A rokona azt hitte, örökölni fog. A néni mosolya mindent megváltoztatott.
Az utolsó napoknak hitt napok .
A kora esti fény már sárgára festette a Szent Erzsébet Idősek Otthonának hosszú folyosóit, amikor Áron bekopogott az ügyeletre. /Megszoktam már ezt a fajta kopogást\: kemény, türelmetlen, olyan emberé, aki mindig azt hiszi, neki van igaza, és csak a világ késik hozzá igazodni\./
– Jó napot… vagy inkább jó estét – mondta, és úgy rohant be mögötte a hideg levegő, mintha a novemberi szél is engedélyt kért volna.
Áron ötvenes éveinek végén járó, széles vállú férfi volt, akinek tekintete azt sugallta: ő bizony ritkán kérdez, többnyire kijelent. Mögötte, kissé féloldalasan, mint aki mindig igyekszik a lehető legkevesebb helyet foglalni a világban, ott állt a felesége, Ibolya – halk beszédű, vékony asszony, sápadt arccal, mintha évtizedek óta azon dolgozna, hogy ne zavarjon senkit a puszta lételével.
És ott ült köztük az idős asszony: Rózsa néni.
A széken ringatta magát, apró lábát vidáman himbálta előre-hátra, mintha valami gyermekdal ritmusára. Közben az ablakon kibámulva mosolygott, olyan csíntalanul és békésen, mint aki jól tudja: minden körülötte zajló komédia csak díszlet.
– Ő itt – mutatott rá Áron egy olyan mozdulattal, amivel az ember inkább egy hibás készülékre szokott –, már nincs észnél teljesen. A háziorvos szerint… vagyis… na, mindegy. Hadd maradjon itt, amíg el nem jön az ideje. Ti ehhez értetek.
A hangja olyan volt, mintha meg akarna sérteni, bár kerülgetné a nyílt durvaságot. Valami önelégült fölény lengte körül, mint egy olcsó kölnivíz.
Ibolya némán cipelte be a két régi bőröndöt. Jobb kezével meg kellett emelnie a szoknyája szélét, hogy ne botoljon el, bal kezével pedig szorította a bőrönd fülét, mintha az egyetlen kapaszkodó lenne az életben.
– A nagynéném – folytatta Áron – sajnos úgy döntött, hogy az utolsó napjait… nos… ilyenek között tölti.
És a „ilyenek” szót úgy ejtette ki, mintha szennyről beszélne.
Én csak álltam, néztem, ahogy próbál tekintélyt gyakorolni, és közben azon tűnődtem, vajon milyen lehet így élni: hogy az ember minden mondatához egy kis lenézés is jár.
– Ibolya, igaz? – nézett a feleségére.
– Igen – suttogta a nő, és rögtön lesütötte a szemét.
– Tiszteletben tartjuk a döntését – jelentette ki Áron. – Bár ő, természetesen, engem nem tisztel.
Ibolya gépiesen bólogatott, mint akinek a fejbólintás olyan reflex, amit már évekkel ezelőtt kialakítottak benne.
– Még ma reggel is a mi otthonunkban lakott – folytatta Áron, és beletúrt a kabátja zsebébe. – A ház, persze, az ő nevén van. De mi gondoztuk. Amíg bírtuk. Ugye érti?
– Mit? – kérdeztem. – Hogy kié az egészségi állapot?
– A páciensé! – fújta ki bosszúsan. – Nem fogunk tudni gyakran jönni. Hetente egyszer, talán. Esetleg kétszer, ha úgy alakul.
Rózsa néni eközben egy falevelet nézett az ablak párkányán, mintha azt próbálná eldönteni, vajon az élet többi kérdéséhez képest ez mennyire bonyolult.
– A holmijai… – tette le a bőröndöket Áron. – Nem új dolgok, de minek is? Az ember már nem öltözködik ki az utolsó napjaira.
– Biztos benne, hogy az utolsó napjai jönnek? – kérdeztem. – Orvos maga?
– Nem! – húzta ki magát. – Ingatlanos vagyok! Az ingatlan az én területem.
És olyan büszkeséggel jelentette ki, mintha ez önmagában minden élethelyzetre szakvéleményt adna.
– Hát persze – mondtam fáradtan. – Különösen, hogy a szóban forgó ingatlan nem az öné.
Ibolya arca még jobban elsápadt, mintha attól félne, hogy a levegőben lebegő igazság is bántani fogja.
– Két hónapja van – közölte Áron. – Legfeljebb fél éve. Bármelyik hozzáértő orvos ezt mondaná.
– Tehát egyetlen hozzáértő sem mondta.
– Hát, konkrétan nem vizsgálta senki… de látszik rajta! – vágta rá.
Letette az asztalra a névjegykártyáját.
– Hívjon, ha bármi van. Mi megyünk.
