Egész nap sírt a kisfiam. Bármit is csináltam, semmi nem használt. Végül úgy döntöttem, hogy még egyszer megnézem a kiságyát.

Fekete Dániel a szokásos időben ért haza a budapesti műhelyből. Amint belépett az udvari kiskapun, rögtön megállt: az egész ház remegett a kisfiuk, Benike sírásától.

A bejáratnál lerúgta a cipőjét, és sietve ment be.

/A konyhában találta a feleségét, Rékát, aki megtörten, karikás szemekkel ült az asztalnál\./

Kezében egy félig kiürült cumisüveg, mellette két törölköző és egy hőmérő hevert.

– Jaj, édesem… – mondta halkan, miközben hátulról átkarolta Rékát. – Mióta sír így?

– Egész nap... Dániel, én már mindent megpróbáltam! – tört ki a könnyeivel küszködve a nő. – Megetettük, tisztába tettem, fürdettem, babamasszázs, ringatás, zene… Semmi nem segít. A hője is rendben van. Egyszerűen nem értem, mit csinálok rosszul.

– Semmit nem csinálsz rosszul, Réka – nyugtatta őt Dániel. – De valami nem stimmel. Nézzük meg együtt.

A gyerekszobába mentek. Réka előre sietett, de amikor Dániel belépett, megtorpant.

– Hol van…? – kérdezte döbbenten.

A kiságy üres volt. A játékok a helyükön, a takaró is összehajtva – de Beni sehol.

Az éjjeli szekrényen egy diktafon állt, mellette egy gyűrött papírlap.

Dániel odalépett, és rácsapott a diktafon stop gombjára. A sírás egy csapásra elhallgatott. Felvette a papírt, de alig tudta elolvasni a kézzel firkált mondatot.

Abban a pillanatban Réka kikapta a kezéből.

– „Jobb lett volna, ha nem vagy ilyen durva. Meg fogod bánni!” – olvasta hangosan.

– Te jó ég… – suttogta Réka, miközben a szemei tágra nyíltak. – Ez mit jelent? Ki tette ezt? És hol van a fiam?

Dániel hirtelen felkapta a fejét. Egy emlék villant be: a kórházban, ahol Réka szült, volt egy takarító. Egy idős férfi. Dániel véletlenül fellökte, amikor az a medve alakú üvegcsével szerencsétlenkedett a folyosón. Az üveg eltört, Dániel pedig ingerülten leteremtette.

A férfi akkor csak annyit mondott: „Meg fogod még bánni ezt…”

– Lehetetlen… – mormolta maga elé Dániel, miközben a feleségére nézett. – Lehet, hogy ő tette? Az a takarító?

– És ha tényleg ő volt? – rémült meg Réka. – Dániel, hívjuk a rendőrséget!

– A papíron nincs semmi más? – Dániel újra megnézte a lap hátoldalát. – Várj... itt egy mondat: „Ha elviszitek a rendőrségre, soha többé nem látjátok a gyereket. Csak a pénzt akarom. Várni foglak.”

– Váltságdíjat? – suttogta Réka, miközben megtántorodott. – De hát... ez egy őrült!

– Lehet, de veszélyes is. Tudja, hol lakunk. Tudja, hogy mit teszünk. És azt is tudja, hol dolgoztunk akkoriban.

Dániel beültette Rékát az autóba, és elindultak. Mielőtt a rendőrség épületéhez értek volna, Dániel telefonja rezegni kezdett.

Egy ismeretlen számról üzenet érkezett:

„Ez az első és utolsó figyelmeztetésed. Ha belépsz az őrsre, a fiad a vízben végzi. Hozd a pénzt, ahogy mondtam.”

– Istenem! – sikított fel Réka. – Figyel minket?!

Dániel körbenézett, de az utcán tömeg volt. Sétálók, gyerekek, futárok. Bárki lehetett az. Nem tudott kockáztatni.

– Visszafordulunk – döntötte el. – Nem tehetjük meg, hogy elveszítsük őt.

– De... hogyan bízhatunk benne? – zokogott Réka. – Mi van, ha nem is ő? Mi van, ha csak játszik velünk?

– Akkor is… meg kell próbálnunk. Meg kell fizetnünk.

Miután Dániel visszavitte Rékát az otthonukba, próbálta őt megnyugtatni, de a nő szinte sokkos állapotba került. Zokogott, remegett, és alig állt a lábán.

