Beteg feleség
Fáradt mozdulattal levette a parókáját. Én pedig, hogy még oldalról se kelljen látnom, erősebben nyomtam a gázra. Csak az útra nézz, csak előre… Nem bírtam úgy ránézni, hogy kopaszon üljön mellettem. Ijesztő volt. Kínos. /Szégyenletes\./
– Meleg van a kocsiban – mondta. – Úgy izzad a bőröm, mintha sapkát hordanék.
– Aha.
Utáltam, amikor így jelent meg előttem. Nézz az útra… Szánalmas volt. Belenyugodtam, hogy már nem sokáig lesz velünk. Sőt… néha már vártam is azt a napot. Júlia viszont harcolt. Egyedül. Vizsgálatokra járt, kemoterápiát kapott, utána rehabilitáció.
– Hiszek benned. Meg tudod csinálni – hazudtam neki.
Szóban támogattam, amennyire csak lehetett. Tudod, én ki nem állhatom a kórházakat. Rosszul vagyok a fertőtlenítőszagtól, a fehér köpenyektől, a folyosók steril ridegségétől és a szobák üres unalmától.
– Ne félj semmitől, meg fogsz gyógyulni – mondtam neki, miközben egyedül küldtem be az infúziók, tűk, gyógyszeres üvegek világába.
A kisfiunkkal, Kristóffal, csak ritkán látogattuk meg. Szerencsére Kristóf már kilenc éves. El tudja foglalni magát. Sőt… nélküle még egyszerűbb is az egész. Egy otthon ápolt, súlyos beteg ember kiszívja belőled az erőt. Kimerít, elfáraszt, lehúz. Nekem pedig dolgoznom kell, én tartom el a családot. Az energiám véges. Minden egyes alkalommal, amikor Júlia elmondta, hogy mi fáj neki, hogy mennyire gyenge, úgy éreztem, én is beteg leszek. Átragadt rám a fájdalma, az elkeseredése. Mintha valami ragacsos, súlyos köd ereszkedett volna rám, mint egy rágógumi, amit valaki halálos erővel tapasztott a farmeremhez. Még az a kevés szóbeli támogatás is, amit nyújtottam neki, mintha kiszívta volna belőlem az életerőt.
Ezért aztán fokozatosan eltávolodtam. Még jobban beletemetkeztem a munkába, hogy legyen kifogásom, miért nem vagyok otthon. Néha anyámnál aludtam, arra hivatkozva, hogy reggel nem kell dugóban araszolni. Összességében a segítségemet minimálisra csökkentettem.
Júliának agydaganata volt. Átesett a kemoterápián, kvóta alapján meg is műtötték. Aztán hosszú felépülés, majd remisszió… és végül visszaesés, súlyosabb formában. A mi városunkban nem volt megfelelő technológia a pontos diagnózisra. Ezért aznap reggel indultunk Budapestre. A leghidegebb, de legtisztább hajnalban. A mezőket hó borította, és a hajnali napsugarak rózsaszínes árnyalatot tükröztek rajta, mint a cseresznyevirág. Júlia elaludt, a fiú is elszenderedett a hátsó ülésen. Megbeszéltem Kristóffal, hogy amíg az anyja vizsgálaton van, elmegyünk a Csillagvizsgálóba.
Mire Júlia felébredt, havazni kezdett, és a szél is feltámadt. Az ég elsötétedett, szürke viharfelhők úsztak fölé. Elővett egy tablettát a táskájából, és leöblítette egy kis ásványvízzel. Tudtam, hogy fáj a feje. Nem kérdeztem semmit. Kigombolta a kabátját, nyújtózott egyet, majd levette a parókáját.
– Meleg van a kocsiban – mondta újra. – Úgy izzadok, mintha sapkát viselnék.
– Aha.
– Hová megyünk, Gábor? – kérdezte, miközben az ölében pihentette a parókát. A környéken nem voltak útjelző táblák, Júlia tanácstalanul nézett körbe a mezőkre.
