A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ? Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben. Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte. – Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon. Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt. – Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket. Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó. – Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor. – Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem. – Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj. Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé. Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok. A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék. – Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében. Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele… Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom. A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos. Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete. A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja. Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte. Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne. És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ??? Folytatás a kép alatti első kommentben ??

A saját fia és menye kidobták Sándort a házából… Már majdnem megfagyott a parkban, amikor valaki megérintette az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, ELÁLLT A LÉLEGZETE! ? Sándor lassan lépkedett végig az ismerős utcán, minden lépés nehéznek tűnt. Egy hosszú séta után tért vissza, abban reménykedve, hogy otthon meleg várja… de valahol mélyen már érezte, hogy valami nincs rendben. Ahogy belépett, a fia, Tamás, és a menye, Andrea feszült arccal fogadták. A tekintetük hideg volt és távoli, mintha idegen lenne számukra – nem az az apa, aki egész életét nekik szentelte. – Apa, beszélnünk kell – szólalt meg Tamás száraz hangon. Sándor levette a kabátját, próbált nyugodt maradni, de belül egyre nőtt a nyugtalanság. Valami nagyon nem stimmelt. – Meghoztuk a döntést – folytatta Tamás. – El kell hagynod a házat. Terveink vannak ezzel a lakással, és a jelenléted csak akadályoz minket. Andrea mellette állt, de egy pillantást sem vetett Sándorra. A csendes egyetértése talán még jobban fájt, mint bármilyen szó. – Hogy érted azt, hogy hagyjam el? – kérdezte zavartan Sándor. – Ez az én házam… segítettem felépíteni, az összes megtakarításomat ebbe fektettem. – Volt a te házad – vágott közbe Tamás. – Most már a miénk. Egy heted van, hogy összepakolj. Sándor úgy érezte, mintha minden összeomlana. Évek szeretete, törődése, támogatása – egy pillanat alatt semmivé lett. A fiára nézett, akit felnevelt, és nem ismert rá többé. Nehéz léptekkel ment be a szobájába. Egy régi bőrönd – még az apjától maradt rá – volt az egyetlen dolog, ami most társául szegődött. Elkezdett pakolni. Pár ing, néhány régi fénykép, megsárgult papírok. A keze remegett, amikor elővette a családi albumot. Boldog évek fotói, közös ünnepek, Tamás születésnapjai, együtt megélt örömök és sikerek. Most mindez már csak halvány emlék. – Hol fogok élni? – csak ez járt a fejében. Amikor befejezte a pakolást, körbenézett utoljára a szobában. – Negyven év… és most minden egy bőröndbe fér bele… Sándor elindult… Nem is volt célja, csak húzta maga után az egyetlen csomagját. A könnyei nem folytak. Túl nagy volt a fájdalom. A magány sűrű, áthatolhatatlan takaróként borult rá. Csak a lámpák gyér fénye világította meg az útját. A ház mögötte maradt. A család. A múlt. Előtte – semmi biztos. Nem tudta, mi vár rá. Csak azt tudta – ez már a vég kezdete. A reggeli levegő hideg és nyirkos volt. Sándor lassan ballagott a park sétányán, érezve, ahogy a fáradtság minden lépésben ott van. Az elnyűtt zakó nem védett a csontig hatoló szél ellen – ugyanolyan kegyetlen volt, mint a saját családja. Talált egy padot, óvatosan leült. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Fiatal anyák babakocsival, idős párok, gyerekek… mindenki a maga életét élte. Senki sem figyelt az egyedül üldögélő öregre. Az ereje lassan elfogyott. A hideg és a hó vitte el az utolsó tartalékait is. Elaludt… érezve, ahogy a hó puhán betakarja, mintha meleg takaró lenne. És akkor… valaki megérintette az arcát.....kinyitotta a szemét, és MEGDERMEDT…… ??? Folytatás a kép alatti első kommentben ??

A megtört öreg és a hó alatt szunnyadó reménySándor lassú léptekkel haladt végig az ismerős utcán. A hideg szél arcul...

A kutya nap mint nap ott ült a csatornafedél mellett… és amit végül a fedél alatt találtak, attól mindenkinek elakadt a lélegzete!

A kutya nap mint nap ott ült a csatornafedél mellett… és amit végül a fedél alatt találtak, attól mindenkinek elakadt a lélegzete!

