Drágám, hívd fel anyádat vidéken. Jöjjön fel hozzánk, mert tegnap kirúgtam a takarítónőt.
Drágám, hívd fel anyádat vidéken. Jöjjön fel hozzánk, mert tegnap kirúgtam a takarítónőt.” – jelentette ki arcátlanul az anyósom, Piroska Jakabné.
/A hangja olyan éles volt, mint a reszelt fémdarab, a tekintetében pedig az a jól ismert keverék ült\: önelégültség és a várakozás, hogy láthassa a zavarodottságot a menyem arcán\./
A tágas, fényűző nappaliban ültek, az elegáns belvárosi lakásban, ahol a sötét, nehéz bútorokat homályos tájakat ábrázoló festmények díszítették. Nóra épp most ért haza a munkából. Fáradt volt, de már hozzászokott a napi provokációkhoz, amikkel az anyósa megörvendeztette.
– A takarítónőt? Már megint? – kérdezte Nóra, igyekezve nyugodt maradni. – Jakabné asszony, úgy emlékszem, azt mondta, az előző tökéletes volt.
– Hát… mégse volt az – legyintett Piroska, a gyűrűin megcsillant a fény. – Vagy csak meguntam. Mindegy. A lényeg, hogy most nincs ki takarítson. Nekem az artrózis miatt már nehéz a porszívó, az apádnak meg krónikus hátfájása van. Szóval anyád pont jó lesz. Jöjjön segíteni.
A hangja afféle "ez eldöntött dolog" stílusban csengett. A fejében már lepergett a kép egy alázatos vidéki asszonyról, aki örül, ha egy kis apróért eltűri a megaláztatást. Ez volt az eszköz: megmutatni Nórának, hol a helye – az anyján keresztül.
– Nem hinném, hogy édesanyámnek volna kedve ilyesmihez – válaszolta Nóra lassan, de biztosan. – Egyébként is szabadságon van.
Az utolsó kifejezést kissé megnyomta, de a gúnyt csak az értette, aki figyelt. Piroska nem értette. Vagy ha igen, nem mutatta.
Nóra anyja, Erzsébet néni valóban szabadságon volt. Magyar nyelvet és irodalmat tanított egy kisvárosi gimnáziumban. Nóra már gondolt rá, hogy meghívja néhány hétre. Most itt volt a tökéletes alkalom – akkor is, ha egy mérgezett szándék csomagolta.
És mosolyogni kezdett.
Piroska megdöbbent. Erre nem számított. Azt hitte, Nóra majd mentegetőzik, visszautasít, megsértődik. Ehelyett készségesen beleegyezett. Még örült is! A csapda, amit gondosan előkészített, most rá csapódott.
Piroska mogorván összevonta a szemöldökét. Egy újabb nő a házban – méghozzá a menyének az anyja! Már most látta maga előtt a butácska, durva asszonyt, aki szerencsétlenkedik a porcelán vázák közt. Abban reménykedett, hogy majd minden nap új okot talál a kritizálásra, megszégyenítésre.
Persze nem akart nyíltan bunkó lenni – a fia, András, mostanában már így is többször figyelmeztette. A férje, Jakab bácsi pedig rendszeresen szóvá tette, hogy Piroska állandóan nyers és lekezelő. Még különösen is kedvelte Nórát, és ezt nem is titkolta.
Nóra eközben már hívta is az édesanyját:
– Anyu, figyelj… érdekes ajánlatunk van. Anyósom takarítónőt keres. Azt szeretné, ha TE jönnél.
A vonal túlvégén egy pillanat csend, majd egy halk, nevetős hang:
– Hát legalább lesz okom hamarabb meglátogatni titeket. A többit majd meglátjuk, drágám…
Ebben a hangban több erő és bölcsesség volt, mint amit Piroska valaha képes lett volna felfogni.
Piroska közben szorongatta az ökölbe szorított kezét. Elképzelte, ahogy Erzsébet nap mint nap „ingyen él” a házukban, és azt tervezte, hogy megkeseríti a tartózkodását: külön WC-t fog rá kijelölni, alig fűtött szobát, minimálbért, és persze napi gyaloglást a buszmegállótól – albérletről szó sem lehetett. Már sorakoztak a megalázó „feladatok” is – WC-pucolás, ablakmosás három méter magasban…
Csakhogy volt egy dolog, amire nem számított: hogy az „anya” nem az lesz, akinek ő képzeli.
