Vak menyasszony, szegény vőlegény – de a történet vége mindent felülír…
A sötétség lánya.
A Zemplén lankái között, a Bodrog partjától nem messze állt Szépfalva, ahol a dombok között sosem volt igazán csend. /A szél itt mindig suttogott valamit a fűnek, a madarak pedig úgy énekeltek, mintha a falu minden hajnalát ők akarnák felszentelni\./
Ebben az eldugott, gyönyörű vidéki világban született meg Farkas Anna, a falu egyik legtehetősebb birtokosának egyetlen lánya — s egyúttal legnagyobb szégyene.
Anna ugyanis vakon jött a világra.
A bába késő éjjel fogta karjába az újszülöttet, és amikor a kicsi először sírás helyett csak egy halk, bizonytalan nyögést adott ki, az asszony már akkor sejtette: a tekintet mögött nincs fény. A gyertya lángját hiába mozgatta előtte — Anna szeme rezzenéstelen maradt.
A hír másnap úgy futott végig a falun, mint szélvész a száraz nádasban. De míg a szomszédok együtt érző sóhajokkal néztek Farkasék kapuja felé, addig a gyermek apja, Farkas Lajos, egyetlen szót sem szólt. Inkább még erősebben magába roskadt.
Lajos számára a gyengeség mindig is olyan volt, mint a rozsda az acélon: szégyen, amely lassan elemészti az embert. Tulajdon lánya pedig — akit felesége a szülésbe belehalva hagyott rá — mintha egész életére rásütötte volna ezt a bélyeget.
Anna soha nem látott sem reggelt, sem naplementét. Az évszakok változását az arcát érő levegőből és a madarak hangjából tanulta meg. A nyarat a búza suttogása jelentette, a telet a hideg szél, amely mintha az ő bőrében is fagyott volna egy darabot.
Apja ritkán szólt hozzá, s akkor is inkább parancsolt, mint beszélt. A szeretet hiányát Anna először nem is értette — később megtanulta csöndként viselni. Egyre magasabb fal épült kettejük közé, amelyet minden elmaradt mosoly és minden hideg pillantás újabb téglával erősített.
Amikor Anna betöltötte a tizennyolcat, Lajos egy napon megállt előtte a dolgozószoba küszöbén, és nyers, érzelem nélküli hangon kimondta, amit már rég eldöntött:
— Holnap feleségül mész Kovács Márton fiához, Péterhez. Azt mondják, jó természetű, dolgos fiú. Szegény, de ilyen vagy olyan, nem fog akadékoskodni.
A lány először levegőt is alig kapott.
— Édesapám… miért? — kérdezte halkan, ujjaival a szoknyája szélét gyűrögetve. — Nem is ismerem őt.
— Neked nem kell ismerned. — Lajos hangja hideg volt, akár a februári dér. — Olyan ember kell melléd, aki majd eltart. A birtokon már nincs helyed.
Anna nem sírt. A könnyek évekkel korábban elfogytak benne. Csak bólintott, mert egész életében nem ismert más fegyvert az apjával szemben, csak az engedelmességet.
A hír gyorsabban terjedt, mint a tűz egy száraz nyárvégi erdőben. A faluban mindenki találgatott:
— Mért adja ilyen sürgősen a lányt egy szegény legényhez?
— Csak szabadulni akar tőle…
— Szegény teremtés, még látni sem lát…
A pletykák eljutottak a vőlegényhez, Kovács Péterhez is. Péter a falu szélén lakott, egy alacsony, szalmatetős házban, amely inkább volt meghitt, mint csinos, inkább volt tiszta, mint tágas.
Az emberek ismerve őt, tudták: ha valaki képes lesz szeretettel bánni Annával, az ő lesz.
Ám Péter még sosem találkozott a lánnyal. Hallotta, hogy vak, hallotta, hogy csendes, de azt nem sejtette, milyen sebzett lélek lakik a törékeny test mögött.
A lakodalmat nem övezte nagy pompa. A falusi templomban néhány öregasszony suttogva rótta a rózsafüzért, mintha a fiatal párnak még az égiek kegyéért is külön könyörögni kellene. Anna fehér kendővel takarta el arcát, nem a hagyományok miatt, hanem mert úgy érezte: ha már látni nem lát, legalább ő se legyen látható.
Péter finoman fogta meg a kezét, és abban a pillanatban a lány először érezte meg azt a fajta érintést, amelyben nincs kötelesség, csak óvó szelídség.
A fiatal pár napnyugta után indult el Péter házához, ahol a forró kenyérillat, frissen hasított fa és meleg fény fogadta Annát. A lány óvatosan lépett előre, mintha minden mozdulatával a saját jövőjét tapogatná ki.
