? Megvakultnak tettette magát, hogy próbára tegye Emmát… de amit a lány titokban tett, darabokra törte a férfi szívét ??
A SÖTÉTSÉG PRÓBÁJA.
A Dunakanyar fölött fáradtan csorgott át az alkonyi fény, ahogy a tekintélyes Varga-birtok üvegfalain megcsillant a narancsos napkorong. /Varga Kristóf, a negyvenes évei elején járó, komoly tekintetű üzletember az ablaknál állt, és csendben figyelte, ahogy lassan ráborul a tájra az este\./
Kristóf gondolatai azonban jóval zajosabbak voltak, mint a külvilág.
– Emma… – mormolta maga elé.
A nő három hónapja volt a menyasszonya. Három rövid, mégis sűrű hónap, melyek alatt Emma az életének szinte minden zugába beférkőzött – finoman, nesztelenül, mintha odatartozott volna mindig is.
A lányban volt valami mély nyugalom, amely Kristófot is magával húzta. Emma nem harsány szépség volt, inkább az a fajta, akire az ember rámosolyog anélkül, hogy észrevenné. Vékony, puha kontyba tűzött barna haja, szürkéskék szemei és csendes hangja olyan légkört teremtettek körülötte, amitől minden pillanat bensőségesnek tűnt.
De volt valami más is. Valami, ami zavarta Kristófot. Valami megfoghatatlan.
Esténként eltűnedezett. A telefonját folyton zárolta. Hívásai gyakran éjszaka érkeztek, ő pedig úgy suttogott, mintha rettegne, hogy meghallják. A bankszámlán pedig – bár Kristóf erről sosem faggatta – gyanús utalások bukkantak fel. Nagy összegek, ismeretlen nevek.
Kristóf tökéletesen megértette volna, ha Emma azt mondja: „a családomnak segítek”. De a lány hallgatott. És ez a hallgatás egyre hangosabb lett.
Minden józan része azt mondta: kérdezd meg, beszélj vele, tisztázzátok.
De a férfi valahol mélyen félt attól, hogy a válasz talán tönkretenné azt a törékeny bizalmat, amit eddig felépítettek.
Aztán egy októberi estén minden megváltozott.
A baleset hirtelen jött. A nedves aszfalt, a kanyar túlzott sebességgel, egy kamion fényei – és a sötétbe csapódó autó.
Kristóf néhány napot töltött a visegrádi kórházban. Nem történt nagy baj, egy hajszálrepedés a homlokcsontján, néhány horzsolás, és egy átmeneti látási zavar, amelyet az orvosok pár nap alatt teljesen rendbe hoztak.
De ott, a fehér csempék és sietős léptek között egy gondolat verődött vissza újra és újra a fejében.
Mi van, ha megtudom, mi az igazság… úgy, hogy közben Emma nem is sejti, hogy látok?
Először maga is nevetségesnek találta az ötletet. Mások életét így tesztelni – aljas, furcsa, már-már beteg dolognak tűnt.
De Emma titkai már túl mélyek voltak. Túl sok volt a bizonytalanság, túl sok a sötétség.
És ott, a kórházi ágyon lassan megszületett benne a döntés.
– Megvakultam. – mondta majd az orvosnak. Olyan természetességgel ejtette ki, mintha maga is elhitte volna.
Az orvos persze tiltakozott, azt mondta, ilyen diagnózist nem adhat. Kristóf azonban kérte, hogy legalább a kórházi jelentésébe fogalmazzanak bele valami homályos, „átmeneti látásvesztésre utaló” megjegyzést. Végül a doktor bólintott: ha nem is állítja, de nem is cáfolja majd a dolgot.
És Kristinak ennyi bőven elég volt.
Amikor Emma megérkezett hozzá, már otthon feküdt, besötétített szobában, fekete szemüveg mögött. A lány szinte hangtalanul lépett be, mintha tartana attól, hogy összetöri a csendet.
– Kristóf…? – kérdezte bizonytalanul.
A férfi a hang irányába fordította a fejét. Belső viharát ügyesen rejtette, mintha csak egy kisebb dologról lenne szó.
– Igen, itt vagyok – mondta halkan.
Emma odalépett, és finoman megfogta a kezét. Bőréből meleg áradt felé.
– Az orvos azt mondta, hogy… – a hangja megremegett – …hogy talán sosem jön vissza a látásod.
Kristóf egyetlen pillanatra sem felejtette el, hogy ez hazugság volt. Mégis, ahogy Emma reszkető hangját hallotta, valami megmozdult benne.
– Megértem, ha… ha nem bírod ezt – mondta őszintének tűnő hangon. – Ha… menned kell.
Emma ekkor lehajolt, homlokát az övéhez érintette, és szinte suttogva mondta:
– Nem megyek sehová. Veled maradok. Akkor is, ha életed végéig nem látsz. Akkor is, ha cipelni kell. Akkor is, ha mindent elveszítesz. Együtt megoldjuk.
Kristóf szíve elszorult.
Ez őszintének tűnt. Túl őszintének.
És mégis… a titkok ott kavarogtak körülötte továbbra is.
A következő napok furcsán kettős világban teltek.
Odakint ősz kopogott az ereszen, Emma pedig minden délután készített neki teát, felolvasott újságot, megfogta a kezét, és úgy vezette a házban, mintha tényleg vak volna.
De éjszakánként történt valami.
Emma eltűnt. Mindig. Minden áldott éjjel.
Kristóf úgy tett, mintha aludna, és figyelte, hogyan nyílik halkan az ajtó, hogyan neszez a lépcső, hogyan halkul el minden.