András már a reggeli kávéját is fütyörészve készítette. Láthatóan örült annak, hogy anyósa, Erzsébet néni meglátogatja őket. Mindig is kedvelte a felesége anyját – egyenes, intelligens asszony volt, nem szólt bele semmibe, de ha kérdezték, mindig okosan válaszolt.
Jakab bácsi, a család feje, szintén jó hangulatban volt. Újságot olvasott a karosszékben, de szeme sűrűn a bejárati ajtóra tévedt. Már előre örült a beszélgetéseknek, amiket majd folytathat Erzsébettel – végre valaki, aki nem csak pletykál, hanem képes három mondatnál hosszabb gondolatot megfogalmazni.
Ezzel szemben Piroska Jakabné teljes harci díszben ült a nappali közepén. Fekete kosztüm, gyöngysor, mintha temetésre menne – vagy ami még rosszabb: rangos vendégek fogadására. Kezében elegáns sétabot, amit máskor nem használt, de most úgy érezte, fokozza a „matriarcha” hatást. Arca szigorú, ábrázata: „most megmutatom én ezeknek a parasztoknak”.
És akkor megszólalt a csengő.
Nóra pattant elsőként, András szorosan mögötte. Piroska lassan állt fel, mint egy színházi darab főszereplője, aki épp belép a rivaldafénybe. Mindenki az ajtóra szegezte a tekintetét.
Az ajtó kinyílt.
A küszöbön egy nő állt, középmagas, egyenes tartással. Egy teveszínű kasmírkabátban, szolid, elegáns megjelenéssel. Haját finoman feltűzve, arcán visszafogott smink. Egyetlen kézitáskát hozott, nem nagyot, de láthatóan drágát. A szemeiben pedig... intelligencia, tartás, méltóság.
– Anyu! – kiáltott Nóra, és szinte belerepült az ölelésébe.
– Drága kicsim – mosolygott Erzsébet, és szorosan magához ölelte a lányát. A hangja meleg volt, nyugodt.
– Üdvözlöm, Erzsébet néni! – lépett közelebb András, és tisztelettel megcsókolta a kezét. – Nagyon örülök, hogy eljött!
– Örülök, hogy végre találkozunk – biccentett az asszony, és kedvesen rámosolygott.
És akkor néma csend.
Piroska Jakabné és férje, Jakab bácsi, a nappali peremén úgy álltak, mintha villám sújtotta volna őket. Az arcukról lefagyott minden élet, mintha kővé dermedtek volna. Piroska szája kissé nyitva maradt, mintha mondani akarna valamit, de nem jött ki hang. Jakab bácsi kezéből kicsúszott az újság.
Ez nem az a nő volt, akit Piroska elképzelt. Ez nem egy falusi, nagyszoknyás, félős, alázatos takarítónéni volt.
Ez egy hölgy volt. Olyan hölgy, akit nem lehet csak úgy beparancsolni vécét sikálni.
– Jó napot kívánok – szólt végül Erzsébet, és Piroskára nézett. A tekintete udvarias volt, de szilárd. Nem volt benne félelem. Csak annyi, amitől a másik fél... rosszul érezte magát a saját gondolataitól.
– Üdvözlöm... – nyögte ki végül Piroska, de a hangja megremegett. – Én… hát… örülök, hogy… megismerhetem.
Hazugság. Nóra látta, András látta, még Jakab bácsi is látta. Mindenki látta. Csak Erzsébet úgy tett, mintha nem vette volna észre.
Erzsébet bement a nappaliba.
És aztán jöttek a kérdések. A „véletlenül gonoszkodós” kérdések.
– És, Erzsébet... milyen kis faluból is tetszik jönni? – kérdezte Piroska, teát öntve (reszkető kézzel).
– Egy kisvárosból, a Mátra aljában – válaszolt nyugodtan Erzsébet. – De már régóta tanítok a helyi gimnáziumban. Magyar irodalom, idegen nyelvek, színház.
Piroska arca megrándult.
– Tanárnő? – kérdezte Jakab bácsi felélénkülve. – Ezt nem is tudtuk! És még színházzal is foglalkozik?
– Igen, rendezünk amatőr előadásokat a diákokkal. Tavaly a „Karamazov testvérek” adaptációját csináltuk.
– Az nem is könnyű – bólintott Jakab bácsi, láthatóan lenyűgözve.
Piroska halkan felhördült. Nóra viszont szinte sugárzott. Anya helyett most valóban egy királynő érkezett.
Erzsébet nem volt hangos. Nem volt hivalkodó. Egyszerűen csak volt. És ezzel mindenkit megfogott.