– Hamarosan odaérünk, ahol gyerekkoromban éltem.
– Tényleg? Hol van az? Soha nem meséltél róla.
– Csendespuszta. Ha ezen a falun átmegyünk, kijutunk az M2-esre, így nem kell a fizetős úton mennünk.
Júlia nem szólt semmit. Tudta, hogy mindig próbálok spórolni. Az első műtétre másfél hónapot vártunk kvótára. Ha gyorsan akartuk volna, 900 ezer forint lett volna. Ennyi pénzünk nem volt. Júlia nem vetette fel, hogy vegyünk fel hitelt. Ki fizette volna vissza? Én. És ha ő… meghal? Akkor én maradtam volna egyedül a gyerekkel és a hitelekkel.
– Nézd, milyen csúnya idő lesz – mondta hirtelen. – Huh, hallod ezt a süvítést?
– Ezt hívják hóviharnak – felelte Kristóf hátulról.
Ahogy közeledtünk Csendespuszta felé, a hó egyre sűrűbb lett. Pár perc alatt annyira erősen havazott, hogy szinte teljesen le kellett lassítanom – alig láttunk valamit. A mező felől jövő szél felkapta a havat, és örvényszerűen söpört végig rajta. A falu első házai is eltűntek a hófal mögött. A kocsink recsegett, a szél süvített, a szélvédő pár másodperc alatt teljesen eljegesedett. Az ablaktörlők nem bírták a terhelést, meg is hibásodtak.
– Kiszállok, megnézem, mi van velük.
Ahogy kinyitottam az ajtót, jeges szél csapta meg az arcomat, mintha apró jégkristályok marnák a bőrömet.
– Segítsek? – kiáltott Júlia.
– Ne! Maradj bent a kocsiban! – ordítottam vissza. A szél olyan erővel fújt, hogy csak kiabálva lehetett kommunikálni.
– Apa, muszáj pisilnem! Nagyon! – kiáltotta Kristóf, és engedély nélkül kiszállt a kocsiból.
Júlia utána. A hó azonnal beterítette a belső teret, gyorsan becsuktam az ajtót. Júlia közben kapucnit húzott, jobban magára tekerte a kabátját, a kezében lobogott a paróka.
– Kristóf, ne menj messzire! Hová tűntél már megint? – kérdezte, a szeme elé tartva a kezét.
– Gyertek vissza! – kiabáltam, miközben alig láttam, mi történik. – Rosszul állunk! Én takarítok, ti gyertek vissza!
Júlia megpróbálta kinyitni az ajtót, de nem sikerült.
– Gábor, add ide a kulcsokat, az ajtók bezáródtak!
– Mi a fene?!
– Nem tudom, valami bezárta magát.
Letettem az ablaktörlő lapátot, odamentem a saját ajtómhoz, az sem nyílt ki. A kulcsok a gyújtásban maradtak.
– Ez valami vicc?! Most mit csináljunk?!
A kocsi mellett álltunk hárman, mint három hóember. Egyetlen autó elhaladt mellettünk, de nem állt meg. Aztán semmi. Az út elhagyatottá vált, a hó betemette a nyomokat.
Nem maradt más választásunk: be kellett mennünk a faluba, hátha valaki beenged, amíg elül a vihar. Homályosan emlékeztem néhány gyerekkori barátra onnan, de harmincöt év alatt felnőttek, elköltöztek, szétszóródtak. Az első, amit megláttunk, egy zöldre festett, megdőlt ház volt, faragott redőnyökkel és kis tornáccal. Egy idős asszony próbált átküzdeni a hóviharon a kapuig. Bár a falu megváltozott – új kőkerítések, modern házak –, ezt a házat tisztán felismertem. Gyerekkoromban is ugyanígy nézett ki. Kicsit viharvert, szánalmas külsejű, de melegséget árasztott. Akkoriban a közelében laktunk a szüleimmel… Beugrott egy gyerekkori emlék, amikor esténként a tehenek hosszú sorban jöttek haza, és az udvarunkon álló almafáról lehullott gyümölcsöket ették.
