Bácsi, akarja, hogy letérdeljek?” – suttogta a kisfiú. A férfi nem sejtette, hogy a saját gyermeke áll előtte…A sűrű fenyőágak takarásából egy kisfiú némán figyelte az idegent. Próbált olyan halkan lélegezni, ahogy csak egy nyolcéves képes rá, miközben a szíve vadul vert a mellkasában. Érezte, hogy ez a férfi valamiért fontos. Valamiért... ismerős.A férfi ott állt a temető szélén, kezében egy csokor fehér liliommal, és mintha megmerevedett volna az idő. A szél belekapott a kabátja szélébe, és az eső halk permetként hullott köréjük, mintha maga az ég is visszatartotta volna a lélegzetét.A kisfiú – akit most már csak egyetlen cél vezérelt – összeszedte minden bátorságát, és kilépett a fa mögül. Apró cipője cuppogott a nedves földön, nyomot hagyott maga után, amit az eső rögtön elmosott.– Bácsi… – suttogta.A férfi összerezzent, mintha rémálmából ébredne. Lassan fordult meg, és amikor meglátta a fiút, akinek az arca régi emlékeket idézett fel, halkan felsóhajtott:– Te vagy az… Reméltem, hogy egyszer eljössz.– Várta…? Maga ismerte az anyukámat?A férfi nem felelt azonnal. Lehajolt, letette a virágokat a sírra, és remegő kézzel végigsimított a sírkő nedves felületén. Egy padra ült, a sír mellett, majd intett a fiúnak, hogy üljön mellé.– Őt… őt Katalinnak hívták, igaz?A fiú bólintott. Nagy, tágra nyílt szemei némán fürkészték az idegent.– Ő volt az életem – mondta halkan a férfi. – Az egyetemen ismertem meg. Ő volt a legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertem. Az esküvőnket terveztük. De…Elhallgatott. A fájdalom elnyomta a szavakat.A fiú csendben ült mellette, nem tudta, mit kellene mondania.– Egy hónappal az esküvő előtt… eltűnt. Mintha elnyelte volna a föld. Kerestem mindenhol. Azt hittem, meggondolta magát. Hogy nem akar velem élni. De az igazság… nos, az teljesen más volt.A férfi hangja megremegett.– Várandós volt – mondta csendesen a kisfiú. – És soha nem mesélt nekem az apukámról.– Nekem sem mondott semmit – válaszolta a férfi keserűen. – A családja… nem engedte, hogy találkozzon velem. Azt mondták, nem vagyok méltó hozzá. Hogy nem vagyok elég jó. És ő hallgatott rájuk. Eltűnt az életemből… és én csak évekkel később tudtam meg, hogy meghalt.Lenyelte a torkát szorító gombócot.– Csak pár hete tudtam meg az igazat. Egy régi fiók mélyén találtam egy levelet… és abban ott volt a te neved.– Engem Ádámnak hívnak – suttogta a fiú.A férfi felnézett rá. A tekintete elhomályosult.– Tudom, Ádám – mondta halkan. – Én vagyok(A teljes történet az első kommentben)??

Bácsi, akarja, hogy letérdeljek?” – suttogta a kisfiú. A férfi nem sejtette, hogy a saját gyermeke áll előtte…A sűrű fenyőágak takarásából egy kisfiú némán figyelte az idegent. Próbált olyan halkan lélegezni, ahogy csak egy nyolcéves képes rá, miközben a szíve vadul vert a mellkasában. Érezte, hogy ez a férfi valamiért fontos. Valamiért... ismerős.A férfi ott állt a temető szélén, kezében egy csokor fehér liliommal, és mintha megmerevedett volna az idő. A szél belekapott a kabátja szélébe, és az eső halk permetként hullott köréjük, mintha maga az ég is visszatartotta volna a lélegzetét.A kisfiú – akit most már csak egyetlen cél vezérelt – összeszedte minden bátorságát, és kilépett a fa mögül. Apró cipője cuppogott a nedves földön, nyomot hagyott maga után, amit az eső rögtön elmosott.– Bácsi… – suttogta.A férfi összerezzent, mintha rémálmából ébredne. Lassan fordult meg, és amikor meglátta a fiút, akinek az arca régi emlékeket idézett fel, halkan felsóhajtott:– Te vagy az… Reméltem, hogy egyszer eljössz.– Várta…? Maga ismerte az anyukámat?A férfi nem felelt azonnal. Lehajolt, letette a virágokat a sírra, és remegő kézzel végigsimított a sírkő nedves felületén. Egy padra ült, a sír mellett, majd intett a fiúnak, hogy üljön mellé.– Őt… őt Katalinnak hívták, igaz?A fiú bólintott. Nagy, tágra nyílt szemei némán fürkészték az idegent.– Ő volt az életem – mondta halkan a férfi. – Az egyetemen ismertem meg. Ő volt a legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertem. Az esküvőnket terveztük. De…Elhallgatott. A fájdalom elnyomta a szavakat.A fiú csendben ült mellette, nem tudta, mit kellene mondania.– Egy hónappal az esküvő előtt… eltűnt. Mintha elnyelte volna a föld. Kerestem mindenhol. Azt hittem, meggondolta magát. Hogy nem akar velem élni. De az igazság… nos, az teljesen más volt.A férfi hangja megremegett.– Várandós volt – mondta csendesen a kisfiú. – És soha nem mesélt nekem az apukámról.– Nekem sem mondott semmit – válaszolta a férfi keserűen. – A családja… nem engedte, hogy találkozzon velem. Azt mondták, nem vagyok méltó hozzá. Hogy nem vagyok elég jó. És ő hallgatott rájuk. Eltűnt az életemből… és én csak évekkel később tudtam meg, hogy meghalt.Lenyelte a torkát szorító gombócot.– Csak pár hete tudtam meg az igazat. Egy régi fiók mélyén találtam egy levelet… és abban ott volt a te neved.– Engem Ádámnak hívnak – suttogta a fiú.A férfi felnézett rá. A tekintete elhomályosult.– Tudom, Ádám – mondta halkan. – Én vagyok(A teljes történet az első kommentben)??