— Ha szeretnéd… — szólt Péter csendesen — megmutatom a házat. Nem kell sietni. Itt minden a tied is.
Anna hallgatott egy pillanatig, majd csak annyit mondott:
— Köszönöm, Péter. Nem vagyok hozzászokva, hogy így bánjanak velem.
— Úgy? Hogyan?
— Mint… emberrel.
Péter akkor értette meg, hogy nemcsak egy vak lányt vett feleségül — hanem valakit, akinek a szíve annyi árnyékot hordoz, hogy talán egy élet is kevés lesz mindet szétoszlatni.
És mégis: valami a lelkében megmozdult, amikor végignézett a törékeny alakú lányon. Valami, ami talán erősebb volt minden sötétségnél.
És ettől a naptól kezdve a fény lassan, észrevétlenül kezdett belopózni Anna életébe…
A fény első árnyalatai.
A tél lassan húzódott el Szépfalva fölött. A hó ropogva szakadt el Péter csizmája alatt, amikor hajnalban kilépett az udvarra, hogy vizet hozzon a kútról. A levegő fagyos volt, az égen halk, szürke fény derengett.
Anna a küszöbön állt, a kabátja szélét markolva. Nem látta a hóesést, de hallotta a csendet, amelyben minden nesz külön létezett — a víz csordulása, a fák téli nyögése, és Péter lépteinek halk ritmusa. Ezekből a hangokból tanulta meg az új életét.
— Nem kellett volna kijönnöd, hideg van — mondta Péter, mikor meglátta.
Hangja nem dorgált, inkább tele volt törődéssel.
— Szeretem hallani, ahogy dolgozol… — vallotta be Anna félénken.
— Olyankor érzem, hogy… tart valahová az életem.
Péter egy pillanatra nem tudta, mit feleljen. Olyan egyszerű, tiszta mondatok voltak ezek, amelyek mégis mélyen a mellkasába ültek.
— Ha szeretnéd, gyere ki bármikor. Nincs itt semmi, amitől félned kéne.
Anna elmosolyodott. Arcára ritkán ült ki mosoly, de amikor igen, olyan volt, mintha a téli dér fölött futna át valami halvány melegség.
A napok lassan teltek. Péter türelmes volt, minden mozdulata olyan csendes figyelemmel telített, amelyet Anna addig nem ismert. Nem könyörület volt benne, hanem valami mélyebb: tisztelet.
Minden reggel elmondta Annának, milyen színű az ég, milyen formájúak a felhők, hogyan omlik le a füst a kéményből. A lány pedig hallgatta, mintha a világ legszebb meséjét mondanák el neki — mesét, amelyben ő is szerepelhet, még ha nem látja is.
Egy este, mikor a tűz ropogott, Anna halkan megszólalt:
— Péter… milyen a te arcod?
A férfi meglepődött.
— Hát… — kezdte tétován. — Olyan egyszerű. Mint én. Semmi különös.
— Meséld el. Kérlek.
A kandalló fénye megremegett a falon. Péter lassan leült Anna mellé.
— Erős az állkapcsom… így mondják. Az orrom kissé görbe, gyerekkoromban leestem a szérűn. A szemem barna, nem különösebben szép, de anyám mindig azt mondta, tiszta. A hajamból meg… maradt, ami maradt.
Anna kézfeje óvatosan megmozdult.
— Megérinthetem?
Péter elszorult torokkal bólintott. Anna ujjai végigsiklottak az arcán — először félénken, aztán egyre biztosabban. A férfi bőre durva volt a munkától, de meleg, élő, valódi.
— Így képzeltelek el. — suttogta a lány. — Nem tudom, miért. Csak… mindig úgy éreztem, hogy te olyan vagy, aki mellett nem kell félnem.
Péter keze ösztönösen az övére simult.
— Nem is kell. Soha.
Tavasz közeledett. A madarak első szólamaival együtt új hírek is érkeztek a faluba: egy gyógyító, a híres pesti orvos, dr.
Péter kétkedve hallgatta, ahogy a kocsmában a férfiak meséltek róla.
— Azt mondják, még azoknak is visszaadta a látását, akik születésük óta vakok! — bizonygatta a csapós, vörösképű Gál Józsi.
— Mesét mondasz, Józsi — legyintett rá valaki. — Ez már túl szép, hogy igaz legyen.
De Péter szíve megdobbant. Nem mert hinni benne — és mégis, valami lágy, kéretlen vágyás gyúlt fel benne.
Mi lenne, ha…?
Ha Annának egyszer lehetősége lenne látni a világot, amelyről ő csak mesél?