Az öregasszony meglátott minket, intett, hogy menjünk oda. Erőt vettem magamon, és odaléptem hozzá, dacoltam a jeges széllel.
– Nem helyiek? – kérdezte rekedten.
– Jó napot kívánok! A kocsinkkal baj van – mutattam az út felé. – Bezáródtak az ajtók. A feleségemmel és a fiammal vagyok… és a feleségem nagyon beteg.
– Hívjátok csak ide őket. Gyertek be gyorsan! – kiáltotta.
A házba belépve egy hideg, lomos veranda fogadott.
– Leülhetnék egy kicsit… nem érzem jól magam – szólalt meg Júlia, és a mellkasához szorította a kezét, amelyben még mindig ott volt a paróka. Sápadt volt, mintha teljesen kiszívta volna az erő a testéből.
Az öregasszony aggódni kezdett, gyorsan rendbe tette az egyetlen ágyat a szobában. A párnát hímzett kendő borította – olyan apró, kedves részlet, amit csak egy valódi nagymama tart rendben.
Odavezettem Júliát az ágyhoz, lefeküdt, azonnal lehunyta a szemét.
– Fázol, drága? Főzzek egy kis teát? – kérdezte az öregasszony.
– Igen… kérem… – lehelte Júlia.
Kristóffal zavarban ültünk le a kopott kanapéra. Furcsa érzés volt egy idegen házban lenni, de valahogy ismerős is volt minden. Mintha már jártam volna itt. Az óra, ami velünk szemben kattogott, pontosan ugyanolyan volt, mint amit gyerekkoromban néztem esténként. A telefonomon nem volt térerő, Kristóf a letöltött játékokkal játszott.
Az öregasszony a konyhában matatott. Fehér kendőt viselt, ragyogó szemét nem fakultatta az idő, haja hófehéren bújt ki a kendő alól… Eszembe jutott, hogy anyám hatéves koromban egyszer elvitt egy ilyen öregasszonyhoz, mert dadogtam. A nő viaszból öntött ki valamit egy tál vízbe, ikonokat dugdosott az arcom elé… És most itt volt ő. Ugyanabban a házban. De hisz ez lehetetlen! Az az asszony már réges-régen meghalt. Baba Tonka? Vagy Baba Teréz? Nem emlékeztem…
Odamentem Júliához.
– Te, Júlia… Nem tűnik neked furcsának ez a néni? Emlékszem erre a házra.
– Tényleg? – sóhajtotta Júlia.
– Fáj a fejed?
– Mindenem fáj. Ha tényleg ő az… kérdezd meg tőle, mit tehetnénk.
– Jó, de nem akarok hülyét csinálni magamból.
Ekkor lépett be az öregasszony a teáscsészével.
– Kész a tea. Gábor, aranyom, add csak oda a feleségednek. Itt a kanál, és hoztam mézet is lépben, hadd rágja egy kicsit, talán könnyebb lesz neki.
– Tudok én is… – próbált felülni Júlia.
Segítettem, megtámasztottam a párnát, hogy kényelmesen ülni tudjon.
– Tartsd meg az erődet, lányom, szükséged lesz rá. Gábornak nem nehéz segíteni – mondta az öregasszony, és mélyen a szemembe nézett.
Valamiért nem mertem ellenkezni. Szótlanul csináltam, amit mondott. Két gondolat járt a fejemben: honnan tudja ez a nő a nevem? És… miért voltam eddig ennyire kegyetlen Júliával? Hiszen nem egyszer volt már, hogy enni, inni sem tudott egyedül, én pedig csak ajánlottam a segítséget, de sosem erőltettem. Most viszont, ahogy láttam, hogyan él újra a szemem láttára a tea és a méz után, először éreztem valódi bűntudatot. Nemcsak a szenvedése miatt – hanem azért is, mert ennyire magára hagytam.