A telefon pedig rendre megszólalt. A lány távoli hangon suttogott:
– Igen… tudom… ma is. Tartsatok ki. Mindjárt… csak még pár hét…
Kristóf gondolatai egyre sötétebbek lettek.
Ha szeretője van…
Ha csak a pénz kell neki…
Ha át akar verni…?
A férfi végül nem bírta tovább a bizonytalanságot.
Egy éjjel, amikor Emma azt hitte, hogy mélyen alszik, Kristóf hangtalanul felállt.
Letette a sötét szemüveget. A ház másik végéből gyenge fény szűrődött a kert felé – a teraszról.
A férfi követte.
És akkor meghallotta a hangját.
A férfi közelebb lépett az üvegajtóhoz. A kinti hideg már beszivárgott a házba is: ahogy a teraszajtó résein átfújt a szél, megborzongott.
Emma a kert sarkában állt, a diófa mellett, ahol nappal a kerti pad állt. Most csak egy halvány fénykör látszott körülötte: a telefon kijelzője világította meg az arcát.
– Szia, apa… – hallotta a suttogást.
Kristóf mellkasa összerándult. Apa?
Lassan, óvatosan még közelebb lépett, de úgy, hogy az árnyékban maradjon. A teraszajtó résnyire volt nyitva; épp annyira, hogy a hangok beszűrődjenek.
– Nem, nem aludt el még… – folytatta Emma halkan. – De… jól van. Vagyis… amennyire jól lehet. Ne aggódj miatta is. Én… én majd megoldom.
Kis szünet. A férfi csak Emmát hallotta, a másik fél szavait nem.
A lány hangja elvékonyodott:
– Tudom, apa. Tudom, hogy drága a kezelés. Igen… számoltam. A pesti klinika nem fogja elvállalni TB-re. Magán… igen. De… hát… honnan lenne ennyi pénzünk?
Megcsuklott a hangja, de még mindig halkan beszélt.
– Nem, nem kérem tőle! – szinte már védekezően suttogta. – Apa, értsd meg… ő már így is azt hiszi, hogy… hogy csak a pénze miatt vagyok mellette. Nem kérhetem tőle, hogy… hogy fizesse ki a műtéted, miközben azt hiszi, én csak kihasználom.
Hosszabb csend. Kristóf ujjaival erősen az ajtófélfába kapaszkodott. Szédült.
Miről beszél? Műtét? Klinika?
– Nem… – folytatta Emma halkan. – Nem tudhatja meg, hogy te… hogy te is… vak vagy. Érted? Már így is túl sok minden történt. Ha megtudja, hogy… – elakadt – …hogy én úgy nőttem fel, hogy alig volt pénzünk gyógyszerre is… szégyellem, apa. Nem titeket! Soha nem titeket. Hanem azt, hogy… mintha nem illenék az ő világába.
Kristóf torka elszorult.
A lány sóhajtott a vonalba.
– Anya ott van melletted?… Jó. Add oda neki is. – Kis szünet. – Szia, anya. Ne sírj, kérlek. Meglesz a pénz… keresek plusz munkát. Igen, már elvállaltam egyet. Irodai fordítás… meg még pár… – elnevette magát, de a nevetés üres volt. – Nem, nem pihenek, de… majd alszom, ha nektek jobb lesz.
Kristóf szeme égett.
– Nem akarok a terhetek lenni – suttogta Emma. – És azt sem akarom, hogy ő tudja, mennyire szorongok. Elég neki így is. Képzeld, úgy teszek előtte, mint aki erős… nevetséges, igaz? – halk, megtört nevetés. – Ha tudná, hogy minden éjjel remeg a kezem, mikor a számlákra nézek…
A férfi ekkor már alig kapott levegőt.
A „csalás”, a „szerető”, a „két élet” helyett valami egészen más képlet rajzolódott ki előtte. Egy lány, aki két világ közé szorult: a dunakanyari villák csillogó, üvegfalas csendje és egy távoli, szegényes ház között, ahol egy vak apa és egy megtört, agyonaggódott anya próbál túlélni hónapról hónapra.
Emma még néhány szót váltott a szüleivel, aztán letette a telefont. Nem sírt. Nem tört össze. Csak lassan leült a kerti pad szélére, előrehajolt, és két tenyerébe temette az arcát.
Kristóf ekkor érezte először: nem a vakságát játszotta meg igazán – hanem a saját szívének vakságát.
Mégis… maradt mozdulatlan. Hallgatózott. Bűntudattal, de hallgatózott.
Emma halkan mormogott valamit.
– Bárcsak… egyszer ne kellene semmit rejtegetnem… – suttogta. – Se őt, se titeket.
Kristóf lehunyta a szemét.
És abban a pillanatban megértett mindent.
A VALÓDI TITOK.
Hirdetés
Másnap reggel a ház fölött tejfehér köd ült. A Duna olyan volt, mintha elfelejtették volna kifesteni; csak szürke csík húzódott a part mellett.
Emma csendben pakolta a reggelit a konyhában. Kristóf az asztalnál ült, még mindig sötét szemüvegben. A bögre forró kávé illata keveredett a pirítós vajának nehéz illatával.
– Hoztam neked túrós batyut is – mondta Emma. – A cukrászdában már ismernek. Azt mondták, „a vak vőlegénynek” – mosolygott halványan. – Remélem, nem zavar, hogy így emlegetnek.
Kristóf szíve belesajdult a „vak vőlegény” kifejezésbe. Hazugság volt, ő maga tette magára, mint egy díszes, de hamis címkét.
– Nem… – felelte halkan. – Nem zavar.
Figyelte a lányt. Emma mozdulatai rutinosak voltak: észrevétlenül odatolta a tányért az ujjai alá, finoman a kezébe tette a villát, és úgy igazította a széket, hogy kényelmesen elérjen mindent.
