Egy remegő hang a rongyok alól… és kezdődött a rémálom
A tölgyek árnyékában talált csoda.
A Bükk peremén, ahol az ösvények már inkább emlékeztetnek vadcsapásokra, mint ember által járt utakra, egy fülledt augusztusi délutánon két jó barát kanyargott végig motorjaival. /Bálint és Márió gyerekkoruk óta ismerték egymást\: együtt nőttek fel egy diósgyőri lakótelepen, ugyanott tanultak biciklizni, később pedig ugyanazért a szabadságért rajongtak – a motor zúgásáért, a menetszélért, ami letörli az ember mellkasáról a mindennapok feszültségét\./
A levegő tele volt a fák gyantás illatával, és a hegyoldalról halk szél futott végig a fűszálakon. A nap már lefelé tartott, aranyszínű sugarai átszűrődtek az ágak között. Márió feljebb csúsztatta napszemüvegét.
– Tudod, hogy ezért érdemes élni? – kiáltotta vissza Bálintnak. – Ezért az érzésért!
Bálint csak felnevetett, és gázt adott. A motorjuk zúgása egyszerre töltötte be az erdőt és mégsem zavarta meg: mintha a táj maga is megszokta volna őket. Nem ez volt az első alkalom, hogy erre jártak. Volt egy félreeső híd a Garadna-patak fölött, amit már csak a helyiek ismertek – régi, rozsdás korlátok, repedezett deszkák, alatta lassan folyó, tiszta víz. Oda tartottak most is.
De mielőtt elérték volna a hidat, Bálint hirtelen fékezett. A hátsó kerék kicsit oldalra csúszott, finom porfelhőt kavarva a levegőbe.
– Mi van? – kérdezte Márió, kissé morcosan, mert épp jó lendületben volt.
Bálint nem válaszolt azonnal. A tekintete mereven szegeződött az út jobb szélén heverő, szakadt valamire.
– Nézd csak... – mutatott egy sötét, agyonázott vászonszerű csomagra. – Az ott mozdult.
– Jaj, hagyjál már – legyintett Márió. – Egy halom rongy, aztán annyi. Biztos a szél fújta meg.
– Nem fúj a szél – felelte Bálint csendesen. – Figyeld csak egy kicsit.
Mindketten elhallgattak. A motorjaik csöndes duruzsolása lassan elhalt. A távolban egy harkály kopogott, a fák levelei zizegtek a hőségben. A csomag pedig... ismét megrándult. Nem látványosan, csak mintha benne valami apró remegés futna végig.
– Na jó – sóhajtott Márió. – Ez már nekem is fura.
Leszálltak a motorokról, és óvatosan közelítettek a csomaghoz. A vászon foltos volt, agyagtól és olajtól szennyezett, az egyik oldala fel is volt hasadva. Mintha valaki dühösen vagy sietve dobta volna oda.
– Azért ez nem a természet műve – motyogta Márió.
Bálint lehajolt, egy hosszú gallyal finoman megböködte a rongyot. A csomagból halk, alig hallható nyöszörgés hallatszott.
– Ez egy... állat? – kérdezte hitetlenkedve.
– Kiderítjük.
Bálint letérdelt, és két ujjal óvatosan szétnyitotta a vászonfoszlányokat. A szaga fojtó volt – fémes, savanyú, és valami bizonytalan, nedves dohszag is keveredett hozzá. Márió elfordította a fejét.
– Fúj, mi a... – kezdte, de a mondat a torkán akadt.
A rongyok alatt két aprócska, alig pelyhes, reszkető kis élet kuporgott egymás mellett. Egyikük barnás, másikuk hófehér volt – de mindkettő annyira bepiszkolódott, hogy csak nehezen lehetett megállapítani az eredeti színüket. Testük apró volt, törékeny, mintha egy óvatlan mozdulat összeroppanthatná őket.
Bálint megérintette óvatosan a barna szőrgombóc hátát. A kis lény gyengén felsírt.
– Kölykök – suttogta. – Macskák... vagy inkább valami csoda, amit valaki majdnem halálra ítélt.
Márió torkában dühös gombóc nőtt.
– Ki az az állat, aki ilyet képes tenni? Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen?
– A világ tele van fura emberekkel – felelte Bálint keserűen. – De mi legalább itt vagyunk.
A motorosok gyorsan mozdultak: Bálint levette a kapucnis pulcsiját, amit a derekára kötött, és kibélelte vele Márió motorjén lévő csomagtartót. Márió a kulacsa kupakjába vizet töltött, és óvatosan a barna kiscica orrához emelte.
