Azt hazudta a fiának, hogy sétálni viszi a kutyát. Ami ezután következett, egyszerűen szívbemarkoló!

Egy hihetetlen történet, amely tanulságként szolgálhat minden kutyatartó ember számára. Érdemes elolvasni az alábbi sorokat.

Mikor még kiskutya voltam, szerettem játszani, rosszalkodni, és non-stop megnevettetni téged. /Azt mondtad, hogy én vagyok a kedvenced, és engem szeretsz a legjobban, még úgy is, hogy több családtag papucsát, meg párnáját szétrágtam\./

Akárhányszor rosszat tettem a tűzre, te felemelted az ujjadat és azt mondtad: „Miért csináltad ezt?”, de gyorsan meg is bántad, és nyomban megsimogattad a pocakom.

A lakás ugyan nem volt nagy, de megszoktam, és a legszebb pillanatok azok voltak, amikor az ágyad szélén alhattam, hallgathattam, ahogyan lélegzel, és őrizhettem az álmaidat.

Úgy gondoltam, hogy az élet ennél már nem lehet csodásabb.

Sokat sétáltunk a parkban, te fagyit vettél, az ostyából nekem is törtél egy keveset. Fagyit azért nem kaphattam, mert azt mondtad, a kutyáknak nem tesz jót. Időközben felnőttünk, te is, én is. Mikor dolgozni mentél, egész nap aludtam az üres szobában, hogy az idő hamarabb teljen és újra találkozhassunk.

Idővel egyre többet kezdtél dolgozni, és fejedbe vetted, hogy jó lenne egy embertársat is találni magadnak.

Türelmes voltam, annak ellenére, hogy a szívem kissé fájt és csalódott is voltam. Végül örültem, hogy találtál magadnak egy lányt, akiről azt mondtad, hogy a lelki társad is.

Végül más lakásba költöztünk, és jött a feleséged is, aki annyira nem rajongott a négylábúakért, de én próbáltam feléje is közeledni, barátságos lenni. Boldog voltam, mert te boldog voltál. Gyerekeid születtek, imádtam a finom babaszagukat, és vigyáztam is rájuk, de a feleséged attól félt, hogy bántani fogom a kicsiket, így sokszor bezárva tartottatok egy másik szobába.

Nem tudom, miért gondoltátok, hogy képes lennék a gyerkőcöket bántani…

Ők, ahogy nőttek, összebarátkoztunk, de sokszor ráncigáltak, szemen szúrtak, meghúzták a fülemet. Nekem mégis tetszett az érintésük, mert te már ritkán simogattál meg. Felültem az ágyuk szélére, hallgattam a lélegzetvételüket, vigyáztam az álmaikra. Akárcsak a tiédre. Emlékszel?

Most más városba akartok költözni, és egy olyan lakást kaptatok, ahol már nekem nem jutna hely. Elfelejtetted, hogy én is családod része vagyok.

Mikor egyik nap sétálni indultunk, nagyon boldog voltam, de pár perc múlva megláttam az állatmenhelyet.

Idegen kutya- és macskaszagot, valamint félelmet és kétségbeesést éreztem ott. Te kitöltötted a papírokat és azt mondtad az ott dolgozónak: „Tudom, hogy remek helyet találnak majd neki.”

A gondozók elvittek, de tudták, hogy egy középkorú kutyának alig van esélye, hogy örökbefogadó családra találjon.

Mikor a menhelyen hagytál, nem néztél a szemembe. Nem tudom mit fogsz mondani a gyerekeidnek, mikor hazaérsz, mit fogsz válaszolni a kérdésükre, hogy én most hol is vagyok.

Tudom, ha nem fogad senki örökbe, elaltatnak.

Itt figyelnek rám, gondoskodnak rólam, ételt is kapok, csak már napok óta nem tudok egy falatot sem enni.

Ha egy látogató érkezik a menhelyre, azonnal felugrok, remélve, hogy te leszel az. De most már a reményt is elvesztettem, hogy valaha is értem jössz, és hazaviszel.

Nem tudtam versenyezni a cuki kiskutyákkal, akiket szerencséjükre, sokan örökbe is fogadtak.

Egy nap léptekre lettem figyelmes, hozzám jött be egy ápoló.

Egy külön szobába vitt. Csend volt. Feltett egy asztalra, megvakargatta a fülemet, és azt mondta, ne aggódjak semmiért. A szívem hevesen vert, tudtam mi következik, és bevallom, kissé megkönnyebbültem. Egy folyadékkal teli fecskendőt vett elő, majd egy könnycsepp szaladt le az arcán. Belém szúrta a tűt, nem fájt, finoman csinálta. Hirtelen valami jéghideg idegen anyag futott szét bennem. Még egy utolsót csóváltam a farkamon, és azt kérdeztem: „Hogy tehetted ezt?…” A kérdés nem az ápolónak szólt, hanem neked, édes gazdám.

Elfogyott az erőm, lassan lecsukódtak a szemeim. Elaludtam. Örökre.

Forrás: filantropikum.com

2015. szeptember 09. (szerda), 10:58