– Délután be kell mennem Pestre – szólalt meg aztán. – Egy órára. Van valami… ügyem. – Elharapta a mondat végét, mintha félne, hogy túl sokat árul el.
– Miféle ügy? – kérdezte Kristóf óvatosan.
Emma egy pillanatra megtorpant. A csészék halk csörrenéssel álltak meg a mosogató szélén.
– Csak… papírmunka – felelte röviden. – Semmi fontos.
Kristóf érezte, hogy itt a határ. Egyik oldalon a bizalom, a másikon a gyanakvás. Ő pedig az utóbbit választotta, amikor eljátszotta a vakságát.
Nem volt joga most számon kérni a lány titkait, mikor ő maga építette fel köztük ezt a falat.
Mégis… valami azt súgta: ezt a napot nem szabad elengednie. Nem most, hogy tudja, mi áll a háttérben.
– Emma – szólította halkan.
A lány felé fordult. Kristóf nem látta ugyan, de érezte a tekintetét.
– Igen?
– Elvinnél ma is sétálni a kertbe délután, mielőtt elindulsz?
Emma arca felragyogott.
– Persze. Hogyne. Mintha gyerek lennél, aki kéri a napi sétáját – mosolyodott el. – Néha olyan vagy, mint egy makacs kisfiú, tudtad?
Kristóf elnevette magát, de nevetésébe fájdalom vegyült.
– Ezt még senki nem mondta – jegyezte meg.
– Majd én – vont vállat Emma.
Délután valóban lementek a kertbe. A fák levelei arany- és rozsdaszínű szőnyeget terítettek a földre. A levegő vizes, nyirkos volt, mégis volt benne valami békítő. Emma a karjába kapaszkodva vezette.
– Itt egy lépcső, vigyázz – figyelmeztette, és a kezét finoman a korlátra tette. – Most balra egy nagy gyökér lesz a diófa mellett. Ha nem figyelsz, megbotlasz.
Kristóf mosolyogva engedelmeskedett. Tudta, hogy könnyedén közlekedne egyedül is – de most hagyta, hogy a lány vezesse. Mert valójában ő volt az, akinek irányításra volt szüksége.
– Emlékszel – kezdte halkan Emma –, mikor először jöttem ide? Tavasszal, amikor még mindent ellepett a cseresznyevirág. Azt hittem, sosem fogok tudni lazán mozogni ebben a házban. Minden olyan… – kereste a szót – rendezett volt. Kicsit olyan, mintha egy magazinból léptem volna be.
– És most? – kérdezte Kristóf.
– Most már olyan, mintha… lenne benne élet is – felelte. – Néhány kávéfolt, elhagyott pulóver, félig olvasott könyv. Szeretem.
És én? – kérdezte volna Kristóf. – Engem szeretsz? De nem mondta ki. Tudta, hogy ezt már ezerszer kimondták – és mégis, valami árnyék mindig rávetült.
Emma kis idő múlva elindult vissza a ház felé.
– El kell mennem, ha el akarom érni a buszt – mondta. – Ma nem vezetek, nincs hozzá idegem. – Megállt, lehajolt hozzá, és homlokon csókolta. – Pihenj addig. Este hozok neked gesztenyepürét. Tudom, hogy azt szereted.
Kristóf hallotta, ahogy távolodnak léptei a murván. Hallotta az ajtó csukódását, az előszobai kulcscsörgést, az autóajtó csattogását. Ám Emma nem az autóba ült be, hanem lefelé indult a kapu felé, a buszmegálló irányába.
És Kristóf ekkor döntött.
Nem játszhatta tovább a csendes, „vak” megfigyelőt. Nem, amikor már tudta, hogy a lány titkai nem ellene, hanem másokért születnek.
Felkapta a kabátját, zsebébe csúsztatta a fekete szemüveget, és kiment a hátsó ajtón. Nem volt benne semmi elegancia. Rohant. Mint valami riadt kamasz.
A domb alján még épp elcsípte Emmát, aki a keskeny járdán, összegombolt kabátban ballagott lefelé.
– Emma! – kiáltotta.
A lány megdermedt. A hang irányába fordult.
– Kristóf? – döbbent meg. – Mit keresel itt? Egyedül? A lépcsők… a gyökerek… – már rohant is felé, aggódva. – Megüthetted volna magad!
Kristóf megállt előtte. Mély levegőt vett.
– Látlak – mondta halkan.
Emma szemöldöke összerándult.
– Úgy érted, érzel… vagy…?
Kristóf levette a kabátzsebéből a szemüveget, és lassan, nagyon lassan felnézett. A szeme tiszta volt. Nem hunyorgott, nem tétovázott. Egyenesen a lány arcába nézett.
– Látlak – ismételte. – Már napok óta.
A csend olyan hirtelen zuhant közéjük, mint télen az első nagy hó.
Emma egy pillanatig nem tudott megszólalni. A szeme kitágult, az ajka megremegett.
– Ez… ez valami rossz vicc? – suttogta.
– Nem. – Kristóf hangja rekedt volt. – Hazudtam. A baleset után… az orvosok azt mondták, rendbe jött a látásom. Én pedig… úgy tettem, mintha megvakultam volna. Azért, hogy… – elakadt – …hogy lássam, te mit csinálsz.
Emma hátralépett egyet, mintha arcul ütötték volna.
– Hogy mit csinálok…? – visszhangozta. – Hogy figyelj, amikor azt hiszem, hogy… hogy védtelen vagy? Ez… – beletúrt a hajába – …ez beteges, Kristóf!
A férfi közelebb lépett.
