Senki sem hitte volna, mit tett ez a ló, amikor a babakocsi elindult a szakadék felé
A csend szívében – Szelina története.
A völgy hajnala.
A Kővár-völgy fölött párába burkolózott a hajnal. A fenyők között sápadt fény szűrődött át, a patak mentén ezüst szalagként kanyargott a köd. /A föld illata keveredett a frissen kaszált széna édes párájával\./
A domboldal tövében, egy kicsi tanya udvarán Kovács Eszter kavarta a gőzölgő teát. A verandán állt, s figyelte, ahogy a nap első fénye megcsillan a harmatos fűszálakon. Odabent a férje, Tamás, még aludt, a kisfiuk, Dani is csendesen szuszogott a bölcsőben. A házban minden hangtalan volt, csak a régi kakukkos óra ketyegése adott ritmust a reggelnek.
A karámban öt ló álldogált, csillogó szőrrel, mozdulatlanul. Közülük a legidősebb, a gesztenyebarna kanca, Szelina, lassan a kapuhoz lépett. Fejét Eszter felé fordította, és mély, borostyánszín szemével hosszan nézte az asszonyt.
– Jó reggelt, öreglány – mosolygott rá Eszter. – Csak te vagy mindig ilyen éber.
A ló halkan fújt, majd a levegőbe lehelt párát, ami azonnal eltűnt a reggel hűvösében. Eszter átnyúlt a karámon, megsimította a nyakát. Érezte a test melegét, az izmok finom remegését. Olyan kapcsolat volt ez, amit nem lehetett szavakban elmagyarázni: egy néma bizalom, amit évek csendjei formáltak.
A völgy ekkor még békés volt. Csak a fenyők hajladoztak a szélben, a levegőben madarak trillája csengett. Eszter úgy érezte, minden a helyén van a világban.
De a természet nem kér engedélyt, mikor felborítja a rendet.
A szél szava.
A délelőtt gyorsan változott. A hegyek mögül hirtelen sötét felhők gyűltek, s a nap fénye kihunyt, mint egy eloltott gyertya. A szél hideg leheletként futott végig a réten, és a fák csúcsán susogni kezdett.
Eszter a verandáról nézte, majd a házba lépett.
– Úgy tűnik, jön a vihar – jegyezte meg félhangosan. – Talán ma bent maradunk, Dani.
De a kisfiú már ébren volt. Apró kezével a takaróját markolta, s mikor anyja fölé hajolt, szélesen elmosolyodott. Eszter elnevetve emelte ki a bölcsőből.
– Jó, tudom, nem bírsz a házban ülni. Csak egy kis séta, jó?
Néhány perccel később kabátot vett, a gyereket betakarta, és a babakocsit kitolta az udvarra. A kerekek alatt ropogott a kavics, a szél belekapott a kendőjébe, de Eszter nem törődött vele. A karám mellett haladtak el, s Szelina ismét odalépett a kerítéshez, figyelve minden mozdulatot.
– Mindjárt jövök vissza, csak lemegyünk a patakhoz – szólt neki mosolyogva Eszter.
A ló lassan bólintott, mintha értené.
A földút kanyargott a domboldalban, s a kanyar mögött egy régi, korhadt kapu állt – maradéka annak a régi karámnak, amit már évek óta nem használtak.
A vihar hirtelen támadt. Egy pillanat alatt a szél ordítani kezdett a hegyek között, és a kapu reccsent egyet. Eszter még odakapta a fejét, de már késő volt: a szél kitépte a zsanérból a deszkát, amely a földre zuhant. A babakocsi, amely enyhe lejtőn állt, megingott, majd lassan, de egyre gyorsuló mozdulattal gurulni kezdett.
– Dani! – sikoltott fel Eszter.
Elrugaszkodott, megpróbált utána futni, de a cipője megcsúszott a nedves földön. A tenyerébe kő vágott, térde sáros lett, de rohant tovább. A babakocsi már csak pár méterre volt a szakadék peremétől, ahonnan a patak mély, jeges völgye nyílt.
– Ne! Ne, kérlek, ne! – zokogta Eszter.