Hazafelé menet alig figyelt a sárra tapadó csizmájára, vagy a szélre, amely csípősen paskolta az arcát. Csak Anna arcát látta maga előtt — ahogy a semmibe néz, mégis olyan reménnyel, mintha látná a kimondatlan fényeket.
Este, mikor belépett, Anna a kemence mellett ült, fonalat gombolyított, fejét kissé oldalra billentve, mintha figyelne valamire a távolban.
Péter torkában megakadt a szó. Nem mert rögtön a lényegre térni.
— Fáradtnak tűnsz — mondta végül.
— Nem vagyok az. Csak… gondolkodtam.
— Min?
Anna elmosolyodott.
— Hogy milyen lehet a te hangod… arc nélkül. Milyen lehet hozzá a világ. Vajon, ha látnék, megváltozna-e minden?
Péter ekkor már nem bírta tovább.
Letette a korsót, és leült vele szemben.
— Anna… van valaki Pestről. Egy orvos. Azt mondják, csodát tesz. Visszaadja a látást olyanoknak is, akiknek soha nem volt. Én… gondoltam rá, hogy talán téged is…
A lány keze megállt a levegőben.
— Péter… — suttogta. — Nem kell. Nem akarom, hogy álmodozz róla. Az ilyen hírek veszélyesek. Nem szeretném, ha megbántanád magad miatta.
De Péter már meghozta a döntést.
A szívében ott vibrált az elhatározás, amely minden jó emberben egyszer életre kel: hogy azt, akit szeret, mindenáron megvéd, még a saját bizonytalanságával szemben is.
És azon az éjjelen, mikor Anna már aludt, a férfi sokáig ült a sötétben.
Hallotta a lány egyenletes lélegzetét, látta a finom arcélt, és úgy érezte: érte bármit képes lenne feladni.
Bármit.
Még azt is, ami az ő szegényes életükből kevéske kincsnek számított.
A döntés megszületett.
És a tavasz első hajnalán Péter elindult, hogy mindent eladjon, ami még az övé volt.
Amikor a fény belép.
Péter napokig járt-kelt a környékbeli falvakban. Először a lovat adta el — azt az egyet, amit még az apjától örökölt. A férfi, aki megvette, csak ennyit mondott:
— Biztos vagy benne, Kovács? Ez volt az utolsó lovad.
Péter vállat vont, de a szeme kemény maradt.
— Az ember él ló nélkül is. De… vannak dolgok, amik nélkül nem érdemes élni.
Ezután következtek a szerszámok, néhány értékesebb bútordarab, édesanyja régi, hímzett terítői is, amelyekhez addig sosem mert hozzányúlni. Mindegyik eladott tárgy egy-egy emlék volt, amit letett az útszéli porba.
Amikor végül megszámolta a pénzt, keze remegett. Nem a veszteségtől, hanem attól, hogy mindez most már nem róla szólt. Nem az ő sorsáról, hanem Annáéról.
A hír, hogy a pesti orvos megérkezik Szépfalvára, egy enyhén felhős délután futott végig a falun. A gyerekek a pataknál játszottak, az asszonyok a kútnál álltak sorban, és mindenki egyszerre akarta elmondani a másiknak:
— Itt van! Megjött! Már a papnál szállt meg!
Péter szíve hevesen vert, amikor átment a paplakhoz. A tornácon egy magas, őszülő férfi ült, fekete kabátban, gondosan nyírt szakállal. A szeme szelíd, de fáradt volt — olyan emberé, aki túl sok szenvedést látott már.
— Jó napot kívánok — szólalt meg Péter kissé akadozva. — Magát keresem… doktorné… doktor úr. Kovács Péter vagyok.
— Jó napot, fiam — biccentett az orvos. — Dr. Simonfi Kristóf. Hallottam már, hogy szeretne beszélni velem. A plébános említette.
Péter hirtelen nem tudta, hol kezdje.
— A feleségem… vak. Születése óta. Azt mondták, magának… sikerült már olyanokon segíteni, mint ő. Én… hoztam pénzt is. Amit csak tudtam.
Az orvos néhány pillanatig némán nézte a férfit.
— Üljön le. — intett végül. — Meséljen róla. Nem a szeméről, hanem… róla.
Péter egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán lassan beszélni kezdett. Elmondta, honnan jött Anna, milyen az apja, hogyan került hozzájuk, hogyan fogja a kezét, amikor fél, és hogyan derül fel az arca, amikor Péter a felhőket próbálja leírni neki. Hogy soha nem panaszkodik, mégis egész lényéből süt egyfajta szelíd szomorúság, mintha a világot mindig csak félig engedné be.
Az orvos figyelmesen hallgatta, aztán halkan megkérdezte:
— És ő maga… akarja, hogy megvizsgáljam?