– Féltem – vallotta be. – Nem akartalak megbántani. De… folyton eltűntél. Átutalások… éjszakai hívások… – tehetetlenül széttárta a karját. – Azt hittem, megcsalsz. Vagy kihasználsz. Vagy… vagy valami olyasmit csinálsz, amivel tönkreteszel.
Emma félrenézett, mintha szuggerálná a szemközti kerítést.
– És ahelyett, hogy megkérdeztél volna… – mondta lassan – …eljátszottad, hogy vak vagy. Hogy tesztelj. Mintha tárgy lennék, amit próbára tesznek, mielőtt kifizetik.
Kristófnak fájt ez a hasonlat, mert pontosan szíven találta.
– Igazad van – nyelte nagyot. – És nincs mentségem rá. Csak… – megint elakadt, majd kimondta – …hallottam, amit tegnap este mondtál. A kertben. Apádról. A klinikáról. A… a szegénységről.
Emma tekintete villámként csapott rá.
– Hallgatóztál?! – fakadt ki. – A saját menyasszonyod után lopakodtál a sötétben, miközben ő azt hitte, hogy nem is látsz?!
A hangja élesebb volt, mint bármikor.
– Igen – felelte Kristóf őszintén. – És szégyellem. De… nem tudok úgy tenni, mintha nem tudnám azt, amit tudok. Nem akarom, hogy egyedül cipeld ezt.
A buszmegálló felől már hallatszott a közeledő busz fékjeinek sivító hangja. Emma a zaj irányába pillantott, aztán vissza Kristófra.
– Nem kértem, hogy velem cipeld – mondta halkan. – Csak annyit kértem az élettől, hogy legyen egy hely, ahol nem kell folyton a pénzen aggódni. Ahol nem kell magyarázkodnom, hogy a vak apám miért nem dolgozik, anyám miért adja el a jegygyűrűjét gyógyszerre. – Mély levegőt vett. – Azt hittem, nálad ez a hely lesz.
Megcsóválta a fejét.
– De ha az a feltétele az „otthonnak”, hogy minden mozdulatomat figyeld, mintha be lennék kamerázva… – elmosolyodott, de mosolya fájdalmas volt – …akkor én erre nem vagyok alkalmas.
A busz megállt mellettük. Az ajtó sziszegve kinyílt. A sofőr türelmetlenül pillantott ki.
– Szállsz? – kérdezte.
Emma a buszra nézett, majd Kristófra.
– Hova mennél? – kérdezte rekedten a férfi.
– Haza – felelte a lány. – Oda, ahol legalább nem kell eljátszanom semmit.
Kristóf szólni akart valamit – bármit –, de a torka összeszorult. Csak annyit tudott mondani:
– Kérlek… hadd hozzam jóvá.
Emma tekintete lágyabb lett egy pillanatra. De aztán megrázta a fejét.
– Ez nem egy elrontott szerződés, Kristóf, amit újra lehet tárgyalni. Ez bizalom volt. – Felszállt a buszra. – Ha majd egyszer nem a szemeddel, hanem a szíveddel is mersz látni, talán beszélhetünk.
A buszajtó becsukódott. A jármű elindult a kanyargós, domboldali úton lefelé, Vác felé.
Kristóf ott maradt egyedül az út szélén, kezében a fekete szemüveggel, amely hirtelen sokkal nehezebbnek tűnt, mint valaha.
AHONNAN JÖTT.
Három napig nem hívta.
Emma sem hívta őt.
A ház szokatlanul üres volt. Reggelente Kristóf automatikusan két csészét vett elő, aztán rájött, hogy csak magának kell kávét főznie. A nappaliban még ott volt Emma egyik kendője a fotel támláján – de a lány illata lassan kiszivárgott belőle a levegőbe.
Harmadik este, amikor a Duna felett már sűrű köd kavargott, végül felvette a telefont.
– Jó estét, Varga úr – jelent meg a titkárnője hangja. – Miben segíthetek?
– Anna – mondta Kristóf –, emlékszik arra az alapítványra, amiről múltkor beszélt? A szemműtétek támogatására?
– Igen, a „Tiszta Fény” Alapítvány. Vakok, gyengénlátók, műtétek…
– Kell a kapcsolattartójuk száma. És… ha tud, keressen nekem egy orvost is, aki valóban ért a… komolyabb esetekhez.
Anna nem kérdezett semmit. Csak bólintott a vonal túloldalán, és megígérte, hogy tíz percen belül visszahívja.
De ezúttal nem pénzzel akarta elintézni a dolgokat. Nem akart „jótevőt” játszani. Csak egy útvonalat akart találni egy kicsi, észak-borsodi faluba, ahol egy vak férfi és egy megtört asszony élt – és ahol Emma kislányként felnőtt.
Az alapítványon keresztül végül előkerült egy orvos neve, majd egy kórházé is. De Kristóf érezte: ez még semmi. A legnehezebb lépés az lesz, amikor becsönget egy ismeretlen ház ajtaján.
Két nappal később hajnalban indult.
Az M3-as autópályán még alig volt forgalom. Az ég szürke volt, mint az ólom. A rádióban valami régi magyar sláger szólt, de ő nem figyelt rá; a gondolatait Emma hangja töltötte be.
„Ha majd egyszer nem a szemeddel, hanem a szíveddel is mersz látni…”
Ahogy lehajtott az autópályáról, a táj egyre kopárabb lett. Panelházak helyett omladozó parasztházak, üvegtáblával pótolt tetőcserepek, kerítéseken rozsdás biciklik. Végül egy keskeny, kátyús úton talált rá arra a falura, aminek a nevét Emma egyszer félvállról ejtette el: Tiszabérc.