– Nem hagyhatjuk őket itt. Ez nem kérdés – mondta Bálint határozottan.
– Persze hogy nem – vágta rá Márió. – De rohadtul siessünk, a kicsik nem néznek ki jól.
A pulcsi mélyébe tették őket, mintha fészekben lennének, aztán elindultak vissza Miskolc felé. Most nem volt zene, nem volt ugratás, nem volt száguldás. Minden perc, minden méter számított. Márió néha hátrapillantott, és figyelte, mocorognak-e még a kicsik.
A városba érve egy éjjel-nappali állatorvosi rendelőt kerestek. Bálint szinte berohant a kiscicákkal a karjában.
– Segítsenek, kérem! – szinte kiáltotta.
A rendelőben egy őszülő hajú, mosolygós szemű doktornő fogadta őket. Amint meglátta a két kis csomót, már vitte is őket a vizsgálóba.
– Jaj, kicsikéim... – suttogta, miközben óvatosan megvizsgálta őket. – Nagyon kihűltek. Alultápláltak. De... szerencséjük volt. Vagy inkább – mosolygott fel a két fiatalra – szerencséjük ti vagytok.
A kiscicákat megfürdették, melegítőpárnára tették, majd fecskendőből kaptak tejet. Bálint és Márió csendben álltak, mintha attól félnének, hogy minden hang megzavarhatja a törékeny életet.
A doktornő végül eléjük lépett.
– Úgy tűnik, mindketten túl fogják élni – jelentette ki, és a hangja puha volt, mégis megnyugtató. – A barnácska kandúr, a fehér pedig kislány.
Márió halkan sóhajtott.
– Akkor... talán nevet is kellene nekik adnunk.
Bálint elmosolyodott, először azon a napon.
– Legyen a fiú neve Csermely. Mint az a patak ott a hídnál. A kislányé meg... Hajnal. Mert ez nekik talán egy új kezdet.
A következő napokban többször is visszajártak a rendelőbe. Minden alkalommal a kiscicák már egy picivel nagyobbak, élénkebbek voltak. Egy hét múlva már a szemük is teljesen kinyílt, és apró lábacskáikon bizonytalanul lépkedtek a melegítőpárna szélén.
A doktornő sokszor mosolyogva nézte őket:
– A motoros fiúk és az ő mentett csodáik. Mindenki így emleget titeket – mondta egyszer, miközben a cicák játékosan egymás fülét rágcsálták.
És végül eljött az a nap, amikor már haza lehetett vinni a kicsiket.
Bálint a barnát vitte magával – Csermelyt –, Márió pedig Hajnalt. A két barát azóta is gyakran találkozott a garázsnál, indulás előtt. A motorok ülésén ott ült egymás mellett a két kis cica: Csermely barna tappancsai finoman rátámaszkodtak Hajnal fehér bundájára, mintha tudnák, hogy együtt kezdődött az életük.
És valahányszor elmentek amellett a régi híd mellett, automatikusan lelassítottak. Bálint ilyenkor a bokrok közé nézett, és elmosolyodott.
Mert néha az élet nem vihart küld, nem próbatételt, nem félelmet, hanem egy apró, remegő, mégis makacsul élni akaró csodát. Pont ott, ahol a legkevésbé számítanál rá: egy elhagyott, szakadt rongyok közé rejtve, az erdő csendjében.
És ha a szíved nyitva van, felismered, amikor egy ilyen csoda rád talál.
A visszhangok ösvénye.
A szeptember első heteiben az idő lassan őszbe fordult. A nappalok még melegek voltak, de az esték már csípősen hűvösebbek. A Bükk lankái fölött a fák koronája lassú, fáradt sóhajjal váltott színt: zöldből aranyba, majd mélyvörösbe. Bálint és Márió életét most már két új családtag határozta meg. Csermely és Hajnal minden nap új örömöt és új felelősséget hozott.
A cicák gyorsan nőttek, sokkal gyorsabban, mint azt a fiúk elképzelték volna.
– Tudod, kis haver – mondogatta neki egy-egy hosszú nap után –, ha akkor nem állunk meg… ha nem figyelünk… már nem lennél. És én se lennék ugyanaz.
A cica dorombolása hangosabb lett, mintha értené.
Máriónál hasonló jelenetek zajlottak, csak ott Hajnal volt a középpontban. A hófehér kislánycica mindig úgy ugrált, mintha rugók lett volna a tappancsaiban; néha még akkor is, amikor nem kellett volna.
