✈️ A repülőgép kapitánya észrevett egy férfit, aki kísértetiesen hasonlított rá – percekkel később valami szörnyűségre derült fény ??
1. rész – A találkozás.
A budapesti Liszt Ferenc repülőtéren egy hosszú út végére ért a 417-es járat. A gépet irányító Tóth László kapitány, aki több mint húsz éve szolgált a levegőben, éppen leállította a hajtóműveket, majd átadta a földi irányítóknak az ellenőrzést. Fáradtan, de elégedetten sóhajtott: minden a menetrend szerint zajlott.
/Ahogy kikapcsolta a biztonsági rendszereket és rápillantott az utastérbe, valami szokatlanra lett figyelmes\./
Ez az ember… pontosan úgy nézett ki, mint ő maga.
Az állkapocs, a szem színe, még a homlok vonala is ugyanaz volt. Mintha a tükörből lépett volna elő valaki, csak civil ruhában. László megdöbbenten figyelte, ahogy a férfi közeledett a kijárat felé.
Gyorsan odahajolt a vezető légiutas-kísérőhöz, Kovács Dórához:
– Dóri… látod azt a férfit ott, a harmadik sor után? Tartsd fel, kérlek. Azt mondd neki, dokumentumellenőrzésről van szó. Én… beszélni szeretnék vele.
Dóra értetlenül nézett rá, de bólintott, és sietve odalépett az utashoz a kijáratnál.
– Elnézést, uram – szólította meg. – A kapitány kért, hogy várjon egy pillanatra. Egy rövid egyeztetés szükséges.
A férfi meglepetten, de készségesen bólintott:
– Természetesen.
László ekkor kilépett a pilótafülkéből. Amikor szemtől szembe került a férfival, hirtelen elfehéredett.
– Uram… – kezdte volna, de az idegen megelőzte.
– Mi folyik itt? Maga miért bámul így rám?
László nagyot nyelt, majd szinte suttogva szólalt meg:
– Mintha… magam előtt állnék.
A férfi bólintott, kissé zavartan:
– Igen… tényleg döbbenetes a hasonlóság. Az én nevem Nagy Péter. Történész vagyok, gyakran utazom konferenciákra. És maga?
– Tóth László, a gép kapitánya. – mutatkozott be. – Ez nem lehet véletlen.
Egy pillanatra mindketten csendben maradtak. Az utasok lassan kiszálltak, ők pedig ott álltak egymással szemben, mint két tükörkép.
– Javaslom… – szólalt meg végül László. – Menjünk egy csendesebb helyre. Ez túl furcsa ahhoz, hogy itt, az utasok között tárgyaljuk meg.
2. rész – A gyanú.
A repülőtér egyik személyzeti helyiségébe vonultak vissza. Az asztalnál ülve elővették az irataikat. László útlevele és Péter személyije különböző neveket, születési dátumokat mutattak, de amikor a születési helyhez értek, egyszerre szólaltak meg:
– Kecskemét.
A kapitány szeme kikerekedett.
– Ez nem lehet igaz. Én Kecskeméten születtem.
Péter bólintott, majd lehajtotta a fejét.
– Én is. És árvaházban nőttem fel. Nem ismertem a szüleimet.
László lassan hátradőlt a széken.
– Nekem sem volt családom. Szintén abban az árvaházban voltam gyerek… Kecskeméten.
Péter arcára kiült a rémület.
– Azt akarod mondani… hogy mi talán testvérek vagyunk?
– Lehetséges. Ikrek is akár. – felelte László, miközben a mellkasát furcsa szorítás töltötte el. – Nem lenne példa nélküli. Akkoriban, a nyolcvanas évek elején rengeteg gyereket választottak szét. Az iratok hiányosak voltak, sokszor családokhoz adtak minket mindenféle indoklás nélkül.
– Vagy… – szólalt meg óvatosan Péter.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Történész vagyok, és az utóbbi években titkos szovjet dokumentumokat kutattam. Találtam feljegyzéseket olyan kísérletekről, amelyeket Magyarországon és a Szovjetunióban végeztek. Ikergyerekeket választottak szét, hogy figyelhessék, hogyan fejlődnek különböző körülmények között. Volt szó úgynevezett „pszichológiai szinkronicitásról” is.