A felesége követte, csendesen, olyan mozdulatokkal, mint aki mindig engedélyt kér arra, hogy létezzen.
Amint becsukódott az ajtó, Rózsa néni felemelte a fejét, és úgy elmosolyodott, hogy még a napfény is melegebbnek tűnt tőle.
– Hála az égnek! – sóhajtotta. – Végre elmentek.
– Sajnálom – kezdtem, de ő csak legyintett.
– Ugyan már, gyerekem. Az a fiú… ostoba. Mindig is az volt. A felesége meg… egy megtört madár. Én nem szültem soha – nem volt hozzá szerencsém. Így hát egyszer régen úgy döntöttem, befogadom őket, mert sajnáltam őket.
Meg is hálálták.
Berendezkedtek ott, mintha mindig is az övék lett volna a ház.
– Értem – bólintottam.
– Azt hiszi, örökölni fog – kuncogott az idős asszony. – De az semmit sem fog örökölni. A házat már eladtam a szomszéd családnak. Aranyemberek. Részt magamra költök, a többit rájuk hagyom. Gyönyörű kis unokájuk van, holnap találkozik vele is.
– És ő minderről…?
– Semmit sem tud! – csillant fel a szeme. – Szép kis meglepetés lesz, amikor kiderül.
– Szeretné, ha kicsomagolnám a bőröndöket?
– Dehogy! – kacagott. – Menjen minden a kukába. Ócska ruhák, semmit sem érnek. Csak azért pakoltam, hogy ne kezdjen el kérdezősködni. Holnap a Zsuzsa néni áthoz nekem rendes, csinos ruhákat.
Én nem készülök meghalni, fiam.
Az embernek szépen kell élni, de ugyanolyan szépen megélni azt is, hogy még él.
Aztán körbenézett a szobáján, összecsapta a tenyerét, és huncutul kérdezte:
– Na, drágám… hol kapok itt egy jó erős kávét? És valami pitét! Pitét feltétlenül!
Másnap reggel úgy érkeztem a műszakba, mintha titkos találkozóra mennék. Egész este a tegnapi jelenet járt a fejemben: Áron magabiztos hangja, Ibolya lehajtott feje, és ahogy Rózsa néni szemében felvillant az a makacs, játékos fény, amikor kimondta: „Nem készülök meghalni.”
A Szent Erzsébet Otthon még félig aludt. A folyosón fertőtlenítő és friss kakaó illata keveredett, a távolban valaki köhögött, egy másik szobából rádió szólt halkan: örökzöld slágerek, amiket már minden itt dolgozó kívülről ismert.
Bekopogtam Rózsa nénihez, de válasz helyett csak nevetést hallottam.
– Tessék! – kiáltotta vidáman. – Nyitva van az ajtó, drágám!
Beléptem.
Az ágyon ülve találtam, lábát lelógatta, pizsamája fölé pedig egy régi, halványkék kardigánt vett, amit a tegnapi bőröndök egyikéből halászott elő. A kardigán könyökénél kifényesedett az anyag, de rajta úgy állt, mintha legalábbis a legújabb divat szerint választotta volna.
– Jó reggelt, Rózsa néni – mosolyogtam. – Hogy aludt?
– Úgy, mint aki nem fél a holnaptól – felelte. – És maga?
– Én… mint akinek ma is lesz mit intéznie – vontam vállat.
– Akkor jó helyre jött – cinkosan rám kacsintott. – Van tervünk mára.
– Tervünk? – kérdeztem, és letettem a kórlapját az asztalra.
– Persze! – felelte. – Megígértem magamnak, hogy az első napomon itt rögtön csinálok valami botrányt.
Komolyan rám nézett, aztán elnevette magát.
Én is; lehetetlen volt mellette nem nevetni.
– Először is – sorolta –, szeretnék egy kávét. Olyan igazit. Nem ezt a híg löttyöt, amit a gép kiköp. Rendes, erős, magyar kávét. Másodszor pedig… várjuk a vendégeket.
– A szomszédokat? – kérdeztem.
– Úgy bizony. Zsuzsáék jönnek. Remélem, nem zavartam meg magukat, amikor megbeszéltem. Tegnap felhívtam Zsuzsát pizsamában, még mielőtt ezek a… – legyintett – …műrokonok ideértek volna.
– Nem zavar, ha jönnek – mondtam. – De be kell majd jegyeznem, ki járt magánál.
– Jegyezze, amit csak akar. Csak azt ne, hogy meghalok – nézett rám hunyorogva. – Az még odébb van.
Délelőtt tizenegykor érkeztek. Az udvaron át már láttam őket, ahogy leszállnak a faluból jövő buszról.
Elöl egy alacsony, telt idős asszony, élénkpiros kabátban, kezében nagy szatyorral, amely úgy feszült, mintha a fél világ benne lett volna. Mellette a férje, Zsolt bácsi – magas, kicsit görnyedt hátú férfi, akinek arcán az egész életébe belefáradt jóindulat ült. És köztük… egy kislány.