– Én… nem tudom, elviselem-e ezt… – suttogta Réka, miközben egy pokrócba burkolózva ült a kanapén. – A kisfiam... a hasamban hordtam kilenc hónapig, és most… valaki elvitte, mint egy csomagot…

– Ne mondj ilyet, kérlek – mondta Dániel, miközben egy pohár vizet adott neki. – Vissza fogjuk kapni. Ha ez az őrült pénzt akar, akkor pénzt kap. De nem úszhatja meg!

– És ha… ha nem adja vissza? Ha csak szórakozik velünk? – Réka tekintete tétován cikázott a nappaliban. – Egy takarító… mit tudhat ő a gyereknevelésről? Mi van, ha nem eteti meg? Mi van, ha fázik?

– Akkor sietnem kell.

De nem viszlek magammal. Ez... túl veszélyes lenne neked is. Kérlek, maradj itthon. Pihenj, próbálj meg aludni.

– Rendben… – bólintott Réka csendesen. – De ha történik valami, Dániel… ha bármi rossz történik…

– Nem fog. Megígérem.

Dániel azonnal a bankba hajtott. A számlájukon lévő összes tartalékot kivette. Amikor átvette a pénzt, keze enyhén remegett, de az arca merev maradt. Nem engedte, hogy a pánik vezesse.

Egy óra múlva már egy elhagyatott, rozsdás raktárépület mellett parkolt. Ez volt a cím, amit az üzenet tartalmazott. Az utcán sokan voltak – turisták, biciklisek, néhány árus. Mintha a világ mit sem tudna arról, hogy egy gyermek élete forog kockán.

Dániel észrevett egy ismerős alakot. Egy férfi, fehér inget viselt, kopott farmerdzsekit, és a kezében egy sötét színű sporttáskát tartott. A takarító volt az. Az az ember, akit évekkel ezelőtt a kórházban leteremtett.

A férfi sétált, nem sietett. Dániel követte, távolról, árnyékként. Áthaladtak egy belső udvaron, majd egy újabb raktársor felé kanyarodtak. A férfi megállt egy fém öltözőszekrénynél, kinyitotta, és berakta a táskát.

A következő másodpercben Dániel már mögötte termett, megragadta a kabátjánál fogva, és a szekrényhez nyomta.

– Mondd meg, hol van a fiam! – kiáltotta. – Elhoztam a pénzt, amit kértél! Hol van Beni?!

A férfi teljesen megdermedt.

– Nem tudom, miről beszélsz! – dadogta. – Nekem csak azt mondták, hozzam el ezt a táskát, és hagyjam itt! Száz dollárt kaptam érte!

– Ki mondta? Ki volt az?!

– Nem tudom! Egy nő volt… vagy talán férfi? Árnyékban állt, nem láttam rendesen… csak annyit mondott, hogy ez fontos, és ne kérdezősködjek. Esküszöm, ennyit tudok!

Dániel tekintete villámokat szórt, de valami a férfi szemében azt súgta neki: igazat mond. Elengedte.

Felpattintotta a szekrény ajtaját – de a táska nem volt ott.

– Mi a…? – döbbent meg.

A szekrény hátulján egy vékony fémlemez volt – mögötte lyuk vezetett lefelé, mintha valaki kijáratot fúrt volna.

Dániel térdre rogyott, ujjait a hideg fémen végighúzta. A föld alatt valami járat volt, de túl keskeny, hogy bemenjen rajta.

– Eltűnt… – suttogta.

– Esküszöm, én nem tudtam erről… – mondta a férfi a háta mögött. – Én csak… csak a pénzért jöttem.

Dániel nem válaszolt. Agyában csak egy gondolat visszhangzott: „valaki átvágott.”

Visszaült az autóba, és hazahajtott. Útközben újra és újra megpróbálta hívni Rékát, de nem vette fel. A házban furcsa csend fogadta. Nem hallotta a telefonját csörögni, nem hallott vizet folyni, nem voltak bekapcsolva a lámpák.

Az emeletre sietett. A hálószobában a felesége cuccainak már csak a helye volt. Az éjjeliszekrényen egyetlen papírfecni feküdt:

„Ne haragudj rám. Ez volt az egyetlen mód.”

– Mi a fene…? – bukott ki Dánielből.

Réka eltűnt. Benivel együtt.

Dániel tétován állt a hálószoba ajtajában, kezében az üzenettel. A gondolatai zűrzavarosak voltak, mint egy vihar előtti szél. A szívét két érzés marcangolta: a kétségbeesés és a harag.

– „Ez volt az egyetlen mód”... – motyogta maga elé. – Milyen mód? Mit tettél, Réka?