Bácsi, akarja, hogy letérdeljek?” – suttogta a kisfiú. A férfi nem sejtette, hogy a saját gyermeke áll előtte… A sűrű...

Ma valami egészen szívszorító dolog történt velem. Egy szomszéd odajött hozzám, miközben egy kóbor kutyát etettem, és ezt mondta:

Ma valami egészen szívszorító dolog történt velem. Egy szomszéd odajött hozzám, miközben egy kóbor kutyát etettem, és ezt mondta:

Aznap délután is, mint szinte minden héten legalább egyszer, kivittem egy kis maradékot a panelházunk mögötti kis...

A 62 éves anyukám múlt héten vette ezt a ruhát és ezeket a cipőket, és azóta sem vette le. Tegnap eljött velük a lányom szülinapi bulijára és kínos helyzetbe hozott..

A 62 éves anyukám múlt héten vette ezt a ruhát és ezeket a cipőket, és azóta sem vette le. Tegnap eljött velük a lányom szülinapi bulijára és kínos helyzetbe hozott..

A 62 éves anyukám múlt héten vette ezt a ruhát és ezeket a cipőket, és azóta sem vette le. Tegnap eljött velük a lányom...

Gazdag nagypapa kérte, hogy adják be egy idősek otthonába. A menye a hetedik mennyországban járt a boldogságtól — de nagyon hamar már úgy zokogott, mintha eszét vesztette volna... ??? Budapest külvárosában, az öreg fák és az újonnan épült, őrzött villanegyed között állt egy tágas ház piros cseréptetővel és fehér oszlopokkal. Lakója az egész környéken jól ismert volt — tiszteletreméltó öregúr, jó szívvel és nehéz sorssal. De az utóbbi hónapokban még a szomszédok is észrevették, hogy a verandán már nem ül a bajuszos nagypapa egy csésze hársfateával. Helyette egyre gyakrabban tűnt fel egy másik alak — egy szőke nő sötét szemüvegben, aki egy fényes terepjáróból szállt ki, és úgy osztogatta a parancsokat, mintha ő lenne a világ új uralkodója. Egy esős reggelen egy jelöletlen kisbusz állt meg a kapu előtt. A házból egy bőröndöt hoztak ki, gondosan betették a csomagtartóba, majd néhány perc múlva maga az öregúr is megjelent — görnyedt háttal, sötét ballonkabátban, bottal, és egy tekintettel, amelyben egy egész élet súlya tükröződött. Szótlanul beszállt, hátra sem nézett. Csak egy pillanatra csillant meg egy fénysugár a bepárásodott, sötét ablakon — és mintha az öreg szemében... egy mosoly villant volna fel. — Istenem, végre! — suttogta Mariann, miközben a manikűrjét igazgatta. — Mostantól Zolival mi vagyunk az igazi urak! Aznap este pezsgőt rendelt, felvette a legszebb ruháját, és a hangos zene ütemére táncolt a nappaliban, a poharat pedig úgy tartotta, mintha jogar lenne. Fogalma sem volt róla, hogy a ház kamerái nemcsak minden mozdulatát rögzítik, hanem valós időben továbbítják is... egy nagyon váratlan helyre. — Biztos benne, hogy ezt akarja? — kérdezte egy fiatal férfi szigorú öltönyben, miközben egy bőrkanapén ült. — Elég keménynek tűnik. — Ő maga választotta ezt a játékot. Én csak az ő szabályai szerint játszom — válaszolta nyugodtan az ősz hajú nagypapa, miközben finoman dobolt ujjaival egy fából készült dobozon. — De van egy előnyöm: tudom, hogyan ér véget. Már azon a héten furcsa események kezdődtek a cégnél. Szerződések dőltek dugába, a gépek sorra meghibásodtak, vezető alkalmazottak mondtak fel. Minden telefonhívás után Mariann remegő kézzel szorította a készüléket, Zoli pedig — elveszítve magabiztosságát — még a sofőr tekintetét is kerülte. Eközben az idősek otthonában a nagypapa nyugodtan sakkozott egy nyugdíjas professzorral. Minden lépésnél egy viccet mesélt, ifjúkori emlékeit idézte fel... és várt. Várt arra az órára, amelyre számított. És egy reggel az elérkezett. Valaki kopogtatott az ajtón. Halkan. Kitartóan... A folytatás — az első hozzászólásban a kép alatt ???