Talán nyolc éves lehetett. Vastag, fonott barna copfok lógtak a vállára, sapkája ferde volt, mintha menet közben húzta volna le a homlokáról. Kék kabátja túl nagynak tűnt rajta, a cipője kicsit sáros volt, szeme viszont úgy csillogott, mintha a világ még soha nem okozott volna neki igazi csalódást.
– Maguk jöttek Rózsa nénihez? – léptem oda hozzájuk a bejáratnál.
– Igen, édesem – lihegte a piros kabátos asszony. – Zsuzsa vagyok. A szomszéd. Talán említette a néni.
– Igen, említette – mosolyogtam. – Jöjjenek csak, már nagyon várja magukat.
A kislány körbenézett kíváncsian.
– Itt lakik most Rózsa mama? – kérdezte.
– Egyelőre igen – feleltem. – De nem úgy, ahogy azt egyesek elképzelték.
– Az mit jelent? – ráncolta össze a homlokát, de már futott is előre a folyosón.
Amikor benyitottam a szobába, a kislány már Rózsa néni ölében ült, mintha csak oda született volna.
– Na, hát itt van az én kis királykisasszonyom! – simogatta a haját Rózsa néni. – Látod, megmondtam, hogy eljönnek.
– Hoztunk pitét – csapta le a szatyrot az asztalra Zsuzsa. – Meg ruhákat. Nem adom én ezt a nőt rongyban járni!
– Mondtam én – biccentett felém Rózsa néni. – Zsuzsa nem hagy emberként élni, aztán meg… emberi módon meghalni sem.
– Ne beszélj, te – legyintett Zsuzsa. – Nem vagy te meghalós fajta. Te olyan vagy, mint a makacs diófa: mindenki vágni akarja, de még mindig terem.
A kislány, Lili, felém fordult.
– Maga vigyáz Rózsa mamára?
– Igen – bólintottam. – Dóra vagyok. Itt dolgozom nővérként.
– Akkor maga a… – elgondolkodott. – …maga a személyes angyala?
Rózsa néni hangosat kacagott.
– Hallja, Dóra? – csapott az ágyra. – Kinevezte magát az őrangyalomnak!
– Gyakorlótanuló angyal – javítottam ki. – Még sok mindent el kell tanulnom.
Miközben Zsuzsa előszedte a ruhákat – egy bordó szoknyát, két színes blúzt, egy vastag, csipkés felsőt, és egy vadonatúj, puha kardigánt –, Zsolt bácsi csendben körbenézett a szobában.
– Nem is olyan rossz itt – mondta végül. – Rend van, tisztaság, világos. Nem úgy van ez, mint ahogy az emberek beszélik a presszóban.
– A presszóban sok mindent beszélnek – jegyeztem meg. – A legtöbbször olyasmit, amit nem látnak közelről.
– Maga… – fordult felém Zsuzsa – ott volt tegnap, amikor az a… mi is ő magának? Unokaöcs? – kérdezte Rózsa nénit.
– Az bizony. Sajnos – sóhajtott Rózsa néni. – Ott volt, Dóra látta az egész cirkuszt.
– Hát mit képzel az az ember? – csapta össze a kezét Zsuzsa. – Mintha máris a sír szélén állnál!
– Szerinte már le is estem róla – dünnyögte az idős asszony. – Különben nem sietné ennyire a temetésemmel.
Zsolt bácsi megvakarta a tarkóját.
– Azért… tudja, Rózsa… nem lett ebből baj? A ház miatt? Az ügyvéd azt mondta, minden rendben, de…
– Minden rendben – vágott közbe Rózsa néni olyan hangon, amiben nem volt helye kételynek. – A házat eladtam maguknak, a pénz a bankszámlán, szerződés megírva, pecsét, tanúk, minden.
– És… – Zsuzsa kissé zavartan nézett rám – …ők tudják ezt?
– Az „ők” – emelte fel a mutatóujját Rózsa néni – semmiről sem tudnak. Azt hiszik, ez itt – körbemutatott a levegőben – egy váróterem a temetőhöz. Azt hiszik, letesznek ide, aztán várják a telefonhívást, hogy „eljött az idő”. Csakhogy én nem vagyok csomag, gyerekek. Én még élek.
Csend lett egy pillanatra. A kislány tágra nyílt szemmel figyelt.
– Rózsa mama, maga… haragszik rájuk? – kérdezte óvatosan.
Az idős asszony a kislány fejére tette a kezét.
– Tudod, Lilikém… az ember nem haraggal öregszik meg, hanem emlékekkel. Nekem róluk kevés jó emlékem van. De azt hiszem, a legjobb, amit most tehetek, hogy nem a harag dönti el, mi lesz a házammal, hanem a szívem. Az pedig magukhoz húz – simogatta tovább a kislány haját.