A GPS bizonytalanul jelezte a házszámot, mintha ő maga sem hinne benne. A ház, amely előtt megállt, vályog volt, repedezett vakolattal, zöldre mázolt, félrebillenő spalettákkal. A kerítés mellett egy kifakult macskakaja-zacskó feküdt, valami megszürkült muskátli csüngött a rozsdás tartóból.
Kristóf vett egy mély levegőt, és becsöngetett.
Belülről lassú, csoszogó léptek hallatszottak. Az ajtó kinyílt. Egy alacsony, vékony asszony állt előtte, kopott otthonkában, fáradt, sápadt arccal. A haja ősz volt, sietve hátrakötve.
A szemében riadt óvatosság ült, amikor végigmérte az idegent.
– Jó napot… – kezdte bizonytalanul Kristóf. – Kovácsné…? Emma édesanyja?
Az asszony összerezzent.
– Igen… én vagyok. Maga…?
– Varga Kristóf vagyok – mondta a férfi halk tisztelettel. – Emma… menyasszonya.
Az asszony tekintete egyszerre lett még riadtabb és még reménykedőbb. Látszott rajta, hogy ezzel a névvel már találkozott. Talán hallotta Emmától. Talán még az újságokból is.
– Jöjjön be… – mondta végül óvatosan. – Nem… nem haragszik ránk, ugye? Emma olyan zaklatott volt telefonban…
Kristóf szíve összeszorult.
– Én haragszom magamra – felelte őszintén. – De ezért jöttem. Hogy… ha még lehet, jóvátegyek valamit.
Bent dohos, meleg levegő csapta meg. A konyhával egybenyitott szobában régi, virágmintás abrosz, kopott konyhaszekrény, a falon megsárgult családi fotók lógtak. A sarokban egy férfi ült, egy kopott fotelban. Ősz haja kócosan meredezett, a szeme előtt sűrű fehér foltok futottak, pupillája alig látszott. Kezében egy rádiót tartott, de nem szólt belőle semmi.
– Apa, vendégünk van – mondta halkan az asszony. – Ő az a Kristóf, akiről Emma mesélt.
A férfi lassan felemelte a fejét. Tekintete a semmibe révedt.
– Jó napot… – mondta bizonytalan hangon. – Bocsásson meg… nem látom magát.
– Tudom – felelte Kristóf lágyan, és odalépett hozzá. Nem nyújtott kezet látványosan. Inkább finoman megérintette a férfi karját. – Azért jöttem, hogy ez talán változzon. Ha maga is akarja.
A vak férfi arca megremegett.
– Emma… nem mondta, hogy jön – suttogta.
– Nem is tud róla – vallotta be Kristóf. – Legalábbis… én nem mondtam neki. De halottam, mit beszéltek a klinikáról. A műtétekről. Az esélyekről.
A szoba fölött feszült csend lapult.
– Nincs erre pénzünk, fiam – rázta a fejét az apa. – Emma már így is… – az asszonyra nézett, aki halkan rászólt:
– Elemér, hagyd már.
Kristóf mélyet sóhajtott.
– Nem arról van szó, hogy én most idejövök, és mindent kifizetek, mint valami… gazdag megmentő – mondta. – Én hibáztam. Eljátszottam, hogy vak vagyok. Miatta. Hogy kiderítsem, ő őszinte-e.
Az anya tétován leült a székre az asztal mellé.
– Ő… nagyon szereti magát – jegyezte meg halkan. – Tudja, mennyit sírt, mikor maga „megvakult”? És mennyit, mikor eljött tőle? – A hangja elcsuklott. – Nem nekünk kellett volna öntől megtudni, hogy maga lát.
Kristóf lehajtotta a fejét.
– Igaza van – suttogta. – De mégis… itt vagyok. Mert szeretném, ha legalább valamit helyrehozhatnék. Az alapítványnál, ahol támogató vagyok, azt mondták, van esély műtétre. Nem biztos, hogy tökéletes látást kap vissza, de… – az apára nézett – …többet annál, mint most. Hogy ön dönthessen, akarja-e.
Elemér ajka remegett. Ujjai megrándultak a fotel karfáján.
– Nem akarok hálás lenni magának – mondta rekedten. – Nem azért, mert rosszat gondolok magáról. Hanem mert… nem akarom, hogy Emma úgy érezze, az apja a pénzéért hálás a vőlegényének. Érti?
Kristóf szeme megtelt könnyel.
– Nem kérek hálát – mondta. – Csak egy lehetőséget. Hogy… talán egyszer úgy üljünk egy asztalnál mind a hárman, hogy nincsen köztünk hazugság. Se játszma. Se félelem attól, ki mennyit ér.
A konyhaablakon bevilágított a halvány délelőtti fény. Az anya lassan felállt, a férje vállára tette a kezét.
– Elemér… – suttogta. – Talán engedd meg neki. Ha nem is miattunk… a lányod miatt.
A férfi hosszan hallgatott. Végül bólintott.
– Rendben. – A hangja reszketett. – Nem miattam. Emma miatt.
Kristóf akkor értette meg igazán, mit jelent, amikor valaki úgy mond igent, hogy közben az egész önérzete felzúdul. De Emma apja megtette ezt a lépést.
Most már rajta volt a sor, hogy méltó legyen hozzá.
A műtét részleteit, papírjait, időpontját még aznap elkezdték intézni. Nem volt gyors folyamat. Vizsgálatok, előjegyzések, várólista. De az alapítvány, a kapcsolatok, az orvosok mind egyszerre mozdultak, mikor meglátták Kristóf nevét, aki évek óta csendben támogatta őket.
Aznap este, amikor visszaért a dunakanyari házba, már sötét volt. A Duna fölött köd ült, a part menti lámpák fénye széttört benne, mint valami szétfolyt festék.
Kristóf leült a nappaliban, elővette a telefonját, és végre megnyomta Emma nevét.