Egy este például a garázsban, amikor a két barát épp a motorokat pucolta, Hajnal úgy döntött, hogy kipróbálja, milyen érzés felugrani Bálint sisakjára. A sisak megbillent, eldőlt, és pont Márió lábára gurult.
– Aú! – kiáltott fel. – Te kis hópamacs, ez szándékos volt!
Hajnal feje félrebillent, mintha azt mondaná: „Már miért lett volna az?”
Bálint csak nevetett.
– Igazad volt – mondta. – Neked jutott az ördögfajzat.
Márió büszkén húzta ki magát.
– A legszebb ördögfajzat a világon.
A délután előrehaladtával elhatározták, hogy másnap újra elmennek arra az útra, ahol megtalálták a kicsiket. Nem azért, hogy újabb csodát keressenek – csak valahogy vágytak arra, hogy visszamenjenek oda, ahol minden megváltozott. Mintha az a hely azóta kicsit az övék is lenne.
– Menjünk korán – mondta Bálint. – Még mielőtt nagy lesz a forgalom.
– Te láttál azon a környéken forgalmat? – vigyorgott Márió.
– Jó, hát igazad van. De akkor is menjünk korán.
– A cicák jönnek velünk?
Bálint szeme sarkában mosoly bujkált.
– Szerinted otthon maradnának, ha látják, hogy készülődünk?
És valóban: másnap reggel, mire a fiúk felöltöztek, a két kis jószág már ott ült a garázs betonpadlóján, és kérdőn néztek felfelé, mint két miniatűr őrszem. Hajnal farokcsóválás-szerű mozdulatokat tett, Csermely pedig elegáns, komoly tekintettel várta, hogy történjen végre valami.
– Látod? – mondta Márió. – Ezek így együtt nőttek fel. Olyanok, mint két testvér.
– Mint mi – felelte Bálint csendesen.
A motorútra persze nem vihették őket szabadon, ezért mindkét cica kapott egy kicsi, bélelt hordozót, amelyet biztonságosan felcsatoltak a hátsó ülés fölé. A kicsik először tiltakoztak, kapartak, nyávogtak, de ahogy a motorok zúgása lassan ritmust vett, végül mindketten megnyugodtak.
Az út nyugodt volt. A nap éppen áttört a fák között, hajnali fénye hosszú csíkokat vetett az útra. A patak hangja már messziről hallható volt. A levegőben érezni lehetett a nedves avar illatát – az ősz közeledését.
Amikor odaértek, leparkoltak ugyanannál a rozsdás hídnál. A két barát nem szólt egy szót sem, csak lekapcsolták a hordozókat, és engedték, hogy a cicák óvatosan körbeszimatoljanak.
Hajnal először remegve tette le a mancsát a deszkákra, majd hirtelen könnyed ugrásokkal körbejárta a hidat. Csermely sokkal komolyabb volt: először körbeszimatolt, majd leült a híd szélére, és a patak lassú folyását nézte.
– Itt kezdték el az életüket – mondta Márió. – És milyen jól tették.
– Igen – suttogta Bálint. – De van valami, ami még furdalja az oldalam.
Márió ránézett.
– Tudom. Engem is. Hogy ki tette őket ide.
A csend egy pillanatra nehéz lett.
Aztán Márió folytatta:
– Nem hiszem, hogy kiderül valaha.
Bálint bólintott, de a gondolatai nem engedték el a kérdést. A híd oldalában ugyanis – amíg a cicákat figyelte – észrevett valamit. Valami apró, csillogó tárgyat.
Lehajolt érte.
Egy kulcstartó volt az. Egy egyszerű, kopott fémkarika, rajta egy dísz: egy kicsi, piros festésű szív, középen megrepedve. A festék peregni kezdett róla, mégis valahogy újabbnak tűnt, mint a híd.
– Ez eddig nem volt itt – mondta Bálint.
– Lehet, hogy valaki elhagyta. Egy túrázó, vagy akárki.
– Lehet – felelte Bálint lassan. – De valahogy… nem tudom, rossz érzésem van.
– Túl sok krimit nézel.
Bálint nem válaszolt, csak zsebre tette a kulcstartót.
Ahogy elindultak hazafelé, a gondolataik már máshol jártak. A két cica álmosan gubbasztott a kis hordozókban, békésen szuszogva, de Bálint tekintete újra és újra visszatért arra a kis, jelentéktelennek tűnő tárgyra, amit talált.
Valami megváltozott abban a pillanatban. És bár még egyikük sem tudta, ez csak a történet kezdete volt.