Zsuzsa szeme megtelt könnyel. Gyorsan elfordult, és a szatyrot kezdte el túrni.
– Na, hoztam pitét is. Almásat. A kedvencedet.
– Azt hittem – kuncogott Rózsa néni –, a kedvencem a szilvás.
– Az is hoztam – húzott elő egy másik dobozt Zsuzsa. – Te nekem nem fogsz itt éhezni, amíg ez a két kezem mozog.
Ahogy telt a délelőtt, Rózsa néni szobája lassan olyan lett, mint egy kicsit zsúfolt, de otthonos nappali egy vidéki házban. A kislány rajzolt – egyszer engem, egyszer a Szent Erzsébet otthon épületét, majd egy hatalmas diófát, amelynek a tetején egy mosolygó néni ült.
– Ez te vagy, Rózsa mama – magyarázta. – Fentről nézed, hogy mindenki normálisan viselkedik-e.
– Biztos lehetsz benne, hogy nem – szuszogta az idős asszony. – De hát azért vagyok még itt.
Míg ők beszélgettek, én a háttérből figyeltem. A munkám része lett volna, hogy távolságot tartsak, de valahogy velük szemben nem ment. Ritkán láttam ilyen természetes, választott családot: nem vérrokonok, mégis úgy ragaszkodnak egymáshoz, mint akikről közösen felejtett el a világ gondoskodni, és ezért inkább egymásba kapaszkodtak.
Délutánra a látogatók indulni készültek.
– Hozzuk majd a többi holmidat is – mondta Zsuzsa. – A fényképeket, a könyveket, a hímzéseidet. Nem fogjuk hagyni, hogy az a… – kereste a szót – …nagyszájú ingatlanos egy gyufát is elvigyen tőled.
– Ugyan, Zsuzsa, minek az neki? – legyintett Rózsa néni. – Őt csak a négy fal érdekli. Ami közöttük történt, azt sosem látta.
– Na, menjünk, mielőtt meggondolom magam, és itt maradok melletted – sóhajtott Zsuzsa.
– Maradhatsz te is – vigyorodott el Rózsa néni. – Kérünk még egy ágyat. Vagy kettőt. Lilit is beíratjuk. Lesz itt gyerekzsivaj!
– Nem akarok én még otthonba költözni – ingatta a fejét Zsuzsa. – De gyakran jövünk. Igaz, Zsolt?
– Ha rajtam múlik, minden vasárnap – bólogatott a férfi.
Lili rám nézett.
– Vigyázzon rá, jó? – kérte komolyan. – Mi most hazamegyünk, de ő itt marad magával.
– Vigyázok rá – feleltem.
A kislány elővette a zsebéből a friss rajzot – a diófásat –, és az ágy mellé ragasztotta.
– Így legalább látja, hol a helye – mondta.
Az első hét úgy telt el, mintha Rózsa néni mindig is ott lakott volna.
Megszerette a többi lakót: Lajos bácsit, aki minden második mondatát úgy kezdte, hogy „Amikor még a Ganzban dolgoztam…”; Ilonka nénit, aki folyton eltűnt a szobájából, hogy aztán a mosókonyhában találjuk meg, amint a gondosan összehajtott lepedőket újrahajtogatja, „mert a fiatalok már nem tudják, hogyan kell rendesen”.
Rózsa néni közben különös módon éledt fel. Minden reggel kifésülte a haját, gondosan felvette az új ruháit – Zsuzsa egyik blúzát, a bordó szoknyát, a puha kardigánt –, kért egy kávét, almás vagy szilvás pitét, és az ablaknál ült, míg a nap meg nem járta a kertet.
– Az ember addig él igazán, amíg valaki még kíváncsi a történeteire – mondta egyszer nekem, miközben az egyik szekrény tetejét törölgettem.
– És maga úgy érzi, még kíváncsiak magára?
– Nézzen körül, Dórikám – intett a kezével. – Ezek az öregek itt… mind arra várnak, hogy valaki meghallgassa őket. Ha én meghallgatom őket, cserébe ők is meghallgatnak engem. Ez az üzlet.
– Üzleti érzéke is van – mosolyogtam.
– Valakinek kellett, ha már a „drága unokaöcsémnek” csak az ingatlanhoz van érzéke – húzta el a száját.
Áron csak a második hét végén jelent meg újra.
Aznap péntek volt. Esős, lucskos, nehéz nap, amikor az ember a legszívesebben otthon maradna egy pokróc alatt, kakaóval és egy régi filmmel. A folyosón végighúzódó ablakokon vízcseppek csorogtak lefelé, mint megfáradt könnyek.
Én éppen a gyógyszekrényt rendeztem, amikor hallottam a jellegzetes, kemény kopogást.
Mielőtt még szólhattam volna, belépett.