László szinte felugrott a székéből.
– Te azt akarod mondani, hogy mi… kísérlet alanyai voltunk?
Péter komolyan bólintott.
– Nem zárom ki. A legjobb, ha DNS-tesztet készíttetünk.
3. rész – Az igazság.
Néhány hét telt el. László és Péter újra találkoztak Budapesten, egy labor előtt. A kezükben tartották a borítékot, amelyben a DNS-teszt eredménye lapult.
– Készen állsz? – kérdezte László, miközben a papírt nézte.
– Ha tényleg testvérek vagyunk… minden megváltozik. – felelte Péter remegő hangon.
László kinyitotta a borítékot, és lassan olvasni kezdett. A szeme megtelt könnyel.
– „99,9% genetikai egyezés.” Péter… tényleg a testvérem vagy.
A két férfi hosszú másodpercekig csak állt, majd átölelték egymást. A kapitány szíve hevesen vert – húsz év az égen, és soha nem gondolta volna, hogy egyszer így talál rá a családjára.
– Gondolj bele – szólalt meg Péter –, te a felhők között élted az életed, én a könyvtárak és levéltárak között. A sors két külön világba sodort, de most újra találkoztunk.
László bólintott.
– És most együtt kell visszamennünk Kecskemétre. Meg kell tudnunk, kik voltak a szüleink, és miért választottak szét minket.
A két férfi még aznap este lefoglalta a jegyet, hogy elutazzanak a régi városukba. Tudták, hogy nemcsak a családjuk nyomait keresik majd, hanem az igazságot is – hogy valóban áldozatai voltak-e valamilyen titkos kísérletnek, vagy egyszerűen a rendszer kegyetlensége választotta szét őket
4. rész – Vissza Kecskemétre.
A kora esti InterCity csendesen búgott, miközben a sínek egyenletes kattogása mintha dobot vert volna bennük. László az ablaknak döntötte a homlokát, Péter pedig a jegyeket babrálta.
– Furcsa – törte meg a csendet Péter. – Soha nem gondoltam, hogy egyszer így térek vissza. Mint aki saját magát keresi.
– Én meg mindig azt hittem, hogy aki a levegőben van, annak nincs múltja. Csak következő járata – felelte László halvány mosollyal. – Most meg hirtelen minden járatom ide vezet.
A kecskeméti állomáson a peron fémes szaga, a sült kolbász illata és egy utcai zenész rekedtes harmonikája keveredett. A két férfi egyenesen a régi Meggyfa utcai Árvaház felé vette az irányt. A kapu fölött a megkopott tábla még állt, de a betűk közé már benőtt a moha.
A portán egy őszülő hajú, karcsú nő fogadta őket, szemében a gondnokokra jellemző gyanakvó kedvességgel.
– Segíthetek? – kérdezte.
– Tóth László és Nagy Péter vagyunk – mondta László. – Itt nőttünk fel… régen.
A nő arca megenyhült.
– Szabó Erzsébet, de mindenki Erzsi néninek hív. Én is itt maradtam, csak az évek mentek el.
Az iroda illata papír és levendula keveréke volt. Erzsi néni teát töltött, és előhúzott egy vaskos naplót.
– A hivatalos kartonok nagy részét a város levéltárába vitték – magyarázta. – De én vezettem egy „házinaplót”. Amit a papír nem mond el, azt meg kell őrizni az emlékezetnek.
– Emlékszik ránk? – kérdezte reménykedve Péter.
Erzsi néni hosszan nézte őket, aztán egymás mellé tette a tenyerét, mintha a múltból próbálná kimarkolni az arcukat.
– Emlékszem két kisfiúra, akiket külön altattunk, külön csoportba tettek. Mindig kérdezték egymást: „Hol van a másik fiú?” De a papírokban soha nem szerepeltek testvérként. Az egyiknek a neve Kálmán volt… a másiké Miklós.
László és Péter egyszerre kaptak a szívükhöz.
– Ez a mi középső nevünk – suttogta László. – Tóth László Kálmán… és Nagy Péter Miklós.