A Bükk mélye őrzött valamit. Valamit, ami nem hagyta, hogy minden ennyire egyszerű legyen.
Valamit… vagy valakit.
A két barát még nem tudta, hogy amit aznap találtak, később sokkal fontosabb lesz, mint a rongyok közé rejtett két kiscica története.
A sorsnak ugyanis volt még mondanivalója – és nem akármilyen.
A csend, ami nem marad titok.
A szeptember vége lassan, halkan érkezett meg Miskolcra. A levegő estére már hűvösebb lett, a fák levelei sűrűbben hullottak, és a város fölött lebegő párásságban valami fojtott várakozás élt. Mintha a természet is tudta volna, hogy valami készül a fiúk életében — valami, ami nem rózsaillatú és nem könnyed.
A kulcstartó.
Bálint napok óta a zsebében hordta, és bár próbálta elfelejteni, újra és újra elővette, forgatta, vizsgálgatta. Márió a fejét rázta, valahányszor meglátta.
– Te tényleg azt hiszed, hogy egy ilyen vacak mögött bármi titok állhat? – kérdezte egyszer. – Maximum egy szerelmespár veszett össze a hídon.
– A hídhoz túl messze esik minden lakott rész – vágta rá Bálint. – Oda nem járnak csak úgy… párok. Meg bárki. Az az út félig járhatatlan.
– Kivéve minket – vigyorgott Márió.
– Igen, mert mi hülyék vagyunk – horkant Bálint, de mosolygott. Aztán újra komoly lett. – Valami nem stimmel. Emlékszel, hogy a cicák melletti vászonzsákon is volt… valami nyom? Mintha valaki odadobta volna. Dühből.
– Na ne kezdjük elölről… – sóhajtott Márió.
A beszélgetést Hajnal szakította félbe, aki felugrott a kanapéra, és Bálint térdére ült, dorombolva.
– Látod? – mutatott rá Márió. – Ők a fontosak, nem ez a kis semmiség.
– Lehet – sóhajtott Bálint. – De valami azt súgja, hogy a történetük nincs teljesen lezárva.
Aznap éjjel Bálint nagyon nyugtalan volt. Nem a kulcstartó miatt, hanem valami mélyebb ösztön miatt, amit nem tudott megnevezni. Csermely a mellkasán aludt, apró bundája lassan emelkedett-süllyedt az álom ritmusára. A fiú mégis ébren forgolódott.
Álmában újra és újra látta a hidat. A patak felett lebegő ködöt. A vászonzsákot.
És egy árnyat.
Egy halvány, hosszú alakot, aki a bokrok között állt, háttal neki. Mintha figyelné a patakot. Mintha várna valamire.
Mintha visszatérne.
Bálint hirtelen felült. Leizzadt, a szíve hevesen vert. A szobában sötét volt, csak a lámpa halvány narancssárga fénye szűrődött be a folyosóról.
– Semmi baj, kis haver – suttogta a fiú. – Csak… rosszat álmodtam.
Csermely lassan felkúszott a vállára, és ott kuporodott össze.
Ám Bálint szemét valami továbbra is nyitva tartotta az éjszakában.
Másnap, még munka előtt, úgy döntött, elmegy a hídhoz egyedül. Máriónak nem szólt – nem akarta újra ugyanazt hallgatni, hogy „paranoiás vagy”, meg „enged már el ezt az egészet”.
A motor hangja keményen vágott bele a reggeli csendbe. A nap épphogy kibújt a dombok mögül, hosszú árnyakat festve a földre. A fák közül hűvös levegő áradt felé, és ahogy egyre közelebb ért, egy megmagyarázhatatlan nyugtalanság ült a mellkasára.
Amikor odaért, leszállt a motorról, s lassan a híd felé lépett.
És megdermedt.
A vászonzsák eltűnt.
Az a szakadt, mocskos rongykupac, amit legutóbb otthagytak, mintha soha nem is lett volna ott. Semmi nem maradt belőle: se foszlány, se lenyomat. Csak az avar volt feltűnően széthányva abban a körben, ahol a zsák feküdt.
Mintha valaki nagyon sietve szedte volna össze. Vagy… mintha el akarta volna tüntetni.
Bálint lassan letérdelt a földre, és ujjai végigfutottak a nedves leveleken. Semmi szag, semmi szövetdarab.
Semmi.
– Hogy a fenébe…? – mormolta. – Ki járt itt?
A patak felől halk reccsenés hallatszott. Bálint azonnal felkapta a fejét.