Leült az ágy szélére, de azonnal fel is ugrott. Megkereste Réka laptopját, és a keresési előzményeket böngészte. Megdöbbenve látta, hogy az elmúlt hetekben a nő fórumokat olvasott arról, hogyan lehet eltűnni gyerekkel együtt úgy, hogy ne találják meg őket.

„Hogyan utazzak külföldre gyermekkel más néven?”

„Szülés utáni depresszió és menekülési vágy”

„A férjem irányítása alatt állok – hogyan léphetnék le?”

Dániel egyre jobban szédült. Észre sem vette, mennyi minden zajlott a háttérben. Azt hitte, minden rendben van, csak a kisfiuk sírása jelent kihívást, de a felesége már hónapok óta tervezte a menekülést?

A telefonja megint rezegni kezdett. Ezúttal egy új üzenet érkezett – ismeretlen számról, de magyar körzetszámmal:

„A kisfiad biztonságban van. Ne keresd őt. Ha szereted, engedd el.”

Dániel ujjai ökölbe szorultak. Az ismeretlen számot visszahívta, de kicsörgés nélkül foglalt jelzés jött. Próbálta újra és újra – semmi.

Egy pillanatra elvesztette az irányítást. A nappaliba ment, és ököllel belevágott a falba. A vakolat lepattant, az ökle vérzett, de ő csak állt ott, zihálva, mint egy oroszlán, akit ketrecbe zártak.

De aztán… valami eszébe jutott.

Réka legjobb barátnője, Saci. Ő volt az egyetlen, akiben Réka vakon megbízott. Mindig együtt lógtak, még a szülés után is. Dániel sosem szerette a nőt, mert mindig úgy érezte, Saci aláássa a házasságukat.

Azonnal hívta.

– Szia, Saci! – szólt bele a telefonba, amint felvette. – Meg tudod mondani, hol van Réka?

– Dániel… én… én nem tudom, miről beszélsz.

– Ne játszd meg magad! A feleségem eltűnt. A gyerekemmel együtt. És ha egy csepp tisztesség van benned, elárulod, mit tervezett.

– Én... én csak segíteni akartam neki. Azt mondta, hogy bántod őt… hogy félszavakkal irányítod az életét… Hogy már nem érzi magát biztonságban melletted.

– Én?! – fakadt ki Dániel. – Ő volt az, aki eltitkolta előlem a problémáit! Ő volt az, aki játszmázott! A gyerekemet vitte el! Nem bántottam őt soha!

– Nem tudom, hol van – hajtotta meg magát Saci. – Tényleg nem mondta meg. Csak annyit tudok, hogy vidékre megy.

Dániel kimerülten rogyott le a padlóra. Vidékre? Magyarország tele van kis falvakkal, apartmanokkal, vendégházakkal… Soha nem fogja megtalálni őket.

De ekkor eszébe jutott még valami: Réka néhai nagymamája háza, amit senki sem használ. Egy kis ház, Nógrád megyében, az erdő szélén. Egyik látogatás alkalmával még a kulcsot is megtalálták egy régi vázában.

Azonnal autóba ült, és szinte repült az országúton. Két óra múlva már a poros földúton haladt a ház felé, amit csak egy-két szomszéd ismert. Amikor odaért, azonnal látta: világít a konyhában.

Néhány másodperc múlva csendesen benyitott.

A kisfiú sírása hallatszott.

A kiságy ott állt a sarokban. Benike benne feküdt, kipirult arccal, de biztonságban.

Réka egy sarokban ült, fáradtan, kócosan, szemét lesütve.

– Miért? – kérdezte Dániel halkan.

– Mert nem tudtam máshogy segítséget kérni – suttogta Réka. – Mert úgy éreztem, hogy senki nem hall meg. A sírása… az enyémet visszhangozta. Mindketten szenvedtünk.

Dániel közelebb lépett, és könnyek gyűltek a szemébe.

– Visszamegyünk együtt. De nem ugyanoda, ahonnan jöttünk. Segítséget kérünk. Mind a ketten. Mert most már tudom, hogy nemcsak Beninek kellett volna segítség – hanem neked is.

Réka némán bólintott.

És azon az estén – a kis házban, az erdő szélén – egy család nemcsak újra egymásra talált, hanem esélyt is kapott arra, hogy ezúttal jól csinálják.

? Ha úgy érzed, ez a történet megérintett, oszd meg, hogy más is érezze: néha a legnagyobb sírások mögött a legmélyebb kétségbeesés lapul. De mindig van út vissza. ??

2025. július 23. (szerda), 21:15