Elviselhetetlen fájdalom járta át az egész testét Elviselhetetlen fájdalom járta át az egész testét. A kutya nem tudott...

? Azt hitte, a menyasszonya nem várta meg a katonaságból. De amikor leszállt a vonatról… MEGNÉMULT attól, amit látott ??? — Na, hazamész szabadságra? — kérdezte a parancsnoka. — Megyek… — bólintott Antal. — De egyszer sem mentem haza. — Miért? — Nem akarok... — Összevesztél a szüleiddel? Vagy a lány nem várt meg? — A parancsnok rögtön ráérzett, hogy inkább az utóbbi. — Köpd le azt a szeszélyes kis cafkát — morogta. Aztán lágyabban hozzátette: — De a szüleidhez azért menj haza. Nem szép így bánni velük. Antal nem tudott nemet mondani. Úgy döntött, legalább anyját megnyugtatja. Már a vonaton ült, közeledett a szülőváros. Az utolsó megálló egy csomóponti állomás volt, ahol a szerelvény fél órát állt. Antal úgy döntött, kiszellőzteti a fejét, sétál egyet a peronon, vesz valamit az árusoktól — talán egy jó forró lángost a pályaudvar előtti térről. Sorban állt az első bódénál. Zaj, emberek, kavalkád. Felváltva nézte az óráját és a vonatot — még belefért az időbe. És akkor… hirtelen… megpillantott VALAMIT a távolból, amitől földbe gyökerezett a lába ??? ? A folytatás az első hozzászólásban a kép alatt! Görgess le, és KÉSZÜLJ FEL A SOKKRA! ???

? Azt hitte, a menyasszonya nem várta meg a katonaságból. De amikor leszállt a vonatról… MEGNÉMULT attól, amit látott ??? — Na, hazamész szabadságra? — kérdezte a parancsnoka. — Megyek… — bólintott Antal. — De egyszer sem mentem haza. — Miért? — Nem akarok... — Összevesztél a szüleiddel? Vagy a lány nem várt meg? — A parancsnok rögtön ráérzett, hogy inkább az utóbbi. — Köpd le azt a szeszélyes kis cafkát — morogta. Aztán lágyabban hozzátette: — De a szüleidhez azért menj haza. Nem szép így bánni velük. Antal nem tudott nemet mondani. Úgy döntött, legalább anyját megnyugtatja. Már a vonaton ült, közeledett a szülőváros. Az utolsó megálló egy csomóponti állomás volt, ahol a szerelvény fél órát állt. Antal úgy döntött, kiszellőzteti a fejét, sétál egyet a peronon, vesz valamit az árusoktól — talán egy jó forró lángost a pályaudvar előtti térről. Sorban állt az első bódénál. Zaj, emberek, kavalkád. Felváltva nézte az óráját és a vonatot — még belefért az időbe. És akkor… hirtelen… megpillantott VALAMIT a távolból, amitől földbe gyökerezett a lába ??? ? A folytatás az első hozzászólásban a kép alatt! Görgess le, és KÉSZÜLJ FEL A SOKKRA! ???

Minden nap írt neki levelet. Aztán a vonatról leszállva megdöbbent attól, amit látott." – Laci! Fiam, készen vagy már?...

Bementem egy virágboltba, hogy csokrokat vegyek a feleségemnek és a kislányomnak. Már ki is választottam az egyiket, amikor hirtelen megpillantottam egy idős bácsit a bejáratnál. Régi stílusú ballonkabátot viselt, élesre vasalt nadrágot, cipőt, és a kabát alatt egyszerű inget. Nem tűnt hajléktalannak. Egyszerűen csak szegény volt. De ennek ellenére meglepően ápolt és méltóságteljes jelenség volt. A virágbolt eladója – egy fiatal nő – odalépett hozzá. Rá se nézett, csak rögtön odavetette: – Miért áll itt, bácsi? Zavarja a vásárlókat. A bácsi nem vitatkozott. Csak halkan megszólalt: – Elnézést, kisasszony… Mennyibe kerül egy szál mimóza? A lány ingerülten vágta rá: – Maga megbolondult? Látom, hogy nincs pénze. Akkor miért kérdez? Az öreg előhúzott a zsebéből három gyűrött ezrest, és óvatosan megkérdezte: – Harmincért nem akadna valami? Az eladó rápillantott a pénzre, fintorgott, majd előhúzott a kosárból egy majdnem elszáradt mimózát – letört, megfakult szál volt. – Tessék, vigye ezt. Aztán menjen innen. A bácsi gyengéden átvette az ágat, és elgondolkodva próbálta kiegyenesíteni. Ebben a pillanatban vettem észre, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán, és olyan reménytelenség rajzolódott ki a tekintetében, hogy belém hasított a fájdalom. Mély szánalmat éreztem a szegény öreg iránt, és úgy döntöttem, leckét adok a pökhendi, tiszteletlen eladónak. ? A folytatást a következő hozzászólásban olvashatod... .-Folytatás lent az első hozzászólásban