– Ki az? – szólt bele a csendbe.
Semmi válasz.
Csak a víz csobogása, és egy madár rikoltása a távolból.
A fiú lassan felállt, és lépett egyet a bokrok felé, amikor újabb hang érkezett – ezúttal határozottabb, mintha valaki lépett volna egyet a gallyak között.
– Mondom, ki az?! – kiáltotta Bálint, de már a hangja is rekedt volt az ijedtségtől.
A bokrok mozdultak. Egy pillanatra látszott valami. Egy mozdulat, egy alak, talán egy ruha fodra… vagy lehet, csak egy árnyék volt?
Aztán csend lett.
Olyan mély, mintha az erdő egy lélegzetre állt volna.
Bálint még percekig állt ott, próbálva megfejteni, mi történhetett, de csak egyre rosszabb előérzete lett. Végül visszasétált a motorjához. Ám amikor a sisakjáért nyúlt, valami apró dolog megpillantott.
Ott, a híd korlátján, egy friss karcolás volt.
Nem olyasmi, amit a rozsda vagy az idő okoz. Ez friss volt. És végtelenül finom, mintha valami éles fém karcolta volna bele.
Három kis vonal.
|||
Mint három karmolás.
Vagy három jel.
– Ez nem lehet véletlen – suttogta.
Mire hazaért, Csermely hangosan nyávogott, mintha érezné a feszültséget gazdája vállán.
Bálint simogatni kezdte.
– Valami nincs rendben, kis barátom. Valami a hídnál… valaki… visszajárt.
Ahogy ott ült a cica mellett, a kulcstartót újra elővette.
És ekkor másodszor vette észre.
A piros repedezett szív egyik oldalán apró, alig látható gravírozás futott:
„K. – 2017”
A fiú torka elszorult.
– K…? Ki a fene…? – suttogta.
Csermely nyávogott egyet, mintha válaszolni szeretne.
Ám mielőtt Bálint tovább gondolhatta volna, megszólalt a telefonja. Márió volt az.
– Szia. Figyelj, csak azt akartam mondani… – kezdte Márió feszülten. – Hajnal ma reggel furcsán viselkedik. Néz valamit a sarokban. De… ott nincs semmi.
– Kommentek? Csak egy bogarat lát.
– Nem – felelte Márió. – Bálint… ő fél. És nem tudom, mitől.
A két fiú egyszerre maradt csendben.
Végül Márió sóhajtott.
– Mi lenne, ha ma este átjönnél? Valami… nem kerek.
– Igen. Megyek – mondta Bálint, és azonnal tudta, hogy igaza van.
Nem csak a cicák,
nem csak ők ketten,
hanem az egész történet körül valami… mocorogni kezdett.
Valami, ami talán a hídnál kezdődött.
És nem biztos, hogy ott is ér véget.
A múlt hangjai.
Márió lakása a belváros szélén állt, egy régi épület harmadik emeletén, ahol a lépcsőház már kissé döcögősen tartotta magát, de a vakolat mögött még ott volt a régi idők méltósága.
Amikor becsengetett, Márió szinte azonnal ajtót nyitott. Arcán feszültség ült.
– Gyere – mondta röviden. – Nézd meg Hajnalt.
A cica a kanapé alatt kuporgott, bundája összeborzolódva, szemei tágra nyílva meredtek a nappali egyik sötétebb sarkába. A sarokban semmi nem volt. Semmi látható.
– Reggel óta ezt csinálja – magyarázta Márió, miközben leguggolt mellé. – Azt hittem, csak megijedt egy bogártól, de… már hat órája ott ül. És remeg.
Bálint lassan a sarok felé lépett. A levegőben valami fura, alig észrevehető feszültség vibrált. A helyiség hűvösebb volt annál, amit a termosztát mutatott.
– Ma reggel a hídnál… – kezdte.
– Tudom, tudom – sóhajtott Márió. – Valamit láttál, igaz?
Bálint bólintott.
Elmesélte a vászonzsák eltűnését. A friss karmolásokat a híd korlátján. A bokrok közötti reccsenéseket. A mozdulatot, amit nem tudott pontosan megfogni, csak azt tudta, hogy nem volt természetes.
Márió hallgatott egy darabig, aztán újra a sarok felé nézett.
– Nem lehet… hogy egy állat volt? Egy őz, egy róka?
– A karmolásokat nézve… nem hiszem. És a zsák eltűnése… – Bálint elhallgatott. – Az túl rendezett.