– Innen már egyedül is megy – mosolygott Júlia, és határozott mozdulattal elvette tőlem a csészét.
Kristóf ekkor már boldogan falta a palacsintát, amit a nagymama lekvárral tálalt.
– Te meg mióta eszel lekvárt, kis bogár? – nevettem rá.
– Apa! Próbáld ki! Eperlekvár!
– Bocsánat… hogy is hívják, néni?
– Antonina vagyok. Baba Tosza. Egyél, töltsél, a fiad úgyis mindent elkapkod!
– Köszönöm… A feleségem nem főz már ilyeneket… mióta… És… honnan tudja a nevem?
– Ugyan már! Azt mondtad: „Gábor vagyok…”
– Hát persze!
Baba Tosza gyanúsan mosolygott. Nem tudtam, kinek higgyek: neki vagy magamnak?
Ebéd után elálmosodtam. A hóvihar tovább tombolt. Lefeküdtem Júlia mellé, és próbáltam kitalálni, hogyan nyithatnám ki az autó ajtaját. Elaludtam, de hamarosan Júlia hangjára ébredtem. A házigazdával beszélgetett.
– Mondja, nincs itt a környéken valami… gyógyítóféle?
„Na tessék…” – gondoltam álmosan. – „Júlia ravasz lett.”
– Már hol lennének, lányom… kihaltak mind.
– Értem… csak, tudja, most kicsit jobban érzem magam. Elmúlt a fejfájás is.
– Hát akkor segíts nekem kicsit. Látod azt az ikont a sarokban? Vedd le, porold le. Hoztam rongyot. Én meg addig gondolkodom, hátha eszembe jut valaki…
Mire újra kinyitottam a szemem, már dél volt. A feleségem és a fiam nem voltak a szobában.
– Kimentek sétálni – mondta Baba Tosza. – Öltözz, neked is jót fog tenni.
Kiléptem a verandára… és leesett az állam.
Odakint nyár volt.
…Odakint nyár volt.
Nem tavasz, nem egy enyhe februári csoda, hanem igazi, meleg, madárdalos nyár. A tornácról kilépve elvakított a napfény, a levegő édes volt, tele zöld illattal, a fák lombja zizegett a szélben. Tyúkok kotkodáltak, és valahonnan messziről kacsák nevetése hallatszott: ha-ha-ha. Elkerekedett szemmel néztem körbe – de ez nem Baba Tosza udvara volt. Ez… az én gyerekkori udvarom volt.
Valaki pénzt nyomott a markomba. Anyám hangja szólt mögöttem:
– Gáborom, menj el biciklivel kenyérért.
Szinte összeroppantam a felismeréstől. Ezerszer megtörtént gyerekkoromban… A kapu mellett ott állt a régi biciklim, a kerítéshez támasztva. A kapu túloldalán egy almafa hajlongott a gyümölcsök súlya alatt, az úton teheneket hajtottak. Megborzongtam – mindig féltem a tehenektől. Egyszer egy bika üldözött meg, és azóta… igen, azóta mindig menekültem, ha jöttek. Most is, ösztönösen hátráltam, és úgy döntöttem, várok.
Akkor megjelent egy borjú. Egyenesen a kapu elé jött, és bőgni kezdett. A szomszéd kutyája veszettül ugatni kezdett, megzavarva az állatot. A bika – aki az előbb még almaevés közben békésen legelészett – felkapta a fejét. Ránézett a borjúra, a kutyára, az almákra, majd minden habozás nélkül odalépett a kerítéshez, és úgy állt be, hogy testével védelmezze a kicsit. A kutya ugatása elhalt, a borjú megértette, hogy védelem alatt áll, és boldogan elvágtatott a főutcán. A többi borjú is utána szaladt. A bika pedig – mintha mi sem történt volna – visszatért az almákhoz.