Péter elhallgatott. Eddig erre nem gondolt. Ő csak azt tudta: akarja, hogy legyen esélye. De vajon Anna maga tényleg vágyik erre… vagy fél tőle?
— Nem tudom — ismerte be őszintén. — Nem mertem erőltetni. Csak azt tudom, hogy… ha van bármilyen esély, én nem akarom magamban tartani.
Dr. Simonfi bólintott.
— Helyesen gondolkodsz. Akkor beszéljünk vele együtt. A végső döntést neki kell meghoznia. Én csak az utat mutathatom meg.
Aznap este Péter hazafelé menet azon gondolkodott, hogyan mondja el Annának. Nem akarta ráönteni, mint egy hideg vödör vizet, de azt sem akarta, hogy úgy hangozzon, mintha csak álmodozás volna.
Amikor belépett, Anna éppen a konyhaasztalnál ült, és krumplit hámozott. Hallotta Péter lépteit, és ösztönösen elmosolyodott.
— Ma később jöttél — jegyezte meg. — A falu beszéltet valamit, igaz?
— Mindig beszéltet valamit — próbált tréfálkozni Péter, de a hangjában elárulta magát az izgalom. Leült vele szemben. — Anna… találkoztam az orvossal. A pesti doktorral.
A kés megállt a lány kezében.
— És?
— Azt mondta, szívesen megnézne… téged. Nem ígért csodát, csak… lehetőséget. Azt mondta, a döntés a tiéd. Nem akar semmit se rád erőltetni.
Anna hosszú másodpercekig hallgatott. A kint fújó szél belekapott a tető alá rakott deszkák közé, a ház halkan recsegett.
— Félek tőle — mondta végül a lány. — A fény… az ismeretlen. Egész életemet így éltem le. Ha most megváltozik minden… mi lesz, ha nem tetszik, amit látok? Mi lesz, ha csalódok?**
— Miben? — kérdezte halkan Péter. — A világban… vagy bennünk?
Anna ajka remegett.
— Magamban. És… benned is. Eddig elképzeltelek. A hangodból, a mozdulataidból, a szavaidból. Félek, hogy ha egyszer látlak, megtörik az a kép, amit a szívem rajzolt rólad.
Péter mellkasában megfeszült valami. Soha nem gondolt arra, hogy ő jelentheti a legnagyobb félelmet Annának.
Felállt, odalépett hozzá, és óvatosan megfogta a kezét.
— Anna… Én nem tudom, mit fogsz látni, ha egyszer kinyitod a szemed. De azt tudom, hogy… én ugyanaz maradok. Akár látsz, akár nem. Nem kérek tőled ígéretet. Csak azt szeretném, hogy ne a félelem döntsön helyetted.
Anna lehajtotta a fejét.
— Te már döntöttél, igaz? — suttogta.
Péter sóhajtott.
— Én csak annyiról döntöttem, hogy legyen esélyed. Eladtam… sok mindent. De ezt nem akartam elmondani, mert nem akarom, hogy ezért mondj igent. Ha nemet mondasz, akkor is veled maradok. Akkor is fogom a kezed, amikor félsz a vihartól, és akkor is mesélek az égről, ha sosem látod.
Anna szeméből ekkor valami meleg, forró folyt végig az arcán. Sok éve nem sírt már ennyire őszintén.
— Én… akarom. — mondta hirtelen. — Akarom tudni, milyen az, amikor nem csak hallom a világot, hanem… látom is. Ha kudarc lesz, veled leszek. Ha sikerül, veled akarom megosztani. Nem a sötétséghez ragaszkodom… hanem hozzád.
Péter ekkor első ízben, mióta ismeri, erősen magához ölelte.
— Melletted leszek. A műtét előtt is, utána is. Akárhogy alakul. Ezt megígérem.
A vizsgálat napján a falu olyan csendes volt, mintha minden ház visszatartotta volna a lélegzetét. A paplak egyik kisebb szobáját alakították át vizsgálóvá. A falak egyszerűek voltak, a levegőben gyógyszerek szúrós illata keveredett a régi imakönyvek papírillatával.
Anna Péter karjába kapaszkodva lépett be. Nem látta az orvost, de hallotta nyugodt, mély hangját.
— Jó napot, kisasszony. Én volnék Simonfi doktor. Nem fogok fájdalmat okozni a vizsgálattal, csak egy kicsit kellemetlen lehet. Ha bármi rosszul esik, szóljon.
Anna bólintott.
A vizsgálat hosszú volt, aprólékos. Az orvos lámpával világított a lány szemébe, különböző eszközökkel vizsgálta. Időnként olyan szavakat mormolt, amelyeket Anna nem ismert, de Péter a háttérben lélegzet-visszafojtva állt, és minden mozdulatot figyelt.