És akkor valami megmozdult a háttérben. Egy dobbanás, majd egy másik – paták csattogása a földön.
A karámból kitört Szelina. A deszkák szétrepedtek, a ló vágtázott, mintha a szél is vele rohanna.
Eszter csak annyit tudott mondani:– Menj! Kérlek, Szelina, menj!
A ló beérte a kocsit. Az utolsó méteren megcsúszott, de nem állt meg. Oldalról a mellkasával nekilendült, és félrelökte a kocsit az irányból. A babakocsi kibillent, oldalára borult, és egy fűcsomón megakadt. A szakadék pereme mindössze két lépésre volt.
Csend lett.
A világ megállt egy pillanatra.
Szelina zihált, a lábából vér szivárgott, de nem mozdult. Csak állt a kocsi mellett, mintha tudná, mit védelmez.
Eszter odarohant, térdre esett, és remegő kézzel kivette a gyermeket. Dani sírt, de élt. Nem esett baja.
– Szelina... te... – suttogta Eszter, a könnyei a ló nyakára hullottak. – Te megmentetted őt.
A kanca megremegett, lehajtotta a fejét, és mélyen Eszter szemébe nézett.
A hűség ára.
A következő órák ködbe vesztek. Tamás a kiáltásra rohant ki, s mikor meglátta, mi történt, elnémult. Azonnal letépte az ingét, és bekötözte a ló lábát. A vér szaga keveredett az esővel.
– Tarts ki, öreglány… kérlek… – mormolta.
Az állatorvos, dr. Kerekes Lajos, estére érkezett. Idős, barázdált arcú férfi volt, olyan, aki már mindent látott az életben.
– Mély az ínsérülés – mondta halkan. – De nem halálos. Csak pihenjen, sokáig. És legyen vele. A lelke is sebet kapott.
Eszter bólintott, és egész éjjel mellette maradt. A kanca fejét az ölébe hajtotta, és halkan beszélt hozzá, mint egy emberhez.
– Tudod, mit tettél, ugye? Tudod, hogy nélküled... – elakadt a hangja. – …nélküled minden más lenne.
Szelina lehunyta a szemét, és halkan fújt egyet. Mintha válaszolt volna.
A hír futótűzként terjedt a környéken. „A ló, amely megmentett egy gyermeket” – így beszéltek róla. Az emberek répát, almát, cukrot hoztak, de Eszter nem engedte, hogy fotózzák.
– Ez nem mese, hanem élet – mondta egyszer. – És az életet nem illik cirkuszba vinni.
Szelina hónapok alatt felépült. Már nem vágtázott, csak sétált. De ha Dani a közelébe ment, a ló lehajtotta a fejét, hogy a kisfiú megsimíthassa a homlokát. A gyermek nevetett, és a ló szeme újra csillogott.
A tábla a kapunál.
Egy nyári estén Tamás kiment a karámhoz. A kezében kis fémtábla volt, rajta egyszerű felirat:
„E helyen egy ló mentett meg egy gyermeket.A hűség nem kér szavakat.”
Kalapáccsal felszegelte a kapura. A völgyben csend honolt, csak a tücskök ciripeltek. Eszter mellé lépett, a kezét a férje kezébe csúsztatta.
– Tudod, – mondta halkan – néha azt hiszem, az Isten lovakban bízik leginkább. Ők nem mérlegelnek, csak cselekednek.
Tamás bólintott. – Talán így van. És mi, emberek, csak tanulhatunk tőlük.
A nap lassan eltűnt a hegyek mögött, a fény aranyba vont mindent. A völgy csendje ismét békét lehelt.
Szelina a kapunál állt, szinte mozdulatlanul. Szeme még mindig ugyanúgy ragyogott, mint azon a napon. És amikor a kis Dani odament hozzá, a ló lehajtotta a fejét, mintha csak azt mondaná:– Itt vagyok. Még mindig vigyázok rád.
Aznap este a völgyben egyetlen csillag ragyogott különösen fényesen.És aki arra járt, úgy érezte, a csend szívében még mindig dobban valami –valami, ami emberinél is tisztább.
2025. november 08. (szombat), 12:13