Csend telepedett a szobára. Hajnal lassan kibújt a kanapé alól, és Márió lábához dörgölődött, de a tekintete még mindig a sarkot figyelte.
A fiú végül felsóhajtott.
– Nézd, ez hülyeség. Biztos túlgondoljuk. Csak fáradtak vagyunk. Elmúlt hetek sok stressz… meg minden.
– Lehet – mondta Bálint, de a hangja nem volt meggyőző.
Később leültek egy konyhaasztal mellé, két bögre forró teával. A lakás hálásan befogadta a fényt, a cicák lassan megnyugodtak, s mire a bögrék félig kiürültek, Csermely már Bálint ölében dorombolt.
– Találtam valamit még – szólalt meg halkan Bálint.
Elővette a kulcstartót, és az asztalra tette. A kis, repedezett piros szív tompán csillant meg.
– Itt – mutatott egy apró pontra – van valami gravír. „K. – 2017”.
Márió közelebb hajolt.
– Lehet akármi. Egy név kezdőbetű. Bármelyik Katalin, Kitti, Karola…
– De akkor miért hagyta ott valaki pont ott, ahol a zsák volt?
– Lehet véletlen.
– Miért tűnt el a zsák másnapra?
– Erre sincs bizonyítékod, hogy bármi összefügg.
Bálint felsóhajtott, és hátradőlt.
– Az ösztönöm azt mondja, hogy nem véletlen. És hogy valaki figyelt. Ott volt. Talán már akkor is, amikor mi. És mi csak… nem láttuk.
Márió válaszolni akart, de ekkor halk kopogás hallatszott.
Mindketten összerezzentek.
– Ki az ilyenkor? – kérdezte halkan Márió. – Senki sem szokott jönni este tíz után.
Bálint felállt, óvatosan közeledett az ajtóhoz.
Három kopogás. Pontosan három. Kimért, halk, mégis határozott.
Kopp — kopp — kopp.
Márió a levegőbe suttogta:
– Ez most valami vicc…?
Bálint átkukucskált a kémlelőn.
– Senki nincs ott.
A szívük egyszerre vert gyorsabban.
– Biztos…? – kérdezte Márió.
– Tök üres a folyosó.
A fiúk óvatosan kinyitották az ajtót. Tényleg nem állt ott senki. Csak egy halvány huzat suhant át a lépcsőházból, felkavarva a por leheletnyi szálait a padlón.
De valami mégis ott volt.
Ott, a küszöb közepén, mintha gondosan odahelyezte volna valaki.
Egy újabb vászonfoszlány.
Pontosan ugyanolyan anyagból, mint a zsák, amiben a kiscicákat találták.
Még mindig nedves volt.
Bálint lassan lehajolt, felvette. A csend súlyos volt, mint egy kőtömb.
– Ez… – suttogta. – Ez ugyanabból a zsákból származik. Biztos vagyok benne.
Márió arcából kifutott a vér.
– Ez… ez nem lehet. Hogy kerülne ide? Ki hozta volna fel? Honnan tudná, hogy hol lakom?
A cicák ekkor hirtelen mindketten nyávogni kezdtek. Nem olyan hangon, mint a megszokott éhség vagy játék. Hanem mély, reszkető, figyelmeztető hangon.
A lábuk a padlón görcsösen feszülve két hátsó lábra emelkedett, mintha próbálnák nagyobbnak mutatni magukat. Tekintetük a sötét folyosó felé szegeződött.
És ekkor…
a fények pislantak egyet.
A lépcsőház mélyéből halk, tompa hang hallatszott.
Mintha valaki végigsöpört volna a korláton.
Egy lassú, elnyújtott, fémes karcolás.
Ssshhhrrr…
Bálint és Márió egyszerre kapták oda a fejüket.
Senki nem volt ott.
A folyosó üres volt. A lépcsőház sötét. A fények halkan zizegtek.
De a hang…
az a hang nem volt képzelgés.
A vászonfoszlány Bálint kezében remegett.
– Menjünk be – mondta végül Márió, és visszahúzta az ajtót. – Zárd be. Zárd rá mindet.
Bálint reteszre tette, láncra, minden zárra.
A két fiú egymásra nézett.
A levegő megtelt valamivel, amit egyikük sem akart kimondani.
Valami elkezdődött.
Valaki figyelt.
És a történet több volt, mint két kimentett kiscica.
Ez már nem a sors ajándéka.
Ez valami más.
Valami, amit nem ők találtak meg.
Hanem ami őket találta meg.
A néma tanú.