Végül az orvos elpakolta az eszközöket, és leült velük szemben.
— Nos… — kezdte lassan. — Nem ígérhetem, hogy tökéletes látása lesz. De azt mondhatom: van esély rá, hogy a műtét után fényt, formákat, talán arcokat is lásson. Nem biztos, hogy mindent, nem biztos, hogy élesen. De… a semminél jóval több.
— És ha nem sikerül? — kérdezte Anna halkan.
— Akkor legfeljebb marad minden úgy, ahogy most van — felelte. — Az állapotát nem rontom. A kockázat inkább érzelmi, mint testi. El kell fogadnia a lehetőséget, hogy a remény időnként fáj is.
Anna elmosolyodott.
— Az én életemben eddig is volt fájdalom, doktor úr. A különbség csak annyi, hogy most először… én dönthetek róla.
Az orvos bólintott.
— Rendben. Akkor felkészülünk a műtétre. Néhány nap múlva elvégezzük. Addig pihenjen, és… próbáljon nem túl sokat félni.
A műtét napján a falu végén még a kutyák is csöndesebben ugattak. A nap halványan sütött, a levegő frissen illatozott, mintha az ég is új lapot akarna nyitni.
Péter kint ült a paplak kertjében, miközben bent, a szobában készítették elő Annát. A keze ökölbe szorult, minden hangra összerezzent, ami kiszűrődött. A pap csendben mellé ült.
— Fiam — szólalt meg az idős plébános —, látod… az emberek sokszor azt hiszik, a hit csak az imádságban van. Pedig néha ott van abban is, amikor mindent odaadunk valakiért, és nem tudjuk, mi lesz a vége. Amit te most tettél… az is egyfajta ima.
Péter keserűen elmosolyodott.
— Én csak azt tudom, hogy ha holnap… nem sikerül, nem tudom, mit mondok majd neki.
— Az igazat — felelte a pap. — Hogy vele maradsz. Mert végül nem az számít, lát-e az ember szemmel, hanem hogy van-e, aki mellett nem kell félve élni. Ezt te már megadtad neki a műtét nélkül is.
Péter lehajtotta a fejét. A szíve úgy vert, mintha harangot húztak volna benne.
Odabent Anna feküdt, mozdulatlanul, szemeit bekötötték. Az orvos finom, biztos mozdulatokkal dolgozott, szinte alig beszélt. Időnként a segédjének mormolt egy-egy utasítást.
A lány nem látott semmit, de érezte a kezek óvatos érintését, hallotta a csendes szavakat, és minden egyes lélegzetvételénél arra gondolt:
„Most elindultam valamerre. Vagy a fény felé, vagy vissza ugyanoda.
A műtét után napokig csukva kellett tartania a szemét. Vastag kötés borította, a napfény még a szemhéján keresztül is élesnek tűnt. Péter addig is mellette volt, fogta a kezét, mesélt neki.
— Mit csinálsz most? — kérdezte Anna egy délután, amikor már elmúlt a legnagyobb fájdalom.
— Ülök az ágyad mellett, és nézlek — felelte Péter könnyed hangon.
— Minek nézel? Hisz most sincs mit látni rajtam.
— Dehogynincs. Látom, ahogy a homlokod már nem ráncol úgy, mint az első nap. Látom, ahogy a kezed néha elfelejt remegni, amikor megfogom. Látom, hogy… már nem fekszel olyan görnyedten, mint aki el akar bújni a világtól.
Anna elmosolyodott.
— Ha egyszer látok, én is nézni foglak. És megmondom, igazat mondtál-e.
— Félek is tőle, meg nem is — nevetett fel idegesen Péter. — De inkább várom.
Az orvos szigorúan meghagyta: csak akkor vehetik le a kötést, ha a szem már pihent, ha az első nagy gyulladás alábbhagyott. Anna türelmes volt, bár minden nap egy évnek tűnt. A legnagyobb félelme már nem is az volt, hogy nem sikerül, hanem hogy sikerül.
Mi van, ha a fény bánt?
Mi van, ha túl sok?
Mi van, ha a világ, amelyet eddig a szavaiból épített magának, fakóbb lesz a valóságban?
A kötés levételének napján az orvos, Péter és a plébános is jelen voltak. A szoba félhomályban volt, a spaletták félig zárva, hogy ne érje túl erős fény Annát.
Dr. Simonfi lassan, óvatosan bontotta le a kötést. A szíve alatt ő is érezte azt a feszült csendet, amely ilyenkor mindig rátelepedett a levegőre.
