Néha sajnálatos módon szükségünk van egy-két pofonra az élettől, hogy felismerjük, minek van igazából értéke, és minek nincs. ha ez nem történik meg, örökké tagadásban élünk majd.
A következő történet sokak szemét felnyitotta már, éppen ezért számodra is kötelező olvasmány!
/Két súlyosan beteg férfi feküdt egy közös kórteremben\./
A másik férfinak a hátán kellett feküdnie egész végig. Órákig beszélgettek minden nap. Beszéltek egymásnak a családjukról, az állásukról, az otthonukról, a korábbi katonai szolgálatukról.
Amikor az ablaknál fekvő férfi felülhetett, azt az egy órát azzal töltötte, hogy leírja a másik férfinak, mit lát az ablakon keresztül. Egy idő után az állandóan fekvő beteg már csak azért az egy óráért élt, amikor kiszélesedett számára a világ, és gondolataiban kiléphetett a kórterméből.
Azaz ablak egy kellemes parkra nézett, ahol tó is volt. A tóban kacsák úsztak, a tó mellett pedig kisgyermekek izgultak egymással versenyző kishajóikért. Szerelmes fiatalok sétálgattak karöltve, és be lehetett látni onnan az egész várost.
Miközben az ülő ember mindezt leírta, a másik csukott szemmel hallgatta a jellemzést, és elképzelte a festői látványt.
Egy meleg délután alkalmával az ülő férfi egy kis felvonulásról mesélt neki, ami az ablak előtt ment el.
Hónapok teltek el így, mikor egyik reggel a nővér vizet vitt be a kórterembe, és észrevette, hogy az ablaknál fekvő beteg elhunyt. Békésen távozott álmában.
A fekvő férfi, miután elszállították a holttestet, megkérdezte a nővért, hogy nem feküdhetne-e az ablak mellett. A nővér szívesen kicserélte az ágyakat, majd kiment a kórteremből.
Szép lassan megpróbált felkönyökölni, hogy saját szemével láthassa ő is a külvilágot. Azonban mikor kinézett az ablakon, csupán a szomszéd épület falát látta. Később megkérdezte a nővért, hogy vajon miért tette ezt a másik férfi, miért mesélt annyi minden szépről neki?
A nővér válasza a következő volt: "Az elhunyt beteg vak volt. Nem is látta, hogy ott fal van. Talán csak ösztönözni, életben tartani akarta önt!"