Márió ajtaja mögött a csend annyira sűrű volt, hogy a fiúk szinte levegőt sem mertek venni. A két cica úgy simult hozzájuk, mintha érezné, hogy most rájuk van szükség.
– Valami magyarázatnak lennie kell – szólalt meg végül Bálint. – A zsákfoszlány nem kerül ide magától… és a hídon is valaki járt. Ki kellett, hogy figyeljen minket.
– De miért? – kérdezte Márió. – Mi közünk van nekünk ehhez?
Bálint elővette a kulcstartót.
– Talán ehhez a személyhez van közünk. „K. – 2017.”
A fiúk közötti csendet ekkor valami halk motoszkálás törte meg. Hajnal a vászonfoszlányhoz ment, és az orrával finoman meglökte. A cica megtorpant, majd halk, panaszos nyávogást hallatott.
– Lehet… – mondta csendesen Márió –, hogy a cicák már látták azt, akitől ez a zsák származik.
Bálint torka összeszorult.
– Lehet, hogy ijesztette őket. Vagy… lehet, hogy ők is láttak valamit, amikor ott feküdtek a zsákban. Valami rosszat.
Hosszan nézték egymást. Majd Bálint döntött.
– Utánajárok a kulcstartónak. A neten biztos van valami adatbázis, eltűnt személyek… vagy akármi.
– Nem fogsz találni semmit – mondta Márió bizonytalanul.
– Akkor is meg kell próbálni.
Aznap este Bálint átkutatta az internetet. Órákig böngészte az archívumokat, régi cikkeket, helyi híreket. A kulcstartó formája és a gravírozás alapján keresett. A szeme már égett, de nem adta fel.
És hajnali kettő körül talált valamit.
Egy 2017-ben eltűnt lány fényképét.
K. — Kelemen Kitti, 22 éves, Miskolc.
Eltűnt a Bükk egyik mellékösvénye közelében.
A szíve kihagyott egy ütemet.
A kulcstartó formája… ugyanaz.
A képen a nyakában lógott.
Érezte, hogy valami hideg fut végig rajta.
Gyorsan telefonált Máriónak.
– Gyerünk – mondta a barátja álmos hangjára reagálva. – Ezt látnod kell.
Márió perceken belül átért. A fénykép láttán csak annyit tudott mondani:
– Atyaég…
A fiúk percekig némán figyelték a lány arcát. Kedves, mosolygó tekintet, barna haj, szeplők az orra tövén. És a nyakában ott lógott ugyanaz a piros, repedezett szív alakú kulcstartó.
– Ő volt ott – mondta Bálint csendesen.
– De miért járna vissza? – kérdezte Márió halkan. – És… miért a zsák?
Bálint szemében lassan megjelent a felismerés.
– Talán… nem ő jár vissza. Talán valaki más. Valaki, aki vele volt. Aki… bántotta. És a zsák… valahogy köthető hozzá.
– És a cicák… – tette hozzá Márió.
– Ők lehettek szemtanúk. Vagy csak… egy helyre kerültek. Akárki tette oda őket, nem véletlenül járt arra.
A szobában újra csend lett, csak a két cica halk szuszogása töltötte meg az étert.
Bálint végül kimondta:
– Megkeressük a Kelemen családot.
Márió sokáig nem szólt, végül lassan bólintott.
– Igazad van. Ha a kulcstartó az övék… tudniuk kell róla.
Másnapra már megvolt a cím. A Kelemen család egy kis utcában lakott, Miskolc kertvárosi részén. A ház előtt öreg diófa állt, levelei lassan hullottak a járdára.
Amikor becsengettek, egy ötvenes éveiben járó asszony nyitott ajtót. Láthatóan fáradt volt, az arca szomorúságot hordozott, amelyet már évek óta cipel.
– Miben segíthetek? – kérdezte óvatosan.
Bálint elővette a kulcstartót.
Az asszony szeme azonnal megtelt könnyel.
– Ezt… ezt hol találták? Ez… Kittié volt.
Márió halk, óvatos hangon válaszolt:
– Az erdőben… a Garadna felett, a régi hídnál.
Az asszony hangja reszketett.
– A lányom… ott tűnt el. 2017-ben… azóta sem tudjuk, mi történt vele. A rendőrök… azt mondták, valószínűleg elsodorta a víz. De én… – a szája eltorzult –, én tudtam, hogy valami nincs rendben.
Bálint mélyet nyelt.
– A hídnál… találtunk valamit még. Egy zsákot… benne két kiscicával.
Az asszony értetlenül nézett rájuk.
– Cicákkal?
