Apánk végrendeletet készített három árvaházi hármasikrek javára. Azt hittük, megbolondult. De amikor megláttuk őket, elállt a szavunk... ???

Apánk végrendeletet készített három árva javára – először azt hittük, megőrült, de amikor megláttuk őket, elállt a szavunk

– Mit fogunk most csinálni? – kérdezte idegesen Mária.

– Hát, mit is lehetne tenni ebben a helyzetben? – vont vállat meglepetten az édesanyjuk.

– István, legalább te beszélj apáddal! Ez egyszerűen őrültség! Ki kellene nyilváníttatni cselekvőképtelennek! /– kiáltotta Mária\./

– Lányom, nyugodj meg! Talán apád még meggondolja magát, és új végrendeletet ír. – próbálta csitítani őt az anyjuk.

– Ezt még ki kell deríteni, hogy ki vette rá erre. Anya, kivel tartott kapcsolatot mostanában? – kérdezte István az anyját.

– Ugyan, mit kell itt kideríteni! Ez az öreg csak túl sok krimit nézett. Úgy döntött, hogy egy fillért sem hagy ránk. Én számítottam arra a pénzre! – nem nyugodott Mária.

– Te mindig csak viccelődsz, öcsém. – mondta Mária. – Persze, te már elrendezted az életed. – Nekem viszont pénzre van szükségem.

– Épp most egyeztünk meg, hogy elkezdjük a klip forgatását.

– Lányom, elég! Úgy beszélsz, mintha már eltemetted volna apádat. Az, hogy forgatásokat szervezel, a te saját kezdeményezésed, a te szeszélyed.

– Hogy tervezhetsz bármit is, ha egyszerűen nincs pénzed hozzá?

– Anya! – dobbantott a lábával Mária. – Arra számítottam, hogy apám most segít nekem. Később már kinek fogok kelleni? Most kell karriert építenem, amíg fiatal és szép vagyok.

– Igazad van, lányom. Karriert kell építened. – mondta váratlanul az apa.

Mindenki annyira belemerült a hagyatéki kérdések megvitatásába, hogy észre sem vették a családfő megjelenését.

– Apa! – sóhajtott fel Mária.

– Mihály, kérlek! A gyerekek egyszerűen nem értik! – próbálta őket védeni az anya.

– És hol látsz itt gyerekeket? – vonta fel a szemöldökét az apa.

– Én… – Elég, Ilona! Ők a gyerekek? Szerinted 25 és 35 évesek még gyerekek? Nos, család, menjünk a konyhába. Úgy érzem, újra el kell magyaráznom mindent…

– Nos, az alapján, amit hallottam, úgy gondoljátok, hogy teljesen és visszavonhatatlanul elvesztettem az eszemet? Nem gondoltam volna, hogy magyarázkodnom kell a döntéseim miatt.

Mondjátok meg, ti nyomorogtok? Nem adtam meg nektek a lehetőséget, hogy rangos egyetemeken tanuljatok? Nem tőlem kaptatok lakásokat nagykorúságotokkor? Minden évben elutaztunk a tengerhez. A legdivatosabb ruhákat hordtátok, amiket az utazásaimról hoztam nektek.

– Mindenetek megvolt. Akkor mondjátok meg, miért gondoljátok, hogy a pénzemmel rendelkezhettek a továbbiakban? Mindenetek megvan ahhoz, hogy sikeres emberek legyetek. Nem kell keményen dolgoznotok és esténként tanulnotok.

– Nem kell szobát bérelnetek egy közös lakásban. Nem kell nyaraláskor három helyen dolgoznotok, hogy egy kis pénzt összegyűjtsetek. Mindenetek megvan.

– Tehát, ismétlem, emelte fel a hangját az apa. Miért osztjátok a pénzemet? Eltekintek attól, hogy élek és egészséges vagyok. És ti még azt is fontolgatjátok, hogy őrültnek nyilváníttattok.

– Apa, nem értem, miért hoztad ezt a döntést? Igen, valóban mindent megadtál nekünk. De mi a gyerekeid vagyunk. Miért nekik, és nem nekünk? – kérdezte István.

– Fiam, ez nagyon egyszerű. Megnyitottam nektek az utat a jövő felé, biztosítottalak benneteket. De ezeknek a gyerekeknek nincs, aki segítsen.

– Érted, nem hagyok pénzt az árvaháznak. Túl nagy a kockázat, hogy egyszerűen nem jutnak el a címzettekhez. Én ezeknek a hármas ikreknek hagyok pénzt.

– Nálunk még egy gyereket sem fogadnának örökbe, itt pedig három vér szerinti testvér egyszerre. Értsd meg, egyszerűen nincs esélyük arra, hogy örökbe fogadják őket.

– És nem gondolod, hogy egyszerűen elpazarolják a pénzedet? – kérdezte István.

– Mindenre gondoltam. Az egész összeget nem kapják meg egyszerre. Gondoskodtam arról, hogy először pénzt különítsenek el a tanulásra, lakhatásra és egyéb kiadásokra. És csak a diploma megszerzése után kapják meg a pénz fennmaradó részét.

– Érted, a pénz megszerzésének fő feltétele a diploma lesz.

– Miért? Nem lenne egyszerűbb, ha egyszerűen adnál nekik pénzt? Mit csinálnak vele, azt majd ők eldöntik.

Apa, csak próbálom megérteni.