A lány csak a harmadik csengetés után vette fel.
– Igen? – szólt bele röviden.
– Emma… – kezdte, és már a hangjából hallatszott, hogy ez nem egy hétköznapi telefon lesz. – Tiszabércen voltam ma.
A vonal túlsó végén néma csönd. Majd egy halkan kiszakadó sóhaj.
– Anyáék…? – kérdezte végül.
– Igen. – Kristóf mély levegőt vett. – Nem azért mentem, hogy elmondjam nekik, milyen „csodás férfi” vagyok. Azért mentem, mert… meg akartam érteni, honnan jössz. Nem a pletykákból, nem a félelmeimből. Hanem tőlük.
Emma hangja megremegett.
– Mit… mondtak?
– Azt, hogy nagyon szeretsz – felelte a férfi halkan. – És hogy eddig mindig inkább szégyellted magad, mint hogy terhükre légy. Nekik is. Nekem is.
Kis szünet.
– Beszéltem apáddal a műtétről – tette hozzá. – Elfogadta. Csak… nem akar hálás lenni érte. Mert nem akarja, hogy a lánya azt érezze, az apja az én pénzemért hálálkodik. Tudod… ez az ember nagyon büszke.
Emma halkan felnevetett, de a nevetés könnytől csillogott.
– Igen – szipogta. – Azt hiszi, attól még férfi, ha nem kér segítséget. Akkor is, ha semmit sem lát abból, aki elé beengedik.
– Ma látott – mondta Kristóf halkan. – Nem a szemével. De elég volt.
A vonal túlsó végén Emma nem felelt azonnal. Aztán:
– Miért csinálod ezt, Kristóf? – kérdezte. – Bűntudatból? Hogy megkönnyítsd a saját lelkedet?
– Részben biztos – ismerte be a férfi. – De főleg azért, mert rájöttem valamire. A vakságot könnyebb eljátszani, mint beismerni, hogy egész életemben féltem igazán látni. Nem azt, hogy ki mennyi pénzt ér, ki milyen referenciákkal jön. Hanem azt, hogy ki mennyit hord a vállán.
Megállt, majd komolyan, tisztán mondta:
– Ha nem adsz még egy esélyt, azt is elfogadom. Tényleg. De akkor is szeretném, ha apád megkaphatná ezt az esélyt. Tőlem függetlenül. Azért, mert ember. Nem azért, mert te az én menyasszonyom vagy.
Hosszú, hosszú csend.
Olyan csend, amelyben egy kapcsolat vagy végleg szétreped, vagy újraformálódik.
Végül Emma halkan megszólalt:
– Mikor jön a műtét?
– Két hét múlva – felelte Kristóf. – A pesti klinikán. Ha akarod… – habozott – …ott lehetnénk mindketten. De… csak ha te is akarod.
Emma hangja ekkor már kevésbé volt éles, mint a buszmegállónál.
– El sem tudom hinni, hogy ezt mondom… – sóhajtott. – De azt hiszem… ott akarok lenni. Nem miattad. Nem csak miattad. Apám miatt.
– Értem – biccentett a férfi, még ha ő ezt a vonal túloldalán nem is látta. – És… utánunk mi lesz?
Emma kis ideig hallgatott, majd halkan azt mondta:
– Azt majd akkor beszéljük meg. Ha a doktornak sikerül egy kicsit fényt vinni apám szemébe. Addig… maradjunk ennyiben.
Kristóf tudta, hogy ennél többet most nem kérhet.
– Rendben – mondta. – Köszönöm, hogy legalább ezt engeded.
A műtét napján a klinika fehér falai között furcsa, vibráló feszültség terjengett. A folyosókon rohanó nővérek, suttogó hozzátartozók, kávégőz, fertőtlenítőszer.
Emma az előtérben ült, egy egyszerű fekete nadrágban, sötétkék pulóverben. Nem viselt ékszert, csak egy vékony, olcsó ezüst gyűrűt a jobb kezén, amit valószínűleg évekkel ezelőtt kapott. A menyasszonyi gyűrűt otthon hagyta.
Mikor meglátta Kristófot, nem futott a karjába. Nem csókolta meg. Csak bólintott.
– Eljöttél – mondta.
– Megígértem – felelte a férfi.
Kovács Elemért a műtő előtti váróban tolták be egy ágyon. Fehér kórházi inge alatt vékony volt, beesett. A kezét remegve nyújtotta előre, és Emma rögtön megragadta. A másik oldalról Kristóf tette rá a sajátját.
– Itt vagyunk – mondta a férfi. – Mindketten.
Elemér elmosolyodott.
– Már ez is több fény, mint amihez szoktam – morogta. – Ha a Jóisten is úgy akarja, látni fogom a lányomat… és azt a férfit, akit választott.
– Ha még őt választom – jegyezte meg halkan Emma.
Az apa arca komoly lett.
– Lányom – fordította a fejét Emma hangja felé. – Azzal, hogy ez az ember idejött Tiszabércre, és nem undorodott a lepattant házunktól, már többet tett, mint aki csak villákat mutogat. – Aztán Kristóf felé fordult, mintha tényleg látná. – De ha még egyszer ilyen játékot játszik a lányommal, esküszöm, vakság ide vagy oda, valahogy megkeresem a kezét, és úgy rásózok, hogy érezni fogja.
Emma felnevetett. Kristóf is. Sokkal őszintébb nevetés volt, mint bármelyik korábbi.
– Megérdemelném – mondta a férfi.
A műtő ajtaja kinyílt, a nővér szólt: „hozzák be a beteget”. Emma és Kristóf elengedték az öreg kezét. Ahogy az ágy lassan eltűnt az ajtó mögött, valami furcsa, csendes összetartozás maradt köztük.
