
Borza nem tépte magát. Mégis mozgott benne a pánik, azt láttam a szemében. A drót alatt a bőr már szinte fehérre vált, az erek pedig kékre színeződtek. Olyasmit éreztem, mint amikor apám a kórházi ágyon feküdt, s a levegő minden kilégzése után fél másodpercig nem jött vissza.
– Itt vagyok – mondtam újra, és lassan letérdeltem. A zseblámpát a földre tettem, és a két kezemet a magasba emeltem, hogy lássa: nincs nálam semmi. – Nyugi, Borza. Ez csak vas. Én meg hús vagyok. A hús a vas fölött van.
Néhány percig csak beszéltem. Hülyeségeket, gyerekkori verseket, a fák nevét, a csillagképekét, azokat, amiket apám mutatott. Aztán benyúltam a zsebembe, és egy kis szerszámkést vettem elő – vékony, lapos pengéjű, amivel egyszer egy létrát is kiszabadítottam a pallók közül. A drótba fűztem. A vas recsegett, a drót sípolt, Borza felmordult, de nem csapott. Éreztem, ahogy a bőrömön át belehúz az erdő szaga, a medve melege, a szégyen és a harag.
– Még egy kicsi – suttogtam. – Még egy kicsi, kicsikém.
A drót engedett. A vas kicsúszott. A mancs kiszabadult. Borza összerogyott, aztán szinte azonnal a testére húzta a sérült lábát – a mozdulatban volt valami szívszorító méltóság.
– Menj – mondtam. – Menj, mielőtt visszajön valamelyik kétlábú.
Nem mozdult. Azt hittem, nem érti. Aztán lassan felnézett rám. Nem volt köszönet a tekintetében – egy medve nem köszön. De nem volt benne vád sem. Csak valami nyers, tiszta felismerés: hogy vannak dolgok, amelyekről nem döntheted el, kié, mégis a tiéd maradnak.
Borzát a patak felé tereltem, a vizes fűben léptünk mindketten, és olyan csendben, mintha a világ is tudná, hogy jobb most hallgatni. A bozótosnál elbújt. Megtorpantam, a kezem a combomon, a tüdőmben égetett a levegő. A távolból autó zaja érkezett.
– Gyere – suttogtam, és visszasiettem a házhoz.
Csabát hívtam. A hangja olyan volt, mint a köveké a patak alján.
– Csapda – mondtam. – A mélyhajlatnál, a vadalma alatt.
– Tudom, kik lehettek – felelte. – El fogjuk takarítani. Te… jól vagy?
– Nem számít. A bocs…
– Erős. Meg fog gyógyulni. De jobb lesz, ha egy ideig nem teszel ki semmit. A jelenléted épp elég neki.
– Úgyse teszek ki semmit – feleltem, és hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam.
Aznap éjjel nem aludtam. A verandán ültem, talpam alatt a fapadló, és a szemem előtt újra és újra megjelent a drót, ahogy a bőrbe vág. A szél karcolta a füvet, és a ház úgy lélegzett a domboldalban, mint valami meleg állat. Tudtam, hogy hajnalra minden csapdát felszednek. Tudtam, hogy a falu – minden lármája ellenére – megvédi azt, amit a hegyek rá bíztak. És azt is tudtam: Borza vissza fog térni, de másképp.
Két hét telt el. Közben a Bakony fehérre váltott. A hó úgy borította be a rétet, mint egy hatalmas, tiszta lepedő. A völgy csendje a csontokig hatolt, és a patak fölött éles kristályok lógtak. Az ember ilyenkor gyorsabban tanul hallgatni, mint beszélni.
Egy este, a kályha melege mellett ülve – kezemben teával, amelynek illata gyerekkori betegségek és anyám hársfája – halk surrogás érkezett a küszöb alól. Nem riadtam meg. Egyszerűen csak tudtam, ki az.
Kinyitottam az ajtót – épp csak résnyire, hogy a fény ne árassza el a sötétet. A verandalépcsőn két pár mély, puha lenyomat ült a hóban: nagyobb, hogy a nőstényé lehessen, és kisebb, amelyet már nem illett „kicsinek” nevezni. A nyomok a kertkapuig vezettek, majd élesen, határozottan a patak felé fordultak. A kapunál pedig, a hóban, valami furcsaság feküdt.
Egy gesztenye volt. Az a forma, amit a hegy leve tett a bögre tetejére, ha egy pillanatra megállsz a fonott kosárral a piacról hazafelé.
Fölemeltem. Hideg volt, és könnyű. A tenyereim közé zártam, mintha beleolvadhatna a bőrömbe, és a melegségem majd visszaadja neki azt, amit elvesztett. Aztán mosolyognom kellett. Nem tudtam, ki gurította oda – a nőstény, Borza, vagy a szél –, de ez a gesztenye a legkevesebb dolog volt, és a legtöbb egyszerre.
Onnantól fogva észrevétlen egyezség jött létre köztünk. A verandán nem hagytam semmit – csak néha, messzebb, a rét szélén tettem le néhány szem bogyót, egy kis kukoricát. Reggelre eltűntek. Néha a hóban, néha a porhanyós földben puha nyomok maradtak. Olykor egy-egy karc is a fába, magasabban, mint ameddig a karom ért, mintha csak azt mondanák: „Itt jártunk. Még itt vagyunk.”