Bementem egy virágboltba, hogy csokrokat vegyek a feleségemnek és a kislányomnak. Már ki is választottam az egyiket, amikor hirtelen megpillantottam egy idős bácsit a bejáratnál. Régi stílusú ballonkabátot viselt, élesre vasalt nadrágot, cipőt, és a kabát alatt egyszerű inget. Nem tűnt hajléktalannak. Egyszerűen csak szegény volt. De ennek ellenére meglepően ápolt és méltóságteljes jelenség volt. A virágbolt eladója – egy fiatal nő – odalépett hozzá. Rá se nézett, csak rögtön odavetette: – Miért áll itt, bácsi? Zavarja a vásárlókat. A bácsi nem vitatkozott. Csak halkan megszólalt: – Elnézést, kisasszony… Mennyibe kerül egy szál mimóza? A lány ingerülten vágta rá: – Maga megbolondult? Látom, hogy nincs pénze. Akkor miért kérdez? Az öreg előhúzott a zsebéből három gyűrött ezrest, és óvatosan megkérdezte: – Harmincért nem akadna valami? Az eladó rápillantott a pénzre, fintorgott, majd előhúzott a kosárból egy majdnem elszáradt mimózát – letört, megfakult szál volt. – Tessék, vigye ezt. Aztán menjen innen. A bácsi gyengéden átvette az ágat, és elgondolkodva próbálta kiegyenesíteni. Ebben a pillanatban vettem észre, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán, és olyan reménytelenség rajzolódott ki a tekintetében, hogy belém hasított a fájdalom. Mély szánalmat éreztem a szegény öreg iránt, és úgy döntöttem, leckét adok a pökhendi, tiszteletlen eladónak. ? A folytatást a következő hozzászólásban olvashatod... .-Folytatás lent az első hozzászólásban

Egy szép tavaszi délelőtt besétáltam egy virágüzletbe, hogy csokrot vásároljak a feleségemnek és a kislányomnak. Már ki...

? A lány csak próbára akarta tenni a vőlegényét – de az, amit a fiú válaszul tett, mindent elárult róla... ? A vőlegényem tudta, hogy a szüleim nagyon gazdagok. Ezért úgy döntöttem, próbára teszem – azt mondtam neki, hogy teljesen tönkrementek. — El sem tudod képzelni, mi történt… — szorítottam a telefont, próbáltam nyugodtan beszélni. — Apa most hívott… minden összeomlott. Teljes csőd. A vonal túlsó végén csend. Legalább fél percig. — Hogy érted azt, hogy „csőd”? — Zoltán hangja szokatlanul feszült és kissé rekedtes volt. — A vállalkozásuk befuccsolt. Hatalmas hitelek. Még a lakást is eladásra kínálják. Újabb szünet. Aztán hirtelen túl gyorsan, kapkodva kezdett beszélni: — Jaj, ez semmiség! A legfontosabb, hogy jól vannak, nem? A pénz… az megoldható. Behunytam a szemem. Hazudott. Nyilvánvalóan. Zoltánt egy kortárs művészeti kiállításon ismertem meg. Katával, a barátnőmmel mentünk, ő pedig — saját szavai szerint — „csak kíváncsi volt”. Egy órán belül már kávéztunk, egy hónappal később pedig szerelmet vallott. Zoltán tökéletesnek tűnt: udvarias, okos, jóképű. De volt valami furcsa benne — túl gyakran érdeklődött a szüleim felől. — Azt mondtad, apukád étteremláncot vezet? — Igen — feleltem. — És anyukád is tulajdonos? — Nem, ő lakberendező. Zoltán bólintott, mintha mindezt fejben jegyzetelné. Aztán jöttek a „véletlen” kérdések: „Hová szoktak utazni?”, „Tényleg van házuk Spanyolországban?” Elütöttem a témát, de legbelül egyre jobban aggódtam. Fél év után megkérte a kezem. Gyönyörűen, romantikusan, egy gyűrűvel, amiről később megtudtam, hogy az éves fizetése felét vitte el. Igent mondtam… de még aznap este eldöntöttem, hogy próbára teszem. Kata, a barátnőm — jogász — segített kidolgozni a tervet: egy kamu történet a szüleim csődjéről, az adósságokról, és a bírósági perekről. — Ha tényleg szeret, akkor marad — mondta Kata. — És ha nem… — kezdtem volna, de ő befejezte: — Akkor lelép. Másnap vacsoránál Zoltán idegesen mosolygott. — Biztos vagy benne, hogy ennyire súlyos a helyzet? Lehet, hogy csak átmeneti nehézségek? — Átmeneti? — szomorú arcot vágtam. — Zoltán, több milliós adósságuk van. Komolyan gondolom… talán el kéne halasztanunk az esküvőt. — Elhalasztani? — az arca elsápadt. — Hát… ha muszáj… — És még valami… ... Folytatás lent az első hozzászólásban