A napló lapjai közül egy megsárgult cetli hullott az asztalra. Finom, orvosi kézírás: „IK-7 páros – külön gondozás, megfigyelés. Referens: dr. B. M.”
– Mi az az „IK-7”? – kérdezte Péter.
Erzsi néni megrázta a fejét.
– Nem tudom. De a „dr. B. M.” valószínűleg Balla Mária lehet, a szülészeti osztály nővére. Néha jött és feljegyzéseket készített. Mindig azt mondta: „kutatási statisztika”. Nekünk meg elég volt, ha a gyerekek kaptak rendes vacsorát.
– Hol találjuk őt? – kérdezte László.
– Ha jól tudom, nyugdíjasként a Rózsahegy városrészben él. Úgy mondták: „a lépcsős házban, a borostyános kapu mögött”.
A két férfi megköszönte az információt. Ahogy kiléptek a gangra, a folyosó végén egy repedt tükör állt. László és Péter egyszerre pillantott bele: két azonos arc, két eltérő élet. A tükör közepén hajszálrepedés futott végig – mintha a múlt kottázta volna rá a különválasztás vonalát.
– Menjünk – mondta Péter. – Mielőtt valaki megint eltüntet valamit.
5. rész – A borostyános kapu.
A Rózsahegyen valóban akadt egy borostyánnal benőtt kapu. A csengő helyett egy kis kalapács lógott: „Koppants két rövidet, egy hosszat” – állt egy kézzel írt cetlin. László így tett. Az ajtó halkan kinyílt, és egy vékony, alacsony idős asszony lépett elő.
– Balla Mária – mutatkozott be, mielőtt még kérdezhették volna. – Látom a szemeteket. Aki két ilyen szemet hoz ide, az nem postás.
Bent csönd volt, csak egy ingaóra ketyegése. Mária néni két pohár bodzaszörpöt tett eléjük.
– Tudom, miért jöttetek. Nem hittem volna, hogy egyszer meg merem törni a hallgatást. De az ember élete végén rendet akar rakni.
– Mi volt az az „IK-7”? – kérdezte Péter óvatosan.
A nő sokáig nézett maga elé, aztán suttogva kezdett beszélni:
– „Ikercsend”. Így hívtuk magunk között. A szülészeti osztályon jelölték az ikerszüléseket. Néhány párt elkülönítettek. Azt mondták, ez „tudományos megfigyelés”. Az egyik gyermeket állami gondozásba adták, a másikat nevelőszülőkhöz vagy másik intézménybe. A kód a karton sarkában jelezte, ki hová kerül. Az „IK-7” egy konkrét csoport időszakát jelentette.
– Miért? – kérdezte László rekedten.
– Azt mondták, tudni akarják, mennyire számít a környezet. Hogy a „szinkronicitás” – Mária ujja a levegőben forgott – fennmarad-e külön nevelésben. Mi csak azt láttuk, hogy ugyanazokat a szemeket szakítják szét a folyosón. És azt, hogy az ikrek sokszor ugyanazon a napon lázasodtak be. Olyan dolgokat láttam, amikre nincs magyarázatom.
– Tudja, kik voltak a szüleink? – kérdezte Péter.
Balla Mária felállt, egy régi kredenchez sétált, és kivett egy borítékot.
– Nem tudom. De ezt megőriztem. Nem volt szabad. A kartonok sarkáról letépett háromszögek. – Két apró papírdarab hevert az asztalon, mindkettőn ugyanaz a tinta: IK-7/13A és IK-7/13B. – A tiétek valószínűleg ez volt.
– Honnan tudta, hogy visszajövünk? – kérdezte László.
– Nem tudtam. Csak éreztem, hogy nem maradhat nálam tovább. – Mária néni hangja elcsuklott. – Egy orvos is benne volt. Dr. Rédey Tamás. Ő írta alá a legtöbb papírt. Ha valaki még tud bármit, az ő.
– Él még? – Péter szinte előrehajolt.
– Azt beszélik, a megyei kórház régi orvosi lakásában lakik, a belső udvarra néző ablakokkal. Nem szeret társaságot.
Mielőtt elindultak, Balla Mária a kezüket fogta.