Tavasszal bejáródott köztünk a távolság. Én a rózsabokrokat metszettem, a patak partján a kövek közé újra beköltöztek a békák, és a fű úgy nőtt, hogy szinte hallani lehetett. A rét végén, az erdő peremén néha megállt egy árnyék – nem közelebb, nem távolabb. Csak épp annyira, hogy mindketten lássuk egymást.
– Szervusz, vándor – mondtam ilyenkor. – Mész a dolgod után?
Az árnyék nem válaszolt. A fülét mozdította, és ment.
Néha a faluból hozzám jöttek. A gyerekek kérdeztek – „Meg lehet simogatni?” –, az anyák tiltakoztak – „Semmiképp!”. Csaba néha beállított, a kocsija porát rezegtette az ösvény, és együtt ültünk a verandán, szótlanul, mint két ember, aki többet mond a hallgatásával, mint amit szavakkal el lehetne mondani.
– Az a csapda – mondta egyszer –, ugyanaz a kéz rakta, amelyik később a kocsmában dicsérte a bátorságát. A bátorság nem ez. A bátorság az, hogy ülünk a sötétben egy ismeretlen lénnyel, és nem félünk attól, hogy valami bennünk változni fog.
Ezen az estén, mikor Csaba elment, a völgy fölött pirosra festette az eget a naplemente. A levegőben kömény és füst illata kavargott – a szomszéd épp a kolbászt töltötte. A patak fölött fecskék cikáztak, késtek a vonulással. A verandán ültem, és hirtelen úgy éreztem, hogy az otthonom már nem csak fából, kőből és szögből áll. Hanem lélegzetből is. A medvékéből, az erdőéből, az enyémből.
S ekkor, mintegy aláhúzásként, ahogy a hegedűs még egyszer rákanyarodik a dallamra, az erdő szélén megmozdult valami. Két árnyék. A kisebb megállt, a nagyobb mögé lépett, mintha még mindig tanítaná, hogyan kell emelt fővel átlépni a rét és a fa határát.
– Menjetek – mondtam. – Menjetek, és ne felejtsetek el visszanézni néha. Én itt leszek.
Nem tudom, hogy értették-e. Azt sem, hogy számít-e. Mert még ha sosem jöttek volna vissza, akkor is itt lettek volna. Az ember néha dolgokat úgy őriz, hogy elenged. És néha úgy enged el, hogy a tenyerében marad a meleg.
A ház előterében azóta is ég egy kis lámpa, amikor a sötét beáll. Nem azért, hogy hívjam őket. Hanem, hogy tudják: ez a hely nem a birtokuk, és nem is az enyém – hanem közös határ. Ahol a vadon véget ér, és az ember kezdődik. Vagy fordítva. Néha egy és ugyanaz.
Az évek múlnak. A fák nőnek, a patak medre változik, a veranda deszkája megvetemedik. Néha elmegyek a rét széléig, és lehajolok a fűhöz. Látok-e nyomot? Nem mindig. De néha igen. És az a néha elég.
Egyszer, sok idő múltán, a Kőris-patak mégis olyan alacsony lett, mint gyerekkoromban a legnagyobb hőség idején. Az erdő mélyéről hosszan visszhangzó morgás érkezett, de nem volt benne fenyegetés. Inkább olyasmi, mint amikor az ember a saját nevét mondja ki, csak hogy hallja: még a szájában van-e az íze. Felemeltem a fejem.
– Itt vagyok – mondtam a fáknak, a víznek, az árnyaknak. – Itt vagyok, és köszönöm.
Nincs benne csoda. Nincs benne hősies tett. Csak egy reggel, amikor a medve letette a kicsinyét a lábad elé, és te azt mondtad: rendben, vigyázok rá, amíg tudok. És aztán elengeded.
A magyar tél rideg, a nyár poros, az ősz buja, a tavasz meg meggondolatlan. Mégis mind ugyanarra tanít: a kötelék nem attól erős, hogy látszik. Hanem attól, hogy akkor is megtart, amikor senki más nem veszi észre.
Ha néha eljöttök a Kőris-patak völgyébe, és a hídnál megálltok, hallani fogjátok, hogy a víz kőhöz érve milyen hangot ad. És ha nagyon figyeltek, egy másik, mélyebb, alig észrevehető tónus is belekeveredik. Olyasmi, mint két lüktetés. Mint két világ egymás mellé igazított, tiszta szívdobbanása.
Ez az a hang, amely mellett ma is elalszom. És ha valaki megkérdezi, mi történt azon a hajnalon, amikor a medve a verandára lépett, azt mondom: semmi különös. Csak az, ami mindannyiunkkal megtörténik, ha hagyjuk: összeköt bennünket valami, ami nem a tulajdon nevén szólít, hanem a jelenlétünkén. És ha ez a jelenlét medve formájában érkezik, annál szebb. Mert a vadon nem a félelem neve. Hanem az, hogy van hová visszanézni – és van hová menni tovább.
2025. november 08. (szombat), 12:24