– Jó napot – mondta, de a hangjában semmi jó nem volt. – A nagynénémhez jöttem.
– Rózsa nénihez? – kérdeztem, bár tudtam, nem kellene visszakérdezni.
– Igen, hozzá. Remélem, még… – elharapta a mondatot, de a levegőben maradt, amit gondolt.
– Jól van – feleltem. – Átlagon felül jól, ha tudni akarja.
Felvonta a szemöldökét.
– Ez hogy értendő?
– Úgy, hogy él. És élni is akar. Ha gondolja, menjen be hozzá.
– Köszönöm az engedélyt – mondta csípősen, és elindult a folyosón.
Nem akartam hallgatózni, de mégis arra vitt a lábam. Részben mert felelősnek éreztem magam Rózsa néni lelkiállapotáért, részben pedig mert volt bennem egy kíváncsi, emberi rész, ami tudni akarta, mi fog történni.
Az ajtó félig nyitva maradt. Megálltam a folyosón, a kis falba süllyesztett virágtartó mellett, és úgy tettem, mintha a muskátlit rendezgetném.
– Szervusz, nagynéni – hallottam Áron hangját.
– Szervusz, Áron – felelte Rózsa néni halkan.
A hangjában sem hidegség, sem melegség nem volt. Olyan tárgyilagos volt, mint amikor az ember megállapítja: „Esik az eső.”
– Hogy érzed magad? – kérdezte a férfi.
– Jobban, mint remélted – jött a válasz.
Kis szünet. Elképzeltem, ahogy Áron összehúzza a szemét.
– Nem értem, mire gondolsz.
– Nem is baj – mondta Rózsa néni. – Mindig is nehezen értettél bármihez, amihez nem jár adásvételi szerződés.
– Nem veszekedni jöttem – fújta ki a levegőt Áron. – Csak… szeretném tudni, hogy rendben megy itt minden. Hogy rendesen gondoskodnak rólad.
– Rólam mindig gondoskodott valaki – felelte az idős asszony. – Akkor is, amikor még nem voltál a képben. És most is gondoskodnak – bólintott. – Csak nem azok, akiknek kötelességük lett volna.
Áron közelebb léphetett, mert a hangja halkabb lett.
– Nézd, ha valami… anyagi gond van, tudnom kell. A házzal kapcsolatban is. Az ügyvédem kérdezte, hogy… hogy minden rendben van-e a tulajdonviszonyokkal.
– Az ügyvéded… – ismételte Rózsa néni lassan. – Érdekes. Az enyém nem kérdezte.
– Neked is van ügyvéded? – csúszott ki Áron száján.
– Micsoda meglepetés, mi? – csendült fel a hangjában némi csipkelődés. – Az idős emberek is aláírhatnak papírokat, ha még nem felejtették el a saját nevüket.
– Mit írtál alá, Rózsa? – a férfi hangja feszült lett.
Nem bírtam tovább, az ajtóhoz léptem, és úgy tettem, mintha csak most érkeznék. Halkan bekopogtam, és benyitottam.
– Bocsánat, zavarom magukat? – kérdeztem nyugodtan.
– Gyere csak, Dóra – intett Rózsa néni.
Áron felém fordult.
– Ezt nem… – kezdte, de Rózsa néni felemelte a kezét.
– De. Pontosan ezt. Ne forgassuk ki a szavakat. Te úgy számoltál egész életedben, hogy amikor én meghalok, megkapod a házat. Nem így van?
A férfi összeszorította az ajkát.
– Ez… logikus feltételezés volt – felelte végül.
– Mert te mindig logikusan gondolkodsz, ugye? – gyengéden elmosolyodott az idős asszony. – Logikusan használod az embereket, a lakásokat, a lehetőségeket. Logikusan számolod, mit ér meg neked egy kapcsolat. Csak épp azt felejted el néha, hogy az ember nem egy négyzetméter.
– Nem érdemlem meg ezt a hangnemet – mondta Áron.
– Nem is a hangnemet érdemled meg – felelte Rózsa néni. – Hanem azt, hogy őszinte legyek. A házat eladtam.
A levegő megfagyott.
Még a folyosón is érezni lehetett a feszültséget.
– Eladtad? – kérdezte Áron, és a hangja hirtelen magasabb lett. – Kinek?
– Zsuzsáéknak – felelte. – A szomszéd családnak. Akik etettek, amikor te csak számoltad, mennyibe kerül a villanyszámla. Akik elvittek az orvoshoz, amikor te telefonon panaszkodtál a túlóráidra. Akik meghallgatták a történeteimet… – rám pillantott – …nem csak végigfutottak a szövegen, mielőtt aláírták volna.
– A szomszédnak? – Áron arca kivörösödött. – A ház… a családi házunk… az a vagyon… ők…
Elakadt a szava.