– Nem minden rossz indulatból történt. Voltak köztünk, akik hittek benne, hogy tudományos haszna lesz. De az évek múltán csak azt láttuk: a gyerekek kérdeznek. „Hol van a másik?” Erre nincs jó válasz. Bocsássatok meg annak, aki tudatlan volt. Aki meg tudta, mit tesz… az úgyis együtt él vele.
6. rész – Az orvosi lakás.
A megyei kórház udvara üres volt, csak egy galamb sétált méltóságteljesen a kockakövön. A lépcsőház hűvösben illata volt, mint egy régi rendelőnek: jód, por, és valami megmagyarázhatatlan kesernye.
A negyedik emeleten egy fehér ajtó. László kopogott. Hosszú szünet. Aztán egy rekedt férfihang:
– Nincs rendelés.
– Dr. Rédey? – szólalt meg Péter. – Két ember vagyunk a Meggyfa utcából. Az „IK-7” miatt jöttünk.
A belső zár kattant. Az ajtó kinyílt. Egy magas, nagyon sovány, borostás férfi állt előttük, fáradt szemekkel.
– Hát jól van. Gyertek.
A lakásban szinte nem volt bútor. Egy könyvespolc és egy íróasztal, rajta ódon írógép. Rédey leült, és sokáig csak nézte őket.
– Megismerem a tekintetet – mondta végül. – A kettős tükröt. Amikor az ember önmagát nézi egy másik ember szemében.
– Tudja, kik vagyunk? – kérdezte László.
– Nem – rázta a fejét az orvos. – De tudom, mi az „Ikercsend”. A programot nem mi találtuk ki. Mi végrehajtói voltunk. Valahol fenn megszületett a döntés: „szétválasztani, követni, mérni”. Az intézet pszichológusai jártak hozzánk, kérdőívek, rajztesztek, időnként vérvétel. Én aláírtam a távozási papírokat. Nem vagyok rá büszke.
– A szüleinkről… – kezdte Péter, de elakadt.
Rédey felállt, és a könyvespolchoz ment. Lehúzott egy dossziét, amelybe vékony, megsárgult lapok voltak tűzve.
– Nem szabadna nálam lennie – mondta. – Egy éjszakai műszakban hazavittem, mert nem bírtam elviselni, hogy eltűnjön. A ti párotok dossziéja hiányzik, eltüntették.
– Ki írta ezt? – kérdezte László.
– A betű Rédeyné Kovács Ilonáé – felelte a férfi. – A feleségem. Ő már… – elhallgatott. – Hagyjuk.
Péter mély levegőt vett.
– Miért választottak szét minket?
– Mert ti voltatok a „tiszta minta” – felelte Rédey. – Egészséges, komplikációmentes ikerszülés. Nem volt apasági igény. Az anyát nem akarták bevonni. A programban az volt a legrosszabb, hogy soha nem a gyerekek, soha nem az anyák döntöttek. Mindig valaki más.
– Hol találhatjuk az anyánkat? – László hangja megremegett. – Legalább a neve?
Rédey lassan megrázta a fejét.
– Nincs név. Csak egy jel: „H-47 – átmeneti”. Ez a megyei anyaotthon kódja. De figyelmeztetlek: aki eddig a nyomait próbálta kutatni, falakba ütközött. Olyan falakba, amiket nem a téglák tartanak, hanem az emberek szégyene.
– Akkor is megyünk – mondta Péter. – A falakat is el lehet érni, ha az ember sokáig kopogtat.
Az orvos vállat vont, majd hirtelen odanyúlt az írógéphez, és kitépett egy üres lapot.
– Írok egy nyilatkozatot, hogy vállalom: a megadott kódot, és hogy ti az „IK-7/13”-hoz tartoztok. Ezzel legalább beengednek a levéltárba. Ha kérdezik, mondjátok, hogy öreg és makacs vagyok. Ez igaz.
Mielőtt elmentek, László visszafordult.
– Doktor úr… maga szerint volt értelme ennek?
Rédey hosszan gondolkodott.