? A lány csak próbára akarta tenni a vőlegényét – de az, amit a fiú válaszul tett, mindent elárult róla... ? A vőlegényem tudta, hogy a szüleim nagyon gazdagok. Ezért úgy döntöttem, próbára teszem – azt mondtam neki, hogy teljesen tönkrementek. — El sem tudod képzelni, mi történt… — szorítottam a telefont, próbáltam nyugodtan beszélni. — Apa most hívott… minden összeomlott. Teljes csőd. A vonal túlsó végén csend. Legalább fél percig. — Hogy érted azt, hogy „csőd”? — Zoltán hangja szokatlanul feszült és kissé rekedtes volt. — A vállalkozásuk befuccsolt. Hatalmas hitelek. Még a lakást is eladásra kínálják. Újabb szünet. Aztán hirtelen túl gyorsan, kapkodva kezdett beszélni: — Jaj, ez semmiség! A legfontosabb, hogy jól vannak, nem? A pénz… az megoldható. Behunytam a szemem. Hazudott. Nyilvánvalóan. Zoltánt egy kortárs művészeti kiállításon ismertem meg. Katával, a barátnőmmel mentünk, ő pedig — saját szavai szerint — „csak kíváncsi volt”. Egy órán belül már kávéztunk, egy hónappal később pedig szerelmet vallott. Zoltán tökéletesnek tűnt: udvarias, okos, jóképű. De volt valami furcsa benne — túl gyakran érdeklődött a szüleim felől. — Azt mondtad, apukád étteremláncot vezet? — Igen — feleltem. — És anyukád is tulajdonos? — Nem, ő lakberendező. Zoltán bólintott, mintha mindezt fejben jegyzetelné. Aztán jöttek a „véletlen” kérdések: „Hová szoktak utazni?”, „Tényleg van házuk Spanyolországban?” Elütöttem a témát, de legbelül egyre jobban aggódtam. Fél év után megkérte a kezem. Gyönyörűen, romantikusan, egy gyűrűvel, amiről később megtudtam, hogy az éves fizetése felét vitte el. Igent mondtam… de még aznap este eldöntöttem, hogy próbára teszem. Kata, a barátnőm — jogász — segített kidolgozni a tervet: egy kamu történet a szüleim csődjéről, az adósságokról, és a bírósági perekről. — Ha tényleg szeret, akkor marad — mondta Kata. — És ha nem… — kezdtem volna, de ő befejezte: — Akkor lelép. Másnap vacsoránál Zoltán idegesen mosolygott. — Biztos vagy benne, hogy ennyire súlyos a helyzet? Lehet, hogy csak átmeneti nehézségek? — Átmeneti? — szomorú arcot vágtam. — Zoltán, több milliós adósságuk van. Komolyan gondolom… talán el kéne halasztanunk az esküvőt. — Elhalasztani? — az arca elsápadt. — Hát… ha muszáj… — És még valami… ... Folytatás lent az első hozzászólásban

A vőlegényem tudta, hogy a szüleim nagyon gazdagok. Ezért úgy döntöttem, próbára teszem: azt mondtam neki, hogy...