– Nem a ti családi házatok – javította ki Rózsa néni. – Az én házam volt. Én vettem, én fizettem, én raktam bele az életem munkáját. Nem tartozom elszámolással senkinek, hogy kinek akarom adni. És én azoknak adom, akik úgy viselkedtek, mintha tényleg a családom lennének.
Áron rám nézett, mintha tőlem várna segítséget.
– Ez… ez jogszerű? – kérdezte. – Tud erről az intézmény vezetése? Tudja, hogy… hogy az idősotthon… befolyásolhatta őt?
– Senki sem befolyásolta – vágtam rá. – Az időseknek joga van dönteni a saját életükről. És a saját tulajdonukról is. Akarja, hogy hívjam az igazgatónőt? Elmagyarázza magának.
– Nem kell – mordult fel. – Látom, ez most valami összefogás ellenem.
Rózsa néni halkan felkacagott.
– Micsoda ego! – csóválta a fejét. – Nem ellened fogunk össze, Áron. Csak… nélküled döntöttünk. Ez nagy különbség.
A férfi szeme dühösen villant. A keze ökölbe szorult, kabátja zsebében. Egy pillanatra attól féltem, hogy kiabálni kezd, de végül csak sziszegve kérdezte:
– És én? Én nekem mi jut?
Rózsa néni hosszan nézte.
A tekintetében nem volt káröröm. Inkább szomorúság.
– Te? – kérdezte halkan. – Te megkapod annak a tudatát, hogy soha nem voltam a tulajdonod. Hogy engem nem lehetett úgy adni-venni, mint egy panellakást a Kelenföldön. És ha egyszer megérted, hogy az emberek nem befektetések, hanem ajándékok… talán még valami mást is kapsz. De azt már nem én fogom odaadni.
Áron arcán valami megremegett.
Talán bűntudat.
Talán csak sértett büszkeség.
– Nem hiszem el – rázta a fejét. – Ezt nem teheted velem.
– Dehogyisnem – felelte az idős asszony. – A saját életemmel még… hadd tegyek, amit akarok.
Áron végül szó nélkül távozott. A folyosón elviharzott mellettem, vállával majdnem belém ütközött, de rám sem nézett. A keze remegett, amikor a kabátja után kapott.
Másnap az igazgatónőnek el kellett magyarázni, mi történt. A papírok rendben voltak, tényleg mindent Rózsa néni intézett, jóval azelőtt, hogy bekerült volna az otthonba. Jogilag semmi sem volt támadható.
– Emberileg meg… – sóhajtott az igazgatónő – …az ő döntése.
Amikor visszamentem a szobájába, Rózsa nénit az ablak előtt találtam. A kislány rajza – a diófa – még mindig ott volt a falon.
– Haragszik? – kérdeztem óvatosan. – Vagy megkönnyebbült?
– Fáradt vagyok – mondta. – Nem a vitától. Attól, hogy évekig éltem úgy, mintha hálával tartoznék valakinek, aki soha nem kért meg arra, hogy szeressem. Most meg… mintha tartoznék valakinek azzal, hogy nem hagyom éhen halni a saját lelkemet. Ez nehezebb.
– Megbánta? – ültem le mellé.
– Nem – rázta a fejét. – Nézze csak – intett az ágy felé. – Az a bőrönd ott – az, amit még Áron hozott – az tele van szakadt ruhákkal. Az életem maradékaival. A másik sarokban meg – a kis asztalnál – ott egy rajz, amit egy gyerek készített. Ha maga lenne a bíró, maga döntse el, melyikhez ragaszkodna inkább.
Ránéztem. A rajzon a diófa ágai között mosolygó arc, alatta egy ház, amelynek ablakából kis alak integet: mintha ha a ház maga is élt volna.
– Én – válaszoltam lassan – a rajzot választanám.
– Én is – mosolyodott el.
A következő hetekben Áron nem jött. Nem hívtuk, de nem is tiltottuk, hogy jöjjön. Rózsa néni néha megemlítette a nevét, de egyre ritkábban. Mintha a haragja is kezdte volna elveszíteni az erejét.
Nem azért, mert megbocsátott.
Csak mert már nem ez volt a legfontosabb.
Zsuzsáék viszont rendszeresen jöttek. Hol pitével, hol friss kiflivel, hol egy-egy régi fényképpel, amelyen fiatal lányként táncolt a falusi bálban, vagy egy férfi karjába kapaszkodva sétált a Margitszigeten.
– Ő volt az? – kérdeztem egyszer, amikor megmutatott egy fekete-fehér képet.
– Ki az „ő”? – sandított rám.
– Az élete szerelme – feleltem mosolyogva.
– Mindenkinek több élete szerelme van, Dóra – legyintett. – Az a kérdés, melyik mellett marad meg az ember önmaga.