— Na, kisasszony… — mondta halkan. — Most lassan nyissa ki a szemét. Nem kell sietni. Ha csak résnyire sikerül, az is jó. Nem a gyorsaság számít, hanem az, hogy megérezzük… mi változott.
Péter a szoba sarkában állt. Nem mert közelebb menni. Úgy érezte, mintha minden levegő kifutott volna belőle.
Anna először csak megmozdította a szemhéját. A világ odakint türelmesen várt rá — a fény, amely addig idegenként lapult az ajtó mögött, most ablakon szűrődött át, halkan, puhán.
A lány végül kinyitotta a szemét.
Először csak homály volt. Mintha valaki tejet öntött volna az egész világra. Fény és árnyék összeolvadt egy ködös szőnyeggé. A lány szíve hevesen vert.
— Doktor úr… valami… van. Valami van. — suttogta.
— Jó jel — biccentett az orvos. — Próbáljon meg egy pontra figyelni. Például az ágy szélére… vagy a kezemre.
Anna egyik pontról a másikra kapkodta a tekintetét, míg egyszer csak… valami alakot öltött. Egy sötétebb folt egy világosabb háttér előtt. A folt mintha megmozdult volna, és ahogy közelebb jött, lassan összeállt: arc, haj, szakáll, két sötét, mély pont — szemek.
— Látom… önt. — mondta elcsukló hangon. — Nem tisztán, de… mintha valami…
— Ez én volnék — mosolygott dr. Simonfi, és először érezte, hogy a szeme sarkában könny gyűlik. — Jól van. Most még pihenni kell. Még nem kell mindent egyszerre befogadni.
Anna akkor vette észre, hogy a szoba sarkában egy másik alak áll. Magasabb, kissé görnyedt, karja szorosan a teste mellett. A vonalak még elmosódottak voltak, de valami mégis azonnal felismerhetővé tette.
— Péter…? — kérdezte bizonytalanul.
Péter nagyot nyelt, aztán odalépett, és lassan a fény felé hajolt.
— Én vagyok.
Anna a szemét erősebben nyitotta ki, mintha ezzel is segítene magának. A köd kicsit oszlani kezdett. Látott egy szögletes állat, egy kissé görbe orrot, barna szemeket, amelyekben olyan őszinte aggodalom tükröződött, hogy szinte fájt nézni.
Nem volt úgy szép, mint ahogy a mesékben mondják a hősöket. De volt benne valami… amit addig is érzett. Melegség. Hitelesség. Valami, ami mintha egész életében ott lett volna mellette, még akkor is, amikor még nem is ismerte.
— Te… ilyen vagy — mosolygott elhaló hangon. — Pontosan ilyen. Valahogy… pont így képzeltelek el.
Péter ekkor már nem tudta visszatartani a könnyeit. Letérdelt az ágya mellé, és megfogta a kezét.
— Nem baj, hogy nem vagyok szép? — próbált tréfálkozni, de a hangja remegett.
Anna fejét csóválta.
— Te… a legszebb dolog vagy, amit valaha… „láttam”. Még azelőtt is, hogy láttalak volna.
A faluban persze hamar híre ment, hogy a vak lány… lát. Az emberek eleinte suttogva beszéltek róla, majd egyre nyíltabban:
— Láttad? Megy az utcán, a férje karjába kapaszkodva, de már néz!
— A pesti doktor… hát tényleg tud valamit.
— Péter meg valósággal újjászületett vele együtt.
Valahogy a hír eljutott Farkas Lajoshoz is, aki a birtokán állva, az udvar közepén lévő diófát nézte. Az arcán nem tükröződött sem öröm, sem megkönnyebbülés. Inkább… valami nehéz, kimondatlan szégyen.
A gazda napokig vívódott. Azt mondta magának, hogy nem fontos. A lánya már nem az övé. Eladta, mint egy rossz földdarabot. Nem kell tudnia semmit. Nem tartoznak egymásnak semmivel.
Mégis, egy kora délutánon azt vette észre, hogy útban van Szépfalva alsó vége felé. A lába vitte, nem a feje. Amikor megpillantotta Péterék kis házát, a gyomra összerándult. Már épp visszafordult volna, amikor az ajtó kinyílt, és kilépett rajta Anna.
Nem egyedül: Péter ott állt mellette. A napfény finoman simult a lány arcára. Annának még szokatlan volt a világ, időnként hunyorogva nézett körbe, olyan kíváncsisággal, mint egy gyermek. A szemei még néha keresték az egyensúlyt a fény és az árnyék között, de a tekintete már élt. Már volt benne világ.
Lajos felszisszent. Mintha valaki a saját bűnével szembesítette volna.
Anna először nem vette észre. Péter azonban igen. Megfeszült, amikor felismerte az idősebb férfit, és ösztönösen közelebb húzta magához a feleségét.