– A tudománynak talán lenne. Az emberségnek nincs. – Felnézett rájuk. – Ha megtaláljátok az anyátokat, mondjátok meg neki: késett bocsánat ez, de tőlem is jár.
7. rész – Falak, amelyek beszélnek.
A megyei levéltárban rézveretes ajtó, fénymásoló gépek monoton zúgása, és olyan csönd, amelyben meghallani, ha valaki gondolkodik. A pultnál egy fiatal levéltároslány ült, névtábláján: Bíró Luca.
– H-47 – ismételte, miután elolvasta Rédey doktor nyilatkozatát. – Ez nehéz lesz. A személyes adatok nagy része zárt. De ha meg tudják indokolni kutatási céllal…
– A saját életünk a kutatásunk – mondta Péter félmosollyal. – Ha kell, megírom tanulmánynak.
Luca elmosolyodott.
– Rendben. Adok időpontot a „védett anyagok” olvasótermébe. De egy feltételem van: ha találnak valamit, ami… hm… emberi, ne csak kifénymásolják. Néha a dokumentumok nem papíron vannak, hanem az arcban, amikor az ember megérti, mit olvasott.
Két órával később, egy üvegfallal leválasztott olvasóteremben Péter és László egy kartondobozt kaptak. A tetején ceruzával: „Anyaotthon – 1983 – átmeneti nyilvántartás”. A dobozban cédulák, beutalók, listák. Péter gyors, könyvtári mozdulatokkal rendezte halmokba, László pedig csendben olvasott.
– Itt van – mondta egyszer csak Péter. – „1983.06.10. – nő, 22 éves, szülés előtt, kód: H-47/198.
– V. E… – László lassan ízlelgette a betűket. – Van valami kísérőlap?
Péter átlapozott egy köteget.
– Itt egy kártya: „szülés: 06.17., gyerekek: két fiú, egészséges; anya: távozott – elhelyezése ismeretlen; megjegyzés: nem kívánja, hogy értesítsék családját.” Aláírás: Rédey. – Elhallgatott. – És itt még valami: egy kézzel írt sor: „Visszajött volna érte?” – Utána két aláhúzás. Alatta betűk: „V.E. – visszajelzés nélkül”.
László szíve belefájdult.
– Lehet, hogy nem akart elhagyni minket. Lehet, hogy kényszerből ment.
– Vagy megmondták neki, hogy külön adják ki, és nem bírta el – tette hozzá Péter.
A doboz alján egy kis boríték. „Ne nyissd ki idegen előtt” – régi helyesírás, remegő kéz. Luca odalépett.
– Ez maradhat. Ha a kód stimmel, és a saját életük érintett, megnyithatják.
László mély levegőt vett és felnyitotta. Egy gyűrött, fotópapírra nyomtatott kép hullott az asztalra: fiatal nő a vasúti hídon, karján kabát, tekintetében makacs fény. A hátoldal: „Erika, 22, nyár.” Alatta két betű: V. E.
Péter hangja elszorult:
– Varga Erika? Váradi Erika? Végh Erika? – sorolta a lehetséges vezetékneveket. – Legalább már tudjuk: Erika.
Luca a válluk fölött áthajolva figyelt.
– A híd, amin áll, a Vasút sori híd. A régi városi képeslapok között láttam ugyanilyen szögből fotót. Van egy archívum a könyvtárban, ahol néha a fotós a képaláíráshoz leírta, kit fotózott. Ha szerencséjük van, ott lesz egy név.
– Ez már nem szerencse – mondta László. – Ez már munka.
8. rész – A híd neve.
A könyvtár fotóarchívumában penészszag, kartondobozok, és egy gondozott katalógus: év, helyszín, fotós. A Vasút sori híd képei közül az 1983-as mappában egy fekete-fehér fotó: ugyanaz a nő, ugyanaz a tekintet.
Alatta kézírás: „Erika, jazzklub pincére, 22. Portré a hídon – fotós: P. L.”
– Jazzklub – mondta Péter felcsillanó szemmel. – A RézKanna volt a városi klub neve azokban az években.
Aznap este már a RézKanna helyén álló új kávézóban ültek. A falon régi poszterek, köztük egy megsárgult plakát: „P. Lajos fotókiállítása: Arcok a hídon.” A pultos lány vállat vont, amikor kérdezték a fotóst, majd hátrakiáltott:
– Lajos bácsi, megint magát keresik!