A fotón egy magas, jóképű, sötéthajú férfi állt, arcán félmosoly, mintha épp valami tréfát mondott volna. Rózsa néni fiatalon, fehér ruhában, karját a férfi felkarjára fűzte.
– Ő egy vasutas fiú volt – mesélte. – Táncoltunk, nevettünk, terveztünk. Aztán ő úgy gondolta, jobb lesz neki Németországban. Én meg úgy gondoltam, jobb lesz nekem itt maradni.
– Miért nem ment utána? – kérdeztem.
– Mert… – megvonta a vállát. – Nem akartam egy olyan életet, ahol mindig más határoz helyettem. Én vettem meg a házat, ahol aztán… – keserűen elmosolyodott – …a haszonélvező mégis más akart lenni.
– És gyerek? – faggattam tovább óvatosan. – Soha nem volt?
Elkomorult, de nem haraggal, inkább szelíd szomorúsággal.
– Próbálkoztunk. Orvosok, gyógyszerek, szentképek, fogadalmak. Aztán egy idő után… elfogadtam, hogy az életem nem úgy alakul, ahogy a népmesékben szokott. Nem lett gyerekem. De kaptam másik feladatot: figyelni a többiek gyerekeire. És később… – ránézett a diófás rajzra – …unokája is akadt az embernek. Csak nem vér szerint.
– És megbánta, hogy befogadta Áront és Ibolyát? – kérdeztem.
Hosszú ideig gondolkodott.
– Nem – csóválta végül a fejét. – Mert amíg velem voltak, volt kinek főzni, vitatkozni, számolni a csekkeket. A ház nem szereti az ürességet. De sajnos ők azt hitték, hogy az, hogy nálam laknak, automatikusan jogot ad nekik mindenhez, ami az enyém. Az ágyamhoz, a szekrényeimhez – és a halálom utáni terveimhez is.
– És most? – kérdeztem. – Most boldog?
– Boldog… – ízlelgette a szót. – Az túl nagy szó. De nyugodtabb. És ez az én koromban már fél boldogság.
Egy decemberi napon, amikor már az udvaron is csillogott némi dér, és a falu főterén felkapcsolták a karácsonyi égősorokat, váratlan telefonhívás érkezett.
Az ügyeletre futott be, én vettem fel.
– Szent Erzsébet Idősek Otthona, Dóra vagyok, jó napot kívánok.
– Joszef Áron beszél – szólt bele egy feszült, ismerős hang. – Szeretnék beszélni a nagynénémmel. Ha… ha még lehetséges.
Belenémultam egy pillanatra.
– Egy pillanat, megnézem, felkészült-e a beszélgetésre – mondtam hivatalosan.
Átsétáltam a szobájához. Az ablakban ült, a kezében egy könyvvel, amit Lili hozott neki – mesék gyerekeknek, de ő ugyanúgy szerette.
– Telefonja van – mondtam. – Áron az.
Megállt a kezében a lap.
– Azt mondta, „ha még lehetséges”? – kérdezte.
– Igen.
– Akkor add csak ide – sóhajtott. – Aki ilyen mondatot mond, talán már tanul valamit.
Átadtam neki a telefont, és diszkréten hátrébb léptem.
– Halló? – szólt bele.
– Szervusz – jött a válasz. – Rózsa.
– Igen, én vagyok – felelte.
– Gondolkodtam… – kezdte Áron. – Sokat gondolkodtam azon, amit mondtál.
Rózsa néni nem szólt semmit, csak várt.
– Nem értek egyet veled – folytatta Áron. – De… beláttam, hogy jogod volt dönteni. És… hogy valószínűleg… nem ok nélkül döntöttél úgy, ahogy.
Rózsa néni szeme hirtelen megtelt könnyel, de a hangja nyugodt maradt.
– Ez… már valami – mondta.
– Nem azért hívtalak, hogy… visszaköveteljek bármit. Tudom, hogy… jogilag ez lezárt ügy – szinte fájdalmasan ejtette ki a szavakat. – Csak… azt akartam kérdezni… karácsonykor… eljöhetek hozzád?
A szobában csend lett. Kint lassan szállingózni kezdett az első hó.
Éreztem, hogy valami láthatatlan, makacs jég repedezni kezd bennük.
– Ha csak azért jössz, hogy számold, mennyi időm van hátra, akkor nem – felelte Rózsa néni. – Ha viszont azért, hogy végre megkérdezd, milyen volt fiatalnak lenni, szegénynek, vagy gyermektelennek… akkor igen.
A vonal másik végén sóhaj hallatszott.
– Megpróbálom… – felelte Áron. – Mármint… megpróbálok ember lenni, nem csak… ingatlanos.
– Az nagy változás lenne – mosolyodott el. – De karácsony csodák ideje.
Karácsony este a Szent Erzsébet Otthon különös módon lett ünneplőbe öltöztetve. A folyosón papírcsillagok lógtak, az ebédlőbe valaki behozott egy fenyőfát, amit a lakók díszítettek: régi, kopott gömbökkel, kézzel varrt angyalkákkal, gyerekrajzokkal.