Lajos a torkát köszörülte. Nem volt hozzászokva, hogy kérjen bármit is.
— Anna.
A lány megtorpant. A hang ismerős volt. Olyan hang, amely gyerekkora sötét szobáiban parancsolt, ítélt, sosem simogatott. Lassan arra fordította a fejét, és ez volt az első alkalom, hogy látva nézett apjára.
Egy magas, kissé hajlott vállú férfi állt előtte. Arcán mély barázdák futottak végig, mintha minden elutasított érzelem egy-egy vonalat vágott volna bele. Szeme fáradt volt, de kemény. És valahol legbelül… ott lapult valami, amit eddig sosem vett észre: fájdalom.
— Apám… — mondta óvatosan Anna.
A szó, amit régen olyan ritkán mert használni, most élesen, tisztán állt kettejük között.
Lajos megmozdult, de nem tudta, közelebb lépjen-e vagy inkább elmeneküljön.
— Megjött a híre — kezdte rekedten. — Azt mondják… látsz.
— Igen. Nem tökéletesen, de… látok. — felelte a lány. — Most először… téged is.
Ezek a szavak úgy estek Lajosra, mint kövek. Nem tudott a lány szemébe nézni.
— Nem jöttem… ünnepelni — folytatta nehézkesen. — Nem is… könyörögni. Csak…
Elakadt. Anna türelmesen várt. Péter mellette állt, és bár legszívesebben közéjük állt volna, érezte, hogy most nem az ő szava számít.
Lajos nagy nehezen folytatta:
— Fiatal voltál… amikor eladtalak. Vakon. Azt hittem… teher vagy. Szégyen. Egy… folt az életemen. Azt gondoltam, ha elkerülsz, megszabadulok tőle.
Anna tekintete megrebbent, de nem szólt.
— Most azt mondják, a férjed… mindent eladott, hogy téged gyógyítson. Aki… elvileg „szegény” volt nálunk. Aki… semmit sem örökölt, csak a két kezét. És… mégis ő adott neked fényt.
Lajos hangja elcsuklott.
— Rájöttem, hogy nem te voltál a szégyen… hanem én.
A csend olyan sűrű lett, mintha a levegő is megdermedt volna körülöttük.
— Nem tudom jóvátenni, amit tettem — mondta halkan. — Nem is kérem, hogy bocsáss meg. Csak… szerettem volna még egyszer… látni téged. Úgy, ahogy talán látnom kellett volna mindig is. Nem engedelmes lánynak, hanem… embernek.
Anna szívében régi, eltemetett sebek remegtek meg. Az a gyermek, aki hajdan ott ült a sötét szoba sarkában, és várta az apja egyetlen jó szavát, most mintha mellé ült volna, és együtt nézték a férfit, aki előttük állt.
Lassan megszólalt:
— Apám… sokáig azt hittem, hogy miattad… kevesebb vagyok. Hogy az, hogy nem láttam, az én bűnöm, az én hiányom. Hogy szerethetetlen vagyok. Most először… látva téged… megértek valamit.
Lajos felemelte a tekintetét. Arcán nyers, gyermeki félelem csillant.
— Mit?
— Hogy te is vak voltál. Nem a szemeddel, hanem… belül. Nem láttál engem. Sem azt, hogy mennyire vágyom arra, hogy egyszer csak… ember legyek a szemedben, ne szégyen.
A férfi összerándult. Olyan szavak voltak ezek, amelyek ellen nincs védekezés.
Anna vett egy mély levegőt.
— Nem tudok egy életnyi fájdalmat egyik napról a másikra elfelejteni. De… azt sem akarom, hogy a harag irányítsa az életemet. Én most már látok. Nem csak szemmel. Azzal is, amit… mellettem állva Péter tanított meg. — kicsit oldalra pillantott a férjére, aztán újra apjára nézett. — Nem gyűlöllek. De már nem félek tőled. És… nem tartozom neked azzal, hogy boldogtalan legyek.
Lajos ajkáról remegve bukott ki egy elfojtott hang, valami a sírás és a keserű nevetés között.
— Nem is érdemled, hogy boldogtalan légy. Én gondolkodtam így… Nem te.
Néhány pillanatig csak álltak egymással szemben. Anna aztán lassan, bizonytalanul megmozdult. Egy lépést tett előre.
— Ha egyszer… úgy érzed, tudsz már nem csak földbirtokos lenni, hanem apa is… akkor eljöhetsz. Nem zárkózom el. De… ide úgy kell jönnöd, hogy nem parancsot hozol, hanem… szívet.
Lajos szemében ekkor könny csillant, amit évtizedek óta nem engedett meg magának.