Mintha most először lettek volna igazán egy oldalon.
A műtét hosszú volt. Emma néha fel-alá járkált a folyosón, néha leült, néha a telefonját babrálta, de nem görgetett semmit; csak nézte a sötét kijelzőt. Kristóf nem erőltette a beszélgetést. Néha vett neki egy teát az automatából, néha leült mellé anélkül, hogy hozzáért volna.
Végül kinyílt a műtő ajtaja. Az orvos fáradtan, de mosolyogva lépett hozzájuk.
– A műtét jól sikerült – mondta. – Nem ígérek csodát, de úgy tűnik, lesz használható látás. Nem tökéletes, nem olyan, mint fiatalon, de… ha minden jól megy, látni fogja magukat.
Emma szeméből azonnal kibuggyantak a könnyek.
– Köszönöm… – suttogta.
Az orvos még mondott valamit a szemcseppekről, kontrollvizsgálatokról, majd otthagyta őket. Emma ekkor fordult Kristóf felé.
– Azt mondtad… – szipogta –, hogy nem a szemeddel akarsz látni. Mégis, eddig mindent a szemeiddel ítéltél meg. Az én ruháimat, a szüleim házát, a múltamat…
– Igazad van – felelte Kristóf. – És azt is mondtad, hogy ha majd egyszer a szívemmel is látok, talán beszélhetünk. Most… – bizonytalanul elmosolyodott – …nem tudom, hogy a szívem mennyire „éleslátó”, de próbálkozom. Először is azzal, hogy elfogadom: neked van múltad. Olyan, amire nem vagy büszke, de ami mégis hozzád tartozik. És hogy nekem nincs jogom ezt rólad letagadni. Akkor sem, ha könnyebb lenne azt hazudni, hogy „mindig minden tökéletes volt”.
Emma halkan felsóhajtott.
– Utáltam, hogy neked mindened megvan – vallotta be. – A családod háza Zebegényben, a cégeid, az autóid, a „Varga-család” név. Utáltam, mert melletted én folyamatosan olyan… koszosnak éreztem magam. Mint aki a cipője talpára ragadt sárt hozza be a szalonodba.
– Te voltál az egyetlen, aki miatt a „szalonból” előszoba lett, ahol valaki hazaér – mondta Kristóf. – De ezt túl későn értettem meg.
A lány felé fordult.
– Emma… nem kérek tőled bocsánatot azért, amit érzek, mert azt őszintén érzem. De bocsánatot kérek azért, ahogyan viselkedtem. Hogy eljátszottam a vakságot, miközben elvártam tőled az őszinteséget. Hogy a bizalmadat tesztnek tekintettem, nem ajándéknak.
Lassan, kimérten tette hozzá:
– Ha el tudod fogadni, hogy én is hibázom, néha ostobán félek, néha rosszul döntök… akkor talán… folytathatjuk. De ha nem tudod, akkor csak annyit kérek: ne úgy emlékezz rám, mint arra a milliárdosra, aki játszott a vakságával. Inkább mint arra az emberre, aki végül megtanulta, hogy a szegénységet szégyellni, a szeretetet pedig megmérni… az az igazi vakság.
Emma sokáig nézte. A szemében ott volt minden: harag, fájdalom, szeretet, nevetés.
– Tudod, mit utáltam a legjobban? – kérdezte végül.
– Mit?
– Azt, ahogy a barátaid néztek rám. Mintha valami szegény kis virág lennék, akit fölszedtél a piacról. Vagy mint egy projektet. „Emma 2.0: polgáriasítás, etikett-oktatás, imidzsfejlesztés.”
Kristóf enyhén elmosolyodott.
– Ha még egyszer ilyet éreznél, szólj. Vagy… csapd arcon őket egy gesztenyepürével a cukrászdából.
Emma felnevetett, most már őszintén.
– Persze – mondta. – Aztán majd az újságok címlapján leszünk: „Menyasszonya krémmel verte meg Varga Kristófot egy kávézóban.”
– A cím legalább őszinte lenne – jegyezte meg a férfi.
Emma aztán elcsendesedett. A hangja pedig nagyon halk lett, mikor újra megszólalt:
– Megpróbálhatjuk. – A szemébe nézett. – De egy feltétellel.
– Hallgatlak.
– Nincs több teszt. Nincs több „játsszuk el, hogy…”. Ha félsz, mondd ki. Ha gyanakszol, kérdezz. Ha fáj valami, ne szerepet játssz, hanem ember légy. Tudsz te egyáltalán ember lenni, nem üzletember?
Kristóf szeme sarkában mosoly rándult.
– Most tanulom – mondta. – Tőled. Meg a vak apádtól, aki jobban látja a lényeget, mint én a legjobb szemüveggel.
Emma lassan bólintott.
– Akkor… – halkan felsóhajtott – …kezdjük elölről. De nem onnan, hogy „milliárdos meg a titokzatos menyasszony”. Hanem onnan, hogy van egy lány Tiszabércről, aki nem akar szégyen lenni senkinek. És van egy férfi a Dunakanyarból, aki végre hajlandó beismerni, hogy a pénzén kívül másra is szükség van.
– Én is ezt akartam mondani – suttogta Kristóf. – Bár kicsit kevésbé költőien.
Emma elmosolyodott, és ez a mosoly most nem bujkált a szégyen mögé. Nem húzódott háttérbe az aggodalmaktól.
– Van még egy feltétel – tette hozzá.
– Mondd.