Gazdag nagypapa kérte, hogy adják be egy idősek otthonába. A menye a hetedik mennyországban járt a boldogságtól — de nagyon hamar már úgy zokogott, mintha eszét vesztette volna... ??? Budapest külvárosában, az öreg fák és az újonnan épült, őrzött villanegyed között állt egy tágas ház piros cseréptetővel és fehér oszlopokkal. Lakója az egész környéken jól ismert volt — tiszteletreméltó öregúr, jó szívvel és nehéz sorssal. De az utóbbi hónapokban még a szomszédok is észrevették, hogy a verandán már nem ül a bajuszos nagypapa egy csésze hársfateával. Helyette egyre gyakrabban tűnt fel egy másik alak — egy szőke nő sötét szemüvegben, aki egy fényes terepjáróból szállt ki, és úgy osztogatta a parancsokat, mintha ő lenne a világ új uralkodója. Egy esős reggelen egy jelöletlen kisbusz állt meg a kapu előtt. A házból egy bőröndöt hoztak ki, gondosan betették a csomagtartóba, majd néhány perc múlva maga az öregúr is megjelent — görnyedt háttal, sötét ballonkabátban, bottal, és egy tekintettel, amelyben egy egész élet súlya tükröződött. Szótlanul beszállt, hátra sem nézett. Csak egy pillanatra csillant meg egy fénysugár a bepárásodott, sötét ablakon — és mintha az öreg szemében... egy mosoly villant volna fel. — Istenem, végre! — suttogta Mariann, miközben a manikűrjét igazgatta. — Mostantól Zolival mi vagyunk az igazi urak! Aznap este pezsgőt rendelt, felvette a legszebb ruháját, és a hangos zene ütemére táncolt a nappaliban, a poharat pedig úgy tartotta, mintha jogar lenne. Fogalma sem volt róla, hogy a ház kamerái nemcsak minden mozdulatát rögzítik, hanem valós időben továbbítják is... egy nagyon váratlan helyre. — Biztos benne, hogy ezt akarja? — kérdezte egy fiatal férfi szigorú öltönyben, miközben egy bőrkanapén ült. — Elég keménynek tűnik. — Ő maga választotta ezt a játékot. Én csak az ő szabályai szerint játszom — válaszolta nyugodtan az ősz hajú nagypapa, miközben finoman dobolt ujjaival egy fából készült dobozon. — De van egy előnyöm: tudom, hogyan ér véget. Már azon a héten furcsa események kezdődtek a cégnél. Szerződések dőltek dugába, a gépek sorra meghibásodtak, vezető alkalmazottak mondtak fel. Minden telefonhívás után Mariann remegő kézzel szorította a készüléket, Zoli pedig — elveszítve magabiztosságát — még a sofőr tekintetét is kerülte. Eközben az idősek otthonában a nagypapa nyugodtan sakkozott egy nyugdíjas professzorral. Minden lépésnél egy viccet mesélt, ifjúkori emlékeit idézte fel... és várt. Várt arra az órára, amelyre számított. És egy reggel az elérkezett. Valaki kopogtatott az ajtón. Halkan. Kitartóan... A folytatás — az első hozzászólásban a kép alatt ???

A megtört öregúr és a hívatlan menyPásztor Lajos egy csendes tavaszi reggelen a teraszán ült, a régi diófa alatt, amit...

A szokásosnál sokkal korábban jöttem haza. A férjemnek az éjszakai műszakban kellett volna dolgoznia,

A szokásosnál sokkal korábban jöttem haza. A férjemnek az éjszakai műszakban kellett volna dolgoznia,

A szokásosnál sokkal korábban értem haza.Miután évekig úgy spóroltam, mintha az életem múlna rajta, végre készen álltam...