— Megpróbálom — mondta rekedten. — Nem ígérem, hogy tudom, hogyan kell… de megpróbálom.
A férfi lassan hátrált, majd megfordult, és elindult vissza a birtokra. A lépései nehezek voltak, de valahogy mégis könnyebbnek tűntek, mint valaha. Mintha minden megtett méterrel egy kicsit letett volna abból a teherből, amit annyi évig cipelt.
Néhány héttel később Anna már magabiztosabban járt-kelt a faluban. A világ még mindig kissé ködös volt, a távolban lévő dolgok elmosódottak, de a közeli arcok… egyre élesebben rajzolódtak ki.
Megtanulta, hogy a Bodrog vize délutánonként ezüstösen csillan, hogy a mezőn álló vadvirágok szirmai milyen színekben játszanak. Először látott szivárványt — és zokogva kapaszkodott Péter karjába, miközben csak annyit tudott mondani:
— Én ezt eddig csak a meséidben ismertem… és most itt van.
Péter mosolyogva nézte.
— Még rengeteg ilyen van, Anna. Még annyi mindent látnod kell. Ha elfáradsz, majd mesélek hozzájuk. Ha megijedsz tőlük, fogom a kezed.
Egy délután kiültek a domboldalra. A nap lebukóban volt, hosszú árnyékokat húzott a fák mögé. Anna a fényt bámulta, amely a horizonton lassan narancsból mély vörösbe váltott, majd lilásba olvadt.
— Tudod… — kezdte halkan — gyerekkoromban mindig azt mondták, a sötétség az én átkom. Hogy ettől kevesebb vagyok. Te viszont… te azt csináltad a sötétségből, mint… a földből. Nem láttam, de bennem valami nőni kezdett. Bátorság. Remény. Akarás.
Péter elnézett a távolba.
— Nem én csináltam. Benned volt. Én csak… segítettem, hogy ne fojtsd el. Mint amikor az ember a mag körül meglazítja a talajt. A növény maga tör elő.
Anna felé fordult.
— És most… látok. De rájöttem, hogy a cselekedeteid adták vissza először a „szememet”. Már azelőtt láttam, aki vagy, hogy a szemem kinyílt volna. Most, hogy kinyílt… csak igazolja azt, amit belülről már ismertem.
Péter elmosolyodott. Nem túl szépen, nem úgy, mint a városi urak a képes újságokban, de olyan őszintén, hogy Anna szíve megremegett.
— Én meg azt tanultam meg veled, hogy az ember annyit ér, amennyit a másikért képes feladni saját magából, anélkül, hogy ezért dicsőséget várna. Nem vagyok gazdagabb… tárgyakban. De amikor rád nézek… úgy érzem, mindent megkaptam, amit valaha remélni mertem.
A nap lassan lebukott a domb mögött. Az ég utolsó fényei még ott izzottak, mint parázs a kihunyó tűzben.
Anna lehajtotta a fejét, és halkan hozzátette:
— Én azt hittem, a cseppet kellett volna keresnem a tengerben. De rájöttem, hogy a te szereteted volt az a tenger, amelyben… először mertem elhinni, hogy nem vagyok kevesebb senkinél.
Péter átölelte.
— Nem vagy kevesebb. Soha nem is voltál. Csak volt, aki rosszul nézett rád.
Anna elmosolyodott. A szeme sarkában még ott csillogott egy-egy könnycsepp, de már nem a régi keserűség könnyei voltak. Inkább olyanok, mint amikor az ember túl sok fényt lát egyszerre, és kicsordul belőle.
— Azt mondják, a cseppek a tengerhez tartoznak — suttogta. — Most már értem. Én… a te tengered vagyok, Péter. És te vagy az én fényem. Nem azért, mert visszaadtad a látásomat. Hanem mert megtanítottál… látni. Először belül. Csak aztán kívül.
A szél lágyan végigsiklott a fűszálakon, mintha maga is bólintana erre a mondatra.
Ott, a Zemplén dombjai között, a napnyugta halvány fényében, egy vakon született lány, aki már látott, és egy szegény parasztlegény, aki gazdag volt a szívében, csendesen egymásra mosolygott.
És bár a világ tele volt árnyékokkal, ők már tudták:
A valódi világosság nem a szemmel kezdődik.
Hanem azzal, hogy egyszer valaki megfogja a kezed, és azt mondja:
„Nem vagy teher. Nem vagy szégyen. Te… az én emberem vagy.”
És ettől a pillanattól fogva Anna soha többé nem félt sem a sötétségtől, sem a fénytől.
Mert végre megtanult látni — nemcsak a szemével, hanem a lelkével is.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 15. (szombat), 12:03