A raktárból egy ötvenes, szakállas férfi lépett elő.
– Nem vagyok még bácsi, csak sok a doboz – morogta, de mosolygott. – Mit kerestek?
Péter elé tolta a képet.
– Ezt a lányt fotózta valaha. „Erika, 22.” Tud róluk valamit?
A férfi sokáig nézte a képet.
– Az a nyár… – mondta aztán. – A lány szembeszélben állt, és azt kérdezte: „Ha fekete-fehérre teszi, látszik-e, mennyire félek?” – Megemelte a tekintetét. – Tudom a vezetéknevét. Vajda Erika. A klubban dolgozott, és egy ideig a Kajla utcában bérelt szobát. Aztán eltűnt. Azt beszélték, hogy a kórházba vitték, majd másnap már nem jött be a műszakba. A főnök azt mondta: „családi okok”. Nekem azt súgta: „ne kérdezz”.
– Tud címet? – kérdezte László.
– A Kajla utca még megvan. A bérház kapuján régi postaládák. Ha szerencsétek van, valaki emlékszik rá.
9. rész – A Kajla utca és az ajtó mögötti hang.
A Kajla utca bérháza olyan volt, mint egy rossz álom: keskeny udvar, körbe erkélyek, a közepén félig szétesett kút. A harmadik emeleten egy nyitott ajtó előtt lyukas lábtörlő. László becsengetett a szomszédhoz. Egy idős férfi lépett ki, vállán takaró.
– Bánfi Gyula – mordult kedvesen. – Maga a gázos?
– Nem. Vajda Erikát keressük, aki valaha itt lakott. – mutatta meg Péter a fotót.
Gyula hunyorított.
– Az a lány… ha mosolygott, a szeme előtt apró ráncok gyűltek. Mindig sietett. Egy éjjel sírva jött haza, a karján kabát, a gyomra pedig… – elhallgatott, mintha ráébredne, mit mondott. – Utána már nem láttam. De a postaládájában sokáig gyűlt a levél. Egyszer jött egy nő, azt mondta, „rokon”. Elvitte a leveleket, és a nevét lekaparta a tábláról. A nő magas volt, rövid, fekete hajjal, sarkos cipőben. Olyan volt, mint aki mindig siet, és sose ér oda.
– Tudja a nevét? – kérdezte László.
– Csak a hangját. Minden mondata úgy végződött, mintha pont helyett kést tenne oda.
Péter megköszönte, majd a ház udvarán megállt.
– Van egy érzésem – mondta halkan. – Hogy aki a leveleket elvitte, még mindig tud róla. És hogy a „szörnyű dolog”, amiről a történetünk elején sejtettük, nem csak annyi, hogy szétválasztottak.
– Hanem? – kérdezte László.
– Hogy valaki tudatosan törölte a nyomokat. És nem a tudomány kedvéért, hanem hogy soha ne találkozzunk.
10. rész – A pont, ami kés.
Másnap reggel visszamentek a levéltárba, ahol Luca idegesen integetett.
– Valaki tegnap érdeklődött maguk után – mondta. – Elegáns, fekete hajú nő. Azt kérdezte, mit kutatnak. Azt feleltem: „joguk nincs tudni”. Aztán felírta egy kártyára a nevét: B. Ilona. A „pont, ami kés” stimmelt?
László és Péter összenéztek.
– A Kajla utcai szomszéd leírása alapján nagyon is.
– Szerencsére – folytatta Luca – az olvasóteremben kamerák vannak. Ha hivatalos megkeresést hoznak, kiadjuk a felvételeket. De addig is… – Lehalkította a hangját. – Nekem van egy ismerősöm a városi anyakönyvi hivatalban. Ha a „Vajda Erika” névre rá tudunk keresni 1983 körül, talán kijön egy rokon is.
Délután a hivatal félhomályában egy középkorú, barátságos ügyintéző fogadta őket.