– Igen – mondta Márió. – De úgy tűnt… valaki oda dobta őket. Olyasvalaki, aki nem akarta, hogy életben maradjanak.
A nő elsápadt.
– Az a hely… sosem volt biztonságos. Kitti is mindig félt arra menni. De akkor ott dolgoztam egy üdülőben, és néha arra vitt az útja hazafelé… – A hangja megremegett. – A lányom félt valakitől.
A fiúk összenéztek.
– Kitől? – kérdezte Bálint.
– Egy férfitől – suttogta az anya. – Aki követte. Zaklatta. Aki… egyszer a házunkig is eljött. De nem volt bizonyítékunk. A rendőrség nem tehetett semmit.
A levegő megfagyott.
Amikor távoztak, a fiúknak nem volt szükségük szavakra. Tudták, hogy amit hallottak, megváltoztatott mindent. Nem hivatalos nyomozók voltak, nem hősök, csak két srác két megmentett cicával. Mégis: az igazság közelebb került hozzájuk, mint bárkihez.
– Bálint – szólalt meg végül Márió. – Mi van, ha… a zsákot ugyanaz az ember hagyta ott?
– Mi van, ha visszatért? – tette hozzá Bálint.
– És mi van, ha… minket figyel?
A csend válaszolt helyettük.
És a csend sokkal rosszabb volt minden szónál.
A fény visszatér.
A következő napokat feszültség és bizonytalanság töltötte ki. A fiúk azonban nem adták fel. Nem lehetett. Kitti története, a cicák, a kulcstartó… mind összeállt valamivé, ami több volt puszta véletlennél.
Bálint minden reggel korábban kelt, Csermelyt magához ölelve.
Márió esténként órákig ült Hajnallal a kanapén, gondolataiba mélyedve.
És akkor, egy szombat reggel, mikor már kezdtek reménytelennek tűnni a nyomok, egy telefonhívás érkezett.
A Kelemen anya volt.
A hangja izgatottan remegett.
– Fiúk… elmentem a rendőrségre. Megmutattam nekik a kulcstartót. És… kiderült, hogy új bizonyítékokat találtak a közelben. Egy régi fényképezőgépet. Benne képek… amiket eddig nem találtak meg.
A levegő megállt.
– A képeken… látszik valaki. Egy férfi. Aki követte a lányomat. És… néhány képen… ott vannak a cicák is. Ugyanazok a vászondarabok körülöttük, mint amiket ti találtatok.
A fiúk elnémultak.
– A rendőrség újranyitja az ügyet – folytatta az anya könnyesen. – És… szeretnék találkozni magukkal. Azt mondták… hogy a megtalált cicák mindennek a kulcsa lehetnek. Ők voltak a legutolsó élő szemtanúk a közelben, amikor… amikor Kitti eltűnt.
A hangja elcsuklott.
Az elkövetkező hetekben több minden történt, mint amit fel tudtak fogni. A rendőrség összeállította a nyomokat: a kulcstartót, a vászonfoszlányokat, a korábbi feljelentéseket, és az új fényképeket. És végül, egy októberi délutánon letartóztattak egy férfit, aki éveken át került minden gyanút — de most elég bizonyíték gyűlt össze ellene.
A Bükk erdeje pedig… visszavette a csendet.
A fiúk egy délután újra kimentek a hídhoz. Csermely és Hajnal ott ültek a motorülésen, mint mindig.
– Tudod – mondta Márió –, sosem gondoltam volna, hogy két kiscica ilyesmit indít el.
– Én sem – mosolygott Bálint. – De néha az élet ad valamit… aminek sokkal nagyobb oka van, mint gondolnánk.
A patak lassan csordogált.
A nap sugarai áttörtek a fák között.
A két cica összebújt.
És a fiúk érezték, hogy valami véget ért.
Valami más pedig elkezdődött.
– Szerinted… most már megnyugodott? – kérdezte halkan Márió.
– Igen – felelte Bálint, és érezte, hogy igazat mond.
Kitti története lezárult.
És bár nem hozhatták vissza, a csend most már nem volt fenyegető.
Hanem békés.
A cicák jó helyre kerültek.
A fiúk pedig…
megtanulták, hogy néha egy piszkos rongyok közé rejtett apró élet nemcsak megmentést jelent — hanem igazságot is.
És a híd fölött, ahol a víz örök ritmusa folyt tovább, mintha valaki csendesen rájuk mosolygott volna.
Ez volt a történet vége — a fény visszatért oda, ahol egyszer elveszett
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 23. (vasárnap), 09:34