– Ha apu látni fog… – elmosolyodott – …nem költözünk rögtön hozzád a nagy házba. Először őt költöztetjük ide Pestre, valami szerény, de tiszta kis lakásba. Hogy ne csak betegen feküdjön otthon, hanem… legyen élete. Sétálhasson a Margitszigeten. Lásson fákat, embereket, villamosokat. A Duna-partot. – A tekintete ellágyult. – És majd… ha akarja, akkor eljöhet hozzánk Zebegénybe is. De ne legyen úgy, hogy „szegény rokonokat bevisszük a kastélyba, hadd csodálkozzanak”.
Kristóf bólintott.
– Így lesz – mondta. – Nem „Varga-projekt” lesz, hanem Kovács Elemér élete.
A lány szeme megtelt könnyel.
– Tudod… – törölte meg hirtelen az arcát –, valahol mindig arról álmodtam, hogy egyszer úgy fog engem valaki szeretni, hogy nem kell hozzá letagadni a múltamat, megjátszani a magabiztosságot, eltitkolni a szégyeneimet. Azt hittem, ilyen csak a regényekben van.
Kristóf közelebb hajolt.
– Én meg azt hittem, hogy csak az a biztos, amit ellenőrizni tudok. Szerződések. Számok. Tesztek. – Lágyan elmosolyodott. – Kiderült, hogy tévedtem. A legfontosabb dolgok épp akkor történnek, amikor elengeded az irányítást.
– És hagyod, hogy valaki más vezessen – bólogatott Emma. – Mint amikor a kertben fogtam a kezed, emlékszel?
– Igen – mondta a férfi. – Csak most már nem kell csukott szemmel mennem. De ha egyszer mégis elbizonytalanodnék… – felállt, és odanyújtotta a kezét – …megfogod újra?
Emma ránézett a kezére. A férfi keze remegett egy kicsit. Nem a hidegtől, hanem attól, akihez nyúlt.
A lány lassan, de határozottan beletette a sajátját.
– Megfogom – mondta. – De most már együtt nézünk előre. Nem csak én vezetlek, és nem csak te irányítasz. Hanem egymás mellett megyünk. És ha egyszer megint eszedbe jut, hogy eljátssz valami fogyatékosságot, esküszöm, tényleg a fejedhez vágok egy gesztenyepürét.
– Megérdemelném – mosolygott Kristóf.
– Meg – bólintott Emma. – De inkább próbáljunk meg úgy élni, hogy ne kelljen.
Néhány héttel később Zebegényben, a domboldali ház teraszán már hárman ültek egy asztalnál. A Duna lustán húzódott alattuk, az ősz már kopogtatta a tájat.
Kovács Elemér lassan levette sötét szemkötőjét. A szeme még nem volt tökéletes, a fény bántotta, hunyorgott. De amikor ráemelte a tekintetét Emmára, azt a lányt látta, akit addig csak tapintásból és hangból ismert. És ott ült mellette Varga Kristóf, kissé feszengve, mint egy diák az első szülői értekezleten.
– Na, lányom… – morogta az öreg, és hallatszott a hangján, hogy könnyezik. – Szép vagy. De azt már vakon is tudtam.
Emma felnevetett, és átkarolta.
– Apa…
– Maga pedig… – fordult Kristóf felé az öreg. – Maga se néz ki rosszul. Bár egy kicsit túl elegáns ahhoz, hogy igazán megbízzak magában.
– Dolgozunk rajta – mondta Emma. – Már hagy néha kávéfoltot az ingjén.
– Haladás – bólintott az öreg komolyan.
Aznap este, amikor a nap lebukott a hegyek mögé, és a ház fölött lassan kigyúltak a csillagok, Kristóf kiment a teraszra. Emma mellé állt, vállával a vállának dőlt.
– Tudod… – szólalt meg a férfi halkan –, ha visszagondolok arra a napra, amikor először „felvettem” a vakságot… azt hittem, okos vagyok. Hogy én majd átlátok mindenen, még akkor is, ha eljátszom, hogy nem látok.
Emma ráemelte a tekintetét.
– És most?
– Most már tudom – felelte –, hogy akkor voltam a legvakabb. Miközben azt hittem, mindent pontosan látok.
A lány elmosolyodott.
– A vakság nem a szemben kezdődik – mondta. – Hanem ott, ahol ítélkezni kezdünk. Ahol azt gondoljuk, valaki kevesebb, mert szegény, vagy több, mert gazdag. Ahol hagyjuk, hogy a szégyen beszéljen helyettünk.
– És a látás hol kezdődik? – kérdezte Kristóf.
Emma elgondolkodott.
– Talán ott – felelte –, hogy kimondjuk: félek. Szégyellem. Szeretlek. Haragszom rád. Kicsit olyan, mint lekapni a sötét szemüveget: eleinte bántja a fény a szemet, de aztán… rájössz, milyen színei is vannak a világnak.
Kristóf felnevetett.
– Tudod, hogy a cégnél megőrülnének, ha hallanák, hogy a „vakság” meg a „szívvel látás” lett a kedvenc témám? – kérdezte.
– Ne aggódj – kacsintott Emma. – Majd írnak rólad egy cikket: „A milliárdos, aki megtanult ember lenni”.
– Az keményebb, mint a „vak milliárdos menyasszonnyal” – jegyezte meg a férfi.
– De legalább igaz – felelte Emma.
És miközben a Dunán lassan elsiklott egy uszály, a part menti lámpák fényei széttörtek a vízen, ők ketten ott álltak egymás mellett, anélkül, hogy bármit is eljátszottak volna.
Nem volt több sötét szemüveg. Nem volt több „próba”. Csak két ember, akik végre nem a másik hibáit, félelmeit vagy származását nézték – hanem azt, amit a másik szíve hordozott.
És ez volt az első pillanat, amikor mindketten igazán láttak.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
2025. november 23. (vasárnap), 09:28