– Csak törvényesen – tette fel a szemüvegét. – Minden törvényesen. – Beírta a nevet. – Vajda Erika, született 1961. Lakcím: ismeretlen. Egy hozzátartozó: Bodó Ilona – unokatestvér. – Felnézett. – Gondolom, ő az a B. Ilona.
– Cím? – kérdezte Péter.
– Itt van egy régi: Kókai köz 12. Lehet, hogy már nem aktuális, de kezdetnek jó.
A Kókai köz szűk volt és csendes. A 12-es szám egy gondosan rendben tartott ház, fehérre meszelt kerítés, rózsatövek. A kapu kinyílt, és egy ötvenes évei végén járó, szigorú nő lépett ki – rövid, fekete hajjal, sarkos cipőben.
– Bodó Ilona – mondta, mielőtt kérdezhették volna. – Sejtettem, hogy egyszer eljönnek. – A hangja valóban úgy vágott, mint a kés. – Ne az utcán beszéljünk. Gyertek.
Bent minden steril volt, mintha a tárgyak is egyenruhát viselnének. Ilona teát hozott, majd leült velük szembe.
– Erika az unokahúgom volt. Fiatalon hibázott. – A „hibázott” szót úgy mondta, mintha kődarabot tenne az asztalra. – Nem akarta, hogy a falu tudja. Eljött a városba. Amikor ikrei születtek, azt mondták neki, az állam tud róla gondoskodni. Ő hitt nekik. Aztán másnap meggondolta magát. Visszament. – Ilona elfordította a tekintetét. – De már késő volt.
– Késő? – László torka elszorult.
– A gyerekeket külön helyre vitték. Erika összeomlott. Eljött hozzám. Azt kérte, segítsek visszaszerezni őket. Én mentem, kérdeztem, kértünk papírt és választ. Az egyik orvos – magas, borostás, akkor még fiatal – azt mondta: „a döntés megszületett”. – Ilona hangja hirtelen elvékonyodott. – Nem tudtam harcolni ellene. Akkor elkezdtem törölni a nyomokat. Hogy őt legalább ne üldözzék tovább. Levettem a nevét a postaládáról. A leveleit elvittem. Aki kérdezte, azt mondtam: „nincs itt.”
– És ő? – suttogta Péter. – Erika?
Ilona sokáig hallgatott, aztán csak ennyit mondott:
– Meghalt 1989-ben. Egy olcsó panzióban. A halottkémi jelentés „szívmegállást” ír. Én meg azt, hogy elfogyott benne a remény.
A szoba megfagyott. László és Péter nem nézett egymásra. Aztán László megszólalt:
– Mi vagyunk a fiai.
Ilona szeme megtelt könnyel, de a hangja még mindig kemény maradt.
– Tudtam, amikor beléptetek. Ugyanaz a tekintet. Azért jöttem a levéltárba, mert attól féltem, valaki megint bántani fog titeket. A világ ritkán kér bocsánatot. Én sem tudok eleget.
Péter előrehajolt.
– Mit őrzött meg tőle?
Ilona felállt, és egy komód fiókjából egy borítékot vett elő. Két pici, sárga kötésű karkötő volt benne, vékony zsinóron. Az apró műanyag lapon domború betűk: „13A” és „13B”.
– A nővér, aki megsajnálta, odaadta neki. Erika meg nekem adta: „ha egyszer mégis eljönnek, tedd a kezükbe” – mondta. – Megvártam.
László és Péter remegő ujjal vették át. A zsinór olyan melegnek tűnt, mintha az anyjuk tenyeréből jött volna át az évtizedeken.
11. rész – Mit kezd az ember az igazsággal?.
Aznap este hárman ültek a konyhaasztalnál: Ilona, László és Péter. Az ablakon túl a kertben a rózsákhoz méhek tértek vissza. A teában citromkarikák úsztak, mint sárga holdak.
– Mit akartok most? – kérdezte Ilona csendesen.
– Nem perelni jöttünk – mondta Péter. – Nem bosszút. Csak hogy a történetünknek legyen vége. Vagy inkább: kezdete.
– És hogy valaki kimondja – tette hozzá László –, hogy amit velünk tettek, az nem volt rendben. Nem a tudomány, nem a körülmények – az emberség.
Ilona bólintott.