Rózsa néni különösen készült. Zsuzsáék már délután bejöttek, hoztak bejglit, töltött káposztát, és Zsolt bácsi egy üveg házi szörpöt is, mert „ez mégsem kocsma, hogy pálinkát igyunk”.
– A legszebb blúzodat vedd fel – utasította Zsuzsa. – Nem hagyom, hogy úgy nézzél ki, mint akit itt felejtettek.
– Zsuzsa, drágám, engem itt is felejtettek – mosolyodott el az idős asszony.
– Akkor legalább szépen felejtsenek itt – vágta rá Zsuzsa.
Hat óra körül érkezett Áron. Egyedül.
Nem volt rajta a szokásos, harsány magabiztosság. Sötét kabátot viselt, nyakában gyapjúsál, kezében egy kisebb csomag. Belépett az ajtón, körülnézett, és úgy tűnt, először látja igazán, kik élnek itt.
– Jó estét – köszönt halkan.
– Jó estét – feleltem. – Rózsa néni várja.
Amikor belépett a szobába, Zsuzsáék már ott voltak. Lili az ágy szélén ült, és papírból hajtogatott csillagokat.
– Jó estét – mondta Áron bizonytalanul.
– Jó estét – biccentett Zsuzsa. – Magának is.
A hangja száraz volt, de nem ellenséges. Inkább óvatos.
– Szervusz – nézett rá Rózsa néni.
– Hoztam… – Áron felmutatta a csomagot. – Egy könyvet. Amiről egyszer meséltél. Megtaláltam a régi szekrényedben. Azt gondoltam… itt jobb helyen lesz nálad.
Rózsa néni átvette a csomagot, lassan kibontotta. Egy meggyűrődött, régi kötet volt: Móricz-novellák.
– Ezt… nagyon szerettem – suttogta. – Amikor fiatal lány voltam, ebből olvastam hangosan a nővéreimnek. Emlékszem, egyszer az ablak alatt hallgatózott a szomszéd fiú… – elnevette magát. – Azt hittem, belém szeretett. Később kiderült, csak a történetek tetszettek neki.
Áron leült a székre. Lili kíváncsian nézte.
– Maga az ingatlanos bácsi? – kérdezte a kislány.
Áron meglepetten felnevetett.
– Igen, úgy tűnik, az vagyok.
– Rózsa mama azt mondta, magának az a foglalkozása, hogy házakat néz – folytatta Lili. – De azt még nem tudja, hogyan kell embereket nézni.
Zsuzsa majdnem félrenyelte a bejglit, én pedig kénytelen voltam eltakarni a szám, hogy ne törjön ki belőlem a nevetés.
Áron elkomolyodott, aztán halkan így szólt:
– Lehet, hogy igaza van.
Rózsa néni hátradőlt, és végignézett rajtunk: a választott családján, a volt reménybeli örökösén, a kislányon, rajtam, a nővéren, aki valahogy belekeveredett ebbe az egész történetbe.
– Tudjátok – mondta –, sokáig azt hittem, hogy az ember életének az a vége, amikor odaadják valaki másnak a kiskanalát, és azt mondják: „Ő már nem eszik sokáig.”
De most már tudom, hogy az élet vége nem akkor van, amikor keveset eszünk, hanem amikor már senki nem kíváncsi arra, mit gondolunk. Amíg valakit érdekel, mit döntünk, mit éreztünk, mit éltünk át… addig élünk.
Áron lassan bólintott.
– Azt hiszem… – nézett körbe – …talán még nem késő, hogy… kíváncsi legyek.
– Mindig később lesz késő, mint gondoljuk – vetette közbe Zsolt bácsi bölcsen.
Nevettünk.
Odakint elcsendesedett a hóesés, az udvaron felkapcsolták a fényeket. A szobában régi történetek és új bocsánatkérések keringtek a levegőben, mint a por a napfényben.
És akkor, abban a pillanatban értettem meg igazán, mit mondott Rózsa néni az első napon:
„Az embernek szépen kell élni.”
Nem azt jelentette, hogy vasalt blúzban, fésült hajjal, udvarias mosollyal.
Hanem azt, hogy legyen bátorságunk megválasztani, kiket engedünk be a szobánkba. Az utolsó napjainkba. Vagy – ahogy ő fogalmazta – az utolsónak hitt napokba, amelyekről néha kiderül, hogy csak új fejezetek kezdetei.
Aznap este, amikor hazamentem az ügyeletről, még egyszer visszanéztem az ablakokra. Rózsa néni szobájának sarkában halvány fény derengett. Tudtam, odabent még mesél.
És tudtam, hogy amíg mesél, addig nem az utolsó napjait éli.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 15. (szombat), 12:30