– Fiam, ez normális. Ahhoz, hogy munkát találjanak, tudniuk kell dolgozni, ismerniük kell a szakmájukat. Nekem nem fontos, mit tanulnak, de az oktatás fontos.

– És mit fognak tanulni? Egyikük mondjuk jogot, a másik valami gazdaságit, és a harmadik pszichológiát? – kérdezte Mária kétkedve.

– Nem tudom, kicsim. Azt tanulják majd, amit választanak. De én adok nekik egy esélyt, amit más nem adna meg nekik. Értitek, ezt nem könyöradományként adom, hanem lehetőségként. Szeretném, ha legalább egy valaki az életükben mellettük állna.

– De hát nem is ismered őket! – csattant fel Mária. – Én sem vagyok már gyerek, de ettől még az apám vagy! Vártam, hogy mellém állsz, hogy segítsz! Hát nem ez a dolga egy apának?

– Mária – szólt közbe Ilona halkan –, én értem, hogy nehéz most ez neked, de édesapád nem elfordul tőled, hanem másokon is segít.

– Ugyan már! – horkant fel Mária. – Mindig másokon segít, de ha rólam van szó, csak megvonja a vállát!

– Apának igaza van – szólalt meg halkan István.

– Tényleg mindent megadott nekünk. Sajnálom, hogy így reagáltam. Csak meglepett.

– Ne sajnálkozz! – vágta rá Mária. – Nekem is szükségem lenne támogatásra. Most vagyok harminc, most kell építkeznem, most van a legnagyobb szükségem arra, hogy valaki mögöttem álljon!

– És szerinted ezek a gyerekek nem így vannak vele? – kérdezte Mihály nyugodtan. – Nekik senki sincs mögöttük. Nincsenek szüleik, nagyszüleik, senkijük. Te legalább számíthatsz rám. Ők senkire.

– Hol találkoztál velük? – kérdezte Ilona.

– Az önkéntes munkám során. Már egy éve járok be az otthonba hetente egyszer. Először csak mesét olvastam nekik. Aztán beszélgetni kezdtünk. Először csak Dénes jött oda, utána a húgai is: Panni és Eszti.

– Hármas ikrek? – kérdezte István meglepetten.

– Igen. Elképesztő, mennyire ragaszkodnak egymáshoz. Olyan egység van köztük, amit ritkán lát az ember. És mégis... senki nem meri őket örökbe fogadni, mert hárman vannak. Féltik őket szétszakítani.

– És te... megszeretted őket? – kérdezte halkan Ilona.

– Igen, azt hiszem, ez a legjobb szó. Nem tudok úgy eljönni onnan, hogy ne gondoljak rájuk napokig. És amikor azt hallottam, hogy hamarosan egy új csoportba helyezik őket, ahol már nem maradhatnak együtt... Nos, akkor döntöttem el, hogy segítek nekik.

– De... miért pont a végrendeleted? – kérdezte Mária elcsukló hangon.

– Mert ez az, amit biztosítani tudok nekik. Én nem vagyok fiatal, nem fogom tudni őket felnevelni. De ha nem is tudom örökbe fogadni őket, legalább biztosíthatom számukra azt, amit a saját gyerekeimnek megadtam. Egy biztos alapot.

– És... ők tudnak erről? – kérdezte István.

– Még nem. Azt akarom, hogy először lássák, hogy bízhatnak bennem. Hogy nem csak egy bácsi vagyok, aki hetente egyszer hoz nekik csokit. Ezért is akarom, hogy eljöjjetek velem, és találkozzatok velük. Nem kell egyetértenetek velem. Csak lássátok, kik ők.

Másnap délután Mária és István, kissé szkeptikusan, de kíváncsian kísérték el apjukat az otthonba. Az intézmény csendes volt, csak néhány gyerek játszott az udvaron. A három kisgyerek egy sarokban ülve rajzolt – azonnal felismerték Mihályt, és örömmel szaladtak oda hozzá.

– Mihály bácsi! – kiáltotta Eszti, és szinte felugrott a nyakába.

– Nézd, mit rajzoltam neked! – szólalt meg Dénes, egy házikót mutatva, ahol három emberke állt kézen fogva.

– A mi családunk lesz majd ilyen? – kérdezte Panni halkan.

Mihály szeme megtelt könnyel.

– Igen, ha rajtam múlik, pont ilyen lesz – válaszolta, és megsimogatta a kislány fejét.

István és Mária percekig némán álltak. A három gyermek mosolya, ragaszkodása, a tekintetükben bujkáló remény szíven ütötte őket.

– Ők... tényleg fantasztikusak – mondta halkan István.

Mária nem szólt semmit, csak nézte a gyerekeket, és valami elkezdett benne megváltozni.

– Még mindig haragszol rám, lányom? – kérdezte Mihály később, amikor hazafelé tartottak.

– Nem tudom... – válaszolta Mária. – De azt hiszem... most már értem.

– Az élet nem arról szól, hogy mindig a saját vérünket részesítjük előnyben. Hanem arról, hogy ott segítsünk, ahol igazán szükség van ránk – tette hozzá Mihály halkan.

– Talán... talán én is meglátogatom őket újra – mosolyodott el Mária.

– Tudod, apa – mondta István –, ha ők egyszer egyetemre mennek, ott leszek a diplomaosztón.

– Én is – bólintott Mária.

Mihály csak bólintott, és először hosszú idő óta könnyű szívvel nézett a jövőbe.

 

2025. április 11. (péntek), 05:21