Álltam ott, rövidnadrágban, bőrszandálban, és néztem. Egyszerre döbbentem rá mindenre.
A görögök tudták, mit csinálnak, amikor Zeuszra bikaként tekintettek: nemes, erős, védelmező lény volt. Nem beszélt, nem ígért, nem bátorított – cselekedett. Tettével védte meg a gyengét. Nem mondta: „ne félj, nem bánt”, mint azok a kutyatulajdonosok, akik nekem is mindig ezt mondták, mielőtt a kutyájuk rám ugrott. Ő valóban megtette, amit kellett.
És én? Én mit tettem?
Én csak beszéltem. Szavakat mondtam Júliának, de nem tettem érte semmit. Nem voltam bika, csak egy gyáva, önző kutyás, aki hagyta, hogy a beteg felesége egyedül küzdjön. Nem jártam utána az orvosoknak, nem vettem ki a részemet a harcból, csak vártam, hogy… elmúljon. Hogy ő elmúljon.
Megdöbbentett, mennyire messze kerültem attól, akinek lennem kellett volna. A gondolataimból egy kéz rázott fel – Baba Tosza. Ott állt mellettem, a bika mellett, megpaskolta az állat oldalát, majd rám nézett és megszólalt:
– Hát mit állsz ott, mint a sült tök? Cselekedj végre! Tökfej...
– Gábor, Gábor, az ég szerelmére, alszol?! – hallottam Júlia hangját.
Felriadtam. Felpattantam, mint akit jeges vízzel öntöttek le. Júlia, Kristóf és Baba Tosza ott álltak mellettem, mintha mi sem történt volna. Baba Tosza fuldoklott a mosolytól.
Mi volt ez? Álmodtam volna? Olyan valóságosnak tűnt!
– Képzeld, megnyugodott az időjárás – mondta Júlia. – És el sem hiszed… Kristóf odafutott a kocsihoz, és kinyílt! Itt a kulcs!
Őszintén megköszöntük Baba Toszának a vendéglátást. Elindultunk vissza a kocsihoz, amely hóval betemetve várta az út szélén. Letisztítottam a szélvédőt, beültem, és elindultunk. De alig tettünk meg pár métert, ösztönösen visszanéztem.
Fékeztem.
A ház, ahol az előbb vendégül láttak, romokban állt. A tető beomolva, a kerítés ledőlve, az ablakok kitörve…
– Júlia… nézd a házat…
– Ez nem lehet… – suttogta, és ő is elsápadt.
Továbbhajtottunk. Néztem körbe, hátha csak összekevertük a házat valami másik épülettel. De nem. Az volt az. És most csak egy elhagyott, pusztuló épület maradt a helyén.
Valami hideg borzongás futott végig a hátamon.
Pár héttel később újra megoperálták Júliát. Nem vártam tovább a kvótákra. Vettem egy nagy levegőt, felvettem egy kölcsönt. Nem szégyelltem segítséget kérni: munkatársak, rokonok, barátok… mindenki segített. És mindent én intéztem. Orvosokat kerestem, időpontokat egyeztettem, kísértem őt vizsgálatokra. Nem volt több kibúvó. Nem volt több „én nem bírom a kórházszagot”. Cselekedtem. Végre.
És… Júlia meggyógyult.
Már öt éve remisszióban van. Egészséges. Mosolyog. Él. Velünk van.
Nem tudom, ki segített: a sarkon álló ikon, amelyhez imádkozott, Baba Tosza, aki talán tényleg visszatért a túlvilágról egyetlen napra, hogy megpofozzon lelkileg, vagy egyszerűen csak az, hogy Júliának már nem volt több ereje egyedül harcolni.
Talán mind együtt.
2025. április 03. (csütörtök), 13:15