– Akkor írjatok. Mondjátok el. De óvatosan. Az igazság néha törékeny, mint ez a zsinór. Ha túl erősen húzzuk, elszakad.
– Úgy fogjuk elmondani, hogy senkit se rágalmazzunk – mondta Péter. – Nem neveket akarunk szétkürtölni, hanem azt, hogy egy gyereket nem lehet kettévágni. Mert a másik fele visszhangozni fog benne egész életében.
László elmosolyodott, először könnyebb szívvel, mint amióta mindez elkezdődött.
– És ha holnap repülök, a felhők között két szék lesz mindig lefoglalva. Az egyik az enyém, a másik az öcsémé.
– Ikrek – javította mosolyogva Péter. – Nincs öregebb vagy fiatalabb.
Ilona felállt, és a vállukra tette a kezét.
– Menjetek. Éljetek úgy, hogy a hiány ne parancsoljon nektek. Az emberek hibáznak. A szeretet dolga nem a felejtés, hanem hogy mit kezdünk a hibával.
12. rész – Utóirat a felhők felett.
Néhány hónappal később a Liszt Ferenc reptér egyik csendes várójában kiállítás nyílt: „Arcok a hídon – újragondolva”. A falon P. Lajos régi fotója Erikáról, mellette két friss kép: László és Péter a Vasút sori hídon, ugyanabból a szögből, de egymás felé fordulva – egymásra néznek és mosolyognak.
Az első kép alatt egy rövid szöveg:
„Nem másolt történet. Két magyar ember saját múltjának mozaikja, saját emlékeinek, megőrzött jegyzeteinek, közösségi archívumoknak és személyes beszélgetéseknek köszönhetően.
Nem vád, hanem tanulság: a gyerek nem kísérleti alany. A hiányból lehet hidat építeni – de csak ketten.”
A megnyitón Luca, Erzsi néni, Balla Mária és még dr. Rédey is ott volt – távolabb, kabátban, mintha kész volna bármikor elsétálni. Amikor a tömeg ritkult, odalépett a testvérekhez.
– Elolvastam, amit publikáltak – mondta halkan. – Nem szídtak senkit, mégis mindent elmondtak. Köszönöm.
– Mi köszönjük – felelte Péter. – A nyilatkozatát a levéltárhoz. Nélküle csak találgatás maradt volna.
– Néha a legfontosabb irat az, amelyik beengedi az embert a saját életébe – tette hozzá László.
A hangosbemondó ekkor halkan felmorajlott: „A 417-es járat beszállása megkezdődött.” László a testvérére nézett.
– Jössz? – kérdezte.
– Jövök – mosolygott Péter. – De most nem utas vagyok. Társpilóta az emlékeidben.
Felszálltak. A gép elemelkedett, a város miniatűr mozaikká zsugorodott alattuk. László a felhők peremén megfogta a karkötőt a zsebében: „13A”. Péter meg az övét: „13B”. A zsinór ugyanaz volt, csak most már ők kötötték a csomót.
– Tudod – szólalt meg Péter –, ha anyánk most látna, azt mondaná: „Nem választottak szét. Csak időt adtak, hogy megtaláljátok egymást.”
– Akkor jól használtuk fel – felelte László, és a gépet finoman jobbra döntötte, mintha a felhőket is arra kérné, tegyenek helyet kettőjüknek.
A napfény az ablakon át rájuk dőlt. A két férfi egymásra nézett – és mosolygott.
⚖️ Jogi nyilatkozat.
A fent közzétett történet fikció, amely kizárólag szórakoztatási céllal készült.
Minden szereplő, helyszín és esemény kitalált, a valósággal való bármilyen egyezés pusztán a véletlen műve.
A szöveg nem hivatkozik valós személyekre, szervezetekre vagy eseményekre, és nem tekinthető tényszerű közlésnek.
A tartalom semmilyen formában nem minősül hivatalos beszámolónak, kutatási eredménynek vagy sajtóhírnek.
A szerző és a közzétevő nem vállal felelősséget a történet valóságként való értelmezéséből eredő félreértésekért vagy károkért.
2025. szeptember 15. (hétfő), 05:25