Az este végén, mikor mindenki elvonult a saját szobájába, András halkan odasúgta Nórának:
– Anyukád… hát… egy jelenség.
– Tudom – mosolygott Nóra. – És most már ők is tudják.
A nagy esküvő napja megérkezett. Mindenki izgatottan készülődött a város egyik legdrágább szállodájában rendezett ünnepségre.
Piroska Jakabné... nos, ő szinte úszott a boldogságtól. Legalábbis addig, amíg meg nem jelent az, akit a legszívesebben kihagyott volna az egész képből: Erzsébet.
Nem érkezett korán. Pontosan időzített. Mint egy színpadra lépő főszereplő.
Amikor a lift ajtaja kinyílt, minden beszélgetés elhalkult egy pillanatra. A vendégek egy része odakapta a fejét, mintha megéreztek volna valamit.
Erzsébet belépett.
Nem volt benne semmi harsány. Semmi hivalkodó. De az a zöld selyemruha, az aranylánc egyetlen, szemet gyönyörködtető gyémánttal… a tökéletes smink, a tekintete, a kisugárzása – az egész lényéből áradt az elegancia, a tapasztalat, a tartás.
Piroska egy pillanat alatt felismerte: elúszott a terve.
Mert ez a nő... nem volt az a „falusi tanárka”, akit ő kigúnyolhat a magas pozícióból. Nem volt „senki”. És ahogy körülnézett, Piroska látta: mások is felismerik őt.
Ismerik. Tisztelik. Némelyek még... félnek is tőle.
Jakab bácsi mellett állt, egy szót sem szólt, de a szeme… a szeme árulkodott. Megismerték. Valahonnan, valamikor. Talán üzletből. Talán politikából. Talán... titokból.
Erzsébet udvariasan bólintott. Senki nem értette, mi ez a feszültség, csak érezték.
– Mami, csodálatos vagy! – súgta Nóra a fülébe.
András pedig, szinte meghatódva, megfogta az anyósa kezét, és azt mondta:
– Ha valaha újra nősülnék, azt szeretném, hogy te legyél az, aki az oltárhoz kísér.
Ez a mondat… Piroskát majdnem ledöntötte a lábáról.
De még nem adta fel. Az este során próbálta elérni a vendégeket, célzott megjegyzésekkel:
– Ugye, milyen bátor dolog eljönni egy ilyen eseményre… vidékről?
– Azt mondják, ő tanárnő… hát, ma már bárki lehet tanár, ugye?
De a vendégek csak mosolyogtak, bólogattak, és udvariasan továbbmentek. Egyesek vissza is kérdeztek:
– Erzsébet? Ő az? Hát ez fantasztikus, rég nem láttam! Még mindig ilyen elegáns?
És a legrosszabb: többen Erzsébettel beszélgettek. Nem Piroskával. Nem az "úriasszonnyal".
Sőt. Amikor egy befolyásos üzletember – az egyik vendég, aki Jakab bácsi régi ismerőse volt – odament Piroskához, csak annyit kérdezett:
– Tudta, hogy az ön menyének az édesanyja volt annak a híres iskolai reformnak a kezdeményezője évekkel ezelőtt? Ahol a tehetséggondozást előtérbe helyezték?
Piroska nem tudta. Csak nyelt egyet.
Erzsébet később leült a zongora mellé – nem hivalkodva, nem kérkedve – és eljátszott egy rövid klasszikus darabot. A vendégek csendben maradtak. A szálloda tulajdonosa személyesen ment oda gratulálni neki.
Az este végére... Piroska teljesen elnémult.
A terve? Kudarcos.
A szava? Semmit nem ért.
A tekintélye? Szertefoszlott, mint egy rosszul záródó füstölőből kiszökő füst.
És ami még rosszabb: Jakab bácsi, a férje, az, akit mindig kontroll alatt tartott, most úgy nézett Erzsébetre, ahogy egy férfi régóta nem nézett asszonyra: tisztelettel. Őszintén.
Ahogy az ünneplés a végéhez közeledett, András karonfogta a feleségét.
– Büszke vagyok rád. És anyukádra is. Tudod, mit látok bennetek?
– Mit?
– Olyan nőket, akiket nem lehet eltiporni. Akik mindig tudják, kik ők. Akkor is, ha mások próbálják másképp beállítani.
Nóra szorosan ölelte meg a férjét. Erzsébet ott állt nem messze, és egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük.
A történet véget ért… de a hatás, amit Erzsébet gyakorolt a családra – csak most kezdődött.
2025. április 25. (péntek), 14:48
